Az érettségi vizsga letétele után növendéke lettem az Aradi Maros Evezős Egyletnek. Velem együtt Heeger János és Antal, Péterffy Antal és Ákos, ifj. Keresztes Gyula és Kilényi János voltunk növendékek.

Akkor még a régi, fából épült rozoga csónakház létezett, s a mi öltöző szekrényeinknek csak az egyleti hajómester gyalupadja mellett jutott hely.

Nagyon kedves szórakozást jelentett részemre az 1899-es és 1900-as években a vasúti hídhoz naponta felevezés, ott fürdés, az egylet fiatalabb tagjaival a csónakház melletti - akkor még üres - téren a füleslabdázás.

Az öreg Jankó Imre művezető tanított meg minket az evezésre, aki közismert volt a nyílt szájáról, s arról, hogy semmi hibát el nem nézett. Az én evezésemre sohasem tett észrevételt, de meg sem dicsért, az nem volt szokása.

Egyetemi tanulmányaim befejezése s a katonai szolgálatom letelte után beléptem az egylet tagjai közé. Minthogy a regatta-csónakok igen drágák, és ezért az egyletnek csak kevés csónakja volt, így az egyesületnek nem lehetett sok tagja, mert nem tudta volna azokat kielégíteni. Ez volt az alapindok, hogy ebbe a nagyobb családot alkotó egyletbe egyhangú szavazással csak azokat vették fel, akiknek a már előzőleg ismert magatartásából következtetni lehetett arra, hogy a baráti együttest megzavarni nem fogja.

Nagyon kedves emlékek fűznek a Gergelyi Laci és Illéssy Zoltival minden délben folytatott evezés és fürdéshez, délutánonként a "Marcsa" gleichenbergi vendéglőjébe tett kisebb kirándulásokhoz, az ugyanott tartott mulatságos avató-vacsorákhoz és a vasárnaponként a glogováci Spatzenwaldba, vagy a Hármasszigethez történt kirándulásokhoz.

Nagyobb kirándulásaink is voltak. Így egy ízben Soborsinból le Aradig, amikor is én Gergelyi Lacival és Keresztes Gyulával (közneve Csusza volt) dublóban eveztünk, míg egy négyes csónakban Lannert Gyurka, Schneemahr Henrik, Lichovnik Béla és Sztahló Gyuszóból álló csapat evezett, s egy másik alkalommal Aradról Szegedre. Ez utóbbi alkalommal szombat este Pécskáig eveztünk le, ahol véletlenül egy mulatós társaságba keveredve az egész éjszakát átmulattuk. Amikor a hajnali csónakba szálláskor Maresch Gyuszi kormányosunk a szépen egy csomóba kötött oldal-, zseb-, cigarettatárcát, aranyóráját s láncát a csónakba akarta tenni, pityókás állapotában azt szépen a csónak mellé, a vízbe eresztette. Azonnal a vízbe ugrottam, hogy azt a Maros fenekéről kimentsem, de a víz sodra úgy elkapta, hogy többszöri búvárkísérletem eredménytelen maradt.

Hajnal óta evezve, 2-3 óra múlva alaposan megéheztünk, s reggelizni óhajtottunk. Keller Güge (Lajos) barátunk azonban ettől óva intett, mondván, hogy kár volna étvágyunkat elrontani, amikor Nagylak mellett - amelynek a templomtornya már a közelben látszott -, a Maros egyik szigetén lévő vadásztanyán Gyula bátyja jó tízóraival vár bennünket. Örömmel fogadtuk a bejelentést, s jól nekifeküdtünk az evezésnek, hogy mielőbb célhoz érjünk. De bizony jól becsapódtunk, mert a kanyargó Maros miatt újabb 3 óra is elmúlt, mire 11 órára jól kiéhezetten és kifáradtan megérkeztünk a minket nagy örömmel és szíves vendéglátással várt barátainkhoz.

Jó étkezés és rövid pihenő után viharban és esőben folytattuk utunkat a Tisza vizéig, ahol a szegedi regatta-egylet evezősei vártak bennünket néhány csónakkal, s kísértek Szegedig, ahol vacsorára az ő vendégeik voltunk.

Vékony, nyurga fiatalember voltam, külsőleg nem látszott rajtam, mennyire edzett s izmos vagyok. De amikor egy ízben az akkori művezető, Grób Jenő meglátta, mily könnyedén csinálom a gyűrűhintán a meglehetős erőt igénylő hátsó mérleget, azonnal felfigyelt, s a legközelebbi versenycsapatba vezérevezősnek osztott be. Az 1909-ben megrendezett szegedi evezősversenyen két négyes versenyben nyertünk első díjat, s a kitűzött vándordíjakat.

Tiszteletünkre egyletünk társasvacsorát rendezett, melyen Dálnoky Nagy Lajos alispán - az egylet alelnöke - köszöntött fel bennünket, s erre a csapat nevében én válaszoltam. A csapat tagjai voltak rajtam kívül: Neumer tornatanár, Kiss Zoltán joghallgató, Keller Gyula vasúti tisztviselő és Grób Jenő kormányos.

A verseny délelőttjén pályát húztunk, hogy azzal és a Tisza vizével megismerkedjünk. Közben hatalmas szél kerekedett, amely a Tiszán nagy hullámokat vetett. A velünk együtt jött Gergelyi László szkiffversenyzőnk hajójába becsapott egy hullám, s vízzel töltve meg, elsüllyesztette azt. Gergelyi Laci barátunk segélykiáltására Grób Jenő kormányosunk sietve elfordította a kormányt, hogy segítségére mehessünk, ennek eredményeként a legközelebbi hullám becsapott a mi csónakunkba, s a nyílt előrész felé haladva, a csónak orra mélyen elmerült a vízben, míg a hátsó rész el lévén zárva, oda víz nem került, minek folytán a ferde helyzetbe került csónakban én egészen a víz fölött voltam, a kormányos még magasabban fölöttem, míg az egyes számú evezős nyakig ült a vízben, a többiek is ennek megfelelően. Féltvén a finom és vékony falú, könnyű versenycsónakot az eltöréstől, a vízbe vetettük magunkat, s a nagy hullámverésben több mint félórahosszat evickéltünk, míg a csónakokkal a partra kerültünk. Ott újabb nehéz munka volt a csónakokból a vizet kiönteni. Természetesen ez a nehéz munka, s vízben ázás nem volt előnyös versenykondíciónk emelésére, mégis - mint már fentebb említettem - a versenyen derekasan megállottuk helyünket.

1911-ben Nagyhalmágyra, majd Radnára s Borosjenőre kerültem ki járásbírónak, s csak 1919-ben kerültem vissza Aradra, de addig is pártoló tagja maradtam az egyesületnek. Újra kezdtem az evezést, s 4 évig művezetője is voltam az egyesületnek.

Az evezősstílus fenntartása, sőt megjavítása érdekében én kezdtem el ismét a versenyek rendezését, előbb csak háziversenyt, majd minden évben kerületi evezősversenyt rendeztem, amelyen részt vettek az aradiakon kívül a temesvári és szatmári evezősegyletek is.

Elszakadtam Magyarországról, én állítottam össze Románia részére az első evezős versenyszabályokat, mint Románia legfőbb sportközpontjánál a vízi-szakosztály elnöke. Ugyanekkor az atlétikai szakosztály elnöke Károly trónörökös volt, aki a sport iránt nagyon érdeklődött, s Arad sportegyesületeit két ízben is felkereste, és mindkét alkalommal a mi csónakházunkból nézte végig a regatta-felvonulást.

Az egyesületnek állandóan választmányi tagja voltam. Mások aggodalmaival szemben én harcoltam legtöbbet azért, hogy korhadt és javításra nem érdemes, fából épült csónakházunk helyett új, téglából emelt szép csónakházat építsünk. Ez 1927-ben meg is történt, s az építésszel az építkezési szerződést én készítettem el. Az építkezési költséget úgy teremtettük elő, hogy e célra minden tagunk 5-10000 lej hozzájárulást adott részletekben, s a havi tagdíjat 3 éven át 100 lejről 300 lejre emeltük.

Itt is követtem azon elvet: minden évben alkotni valami maradandót. Az első évben tagjaink áldozatkészségének igénybevételével egy új nyolcas versenycsónakot szereztünk be Németországból. A másodikban Szépfalu község határában a Maros mentén egy 600 négyszögöles víkend-telepet vásároltunk meg az ún. Bandi-forrás mellett a magam és néhány barátom anyagi hozzájárulásával. A 3. évben a víkend-telepen minden egyes evezősbajnokunk emlékére egy fát ültettünk el, elnevezvén a telepet a "bajnokok ligeté"-nek. Ide többször kirándultunk, s itt tartottunk meg egy tagavatást is. Ide ültettettem ki a csónakházunk mellett volt szép orgonabokrokat is. Tervbe vettem ide egy víkendház építését, ahol evezőseink egy-egy éjszaka megpihenhessenek, ha a Maroson messzebbre felfelé akarnak evezős-kirándulást tenni. Mind ezen, mind a következő két évben javaslatomra hajómesterünk a téli időben házilag 3 szkiff-, két dubló- és egy kajak-csónakot épített, amelyek igen jól beváltak.

Egyesületünk szép társadalmi életet élt. A nem evezős idősebb tagtársaink is naponta lejártak diskurálni, újságot olvasni, sakkozni, kártyázni. Minden szilveszterestét családjainkkal együtt az egyesület helyiségeiben ünnepeltük meg. Gyakran rendeztünk társasvacsorákat, amelyek mindig igen jó hangulatban folytak le. Az egyesületi összetartás mindig igen jó volt, úgy tekintettük magunkat, mint egy nagy család tagjait.

1941-ben volt egyesületünk fennállásának 50 éves jubileuma. Nem tudtuk megünnepelni, mert a bécsi döntés után az atmoszféra igen rossz volt.

1942-ben a Sportul Românesc közölte velünk, hogy az aradi állambiztonsági hivatalnak tagjaink tevékenységére vonatkozó jelentése következtében egyesületünket törölte tagjai sorából. Azonnal felírtam és kértem a kifogások közlését, kiemelve azt, hogy tudomásom szerint minden egyes tagunk becsületes és munkáséletet él, s nem vét az állam érdekei ellen. De különben is az általános jogi felfogás értelmében az egyesület nem lehet felelős tagjai magánéletéért. Megjegyeztem, hogy amennyiben a közlendő adatokból azt fogjuk látni, hogy egyes tagjaink tudtunkon kívül mégis vétettek az egyéni tisztesség vagy az állam rendje ellen, úgy mi leszünk az elsők, akik gondoskodni fogunk az illetőknek az egyesületből való eltávolításáról. Erre a felterjesztésünkre azon választ kaptuk, hogy az állambiztonsági hivatal közlése titkos, s azt velünk nem közölhetik.

1941. november 11-én a minisztertanács 1351. sz. határozata kimondotta az egyesület feloszlatását az 1939. évi törvényrendelet 1. szakasza alapján. Ez ellen felírtunk ugyan Antonescu Ioan államvezetőhöz, de a kultuszminisztérium 20, 890/1942. sz. határozata a feloszlatást továbbra is érvényben állónak jelentette ki. Ennek következtében egyesületünk egész ingó és ingatlan vagyonát át kellett adnunk.

Így kellett egy túlnyomóan magyarokból álló szép múltú egyesületnek megszűnnie, amelynek Romániában is érdemei voltak, hiszen egyesületünk tette népszerűvé az evezés sportját a régi királyság területén is.

Nem sokkal utóbb az Aradi Athleticai Club, majd a többi evezősegyletek is feloszlatásra jutottak.