A Nagytarpataki-, Marmota- és Rovinkivölgynek sarokpontjában emelkedő Középhegység a Tátra legkedvezőbb fekvésű kilátóhegyei közé tartozik. Csúcsából három irányban indulnak ki gerincek: A Vámkő felé futó ÉK gerince és a Vöröspataktorony felé futó D gerince a Tátra főgerincéhez tartoznak, míg északnyugat felé egy - végül a Poduplaszki völgyben elvésző - csipkés oldalgerincet bocsát ki magából, amely a Marmotatornyokat hordozza. A Vámkőtől a széles Vámkőhágó, a Vöröspataktoronytól a Marmotacsorba választja el. Két orma van: a főorom a D, ÉNy és ÉK gerincek találkozási pontjában fekszik, míg a valamivel alacsonyabb keleti mellékorom - az előbbitől mintegy 120 méternyire - az ÉK gerincben emelkedik.
Míg a déli oldalról jellegtelen, szelíd formájú hegynek mutatkozik, nyugatra s különösen északra igen vad és hatalmas falakban törik le.
Kilátása igen kiterjedt és szép elrendezésű. Fénypontjai a Nagytarpataki völgyet délről kísérő, a Kis Viszokától a Nagyszalóki csúcsig terjédő hosszú bástyafal, a Kacsavölgy hegykoszorúja és távolabb a Jégvölgyi csúcs hatalmas tömege. Az 1:25000-es katonai térkép helytelenül "Roter Flussturm" (Vöröspataktorony) névvel jelöli, holott e név a tőle délre fekvő, 2378 m magasságú csúcsot illeti.
Első ismeretes megmászója : Dr. A. Otto, id. Hunsdorfer J. vezetővel, 1897 július 20-án.

1. A Nagytarpataki völgyből (a Rovátka alatti katlanból).
Semmi nehézség.
Télen: Biztos hónál végig sível. Gyönyörű sítúra.

A Nagytarpataki völgyön át a Rovátkára vezető ösvényen a Rovátka alatti katlanba: 74. fej. 1 (a Zergeszállótól 4 ó.).
Ahol az ösvény a Rovátka lejtőjére kezd kapaszkodni, jobbra letérünk róla s utunkat északi irányban folytatjuk az errefelé elhajló katlannak törmelékkel, tömbökkel s hóval kitöltött zárlata felé, amely a Középhegység déli főgerince és délkeleti mellékgerince által közrefogva, enyhe emelkedéssel nyomul fel e hegy széles, homorú tömegébe. Törmeléken s füvön minden nehézség nélkül emelkedve felfelé, nem messze a főcsúcstól, elérjük az északkeleti főgerincet, amelyen balra fordulva csakhamar a csúcsra jutunk. (Az ösvénytől 11/4 óra.)

2. A délkeleti mellékgerincen (a Nagytarpataki völgyből).
Igen könnyű.

Követjük a Nagytarpataki völgyön át a Rovátkára vezető ösvényt (74. fej. 1), míg a Rovátka alatti katlan széles bejáratához érünk, ahol a Középhegység tömegéből délkeletre kiugró, széles hátat képezá gerincnyúlvány egészen az ösvényig ér le. Az ösvényt elhagyva, füvön, sziklán jobbra felkapaszkodunk a mindenütt teljesen könnyen járható - csak a közepetáján meredekebben emelkedő - gerinchátra, amely végül beletorkollik az északkeleti főgerincbe. Ennek végső szakaszán a nyugatra fekvő csúcsra. (Az ösvénytől 11/4 ó.)

3. Északkeleti gerinc (a Vámkőhágóból).
Igen könnyű.

A hágóból eleinte menedékesen emelkedik a széles füves-sziklás gerinc. Ahol az meredekebben kezd emelkedni, balra tőle egy törmelékes vályúban mászunk tovább, amely felvisz a gerincfelszökés tetejében levő keleti előoromra. A hosszan elnyúló, széles tetőélen tovább a túlsó végén levő főoromra (3/4 ó ).

4. Északi fal (a Rovinkivölgyből).
Annak dacára, hogy egyike a Tátra legimpozánsabb falainak, a kőzet törékenysége folytán kevéssé jutalmazó túra; az alsó részben helyenként nehéz mászás.

A Rovinkivölgy felső részéből (65. fej. 2) a különösen tekintélyes szélessége folytán imponáló, hatalmas fal alá. A falnak felső és középső részét néhány meredek szakadék barázdálja, amelyek azonban a falnak alsó részét alkotó, közel függélyes és alig tagolt falgyűrűben letörnek. Ezen alsó falgyűrűnek csak a bal részében veszünk észre egy mélyebben a falba vágódó, rézsút jobbra felhúzódó vályút, amely a fal tövébe nyomuló törmelékobölnél kezdődik. Ez az öböl nem fekszik messze ama szakadék torkollatától, amely a tulajdonképem északi fal tömegét balról (keletről) határolja.
Beszállás a falba az ebből az öbölből kiinduló vályúnál. Eleinte magában a kéményszerű vályúban fel, majd ahol ennek meredeksége alábbhagy, a baloldali töredezett sziklákon tovább, aztán ismét vissza a vályúba, amelynek ellaposodó alját itt finomszemű törmelékkel borított meredek tábláit alkotják. A kellemetlen törmeléken a vályúnak kéményszerű folytatásához, azután a fentebb függélyessé váló kéményben fel, az első beszorult sziklatömböt egyenesen, a másodikat balról mászva meg, (A kémény a jobboldali bordán megkerülhető.) Ezután a vályúban tovább, míg ez kezd a falban elveszni. Kevéssel azelőtt, hogy a vályú hasadékká keskenyedik, balra egy kevéssé kifejezett bordára s ezen igen meredeken néhány métert egyenesen, majd gyengén jobbra fel egy törmelékfolthoz. Az innen jobbra levő, függélyes, rendkívül törékeny, sárgás-barnásszínű repedésben fel egy meglehetős széles, meredek vályúhoz, amely az eddig követett vályúnak mintegy folytatását képezi. A vályúban 20 métert fel, azután néhány méter magas, rendkívül törékeny falacskán kikapaszkodunk a jobboldalt kísérő bordára. Ezen 15 métert felmászva, kis csorbához jutunk, amelyet jobbról egy tornyocska határol. (Ennél a csorbánál végződik a vályú.) A csorbáról egy ereszkedő padon jobbra egy kis katlanhoz és ebből egy rézsút balra felhúzódó vályúban az előbbi bordánák következő magasabb csorbájára. A bordán ismét 15 métert fel, azután egy balra húzódó vízszintes párkányon - több kis bordát keresztezve - másfél kötélhossznyi oldalmenettel balra egy kifejezett, alább letörő s egy függélyes lépcsőjének legyőzése után a következő meredek letörés alatt rézsút jobbra fel - egy kis bordát keresztezve - a szomszédos vályúba. Ebben tovább; ahol kettéágazik a jobb ágban, majd az ezt jobbról kísérő (tentebb már többször említett) bordán fel ennek egy kis csorbájáig. Innen a borda baloldalán egy törékeny kéményben, majd egy nágy táblán és néhány lépcsőn az imént említett vályúnak bal ágához. Ebből egy mindjárt elágazó padon balra, míg az alább elhagyott vályú esésvonalába jutunk. Innen kezd a terep meredeksége alábbhagyni, törmelékessé válik és több irányban is járható. Rézsút balra emelkedve, végül kijutunk az ÉK gerincre, mintegy 15 méternyire balra (keletre) a keleti mellékoromtól. (A beszállástőt 31/2 ó.)
(A. Ferens és Dr. M. Świerz 1922 VII. 31.)

5. Északnyugati gerinc.
Kissé nehéz.

A Középhegységből ÉNy-ra kiágazó hosszú mellékgerinc két szakaszra oszlik. Ezek közül az egységes felépítésű felső gerincrész tekintendő a Középhegység szorosabb értelemben vett ÉNy gerincének, melyhez - ennek alsó folytatása gyanánt - a Marmotatornyok (71. fej.) hosszú, megközelítően vízszintes csipkesora csatlakozik. E két gerincrészt - az egész vonulatnak kb. a közepe táján - egy széles, lapos nyereg határolja el egyrmástól, amelyhez a Marmotavölgyböl füves lejtő húzódik fel. E nyereg felett a felső gerincrész a tűalakú Nagy Marmotatoronnyal (2112 m) kezdődik.
A Marmotavölgy középsn terraszáról (90. fej, 2) meredek, füves lejtőn fel az említett - a gerinc közepetáján levő - széles nyeregre. Innen az emelkedő gerincháton fel a Nagy Marmotatorony északnyugati falletörésének tövéig. A meredek falon nehéz mászással egyenest fel a toronyra. (1/2 ó.)
(H. Dłuska, T. Pawlewski és T. Świerz 1909 VIII. 3.).

Tetejéről néhány métert keletnek leszállva egy vályúba érünk, amely könnyen lejuttat a torony DK tövébe. (A Nagy Marmotatorony könnyebben körüljárható a Marmotavölgy oldalán.) Még egy gerincbütyköt átmászva, a mögötte levő csorbából széles, meredek falként emelkedik a gerinc, amelyet a közepén aláhúzódó meder két bordára oszt. A baloldali 45-50^o-os hajlású lépcsőzetes bordán fel a tetejét képező pillér alá; 7-8 m-rel ennek teteje alatt keskeny padon jobbra térve, túloldalról kerülünk fel a pillér tetejére. A mögötte folytatódó élen két bizonytalan állású sziklatömbön átmászva, rövid lovaglórészre kerülünk. Hosszú átlépés egy bemetszés fölött. Újabb rövid kőparipa után elérjük a gerincnek mindinkább szélesedő végső szakaszát, amelynek sziklatömbjein nehézség nélkül érjük el a csúcsot. (A Nagy Marmotatoronytól 2 ó.)
(K. Piotrowski és M. Świerz 1910 VIII. 18.)

6. Nyugati fal (a Marmotavölgyből).
Kissé nehéz.

A Marmotavölgy legfelsőbb katlanából a vízesések alatt a Lengyelnyeregre vezető ösvényről (90. fej. 2) balra fordulunk és átkelve egy kis tisztáson, a Középhegység tömegéből kiereszkedő széles, füves hátnak tartunk amelyet két hatalmas szakadék fog közre. Felkapaszkodva e hátra, amelynek alsó részét sima törések alkotják, e helyről igen meredek padkákon mászunk fel egy meglehetős nehéz kéményhez. Ez a kémény a hatalmas szakadék jobb bordájára vezet. Minthogy e szakadéknak itt átfüggő letörései vannak, még egy ideig követjük a bordát s azután egy kis párkányon a függőleges fal alatt jobbra (délre) térünk a következő szerteágazó szakadékhoz. E szakadékban könnyű lépcsőkön fel, mindig jobbra, a szakadék első elágazásához, amelyet átmászunk (nem könnyű). Most padokon délre tartva, a második jellegzetes elágazáshoz jutunk, amelyben törmeléken megyünk fel (kényelmesebb e részt padkákon bairól megkerülni). Ezen elágazás felső részében átmászunk egy kis törmelékes kéményt az oldalgerincnek egy kis tornyánál. Innen kissé le, azután fel a főgerincre, amelyet a csúcstól közvetlenül délre érünk el. (A Lengyelnyereg ösvényéről 2 óra.)
(W. Kulczyński, M. és T. Świerz 1908 VIII. 21.)

7. Gerincátmenet a Vöröspataktoronyról (déli gerinc).

Lásd 73. fej. 3.
[A Középhegység déli gerincét a Marmotacsorbából kiindulva is bejárhatjuk. Így - magában véve - azonban nem jutalmazó útvonal.]