A híres francia írónak, Rochefoucold grófnak van egy szellemes aforizmája. Szerinte az okos ember olyan, mint a méhecske: még a mérges virágból is mézet szív magába; míg a buta ember olyan, mint a pók, mely a legédesebb virágból is mérget termel. Mert az okos ember, bármi történjék is vele, nem sopánkodik, hanem annak rossz oldalai mellett keresi a jó oldalait is, s főleg ezekbe éli bele magát, s ezzel boldogabban és nyugodtabban él; míg a buta ember a vele történő szerencsés eseményeknek is csak a rossz oldalai kutatja, s ezzel csak a saját életét teszi tönkre.
Ezen aforizma hatása alatt igyekeztem okos ember lenni. Például 1944-ben egy vigyázatlan ember ügyetlenségéből kifolyólag beleesetem a tudtomon kívül a sötétben kinyitott csapóajtón keresztül egy két és fél méter mély pincébe, aminek következtében kificamítottam a jobb karomat, erősen megsérült a bal térdem és jobb lábfejem, tele volt ütési sebekkel a két lábam, egyik kezem és a hátam. Sopánkodás helyett hálát adtam az Úristennek, hogy nagyobb baj nem történt, mert orvosaim szerint kitörhettem volna a nyakamat, kiütődhetett volna a szemem, vagy eltörhetett volna a gerincem.
Éppen úgy a múltra vonatkozólag is sohasem sajnálkozom azon, hogy amikor életemben válaszutak merültek fel, nem a másik utat választottam, amelyik talán jobb lett volna.
Így, mielőtt az aradi törvényszékhez jöttem volna díjtalan joggyakornoknak, a Magyar Államvasutak elnök-igazgatója hívott, hogy menjek a MÁV-hoz vasúti fogalmazónak. A fővárosban maradhattam volna, s talán jobb pozíciót vívhattam volna ki magamnak. De nem sajnálom, hogy nem engedtem a kihívásnak, mert hajlamom a bírói pályára vonzott. Legfeljebb azt sajnálhatom, hogy ezzel elmulasztottam a lehetőségét annak, hogy a vasúti alkalmazottakat megillető kedvezmények segítségével a külföldet is bejárhassam s tanulmányozhassam.
Újból alkalmam lett volna a fővárosba kerülni, amikor Czárán István budapesti főügyész törvényszéki elnököm javaslatára fel akart vinni ügyésznek, megígérve a legszebb karriert. Nem sajnálom, hogy nem fogadtam el az ajánlatot, mert az nem felelt meg lelki berendezkedésemnek, hogy annyi embernek - ha köztük sok gazembernek is - hivatalból a bebörtönzését, vagy éppen a halálát kívánjam.
Az 1919-ben történt impérium-változáskor ismét megnyílt a lehetősége annak, hogy a magyar fővárosba kerüljek. De akkor feleségem - aki nemrégen ment át egy tüdőcsúcshurut, tüdőgyulladás és mellhártyagyulladás betegségen - gyenge egészségi állapota miatt biztosan áldozata lett volna az akkori vagon-lakás rendszernek, s inkább a karrieremet áldoztam fel. Az én "kiválónak" jelzett minősítésemmel és rangszámommal - összeegyeztetve az én rangsorszámom közelében levők előrehaladásával - már 1939-ben a kúriai tanács-elnöki rangot kellett volna elérnem, feltételezve azt, hogy ha itteni kisebbségi helyzetünkben, tehát jóval nehezebb viszonyok között, meg tudtam állni a helyemet mint az itt élő magyar kisebbség egyik vezetője, úgy ottani bírósági előmenetelemben sem történt volna kisiklás. Nem sajnálom az elmulasztott szép karriert, mert úgy érzem, hogy itt maradásommal megmentettem feleségem életét, s itt is tudtam nemzet-testvéreim javára hasznos munkát végezni.
Visszaemlékezve életemre, megállapíthatom, hogy mindig több munkát végeztem, s több gondot vettem a nyakamba, mint más. Mint egyetemi hallgató rendben letettem vizsgáimat, sőt mellékesen még két oklevelet szereztem: az államszámviteli államvizsga oklevelét és a főgimnáziumi tornatanári oklevelet. De e mellett még hivatalba jártam s önmagamat tartottam fenn, és mint a Budapesti Egyetemi Athletikai Clubnak előbb titkár-alelnöke, majd elnöke, erős részt vettem az egyesület működésében és megalapozásában.
Bírói tevékenységem ideje alatt nemcsak a részemre kijelölt munkakört láttam el, de más munkakörben is segítettem. A nyugdíjazásom alkalmából a bírói állásomtól való felmentési okiratom igazolja, hogy felettesem minta-bírónak s a bíróság legjobb munkaerőjének tekintett.
Mindig éreztem, hogy a köz részére ingyenes munkát is kell végezni. Az erre irányuló kötelességnek - úgy hiszem - bőségesen eleget tettem, amikor a Budapesti Egyetemi Athleticai Club, a Romániai Országos Magyar Párt aradi tagozata, az Aradi Maros Evezős Egylet, a Kölcsey Irodalmi Egyesület, az Aradi Római Katolikus Egyházközség, az Önsegély Hitelszövetkezet elnöki tisztségeiben évtizedeken át önzetlenül sokat dolgoztam, elég nagy alkotó munkát végeztem, s anyagilag is sokat áldoztam.
Pedig mindennek meg volt a hátrányos oldala. Az erős román nacionalista szellem által áthatott hatóságok görbe szemmel nézték a magyarság erkölcsi, szellemi és gazdasági javainak megőrzésére kifejtett tevékenységemet, ami megnehezítette előttük ügyvédi tevékenységem eredményes kifejtését.
A pénzügyi hatóságok éveken át azon a címen adóztattak meg erősebben, hogy a magyarság vezetői közé tartozom, tehát nagy ismeretségem van. Holott a nagyközönség, ismerve helyzetemet, kényesebb ügyeiben éppen ezért nem fordult hozzám. 1943-ban 200000 lej évi jövedelem után lettem megadóztatva. Fellebbezés útján ugyan sikerült az adóalapot 400000 lejre leszállítani, de az én lecsökkent forgalmú ügyvédi irodám után ez még mindig igen magas volt, tekintettel arra, hogy a legerősebben megadóztatott román ügyvédek is csak 200000 lej évi jövedelem után adóztak. Ez a súlyos adókivetés a bécsi döntőbírói ítélet után történt, amikor más városokban is azon ügyvédeket, akik a magyarság vezetői közé tartoztak, a pénzügyi hatóságok ilyen súlyosan adóztattak meg.
Az aradi rendőrség a magyarság többi vezetőivel együtt a magyarság érdekében kifejtett tevékenységünkért bennünket irredentisták gyanánt tartott nyilván. Ennek következtében ahányszor én és feleségem, vagy leányom útlevelet, vagy kiutazási engedélyt kértünk, a rendőrség kérelmünket mindig elutasítani javasolta.
Amikor retorzió végett a magyarság telefonhasználatát kellett korlátozni, öt hónapon át nem használhattam telefonkészülékemet, de az előfizetési díjat fizetnem kellett.
Az orosz előrenyomulás idején a Galaţi városából elmenekültek közül öten voltak az én lakásomban ingyenes szállásra elhelyezve. Romániának a német birodalom szövetségből történt kilépése után a magyarság többi vezetőivel együtt én is internálva lettem. Fel sem tudom sorolni azon hátrányokat, amelyek a magyarság érdekében kifejtett tevékenységemnek a következményei voltak.
Amint a vezetésem alatt álló különböző intézményeknél kifej tett tevékenységemből kitűnik, mindig szerettem a produktív munkát, s azon elv betartását, hogy minden évben kell alkotni valamit, mert haladás csak úgy lehetséges. El tudok képzelni egy olyan munka- és hatáskört, amelyben több kezdeményezési lehetőséggel nagy örömmel dolgoztam volna. A sorsunkká vált védekezés politikája helyett - ami mindig kedvet vesztő s erőt csökkent? - szívesebben végeztem volna rendszeres építőmunkát. A vízi energiák kihasználásával a megélhetés jobbá és kényelmesebbé tétele, városrendezési teendők, célszerűen megépített tisztviselő- és munkáslakások kérdésének a megoldása, az ifjúságnak termelő munkára, ipar és kereskedelemre nevelése - megfelelő intézkedésekkel a népjólét előmozdítása-, a népi hagyományoknak viselet és szokásokban való fenntartása-, azon szociális szükséglet megvalósítása, hogy a szülők társadalmi és anyagi helyzetének tekintet nélkül minden tanulni kívánó tehetséges gyermek alkalmat kapjon a művelődésre, s minden tanult iparos és kereskedő az önállósításra - az egyke-rendszer kiküszöbölése -, az embereknek a természeti szépségek szemlélete és a zene által nyújtott örömök megbecsülésre való rávezetése. Ezek lettek volna azok a problémák, amelyek lehető jó megoldására szívesen közreműködtem volna.
Ifjú koromban az építészeti, hídépítési, vagy csatornázó mérnöki pályára éreztem legnagyobb elvhivatottságot, mert már akkor kedvem volt a maradandó nyomot hagyó munkára. De hiányoztak az anyagiak, hogy a kedvem szerinti pályára menjek, s így meg kellett elégednem a jogi pályával, mert ehhez szükséges tanulmányokat el tudtam végezni amellett, hogy a magam életfenntartása végett hivatalba is jártam.
A sors nem adta meg, hogy a fenti munkakörben dolgozhassam. De talán így volt ez jól. Embertársaim nem szeretik az olyanokat, akik erős akarattal eredményesen tudnak dolgozni mindannyiunk javára szóló célokért. Kicsinyességből, irigységből, hatalmi helyzetük éreztetéséből bizonyosan számos akadályra és mellőztetésre találtam volna ideáim megvalósításánál. Legalább elkerültem az ezzel járó lelki izgalmakat azzal, hogy megmaradtam a szürke emberek között, s csak a magam aránylag kis hatáskörében igyekeztem megtenni mindazt, amit embertársaim s különösen a szegény sorsú ifjúság javára helyesnek láttam.
Gróf Tolsztoj Leó - a kiváló orosz író és filozófus - írta egyik munkájában: "Ha minden ember csak egy fát ültetne életében, nem volna puszta." Ennek mintájára az én véleményem az, ha: minden ember csak egy kicsit törődne azzal, hogy intézményeinkben s az emberek együttélési formáin csak valamit javítson, úgy mindem ember boldogabb volna.
Mint bíró és ügyvéd mindig az igazságot szolgáltam, annak útjáról soha le nem tértem. Segítettem, ahol csak lehetett, s ahogyan lehetett: tanácsadással, ingyenes ügyvédi munkával, pénzzel, bútorral, ruhaneművel, könyvadománnyal minden hozzám fordulón, s feleségem is részt vett munkával és pénzbeli segítséggel minden karitatív munkában.
Életleírásom egyes részeit különböző időben írtam, úgy, ahogyan azt időm megengedte. Ez magyarázza, hogy egyes kérdésekben ismétlések mutatkoznak.
Életleírásom adataiból kivehetően mindig a humanitás híve voltam. Betartani igyekeztem azt a magasztos keresztény elvet: amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek az emberek, te se tedd másnak. A másokkal szemben való segíteni vágyás és jóindulat nem hiányzott belőlem akkor sem, amikor az veszéllyel járt. Pl. itt említem meg, hogy életemben öt embert mentettem meg a vízbe fulladástól. Mint egyéves önkéntes a katonai uszodánál egy önkéntes társamat, Rozenberg nevűt. A század húszas éveinek elején egy regatta-négyesben a zsilipnél eveztünk, amikor a Marosban fürdő katonák kiáltozására lettünk figyelmesek. Az egyik úszni nem tudó román katona mélyvízbe került, s többször elmerülve már csak kapálózó karjai látszottak ki a vízből. Sietve odaevezve, egy szabályszerű fejessel a vízbe ugrottam, a víz alatt hátulról elkaptam a derekát, s nagy erőfeszítéssel a partra úsztam vele. Mesterséges légzéssel lehetett nagy nehezen életre kelteni. Erről a mentésemről az akkori napilapok is megemlékeztek
A húszas évek végén a Neptunfürdő közelében ugyancsak egy fuldokló román katonát mentettem ki a Maros vizéből, elég könnyen.
A harmincas években egy baráti családnál, Szilárd Ágneséknél voltunk látogatóban paulisi szőlőjükben. A délutáni órákban a Maros mentén jó messze felsétálva, onnan leúsztunk. Az elég gyors folyású vízben társaságunk egyik tagja, Schartner Sándorné, szül. Hehs Aranka, úszás közben annyira kimerült, hogy segítségért kiáltott. Hozzá úszva, egyik karommal derekát átfogtam, s igyekeztem a partra úszni vele. Ez a gyors vízben nem volt kis feladat, s mire a partra értem, én is erőmnek a végén voltam. Ez volt a legnehezebb életmentésem.
1948-ban a strandfürdő uszodájának a lépcsőjén álltam, amikor egy 12-14 év körüli leányka a lépcsőn lement a vízbe. Láttam, hogy azonnal alámerült, majd felbukkan a víz fölé, de utána ismét elmerült. Látván, hogy itt baj van, azonnal utána vetettem magam, s kihúztam a vízből. Kiderült, hogy vidékről jött, úszni nem tudott és nem tudta, hogy a lépcső mély vízhez vezet.
A zsidóság azt állította, hogy a németeknek átadott zsidók túlnyomó része életét vesztette. Nem állapítható meg kétségtelenül, de ezen alapon bizonnyal életmentésnek tekinthető az is, hogy 1944 őszén a 7-8000-nyi aradi zsidóságot mentettem meg közbenjárásommal a gettótól, a németeknek való átadástól s a mindezzel járó borzalmas következményektől. Ebbe beleavatkozni az akkori időben s felfogás mellett ugyancsak nem volt veszélymentes feladat.
A mai rendszer célkitűzései közül többet már a magam kis hatáskörében megvalósítani igyekeztem. Így az első világháborúban csapattestem minden katonáját megtanítottam az írás-olvasásra. A BEAC, AAC és Maros Evezős Egyletben, s mint a romániai országos vízi-szakosztály elnöke, igyekeztem a sport fejlődését előmozdítani. A romai katolikus egyházközség által fenntartott iskolákban minden lehetőt megtettem a szegény ifjak minél jobb felneveltetése, segélyezése, élelmezése, felruházása, nyaraltatása, a falusi tehetséges szegény fiúk ingyenes oktatása és ellátása, a zenei hajlam, a természet szépségei iránti szeretet felébresztése, a jellemes magatartás kifejlesztése érdekében. Lehetővé tettem a magyar tanoncok oktatását s napközi otthon létesítésével a munkások gyermekeinek napközi gondozását. A vezetésem alatt álló hitelszövetkezetben lehetővé tettem a szegényebb társadalmi osztályhoz tartozók olcsó kölcsönökhöz juttatását, népkönyvtár használatát.
Mindezeket nem dicsekvés okából emelem ki. Mindenkor úgy éreztem, hogy ez irányban dolgozni, embertársainkon segíteni erkölcsi kötelesség.
Megemlítettem életleírásomban, hogy kilenc diplomát szereztem. Azóta egy közel héthónapos kurzus hallgatásával megszereztem a könyvelői képesítést is.
Az Úristen nem áldott meg tehetséggel. De ennek hiányát erős akarattal, szorgalommal és lelkiismeretes munkával pótoltam, s ennek köszönhetem, hogy bármily pozícióba kerültem, szép eredményeket tudtam elérni.
Visszatekintve a közélet terén kifejtett tevékenységemre, s annak produktív eredményeire, sajnálattal kell megállapítanom, hogy valóságos Don Quijote-i munkát végeztem, amikor belekapcsolódni igyekeztem a szélmalom lapátjaiba, amelyek forgását megállítani nem, legfeljebb csendesíteni lehetett - de az végül is engem csapott oda, hogy minden csontom beletörött.
Most már magas életkorban lévén, hosszú élet nem állhat előttem. Az epeoperációm után bekövetkezett hashártya-gyulladásom okozta életveszélyes helyzetem intő jel arra, hogy mily hirtelenséggel következhet be egy tragikus vég. Feleségem egészségi állapota aggodalmakra ad okot, testi ereje egyre gyöngül. Így a jövő kialakulása reánk nézve nem mutatkozik rózsásnak. A múlttal meg vagyok elégedve, s azon nincsen okom semmit sem sajnálnom. Mai megélhetési helyzetem ellen sincsen panaszom. Az élettől nem várhatjuk, hogy megadjon mindent, amit kívánunk tőle. El kell fogadnunk, amit kapunk, mint kedves adományt, és örülnünk kell, hogy sorsunk nem lett még rosszabb.
Arad, 1951. június havában