E hódítóhadjárat jellegéről fentebb már megemlékeztem; ezek alapján nyilvánvaló, hogy e hadjárat fázisaiban egyúttal a magyar és lengyel magashegymászásnak csaknem teljes története is visszatükröződik, mert kifejlődésük számára a Magas-Tátrán kívül más hegységben alig nyílott alkalom. Ami ennek keretén kívül marad: nem tartozik a szerves fejlődésbe, hanem csak egyes kimagasló magyar hegymászók idegen hegyek közt elért sikereit jelzik.

A hosszú és változatos krónikát - mint már jeleztem - igyekeztem fejezetekre tagolni. E fejezetek érdekessége, hogy azok chronológiailag; egymásba folynak, sőt különféle korszakok és felfogások időben gyakran keresztezik is egymást: elmúlt korok gyakran túlélik önmagukat. Erre gondoljanak azok, akik időfelosztásunkban következetlenségeket tapasztalnak.

Nem szólva a hegyeket járó zergevadászokról, hegyi pásztorokról, gyökér- és kincskeresőkről: a Magas-Tátrának még szorosan vett turistaélete is visszanyúlik a 16. századba, jóval megelőzve az Alpok turistaságának megindulását. Kifejlődése tehát nem külföldi példák visszhangja, de a szepesiek ősi természetszeretetének megnyilvánulása, melynek megfelelő kifejlődését csupán a sok politikai nyugtalanság, kedvezőtlen külső körülmények akadályozták hosszú időkön át; a lappangó turistaéletbe azután a MKE és PTT megalakulása hoz új lendületet.

Természetes, hogy a legmagasabbaknak hitt s a legkönnyebb csúcsok: a Kriván, a Nagyszalóki- és a Lomnici-, illetőleg Késmárki-csúcsok keltették fel először az érdeklődést. A késmárki Frölich D. 1615-iki túrájának céljául sokáig a Lomnici-csúcsot tartották; ma általában (főleg Kordys tanulmánya nyomán) az a nézet, hogy úgy ő mint a "Magyar Simplicissimus" (a 17. század közepén) a Késmárki-csúcson jártak, de - mint ahogy azt már egy korábbi fejezetben vázoltam - nem lehettek annak első megmászói, mert leírásaik az útvonalat már ismertként mutatják be. Erre vall egyébként a Simplicissimus leírásából kivehetőleg az akkori technikának és felszerelésnek kialakult volta is.

A Nagyszalóki-csúcs megmászásának első ismert adata 1664-ből (id. Buchholtz Gy., Késmárk), a Kriváné 1773-ból (Czirbesz A., Igló), a Lomnici- és Fehér-tavi-csúcsoké pedig 1793-ból (R. Townson) való. A Jég-völgyi-csúcsnak is bizonyára akadt már a 18. században is látogatója.

A hágók közül a Kopa-hágó ősidők óta használatos; a Lengyel-nyereg is régi átkelőhely. A Kis-nyereg-hágón való átkelésről (a 18. sz. első felében) Buchholtz J. emlékszik meg, a Fekete-tavi-hágót pedig Genersich K. munkája (1807) szintén már mint használt átjárót említi, melyen (1800 körül) ő maga is átkelt. A Téry-horhoson is valószínűleg már 1750 körül átkelhettek.

A hegység kikutatásának, megismerésének vágya vezérel a 18. sz. végén s a 19. sz. elején hegységünkbe több kitűnő tudóst; közülük Hacquet (1793, 1794), a francia származású lembergi tanár, az angol Townson (1793), a lengyel Staszic (1804, 1805), a svéd Wahlenberg (1813), a francia Beudant (1818), a német Sydow (1827) és Hartlaub (1835) a hegység csúcsaira is felmerészkednek: a Lomnici-csúcson Townson, Wahlenberg, Beudant, Staszic, a Krivánon az első három, a Bélai-havasok egyes csúcsain Townson és Wahlenberg járnak. A Fehér-tavi-csúcsot - mint említettem - Townson, a Jégvölgyi- (1804) és a Vörös-tavi-csúcsot a Fekete-tavi-hágó felől (1805) St. Staszic, Markazit-tornyot (1835) 6 szepesi zergevadász (köztük a javorinai S. Fischer) kíséretében J. H. Blasius, G. Hartlaub és gr. A. Keyserling másszák meg.

A Lomnici-, Jég-völgyi-, Vörös-tavi-, Fehér-tavi-csúcsok és a Markazit-torony első hiteles megmászásai ezek, bár kétségtelen, hogy úgy a Lomnici-, mint a Jég-völgyi-csúcsra már jóval korábban is feljutottak.

A szepesi turista ősei egyrészt a zergevadászok, másrészt a botanizáló, köveket gyűjtő, múltat vizsgáló papok, vagy tanárok sorában keresendők. Előbbiek képviselői Still J. újlesznai (alsóerdőfalvi) és Lux J. ólesznai (felsőerdőfalvi) tanítók és a felkai Blásy E., utóbbiak sorában egyebek közt Fuchs Fr., Róth M. Kalchbrenner K., Münnich S., Lorenz V., Dénes F. és Weber S. neveivel találkozunk. Lux már egy-két évvel tanítói állásának elfoglalása után (1825) megkezdi hegyi kirándulásait, idegenek kalauzolását (98-szor járt a Lomnici-csúcson!). Still valamivel később követi kollégája példáját, de azután egészen a hetvenes évekig jóformán hivatásos vezetőnek számított s valószínűnek tartom, hogy e két tanítónak példája is hozzájárult ahhoz, hogy községeikben a hivatásos vezetői intézmény népszerűvé válik. Azt pedig el kell ismernünk, hogy a legelső idők turista-sikereiből - kevés kivétellel úgy a déli, mint az északi oldalon jelentékeny rész illeti meg a vezetőket.

A Gerlachfalvi-csúcsnak valószínűleg Still az első megmászója, de korai (1834) adatának hitelességét nagyon lerontja Déchy közlése; Déchy ugyanis 1874-ben hatodmagával, közöttük Döllerrel és Stillel járt a csúcson s érdeklődvén a korábbi megmászók iránt, Still a negyven évvel azelőtti megmászásról semmi említést nem tesz, bár Déchy valamennyi korábbi látogatót, mint pl. Urbán M. vezetőnek egy ismeretlen turistával a hatvanas évek végén tett látogatását is, felsorolni igyekszik. Blásy E. a Tengerszem-csúcs első megmászója (1840), Fuchs Fr. a Tátra felmérője és térképezője (1862), a többiek pedig az akkor születt MKE friss munkatársai, kiknek lépteit nem a vad, de a hegység minél teljesebb megismerésének vágya vezérli. Sportbeli ambíciók kevésbé fűtötték őket s így ú. n. új túráikról is kevés feljegyzés maradt. Így Róth M. és egy társa a Fehér-tavi-csúcsot a Karó-tó felől érik el (1858); Kalchbrenner K. 2 társával és 2 vezetővel átkel a Rovátkán (1864); Münnich S. megmássza a Koncsisztát (1874) ; Lorenz V. (Ruman J. vezetővel) átkel a Békás-tavi-hágón (1875), feljut a Kis-Gerlachfalvi-csúcsra (1876), majd pedig (Ruman és Pasternak J. vezetőkkel) megtalálja a Gerlachfalvi-csúcsnak a Batizfalvi-völgyből felvezető rendes útját (1877); Dénes F. a Jég-völgyi-csúcsot a Kőparipán át éri el (1876), Weber S. pedig feljut a Zerge-hegyre (1895).

A lengyel hegymászás előfutára a már említett tudós geológus: St. Staszic volt, jóval később jelennek meg az igazi turista-úttörők, a lengyel hegymászóélet megteremtői: J. Stolarczyk, a két Chałubiński, J. Pawlikowski, L. Świerz és társai. És mint a szepesi oldalon, úgy itt is a Tátra aljának (elsősorban Zakopanénak) lakói a lengyel gorálok szolgáltatják a kíséretet s vállalják (kezdetben talán csak mellékfoglalkozásként, a vadorzás mellett) a vezetést. J. Stolarczyk zakopanei lelkész (W. Ślimak vezetővel, 1865 körül) a Tengerszem-csúcsot a Halas-tó felől éri el. A. Reformatus és négy vezető társaságában (1867) bejárja a Jég-völgyi-csúcs mai rendes útját (de a Kőparipa kikerülésével), átkel a Stolarczyk-hágón és feljut a Zöld-tavi-csúcsra, majd pedig (1870 körül) a Hátsó-Gerlachfalvi-csúcsra.

A többiek közül E. Woloszczak feljut (bár, mint tudjuk, nem elsőként) a Késmárki-csúcsra (1858), gr. Los (id. A. Wala vezetővel) átkel a Jeges-tavi-hágón (1860), E. Janota (az első lengyel Tátra-kalauz szerzője), St. Librowski és Br. Gustawicz pedig felmásznak a Swinicára és átkelnek a Spara-hágón (1867).

Legkimagaslóbb tagja e nemzedéknek Titus Chałubiński varsói orvos, Zakopanénak, mint fürdőhelynek felfedezője és a PTT alapítója; tátrai túráit a romantika fénye övezi s a legendák köde színesíti; többnyire tucatnyi vezető kísérte, azok hordták sátrát, felszerelését, sőt hangszereit. Új túrái közül megemlítem a Zerge-hágón való átkelést (1875, L. Chałubiński, A. Surzycki és több vezető kíséretében), a Nagy-Menguszfalvi-csúcs megmászását (1877, W. Roj és M. Sieczka vezetőkkel), a Jégvölgyi-csúcs Wala-útját (4 vezető, köztük ifj. A. Wala társaságában), a Koncsiszta K-i falát s a Szmrecsini-hágón való átkelést (1880). L. Chałubiński a fentemlített túrán kívül D-ről eléri a Ruman-csorbát (1870 körül, W. Roj és B. Obrochta vezetőkkel) s a Fecske-toronyra H. Hoyer és 3 vezető társaságában az Öt-tótól a Pawlikowski-résen és az ÉNy-i gerincen át jut fel (1880). J. Pawlikowski hódításai szintén az 1876 és 1881 közti időre esnek: A. Asnyk, M. Pawlikowski és 4 vezető kíséretében felfedezi a Tátra-csúcs rendes útját, átkel a Nyugati-Vaskapu-hágón (1876), bejárja a Lomnici-csúcs É-i falát s a Késmárki-csúcsról a Tölcsér-tóhoz ereszkedik le (1878), a Fecske-tornyot a Zöld-tó felől, a Pawlikowski-résen át éri el s meghódítja a Sátánt és Barátot (1880 körül). L. Świerz (ifj. J. Wala vezetővel) DNy-ról feljut a Ganek-résre, a 80-as évek kitűnő vezetője, M. Sieczka pedig 1880 körül megmássza a Karbunkulus-tornyot.

A MKE meghívására 1874-ben Déchy Mór, a legelső, akkor már nagyhírű magyar alpinista látogat el Tátránkba; a Gerlachfalvi-csúcsra (szerinte a csúcs harmadik megmászása) Döller A., P. Schwartz, Schfferling J. és Still J., valamint Horvay P. vezető kíséretében a Felkai-völgyből jut fel, megmássza (Ruman J. és Spitzkopf M. vezetőkkel a Tátra-csúcsot, valamint átkel a Keleti-Vaskapu-hágón és Fekete-tavi-hágón. Téry Ödön dr. ugyancsak P. Schwartz, Still J. és Horvay S. vezető kíséreteben megmássza a Közép-ormot (1876), Spitzkopf M. vezetővel pedig a Fecske-tornyot és Jordán-csúcsot (1877). Budapesti turisták első sikerei voltak ezek, melyek csak a kilencvenes években találnak követőkre.

A hetvenes évek lendülete után a hegymászóélet alábbhagyott, technikai tekintetben pedig az Alpokétól ettől kezdve már elmaradt; ez mindannyiszor kitűnt, amikor koruk alpin tudásával bíró hegymászók (Wundt, Hacker, Darmstdter, Häberlein) a Tátrába ellátogattak. Az egyesületeket ezidőben főleg a gyakorlati feltáró- és építőmunka veszi igénybe; az előbbi évtivedek turistái még szorgalmasan járják ugyan a hegyeket, új utakat azonban alig tesznek. Ezek sorában kell említenünk a lengyel Dr. K. Potkańskit, aki (K. Bednarz és J. Fedra vezetőkkel) megmássza a Csubrinát, L. Chałubiński kíséretében átkel a Téry-horhoson (1884) s feljut (ifj. J. Wala és J. Bachleda Tajber vezetőkkel) a Kis-Ganekre (1892). Dr. E. Witlaczil meghódítja a Zawrat-tornyot (1890 körül), J. Fischer és Siedlecki pedig (K. Bachleda és J. Gasienica Gladczan kíséretében) a Fecske-tornyot a Bachleda-résből érik el (1893). Ezidőtájt járja a Tátrát a híres lengyel költő, K. Tetmajer is (s egyebek közt a Bibircs 2. megmászását végzi). A magyarok közül ekkor (1885-1892) végzi legjelentékenyebb túráit Jármay L. dr., Ótátrafüred orvosa; megbízható leírásaiért neki is a feltárók sorában van a helye. Gömöry O. (Kirner P.) a Bibircset (annak Gömöry- és Hacker-tornyait), valamint a Jeges-tavi-csúcsot éri el (1890); túrái, még inkább Petrikéi már a következő fellendülés előfutárai.