|
A Szegedi Főgimnázium elvégezése után beiratkozott a budai József Polytechnikumba,
majd műegyetemi tanulmányait Zürichben folytatta, ahol 1864-ben kapta meg az Eidgenössische
Technische Hochschule "technikai kémikus" oklevelét. Ezután a heidelbergi
Ruperto-Carola Egyetemen Bunsen és Kirchhoff mellett bölcsészdoktori diplomát szerzett (1865),
majd visszatért Zürichbe, és itt 1865-1867 között tanársegédként, illetve magántanárként
dolgozott. A kiegyezés után hazatért és a budapesti Műegyetemen először az Ásvány- és
Földtani Tanszéken helyettes- ill. rendkívüli tanár (1867-1869), majd 1870-ben felállított
vegyiparműtani (azaz 1882-től kemiai technológiai) tanszék professzora lett. E diszciplinát ő alakította
ki és oktatta 42 éven át, 1912-ben történt nyugalomba vonulásáig.
A Műegyetemen több ízben volt dékán (1875-1877), ill. rektor (1896-1898, 1907-1910). Az egyetem lágymányosi telepét második rektorsága alatt tették teljessé. Közel három évtizedig (1870-1897) vezette az intézmény könyvtárát és fejlesztette korszerű gyűjteménnyé. Tudományos érdemeiért az MTA tagjául (levelező tag 1873, rendes tag 1891) választotta, 1808 és 1910 között alelnök volt. Számos tudományos és társadalmi egyesületben viselt magas tisztséget: a Természettudományi Társulat főtitkára, majd elnöke (1899-1910), a Magyar Iparművészeti Társulat alelnöke, a Magyar Turista Egyesület elnöke volt.
Sok irányú tudományos munkája kapcsán foglalkozott a hazai gázgyártás céljaira szolgáló szenek elemzésével, vízkémiával, az e téren alkotott eljárását a "a víz lúgossági fokának megállapítására" világszerte ismerik és használják (Über eine einfache Methode zur Bestimmung der temporären Härte des Wassers, Ber. Dtsch. Chem. Gesellsch., Berlin 1880.) Eredményesen munkálkodott a borászati kémia terén is, és hazánkban az elsők között végzett fotografálási, fotokémiai kísérleteket. Hírnevét mindamellett a kerámiai-technológiai kutatások alapozták meg, ezek során kidolgozta a fémfényű eozin változatát (a fémlüszteres kerámiai termékek előállítására vonatkozó kéziratát, elsőbbségi jogának megóvása céljából az MTA levéltárában helyezte el 1892-ben). Eljárása alapján sikerült a pécsi Zsolnay-gyár világhírű eozin tárgyait elkészíteni. Megírta Az agyag technológiája, Budapest 1892. című könyvet, majd ennek bővített kiadását Az agyagművesség. Az iparművészet könyve, 2. köt. Budapest 1905., amelyben az agyagipar történetét elsőnek dolgozta fel hazánkban.
Mint a kerámia szakértője 1904-ben közreműködött a Herendi Porcelángyár újjászervezésében. Kutatómunkájában az elmélet szorosan kapcsolódott a gyakorlathoz, mint ezt A tudomány viszonya a gyakorlathoz, (Természettudományi Közlöny, 1896.) című dolgozatában is kifejtette. A természettudományos ismeretterjesztés szolgálatában közel 700 publikációt írt és több szakfolyóirat (Műegyetemi Lapok, 1876-1878., Természettudományi Közlöny 1894-1897., Magyar Chemiai Folyóirat, 1895-1913) szerkesztésében vett részt. Emlékezetére a Magyar Kémikusok Egyesülete 1955-ben emlékérmet alapított.
1889-1891 között az MKE Budapesti Osztály választmányának tagja, a központi választmány tagja (1891-1895), az MTE alelnöke 1896-1899, elnöke 1900-1901, tiszteletbeli tagja 1900-tól. Elnöksége alatt fordult az MTE beadvánnyal a földművelési miniszterhez, hogy az elzárt területeket a turisták részére nyissák meg.
Ismertebb művei:
|
