Meghalt a hazáért. Az ifjabb alpinistáink kicsiny gárdájának egyik legagilisabb tagja volt. Áldozzunk drága emlékének az elesett hőseink iránt tartozó kegyelettel!

1893-ban született. Késmárkon nevelkedett fel. Mint hibátlan szervezetű fiú, céltudatosan és rendszeresen űzött gimnasztika által szívós erejű, daliás férfiúvá fejlődött, aki felnőtt korában is mindennapi tornázás révén ambícióval fokozta az ügyességét, edzette, gyarapította a munkábírását. Mint futballista, távúszó és távfutó, bármely konkurenciában fényesen állta meg a helyét. Gyakorlatozás közben például szakadatlan iramban akármikor lefutott öt kilométert minden különösebb megerőltetés nélkül. Mint a késmárki líceumnak nagyon tehetséges, példás szorgalmú, kitűnő tanulója, megkedvelte a szabad természetbe való kirándulgatást. 15-16 éves korában a nálánál két esztendővel fiatalabb Oszkár öccsével, Gotthard Kornél tanára kíséretében már több Tátra csúcson járt, a következő nyarakban pedig folyton több és több, szebbnél szebb magashegyi túrát végzett. Végigvándorolt a Sárkánytavi-, továbbá a Batizfalvi-, valamint a Koncsiszta-gerincen. Megcsinálta az élvonulat szoros bejárását a Lorenz-hágótól a Csorbai-Szoliszkóig. Végigkapaszkodott a Keleti-, Középső- és a Nyugati-Menguszfalvi-csúcs szellős taraján egészen a Csubrina tetejéig. A Rovátkából a Vöröspatak-tornyon, Középhegységen, Vámkövön és a Rovinki-szarvakon át bejárta a gerincet a Jávor-csúcs ormáig. A Téry-csúcstól a Hüvelyk Matyin, a Fecske-tornyon, Jordán-csúcson, Chmielowski-tornyon keresztül átkelt a Lomnici-csúcsra. A Lengyel-nyeregtől követte a taraj menetét a Gerlachfalvi-csúcs legmagasab pontjáig. Egyhuzamban traverzálta a Vöröstavi-tornyot és csúcsot, folytatólagosan a Papirusz-csúcsot és tornyokat, valamint a Zöldtavit. Megcsinálta a Jégvölgyi-csúcs, Markazit-torony és Hegyes-torony hármasának keresztezését egy napon, úgyszintén a három Jégvölgyi-torony teljes élvonulatának bejárását egy napon. Hasonló nívójú vállalkozásai közül még többet is felsorolhatnék. Azt hiszem azonban, az említettek is eléggé bizonyítják egyéni kiválóságát, alapos Tátraismeretét. Hegymászószenvedélyének kielégítésén kívül pedig buzgón kivette részét a Tátra-Osztályunk egyesületi életéből is: utakat jelzett, cikkeket írt, propagatív jellegű társas kirándulásokat vezetett, mentőexpedíciókra bármikor kész volt.

A "Tátrakalauz" első kötetében öcsével együtt ő ismertette a Felkai-völgy útjait. Arra törekedett, hogy a Kárpát-Egyesület az ifjabb szepesi alpinistageneráció tetterős akcióbalépése folytán lendületes reneszánszot érjen meg (lásd a "Szepesiek" aláírással megjelent cikkeit a Tátravidék című lapban). Lelkesedését, ügybuzgóságát és a hozzáfűzött várakozást semmi sem dokumentálja ékesszólóbban, mint az, hogy a Magyar Turista Egyesület Tátra-Osztálya már 19 éves korában egyhangúlag választotta meg választmányi tagjának, a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület pedig, alighogy Késmárkról elkerült a fővárosba, alelnökének, röviddel későbben pedig egyleti mentőbizottsági megbízottnak.

Mikor a világrendítő vérzivatar kitört, mint hat szemeszterrel bíró orvostanhallgató, még napsugaras kedélyű, vidor bohém volt, de a bércek birodalmáért való határtalan rajongása mellett már feltűnően mély kötelességérzet, az életcéloknak komoly felfogása, a férfi hivatására való leglelkiismeretesebb felkészülés is kicsúcsosodott benne.

A háború kezdete a déltiroli Etsch-völgyben találta őt, ahol akkor a roveretói császárvadászoknál szolgálta önkéntesi évének harmadik hónapját. Mozgósításkor kikerülve a muszka frontra, negyedéves medikus létére puskával a kezében a legelső tűzvonalban küzdött az orosz túlerővel szemben, amíg Ravaruszka mellett a jobb lábának sípcsontja ellenséges golyótól találva törést szenvedett. Hónapokig tartott, míg e súlyos sebesülését kiheverte, de közben is, még mint mankóval járó lábadozó, mihelyt a csontja annyira összeforrt, hogy talpraállhatott, rögtön ernyedetlen szorgalommal támogatta munkával túlterhelt kezelőorvosát sebészeti teendőinek elvégzésében. 1915 tavaszán egy munkácsi hadikórházba osztatott be, ahol parancsnokának teljes megelégedésére működött. Kárpáti frontunknak kelet felé való eltolódásakor a Dnyeszter vidékére, a besszarábiai határra vetődött, ahol altruisztikus önfeláldozással hónapokon keresztül a legelső lövészárokban teljesítette nemes hivatását, mint egészségügyi zászlós.

A beleit több helyen átfúró ellenséges golyó is a rajvonalban ütött rajta gyilkos sebet, mikor Okna tájékán az 1916-iki nagy orosz offenzíva idején a kötözőhelyről, anélkül, hogy köteles lett volna, kiment a nehéz tűz alatt fekvő legelülső árokba, hogy gyors segélynyújtás révén minél több bajtársát menthesse meg az elpusztulástól. Kórházba szállíttatva megoperálták, de hiába. Miközben Csernovicban a halállal vívódott, az oroszok elfoglalták e várost, úgyhogy további sorsáról, az 1916. június 16-án, 23 éves korában bekövetkezett elhunytáról és sírhelyének hollétéről minden eddigi érdeklődés dacára csak most szerezhetett gyászsújtott családja tudomást.

Ismertem őt. A legkedvesebb és leggyakoribb Tátrapartnereim egyike volt. Mint ember, művelt, szolíd, szerény és jószívű, mint barát, hűséges, odaadó és szolgálatkész, mint bajtárs abszolút megbízható, erélyes és bátor, mint hazafi dolgos, lelkes és minden áldozatra kész. Az övéihez végtelen szeretettel ragaszkodó leggyöngédebb, legfigyelmesebb rokon: ez az ő egyéniségének tükre.

Elköltözött. Immár a sír örök éjszakája nehezedik rája. Maradandó emlékét azonban féltő kegyelettel őrizzük. Léte rövid volt, de dicső és áldásos, mert a segítő szeretetnek és a hazának szentelte. Vitézül küzdött és szenvedett nemzetünk szabadságának magasztos ügyéért, míg el nem hullt érte tavasza legszebb virágában. Gondoljunk reá a mártírként elesett hőseinknek kijáró hálával! Hajtsuk meg előtte a tisztelet és elismerés zászlóját!

Legyen áldott, számtalanszor áldott síri enyészetében is!

Forrás:
[Grósz Alfréd: Zuber Frigyes, Turistaság és Alpinizmus, ?]