A Zöldtó felett megdöbbentő meredekséggel magasbaszökő, karcsú Karbunkulustorony zárópillérét képezi a főgerincből a Kéktavi toronynál keletre kiágazó mellékgerincnek. E gerincben a Karbunkulustoronycsorba (kb. 2100 m) választja el a Kéktavi torony nyúlványaitól. Innen hátulról jelentéktelen oromnak mutatkozik, míg a Zöldtó felől tekintve közel 600 méternyire fölénk emelkedő s teljesen szabadonálló sziklatorony alakjával bír. A kilátás a Zöldtó katlanának hegykoszorújára szorítkozik, de éppen a körkép zártsága folytán a legmegkapóbb látványok közé tartozik.
Első ismert megmászója : M. Sieczka vezető az 1880-as évek elején.

Karbunkulustorony délkeletről (a Zöldtótól.)
(6. fej. 3)

1. A Vöröstótól (szokásos út).
Kőnnyű.
Télen: Erős eljegesedésnél nem lehetséges.

A zöldtavi Frigyesmenedékház mögött, kiinduló gyalogösvény számos kanyarodóval visz fel a meredek tófalon a Vöröstó völgykatlanába. 3/4 ó. alatt a Vöröstóhoz jutunk. A baloldali lejtőn továbbvezető ösvény a Kéktó felett kettéágazik. A völgyben tovább befelé vezető ösvény a Fehértaví csúcs útja (2. fej. 1), a balra elkanyarodó ösvény pedig a füves, törmelékes lejtőn szerpentinekben felvisz a Karbunkulustorony (bal) és az Egyetemi csúcs (jobb) között mélyen bemetszett, keskeny Karbunkulustoronycsorbához (kb. 2100 m; 50 p.).
Mintegy 30 méterrel a csorba alatt két közvetlenül egymás felett fekvő széles törmelékes párkányt látunk balra a Karbunkulustoronynak a Vöröstó katlana felé tekintő északi falába kivezetni. Mindkét párkány jól járható, azonban mindkettejökhöz a beszállás nem könnyű. Legcélszerűbb az alsó párkánynál beszállni, de mindjárt az elején (a párkány megszakítása előtt) egy sekély horpadás jól lépcsőzött szikláin néhány métert a felső párkányra felmászni (amelyet viszont már a nehéz kezdete mögött érünk el). Ez a torony falában folytonos emelkedéssel kivisz a toronynak a Zöldtó felé tekintő oldalára. Innen a törmelékes csúcsplatóból egy gerinctaraj ugrik ki, amelyet nyugat felé követve, nehézség nélkül jutunk fel az előcsücsökre, míg erről az alig 2 méterrel magasabb csúcspont egy kis bemetszésen át csak kitett és nem könnyű mászással érhető el (15 p.).

2. Nyugati gerinc (a Karbunkulustoronycsorbából).
Kissé nehéz és kitett, szép mászás.

A Zöldtótól - mint 1 alatt - ösvényen fel a Karbunkulustoronycsorbára (13/4 ó.). A gerinc a csorbából egy ferdén jobbra emelkedő táblás éllel kezdődik, amely végül a meredek falnak visz neki. Innen a fal mentén - lefelé hajló táblán s keskeny szegélyen - rövid oldalmenet jobbra s fel a gerinc magaslatára. Ezen az oldalt balra álló gerinctoronyra fel s ismét le a mögötte levő csorbába (vagy pedig a tornyot jobbról megkerülve egyenest át a csorbába). Ebből a gerinc felszökését (törékeny) szorosan az élen másszuk meg, csupán a legfelsőbb részt kerüljük balról meg; ezzel fenn vagyunk a majdnem vízszintes, keskeny tetőélen, amely csakhamar átvisz a legmagasabb pontra (20-30 perc).
(J. Chmielowski és Dr. J. Nowicki, K. Bachleda és St. Stopka vezetőkkel 1903 VIII. 11.)

3. Délkeleti fal (a Zöldtótól).
Nehéz mászás, amelynek szépségéből azonban sokat levon a sok füves rész. Maga az útirány azonban - amely egyenesen a letörések közepette visz végig - igen érdekes.

A Zöldtó nyugati végéből a törmeléklejtőn fel ahhoz a szakadékhoz, amely a Karbunkulustorony tömege és az ettől keletre emelkedő feltűnő sziklafog között húzódik alá és azokat egymástól elválasztja. (A menedékháztól 3/4 ó.) A szakadék jobboldali táblás szikláin, majd annak fenekén jó magasan fel, amíg a szakadék kitágul és felettünk feketés kiugró falrészlet tűnik elő. Itt (kb. az egész szakadék felemagasságában) balra kiszállunk a szakadékból és táblás lépcsőkön ferdén balra tartva, végül keskeny gyepszalagon át a túloldalon levő törpefenyőcsoporthoz érünk. Ettől még egy keveset balra térünk, azután egyenest felkapaszkodva (nehéz falacska), a torony vöröses, óriási sima fala alatt fekvő széles fűpadokhoz jutunk, amelyeket kb. 30-40 méterrel jobbra érünk el a velünk egymagasságban levő feltűnő fehér törésfolttól. A fűvel és törpefenyővei benőtt padokon folyvást balra emelkedünk, szorosan a táblás falletörés alatt, amíg végül a sima homlokfalat balról határoló élnél vagyunk. Ezen átkerülve, néhány lépés után mögötte egy kéményhez jutunk, amelyben mintegy 10 métert felmászunk (nehéz). Még kb. 3 méterrel a kémény felső vége alatt keskeny szegélyen néhány métert balra tartva, a sarok mögött abba a nagy folyosóba jutunk, amely a kulisszaszerűen előugró homlokfal és a tőle tovább balra levő hegytömeg közé bevágódva, ferdén jobbra felfelé vezet (2 ó.). A folyosóba éppen a letörése fölött jutunk bele. Most benne kapaszkodunk fel, simára mosott lépcsőkön (közben sok a fű és törmelék) egészen a végéig, ahol a folyosó széles, füves vállra torkollik (15 perc). (A vállról fűpárkány vezet ki a keleti gerinchez.) Közvetlenül a vállról, 1-2 méterrel jobbra a saroktól kiindulva, (amely éppen a szakadék torkollata felett a széles táblafalból kissé kiugrik) a táblás falon egy kötélhosszat egyenesen fal, azután még egy kötélhosszat fűátnőtte, meredek lépcsőkön ívben jobbra fel a vállról is látható törpefenyőbokorhoz. Most füvön kissé balra fel a sziklás élhez, amely gyengén jobbra hajolva, szép mászásban a törmelékkel fedett csúcsplatóra vezet fel. Erről néhány perc múlva a legmagasabb pontra (3/4 óra).
(Hefty Gy. A. és Dr. Komarnicki Gy., 1912 VIII. 17.)

4. Keleti gerinc és fal.
Kissé nehéz; erősen füves sziklák.

A Vöröstótól füves hát vezet balra a Karbunkulustorony keleti letörése alá, amelyet - különösen a Zöldtótól tekintve - egy kiugró gerincbütyök tesz jellegzetessé. A gerincmászást ennél a bütyöknél kezdjük meg, amelyet jobboldalán, füves padokon megkerülünk. A gerincre érve, annak egy meredekebb felszökése alatt csakhamar újból jobbra térünk és füves terepen, középnehéz mászásban kapaszkodunk vissza a gerincre, amelyet a meredek rész felett érünk el. A következő bütyköt balról kerüljük meg, azután a gerincen fel mindaddig, míg el nem érjük a jobbra a falba kivezető gyeppadot, melyhez egy elvált sziklalap támaszkodik. A sziklalapon végiglógázkodva, a végén hosszú átlépés jobbra a fűpadra (a túra legnehezebb pontja). Azután még néhány métert tovább jobbra, majd minden különösebb nehézség nélkül a tetőre. (A Vöröstótól 11/2 ó.).
(Lindner E. és Szaffka T. 1911 VIII. 17.)

[Útváltozat : A keleti gerinchez egyenest a Zöldtótól is feljuthatunk azon a szakadékon át, amely a Karbunkulustorony és a gerincen emelkedő feltűnő sziklafog közötti csorba vezet fel (lásd 3 alatt). Ahol a szakadék (közel a gerinchez) összeszűkül, úgy hogy csak terpeszmunkával juthatunk benne tovább, jobbra kitérünk és sziklalépcsőkön át feljutunk az említett gerincbütyök jobb oldalára s itt kezdjük meg a fent leírt gerinctúrát.]