Románia 1944. augusztus 23-án bejelentette a német birodalom szövetségből való kilépését. Előrelátható volt, hogy ennek következményeként Románia és Magyarország között ki fog törni a háború, ezért nem is lepett meg, amikor 1944. augusztus 26-án - előző este barátaim körében még névnapomat ünnepeltük - negyed hatkor hajnalban egy detektív keresett fel két rendőr kíséretében azzal, hogy azonnal kövessem őket a rendőrőrsre. Azt mondotta, ne vigyek magammal semmit, mert két órán belül otthon leszek.

A rendőrségi épület első emeleti egyik udvari helyiségében - ami a rendőrlegénység oktatóterméül szolgált - már ott találtam a Romániai Országos Magyar Népközösség részéről dr. Palágyi Jenő orvos-elnököt, Dömötör László építészmérnök s dr. Berthe Nándor katolikus fiúlíceumi igazgató alelnököket, dr. Bochdanovits Zoltán, dr. Kalkó Károly ügyvédeket, Hajós Imre katolikus líceumi tanárt, Návrády Ágoston katolikus elemi iskolai igazgatót, Hann Alajos ny. műszaki főtanácsost, Kovalovszky és Jakabos István asztalosmestereket, Csillag vasesztergályost, Buschi órást, Lengyel és Olajos kereskedőket, Matusz István villanyszerelőt, Gömöry Ferenc munkást, Ruttkay Lajos magántisztviselőt; a népközösség körzetvezetőit és főmunkatársait, - a Katolikus Kör részéről dr. Parecz Béla ügyvéd elnököt, a Romániai Magyar Párt aradi tagozatának volt elnökét s egykori magyar képviselőit, dr. Fetter Elemér bankcégjegyző alelnököt, dr. Czédly Károly bankjegyző titkárt, - a református egyház részéről Tarnóczy Lajos lelkészt, a lutheránus egyház részéről Argay György püspököt, a katolikus egyház részéről Győrffy, Mosóczy-telepi plébános, minorita lelkészt, a romániai Országos Magyar Népközösség főtitkárát, dr. Parecz György ügyvédet; nem tudom milyen minőségben került oda: dr. Zubor Imre ügyvéd, Ungurean Béla, az Iparos Hitelszövetkezet igazgatója, Kramerovics József bőriparos, Szabó szűcssegéd, dr. Issekutz István ügyvéd, valamint a magát németnek valló dr. Weil Károly ügyvéd. Én valószínűleg mint a Romániai Országos Magyar Párt egykori elnöke és az aradi római katolikus egyházközség elnöke kerültem oda.

Dr. Issekutz Istvánt egy óra múlva elengedték, ellenben behozták Purgly László sofronyai földbirtokost. Névsorolvasáson kívül velünk senki nem törődött, az élelmezésünkkel sem, de szerencsére gondos asszonyaink javarésze küldött be ebédet, s ebből elláttuk az ellátatlanokat is.

A déli órákban erős fegyver- és ágyútüzet hallottunk a közvetlen közelből, amit nem tudtunk mivel magyarázni. Később derült ki, hogy a román katonaság a minorita bérpalotát ágyúzza, mert úgy sejtette, hogy az ott székelő német katonaság ellenállásra készül.

A délután folyamán az udvaron sorakoztattak bennünket, s miután a Siguranţa-hivatal főnöke géppisztollyal a kezében figyelmeztetett, hogy a sorból senki ne lépjen ki, mert azt az őrök azonnal lelövik, mintegy 16-20 rendőr őrizete alatt négyes sorokban úgy kísértek bennünket az Apponyi-Dragalina körúton a várba, mintha már a kivégzésünkre vinnének.

A kereskedelmi iskola előtt elmenve jól hallottuk az egyik növendék megjegyzését: "nem kell sokat teketóriázni velük, állítsák a fal mellé őket!" A várban névjegyzék mellett átadtak a kapuőrségnek, ahol mindannyiunkat megmotoztak, s nemcsak zsebkéseinket, de étkezőeszközeinket is elvették. Ekkorára már megszaporodtunk, mert útközben soraink közé állították Hrubiskó minorita lelkészt és ministránsát, Ujj nevű líceumi tanulót, Fodor József alsósimándi, Schneider és Menrath újaradi kőműveseket, e három utóbbit azért, mert személyazonossági igazolványukból hiányzott a fénykép, holott a vidéki személyazonossági igazolványokban egyáltalán nincsen fénykép.

Valamennyiünket betereltek egy legénységi szobába, ahol csak a matrac nélküli vaságyak voltak, a két szélén s a közepén egy-egy keskeny deszkával, s ezekre lefeküdve töltöttük az éjszakát nagyon kényelmetlenül és ezért álmatlanul. A szomszéd legénységi szobában voltak elhelyezve a lefegyverezett német tisztek, akik kora hajnalban fekete kávét és kenyeret kaptak reggelire, mi, a román állampolgárok csak egy szelet száraz kenyeret. A német tiszteket autóbuszon vitték el, míg minket a vár hatos számú kapuján keresztül a vasúti hídon át, Mikelaka alatt vittek ki az arad-radnai országútra, ahol már várt reánk a hegyaljai vasút egyik vonata, s már ezen ültek az autóbuszon kivitt német tisztek.

A minket kiszállító katonai őrség altiszt-parancsnoka rohamléptekben vitt bennünket azon fenyegetéssel, hogy aki hátramarad, lelövik. A 75 éves Purgly László, a 72 éves dr. Parecz Béla, az 58 éves dr. Zubor Imre nehezen bírták a diktált tempót, ezért javaslatomra a fiatalabbak segítettek nekik a csomagjaik vitelében, hogy könnyebben mozoghassanak, s javaslatomra az első pihenő után őket az első sorba állítottuk azzal, hogy hátramaradásukkor a következő sorban levők lépjenek a helyükre. A legközelebbi pihenőig így az utolsó sorba kerültek, de nem maradt el egy sem. A köztünk legidősebb Haan Lajos barátom 76 éve dacára úgy bírta a gyaloglást, mint a köztünk legfiatalabb.

A radnai kaszárnyába szállítottak bennünket, s annak udvarán vártuk be átvételünket. Egy százados tartott névsorolvasást, aki azonban megjegyezte, hogy az ő görög katolikus lelkész édesapja az első világháború mind a négy esztendejét a szegedi csillagbörtönben töltötte. Ez a beköszöntő nem a legjobb hatást váltotta ki belőlünk, mert joggal arra gondolhattunk, hogy rajtunk fog ezért bosszút állni; ott-tartózkodásunk egész ideje alatt azonban semmi panaszunk nem lehetett ellene.

Amikor névsorolvasás közben dr. Parecz Béla barátunkra került a sor - aki éppen gyengélkedő lévén, a gyaloglást nehezen bírta s a kimerültség nyomai erősen meglátszottak rajta, Radnán tartózkodásunk egész ideje alatt a kórházban volt -, a százados meglepetten kérdezte, miként lehet, hogy az ő korában fegyvert emelt a román katonákra? Ekkor derült fel előttünk, hogy a radnai kaszárnyában tévesen vannak informálva a mi letartóztatásunkról, hiszen az előző napon a németek lefegyverezése alkalmával történt lövöldözéskor mi már a rendőrség őrizetében állottunk. Erről dr. Parecz Béla azonnal fel is világosította a századost.

Az első napot az önkéntesek étkezőtermében töltöttük, de még ellátás nélkül. Minthogy feleségem gondoskodásából bőven el voltam látva, Haan Alajos, Dömötör László és dr. Fatter Elemér barátaimat én láttam el élelemmel.

Este beszállásoltak bennünket az önkéntesek II. emeleti hálótermébe. Nagyon meg voltunk elégedve, mert tiszta ágyak, lepedővel, párnahéjas párnával és pokróccal állottak rendelkezésünkre, s egy mosdószoba 12 mosdóval, forrásból származó friss és jóízű vízzel. Ablakainkból a mintegy 350-400 lépésnyire levő kapura nyílt a kilátás, s így napi programunknak csakhamar egy kedves pontja volt megfigyelni, kinek érkeztek látogatói. Asszonyaink ugyanis hamar kifürkészték, hová vittek bennünket, s már másnap megkezdődtek a látogatások az ételcsomagokkal. Fegyveres katonai kísérettel mentek le a látogatókat kapottak a kapunál levő irodába, ahol tízpercnyi beszélgetés volt engedélyezve, ami azonban a százados elnézésével kétannyi időre is kitolódott.

A nyár legmelegebb napjait éltük akkor; az ablakokat állandóan nyitva tartottuk, de még így is a leglengébb öltözetben voltunk valamennyien, hogy a hűséget kibírjuk, a mosdószoba friss vizében gyakran hűsítettük magunkat.

Hamar berendezkedtünk önmagunk kiszolgálására, ruhánk, cipőnk tisztántartására, fehérneműnk mosására. Azon célból, hogy senki se engedje át magát öngyötrő lelki vívódásoknak, kétségbeesésnek, Argay György püspök barátunk indítványára beillesztettük napi programunkba minden reggel 9 órára a szentbeszédet, amelyet legtöbbször ő s néhányszor Tarnóczy Lajos református lelkész és Györffy Imre minorita szerzetes tartott, s amelyet ez utóbbi előmondására közös ima követett. A szentbeszéd után előbb Argay György, majd felváltva dr. Berthe Nándor, Dömötör László, dr. Zubor Imre tartottak egy-egy félórás ismertető előadást - reám éppen szabadulásom napján került volna a sor.

Ahol nagyobb számú férfi társaság kerül össze hosszabb ideig tartó együttlétre, ott szinte elkerülhetetlen, hogy úrrá ne váljék a pikáns viccek mesélése, durvább szavak használata, amint azt láttuk a fronton az első világháború alkalmával. A fenti program hatása alatt internált társaim körében olyan emelkedett volt a hangulat, hogy ottlétem 10 napja alatt egyetlen egyszer sem észleltem olyan tónust, amely a legműveltebb szalonoknak is meg nem felelt volna, s mindenkor a legszívélyesebb és legudvariasabb viszony volt mindannyiunk között.

Internálásunk harmadik napján kaptunk először kincstári élelmezést: fél kenyeret- ami bőségesen elég volt-, reggelire egy csajka feketekávét, ebédre egy levest főzelékkel, a következő napok egyikén-másikán húsfeltéttel, s vacsorára ismét levest. Az élelmezés tartalmas volta ellen nem lehetett kifogást tenni, azt még kiegészíthettük a hazulról kapott élelemmel, s a rendelkezésünkre álló küldönc útján a faluból vásárolt gyümölccsel.

Nagyon hiányzott a séta, mert hálótermünket nem hagyhattuk el. Két ízben kértem a százados állomásparancsnokot, hogy engedélyezzék részünkre a napi sétát - ami a német tisztek részére engedélyezve is volt-, meg is ígérte, de első ízben azért tagadták meg, mert egy német katona megszökött, s amikor arra hivatkoztam, hogy mi nem szökünk meg, hiszen nekünk Aradon családunk, vagyonunk van, míg a német katonákat ide semmi nem köti - akkor szerencsétlenségünkre egy Eagner nevű német szobatársunk szökött meg, s erre szó sem lehetett a sétáról, hiába jegyeztem meg, hogy mi csak a magyarokról felelhetünk. Büntetésül elvonták a küldönc rendelkezésünkre bocsátást, tehát megszűnt a faluból való gyümölcsbevásárlás lehetősége, s heti két napra korlátozták a látogatásokat.

Feleségem lábtöréses beteg lévén nem tudott mozdulni az ágyból, s így nem látogathatott meg, csak másokkal küldött részemre csomagokat.

Internálásunk hatodik napján megérkeztek a hadgyakorlatról az önkéntesek, s erre legnagyobb sajnálatunkra áttettek minket az előzőleg német katonák által lakott legénységi szobába, ahol már emeletes ágyakban kellett aludni, s csak nekünk, idősebbeknek jutott emelet nélküli ágy. Itt azonban már nem volt lepedő, sem párnahéj, sem pokróc. A nagyon piszkos szobát fiatalabb társaink bőséges vízzel maguk tisztogatták ki.

Ekkor már kívülről küldtek be hozzátartozóink kártyát, sakkot, s több alkalom nyílott a szórakozásra. Ezen szoba ablakaiból csak a konyhaépületre nyílott kilátás. Korán reggel 5 órakor keltünk s este fél 9 órakor már ágyban voltunk, mert a légvédelem veszedelmére tekintettel villanyvilágításunk nem volt. Ottlétünk ideje alatt több ízben is volt légiriadó, de szerencsére bombázás nem történt. Pedig kaszárnyaépületünk elég jó célpontot szolgáltatott.

Ottlétünk 10. napján egy főhadnagy felolvasta Argay György, dr. Parecz Béla és az én nevemet, a német internáltak közül dr. Angele László, Budíng és Milhöfer nevét azzal, hogy hazamehetünk. Nagy volt a meglepetés, s a felolvasottak között az öröm, amit azonban mérsékelt az, hogy nem valamennyien mehettünk haza. Azonnal csomagoltunk, a közelben lévőktől érzékenyen elbúcsúztunk, a többiektől pedig egy rövid beszédben vettem búcsút, megköszönve a bajtársi együttérzést, kifejeztem abbéli reményemet, hogy a mi szabadulásunkai hamarosan követni fogja a többieké is, s kötelező ígéretet tettem, hogy ennek elérésére hazatérésünk után első dolgunk lesz minden lehetőt megtenni. Végül megköszöntem dr. Palágyi Jenő szobaparancsnok barátunknak mindannyiunkkal szemben tanúsított figyelmes, tapintatos magatartását. Sietve távoztunk, mert itt volt a hegyaljai vasút vonatfának indulási ideje, s mielőbb szeretteink között óhajtottunk lenni.

Már a kaszárnyán kívül voltunk, amikor megtudtam, hogy Purgly László neve is a szabadon bocsátandók nevei között van, s az ő elengedése bizonnyal elírási tévedésből maradt el. Ezt azonnal megüzentem neki, s a hiba kiderülvén, még aznap délután ő is kiszabadult.

Hazamenetelem örömére az ott-maradottaknak adtam két hasáb szalonnát, s egyazon napon kapott nagy doboz süteményt. Lepedőmet is odaadtam Kramarovics társunknak.

Internálásom utolsó napjaiban már betege voltam az akkor még nem ismert ukránka-betegségnek, de ennek dacára Aradra érkezésem első napjának délutánján már felmentem Argay György barátommal Meseşeanu rendőrkvesztorhoz megköszönni a szabadlábra helyezésünk érdekében tett intézkedését, s kérni többi társaink szabadlábra helyezését is, mert azok egy része csak véletlenségből került az internáltak közé, a többiek pedig mint ismert lojális állampolgárok korrekt emberek, akik eddig sem vétettek az állam rendje ellen, s ezután sem fognak.

Bár a kvesztor egy másik szobában értekezletet tartott, azonnal fogadott s nagyon udvarias magatartást tanúsított. Kijelentette, hogy ő csak szeptember 3-án vette át a kvesztor vezetését, s ő meg sem tette volna az internálásra vonatkozó intézkedést. Kérésére megjelöltük, kik vannak még internálva. Megígérte, hogy ügyüket újból felülvizsgálat tárgyává fogja tenni. Szeptember 6-án a magyar rádió közölte, hogy a román kormány kijelentése szerint az internálást csak házi őrizet útján fogja biztosítani, s vártuk, hogy ennek értelmében az intézkedés megtörténjen. 7-én, csütörtökön, mivel társaink még nem tértek haza - bár tudomást szereztünk arról, hogy az előző napon a rendőrség intézkedett szabadlábra helyezésük ügyében, amit azonban még a prefektusnak kellett jóváhagynia -, türelmetlenségünkben Argay György barátommal ismét felmentünk a rendőrkvesztorhoz érdeklődni, s ő megerősítette, hogy az előző napon már intézkedett többi társainak hazaengedése végett, de azt az intézkedést még a megyei prefektusnak is jóvá kell hagynia. Másnap megállapítottuk, hogy az intézkedés csak aznap ment át a prefektushoz további eljárás végett. Megjegyezni kívánom, hogy a szabadlábra helyezett 4 magyar s 3 német ügyében is az intézkedés már 1944. augusztus 30-án megtörtént, de adminisztrációs okokból az csak szeptember 5-én került a tudomásunkra és végrehajtásra.

Természetesen azonban, hogy az érdekeltek hozzátartozói türelmetlenül várták a szabadulás óráját, s idegesek lévén, gyakran felkerestek érdeklődni az ügy állása iránt. Minthogy időközben a Magyar Népközösség titkárát, Ladányit is hazaengedték 69 éves életkorára való tekintettel, Haan Alajos barátom kérelmére kérvényt adtam be, hogy 76 éves életkora alapján engedjék őt is szabadon, s ugyanezen célra dr. Zubor Imre barátom érdekében is adtam be kérvényt, felszerelve azt a rossz egészségi állapotát igazoló orvosi bizonyítvánnyal.

Amint előrebocsátottam, bélhuruttal érkeztem haza, teán és rántáslevesen kívül egyebet nem ettem, s valóban erőfeszítésembe került, hogy kellemetlen betegségemmel ide-oda járjak, de azt társaim érdekében el nem mulasztottam. Magam is ideges voltam, hogy a kapott ígéret dacára társaim még nem kerültek haza, valószínűleg azért, mert az időközben a két ország között kitört háború következtében most a katonaság tartja szükségesnek túszként való fogva tartásukat. Sajnáltam azonban, hogy `ez esetben nem vagyok én is közöttük, s nem osztom meg sorsukat.

Szeptember 10-én arról értesültem, hogy Ladányit ismét elvitték, s Purgly Lászlót is, ezúttal Ternovára. Így tartani kellett attól, hogy a többi szabadlábra helyezettet is elviszik az internálásba. Kofferemet tehát ismét becsomagoltam, hogy készen legyek, ha újból internálni fognak.

Dr. Palágyi Jenőné úrasszonnyal állandóan fenntartottam az érintkezést, s tőle tudtam meg, hogy Avramescu Vazul ügyvéd is értesítette arról, hogy megtörtént az intézkedés valamennyi internált szabadon bocsátására. Mégis dr. Palágyiné úrasszony mindennap arról számolt be, hogy az intézkedés még nem érkezett ki. Ő ugyanis mindennap kiutazott férje meglátogatására. Végül arról értesültünk, hogy az intézkedés ugyan kiérkezett a radnai hadtestparancsnoksághoz, de nem sokkal utóbb kiérkezett annak a visszavonása is.

Internált társaimat később a regátba vitték, s csak 1945 nyarán, illetve őszén kerültek haza.