Kicsiny magyar hegymászógárdánkra ismét rászakadt a sötét gyász. Ismét elvesztette turistaügyünk egyik érdemes, oszlopos munkását, egyik legderekabb tagját. 1919 január 7-én Tátraszéplakon meghalt Votisky Zoltán.

Ismertem jól. Élettörténete nyitott könyv volt előttem. Ugyanazon városkában született, mint én. Késmárkon, a Tátra alján. Együtt nőttünk föl, együtt futkostunk tarka pillangókat űzve a virágos rétek napsugarában. Ismertem őt, mint diákot, mint a késmárki ősi lyceumnak mindenkor jeles tanulóját, mint szüleinek szemefényét, a hozzátartozóihoz a leggyöngédebb szeretettel ragaszkodó családtagot, mint professzorainak kedvencét, osztályának büszkeségét. És ismertem akkor is, mikor komoly életcélt tűzve maga elé, nagy ambícióval, lankadatlan szorgalommal, lelkiismeretes tanulással készült nemes hivatására, hogy a kenyérkereset műhelyében a társadalomnak minél hasznosabb tagja lehesen. Mint földrajz és történelem szakos tanár oktatói működését ugyanazon katedra betöltésével kezdette, melyről előtte Késmárkon tudós édesatyja csepegtette tanítványai szívébe a honszeretetet. Késmárkról egy esztendőre a selmecbányai gimnáziumhoz került, majd Budapestre, ahol a deáktéri evangélikus polgári leányiskolának lett törekvő odaadással dolgozó tanára. Igaz ügyszeretettel nevelte az ifjuságot. míg tanítványainak és kollégáinak köréből ki nem ragadta őt a hadiszolgálat, melyen aztán a háboru legelejétől földi pályafutásának befejezéséig állott.

Mint tartalékos tiszt összesen két évig tartózkodott a galíciai és bukovinai harctéren, ahonnan néha bizony csak a jó szerencse segítette Őt haza. Tudom, hogy elkeseredett harcok, ádáz ütközetek egész sorát viaskodta végig. Első izben gránátlégnyomással került vissza a Feldből. Másodszor tüdőgyulladással, harmadszor mellhártyagyulladással. Mihelyst fölépült, mindig rögtön elvállalt olyan valamilyen tisztet, melyben ügyünknek lábbadozó létére is segítségére lehetett. Igy lett a Magas Tátrában rendezett katonai sítanfolyamokon a tarpatakvölgyi honvédségi különitményeknek parancsnoka is. Vezette pedig e tanfolyamokat az 1915/16-iki télen oly eredményesen, hogy a következő télen ismét ő rá ruházták e feladat betöltését.

Sohasem dicsekedett vele, hogy csaták tüzében milyen keményen állotta meg helyét. Nem tette, mert szerénykedett. De nem is volt rá szükség, mert gyakran volt alkalmam komoly veszedelmek pillanataiban, halált megvető erélyét, rendíthetetlen bátorságát tapasztalni. A szaváért, meggyőződéséért minden körülmények közt helytálló férfi volt tetőtől talpig. Atléta erejénél csak hazaszeretete volt nagyobb.

Eszémbe jut egy kép, mely az ő nemes lényét beszédes jellemrajzként karakterizálja. l916 április havában történt Kassán. Kint álltam az utcán, mert tudtam, hogy Neki arra kell jönnie. Egyszerre tolongás támadt a járdasarkon, jött a kilences honvédek harctérre induló menetszázada. Legelül Zoltán, mint a század parancsnoka. Mögötte keményen harsogott a szilaj bakanóta, nemzeti kokárdás sipkák fölött, pántlikásan, virágcsokrosan lobogott a zászló. A hadbavonuló vitézeknek tisztelgő emberek szemében megcsillant a meghatottság könnye, Megelőzőleg azon szavakkal bucsuzott el tőlem : "Isten áldjon meg pajtás ! Ha a végzet számunkra nem rendelt volna több viszontlátást, ugy mondd meg az enyéimnek, hogy hazafias kötelességemet készséges benső hajlandóságból teljesítettem". Utána néztem soká, soká. Ez a bucsuvétel az Ő tulajdonságainak oly markáns vonását, oly mozaikdarabját ragyogtatta meg, amilyenekből egész puritán jelleme összetevődött.

A köz javára kifejtett tevékenységét, áldásos tanári működésén kívül, főleg hegymászói és irodalmi szereplése képezte. Édesatyja is lelkes természetbarát volt, nem kevésbbé idősebb testvére Géza. Ők plántálták beléje a turistaság iránti rokonszenvet, mely magból a hegyekért való szenvedélyes rajongása fakadt. Első szárnypróbálgatásai, melyeken Géza bátyja volt a társa, 1900-ban a Krivánra, Tengerszemcsúcsra és Kis Viszokára juttatták. 1901-ben a Lomnicit, több utóbbi más csúcstúra után 1904-ben a Gerlahfalvit mászta még, kitűnő tornász létére mindig kalauz nélkül járva. Az emlitett útjain többször előfordult, hogy a sablonos kirándulási formától elütően, a csillagfényes holdas éjszakákat egy-egy nyájas tengerszem partján, a misztikus sötétbeborult bércvadon kellős közepén, szabad ég alatt töltötte. Ezen élményei döntő kihatással voltak további jövőjére, mert mélységes vágyat ébresztettek lelkében a havasok vadregényes világa iránt. Megismerte az alpinizmus örömeit és esküdt híve lett.

1905-ben szűkebb bajtársi körünkben megpendítette azt az eszmét, hogy nekünk szepesi vezetőnélküljáró hegymászóknak össze kellene fognunk, nemcsak hogy propagatív tevékenységgel előmozdítsuk a magunk sportolási irányának elterjedését és meghonosítását, hanem azért is, hogy az agilis fiatal erőkkel alig rendelkező egyleteinknek fölajánljuk a támogatásunkat. Az ösztökélés hatott. 1905 körül néhány tátraalji városkában tényleg észlelhetővé vált egy ilycélzatu alpinmozgalom, melynek előidézésében Zoltánnak jelentős része volt. 1905 nyarán cipszer fiuk egyébeken kívül sorra kerítettek néhány uj túrát is. Így Votisky Zoltán, Gretzmacher György és e nekrológ írója megcsinálták a Varangyostavi csúcs addig érintetlen északnyugati ormának első megmászását is. (Lásd e vállalkozás leírását az 1906-iki kárpátegyesületi évkönyvben.) A példa utánzásra ösztökélt. Ilymórion az Ő lelkes közreműködése tagadhatlanul hozzájárult azon éra fölvirradásához, melyet a hazai hegymászás fejlődéstörténetében a kalauznélküli sportirány divatbajövésének nevez a szakirodalom. Votisky Zoltán tagadhatlanul ezen irány első lelkes hívei és talajegyengetői közé tartozott.

1906-ban a késmárki lyceum könyvtárában tátrahistóriai kutatásokat végezve, a Lomnici csúcsnak Fröhlich Dávid által 1615-ben történt megmászásáról adott le a Karpatenpostban és a Szepesi Lapokban néhány érdekes közleményt. Minthogy az ő rendes túratársai e nyarakon szolgálták le katonai, önkéntesi évüket, megszokott társ hiányában nem vállalkozott nagyobbszabásu tervek megvalósítására, de azért szólóban is el-el látogatott a bércek labirintusának felsőbb régióiba. Egyebek közt elment a Lengyel Tátrába is. Bejárta a Sas-út egy részét, ha nem tévedek, a Zawrattól a Granatyig. Megfordult a Grubyn, Miedzianén is és hazaérkezve mindig örömsugárzó arccal mesélte, milyen gyönyörű impressziókat gyűjtött, verőfényes nappal is, csillagos nyáréji békeidőben is, ha egy-egy pattogó tüzecske lángjai mellett, lengyelekkel együtt szabadban bivakolt. Ilyen volt Ő. Romlatlan igazi fia a havasi természetnek. Póznélküli, dalos, nyiltszavu, gyermekesen őszinte pajtás. Megbízható, viharedzett, szilárd elvű, acélerejű férfi.

1909-ben Gretzmacher György társával egyebek közt megcsinálta a Joláncsúcs északnyugati letérésének első átmászását is alulról föl. Ezt onnan tudom, mert e túrán én voltam a trio harmadik embere és magam is részt vettem abban a heccben, mikor e túra befejeztéül koromsötét, felhős, viharos éjszakán szálltunk le a Fecsketoronyról. 1910-ben megkíséreltük a Markazittorony keleti falának átmászását. Sürü ködben azonban pont a leglehetetlenebb, függélyes részét fogtuk ostrom alá. Izgalmas, kényes kapaszkodás, sikertelenül zárult próbálgatás után kitértünk a keleti gerincre, ahol aztán záporesőben folytattuk utunkat a csúcsig. Uj túrái voltak még Zoltánnak az Alsó (Kis) Feketetavi torony első megmászása északról, uj variánsban való átkelés a Középső Feketetavi toronyról a Felső Feketetavi toronyra, a Felső (Nagy) Feketetavi torony és a Hócsúcs, valamint a Hócsúcs és Jégvölgyi csúcs közti gerinc első bejárása. Legkiválóbb eredménye kétségtelenül a Batizfalvi hatalmas déli falát átszelő óriási kéménynek első átmászása, mely alkalommal Komarnicki Gyula és Roman voltak a társai. Az említetteken kívül persze sok-sok más remek túrát is végzett. Igy részt vett a Ganek szédületes északi falának második átmászásában, a Középorom keleti gerincének második végigjárásában. Nagyon hosszadalmas volna összes vállalkozásairól megemlékezni. Eléggé jellemzi kiválóságát, ha megemlitem, hogy kevés oly csúcscsoportja van a Magas Tátrának, amelyen végig ne kóborolt volna.

Őt, dacára, hogy rendkivüli izomerejénél fogva kiváló sziklamászó volt, nemannyira a technikai nehézségek leküzdése izgatta és csábitotta alpinproblémák megoldására, hanem a mindenféle alpinélvezetekben együttesen való nyugodt gyönyörködés szomja vitte a bércek birodalmába. Igy túraközben, ha nagyon tetszett neki a környék, jól érezte magát és ráért, sohasem hagyta kiaknázatlanul, amit a perc üdve nyujtott. Eszembe jut egy felejthetlen nap. Felhőtlen juliusi időben a Hegyestornyot traverzáltuk. Fölmenételül a déli falat választottuk, végigmászva az egész Häberlein-repedést, egyenes irányban még onnan is tovább, ahol Häberleinék balra kitértek belőle. Amint rájutottunk a fal alsó harmadában levő fűpadra, lent a Poprádvölgyben megkondultak a templomok harangjai. Lágyan, messziesen csendült föl a gilingalangolás a kopár ormok békés magányába. Hangulatos szép vasárnap volt. Zoltán e pihenésre csábító benyomásokra reagálva, bölcs elhatározással ekkor azt mondta: "Ünnepeljünk". Megálltunk és áhítatos merengésbe merülve csöndben hallgatóztunk le a virulásba borult színes völgybe. Istenem, de szép is volt mindez ! És mikor továbbindultunk, megszálalt Zoltán : "Te Alfréd, hát nem fölemelő egy tudat az, hogy amire ezren és ezren semmi áron sem volnának kaphatók, de meg nem is bírnának megtenni, azt mi hegymászók megcsináljuk félelem nélkül, passzióból, könnyen?".

Irodalmi téren is ritkán ugyan, de jelentősen szerepelt. 1911-ben, mikor néhány, francia arisztokrataként föllépő pénzes orosz spion egy állítólagos külföldi grófi vadásztársaság részére meg akarta vásárolni Hohenlohe herceg tátrai birtokait, a legolvasottabb pesti napilapokban Votisky Zoltán tollából származva, megjelent égy cikksorozat, melyben annak szükségessége mellett kardoskodott, hogy ha a szótanforgó uradalom tényleg eladásra kerülne, ugy annak okvetlenül a magyar állam tulajdonává kell válnia, hogy mint országunk legfestőibb része, "Nemzeti parkká", közkincsesé tétessék.

A Szalóki csúcson felállítandó obszervatorium tervéhez is hozzászólt a lapok hasábjain. A Turistaság és Alpinizmusban megjelent "Farsang a Fátrában" cikke betekintést enged meleg és tiszta érzelemvilágába.

Nemes hevülettel karolta föl a tátrai mentésügy jelenlegi alapokra való fektetésének eszméjét is és nemcsak a szervezés terén fejtett ki alapvető munkát, hanem, ha kellett, késedelem nélkül és önfeláldozó készséggel sietett a bajbajutottak segítségére. Egy ur, akit a Tátra csúcsrégióiban hideg télidőben sulyos baleset ért és kinek megmentése Zoltán hathatós közreműködésével folyt le, azt a kijelentést tette : nem ismerek szebb erkölcsi bizonyítványt, mint amilyet egy ilyen mentőexpedíció résztvevői állítanak ki magukról, ha ezt a karitatív, sokszor kimerítő és esetleg veszedelmes munkát, oly segélykészséggel és önzetlenül végzik, mint a fennforgó esetben tették. Kegyeletbeli kötelességem, hogy e nyilatkozatot, mint Zoltán erkölcsi bizonyítványát ideiktassam.

Vetített képekkel kisért tátrai tárgyu előadásokat is tartott ugy Pesten, mint több vidéki városban.

Az elismerés és bizalom ily tulajdonságok és tevékenység mellett nem maradt el. Először a Magyar Turista Egylet Tátra Osztálya választotta be a választmányába. Azután a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület nyert benne három esztendőre agilis elnököt. 1913-ba az akkor alakult Magyar Turista Szövetség reá ruházta a főtitkári tisztet. 1918-ban pedig belekerült a Magyarországi Kárpát Egyesület választmányába is.

1914-ben az Alpokba vitte sóvárgása. Régi barátjávál, Horn K. Lajossal először is a Sexteni Dolomitokban az Einsert mászta meg a déli falon át. Két másik merész vállalkozásuk dermesztő szél és eljegesedő szirtek miatt hiusult meg. Aztán sorra keritették a Kleine Zinne északi falát, az út felső harmadát ködben és havazásban téve meg. Következő napon a Grosse Zinne tetejéről gyönyörködtek a Dolomitok panorámájában. Röviddel későbben a Pfalzgauhüttéből a Sorapist keresztezték, ujra zivatarban, ködben, jégesőben. Végül Cortinából Kátai Ernővel még a Tofanát is meglátogatták, míg a következő nyárra a Bernina havas tetői vétettek programmba.

De nem csak mint hegymászó tűnt ki Votisky Zoltán, megállta helyét mint sífutó is. A Magyar Sí Szövetség versenyein nemcsak mint bíró vett részt, hanem versenyzőként is. Így bele tartozott abba a stafétacsapatba is, (Reichart Dezső, Hefty Andor, Votisky Zoltán) mely mint a B. E. T. E. legénysége a tavalyi országos síversenyen a Serényi Jenő emlékversenyben győztes lett.

Erős szervezetének munkabirása még akkor sem csökkent szembeötlően, mikor több, sulyos, a harctéren szerzett betegségen esett át. De miként a titkos féreg belülről végre mégis megöli a törhetetlen tölgyderekat is, ugy a fronton szerzett bajok is lesorvasztották fizikumának ellenállóképességét. Nem kellett többé csak egy pusttitó vihar és kidőlt a fa. Férfikorának delén, 35-ik esztendejében a spanyol kór s tüdőgyulladás vetett véget munkás életének. Mi akik Őt ismertük, becsültük és szerettük, egyik legjobb barátunkat; turistaügyünk pedig egyik legbuzgőbb, önzetlen munkását siratja benne. Kár érte, végtelen kár.

Fenkölt lelkének mulékony porhüvelye mély részvét mellett 1919 jan. 11-én a késmárki temetőben, a Votisky család sirkertjében helyeztetett örök nyugovóra.

Miként életének is a szülőföld hegyei kölcsönözték a fényt, a dalt, a szevedélyt és hevülést, ugy ravatalát is a Tátra lombjai tették szépe illatossá, diszessé. Koporsófödelének közepére egy csokor piros ciklamen, fehér gyöngyvirág és zöld páfrány került, hogy ne hiányozzanak róla azok a szinek, amelyekért élt, küzdött és szenvedett. Köréje pedig áfonya, boróka és cirbolya lombja, törpefenyőből, jegenyéből és lucfenyőből font pompás koszoruk, melyeknek tűleveles ágacskái között száz és száz számra fehérlettek a Magas Tátrának bajtárskéz által szedett gyopárcsillagjai. A ha felett pedig a büszke Tátrabércek kolosszális síremlékként állnak őrt.

Itt a március. A rétek szőnyegén selymesen serked már a smaragd gyep. Rügyeznek a cserjék, megkezdődött a madárcsicsergés koncertje, fölpezsdül az élet reneszánsza. Jön a nagy föltámadás. Boldog egy időszak! Csupa verőfény, csupa vidámság! Volt idő mikor az én kedélyem is összhangzott a megifjodás örömünnepének e virágfakasztó derűjével. De - tempora mutantur ! Most gyászfátyol nehezedik rája. Örök nyom hagyó fájdalom ám az, hogy azok a jó pajtások, akikkel hajdani kikel időkön tervkovácsolás közben ilyenkor odakönyököltem a térképek mellé és együtt örvendtem a jövendő szépséges ígéreteinek, azok mint a nemzeti eszméink hős mártirjai, tulnyomó számban immár odaköltözködtek, ahonnan nincs többé visszatérés, az örökzöld, a borostyán és orgonabokrok alá.

Igen itt a mosolygó tavasz, ép oly kedves, friss és káprázatos, mi azok a régiek, de azt a rózsás mámort, mely bájos igézetével hajdan ringatott, most hiába próbálja a keblem urává tenni. A vágyaim, - mert jelenleg itt lakom a nádfödeles házikók, a nagypupu szalmakazlak, a gémeskútak és akácok földjén, a délibábos magyar rónaságon, - ugyan még most is ép oly szüntelenül és magasan szállnak arrafelé, hol makulátlan hóhermelin palást borul a Tátraormok vállaira, mint az alkonyégen nesztelenül uszó lila felhők, melyek a melegebb délről jövet, hírül viszik a zordabb északnak, hogy közeledik a lombosodás, a szirombontás, a májusi illat. A fiókból is elő-elő kerülnek még a régi kedvenc térképek, de a szivem leglágyabb érzelmei most nem annyira a havas alpestájak vadonába vonzanak, mint azoknak a szegény bajtársaknak áldoznak, akik megváltva minden kin és gyötrelemtől ott porladnak a nyirkos föld ölén. Ha elhárithatlan akadályok miatt most nem is zarándokolhatok a szent hantjaikhoz. hogy fölibük helyezzem a tavasz első hóvirágainak fehér csengetyükéit, megteszik ezt a gondolataim, melyek nincsenek a tér bilincseihez kötve. Szeretetem fölkap a kegyelet szárnyaira, odarepül az elmulás, a fejfák csöndes kertjébe és aranyos tavaszébredtére lerója a tavasztalanul álmodók iránt a piétás adóját.

Pihenj háborítatlan édes békében szegény Zoltánunk! Kölcsönös ragaszkodással ápolt baráti kötelékünket nem tépte szét balvégzeted keze, ha kegyetlenül el is metszette viruló élted fonalát a lét és nemlét párkája. Hervadhatlan szeretetünk áldón virraszt a csöndes nyughelyed fölött és az utunk ismét odavisz, hová a sírból visszajáró álmaid, az égbefurakó bércek boldogságot termő mennyországába, erőre gyulnak a mi féltve őrzött, régi, szép emlékeink, fantáziánkban fel fog elevenedni a rózsás mult, érezni fogjuk a Te közelségedet, a Te jóságos, becsületes lelked egész melegét és együtt leszünk ujra, együtt ezután is, mint ifjuságunk fénykorában.

Grósz Alfréd.