A magyar hadseregnek 1944. szeptember havában történt benyomulása a város magyar értelmiségének nagy részének sok aggodalmat okozott. Minden józanul gondolkodó egyén tisztában volt azzal, hogy a Sztálingrád óta állandóan nagy erővel és győzelmesen előrehaladó orosz hadsereget véglegesen visszaverni nem lehet, s legfeljebb az előrenyomulás néhány heti feltartóztatásáról lehet szó. Ez esetben pedig a visszatérő román hatóságok részéről erős retorzió várt volna az itt élő magyarságra, ha a magyar katonai parancsnokság erre okot adó elhamarkodó intézkedéseket tesz a román s zsidó lakossággal szemben.

Visszaemlékeztem arra, hogy az 1940. augusztus 30-i bécsi döntőbírósági ítélet következtében Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdély magyar katonai parancsnoksága az ott élő román értelmiség köréből sokat kiutasított, s azokat zárt vasúti teherkocsikban küldötte át. Az akkor elterjedt hírek szerint azért, mert ugyanezt tette a román kormány is a resicai magyar bányászokkal, s mert a katonai parancsnokság a román értelmiség részéről a magyar kormányzat ellen irányult bizonyos akciót fedezett fel.

Ez intézkedés egyik következménye volt, hogy a kiutasított román értelmiség Aradra érkezésekor az ügyészség utasítására dr. Parecz Bélának - a Magyar Párt aradi tagozata volt elnökének -, dr. Palágyi Jenőnek - a Magyar Népközösség aradi tagozata elnökének -, s nekem aki akkor az aradi római katolikus egyházközség elnöke voltam - meg kellett jelennünk az állomáson, hogy a tehervagonokban utazó román értelmiség érkezését végignézzük; jelen kellett lennünk s végig kellett hallgatnunk, amikor ezek panaszaikat a prefektúrán az Aradra érkezett német-olasz vegyes bizottság, majd a különböző külföldi lapok újságírói előtt teljes részletességgel s kiélezéssel előadták. Mindez igen kellemetlen szituációt jelentett részünkre, s szégyelltük is, hogy a kiutasítás végrehajtása milyen körülmények között történt.

Retorzióképpen a román hatóságok a menekülteket magyar családoknál helyezték el - nálam is lakott hat hónapon át minden bérfizetés nélkül egy ügyvédjelölt-, a menekült ügyvédeket, tisztviselőket magyar bankoknál és vállalatoknál helyezték el, akár volt reá szüksége, akár nem. A retorzió egy neme volt az is, hogy pl. dr. Parecz Bélát s engem szerény ügyvédi irodánk után évi 500000 lej ügyvédi jövedelem után terheltek meg adóval, amikor a nagy jövedelmet nyújtó kijárásokkal is foglalkozó román ügyvédek közül a legerősebben megadóztatott is csak évi 260000 lej jövedelem után adózott. Az elmúlt 9 év után az akkor elszenvedett retorziós intézkedések jó része már feledésbe merült.

Mindezek következtében érthető a bennem akkor felmerült azon aggodalom, hogy ha a magyar katonai parancsnokság itt is elhamarkodott s a következményekkel nem számoló erőszakos intézkedéseket tesz, úgy ez ismét az itt élő magyarsággal szemben fog a román hatóságok visszaérkezése után retorziós intézkedésekhez vezetni.

A magyar katonai parancsnokság részéről a háború folyamán a Bácskában tett erőszakos intézkedésre való visszaemlékezés csak megerősített engem azon véleményemben, hogy az elsietett intézkedésektől való aggodalmam nem alap nélküli.

A Magyar Népközösség aradi tagozatának vezetői még a román hadsereg internálásában voltak, ahonnan dr. Parecz Bélával, Argay Györggyel s Purgly Lászlóval együtt és is csak néhány nappal előbb szabadultam ki.

Dr. Parecz Béla betegen feküdt. Úgy éreztem, hogy az itt élő magyarság nevében közben kell járnunk a magyar katonai parancsnokságnál, hogy kérjük a román és zsidó lakósággal szemben minden erőszakos intézkedés mellőzését, mert így kívánta ezt egyrészt a becsületérzés s a humanitás azokkal szemben, akikkel évtizedeken át együtt éltünk, s akik most kritikus helyzetbe jutottak - de ezt kívánta a magyarság eminens érdeke is.

Majdnem két évtizeden át képviseltem az Arad városi és megyei magyarság - főleg a szegényebb néposztály - érdekeit különböző tisztségekben, s élveztem annak állandó bizalmát. Úgy véltem, hogy az arra hivatottak akadályoztatása következtében becsületbeli kötelességem őket helyettesíteni, mert ha közbenjárás hiányában a magyar katonai parancsnokság részéről valamely helyrehozhatatlanul káros intézkedés történik, úgy utólag joggal érhetett volna minket szemrehányás azért, hogy nem tartottuk érdemesnek a román és zsidó lakosság érdekében szavunkat felemelni, s az esetleg szándékolt intézkedések végrehajtásának megakadályozását legalábbis megkísérelni.

Elgondolásom az volt, hogy az aradi magyar egyházak képviselői lépjenek fel. Közöltem véleményemet Argay György lutheránus püspökkel, aki azt teljesen egészében magáévá tette, s így az én - mint az aradi római katolikus egyházközség világi elnöke - vezetésemmel, ő és Dániel Péter - az arad-ségai római katolikus egyházközség alelnöke - felkerestük a magyar katonai közigazgatási csoportnak, a prefektúra második épületében székelő parancsnokát, Asztalossy Aladár tábornokot.

Bár a parancsnokság előbb egy bizonyos számú román internálását tervezte, kérésünkre ettől elállott, s kérésemre megígérte, hogy élőszóval is közölni fogja Jancu Cornel és Avramescu Vazul urakkal, mint a románság képviselőivel - akikről biztosan tudtam, hogy nem menekültek el Aradról -, hogy biztosítja a románság személy- és vagyonbiztonságát és a rend fenntartását.

A zsidóságra vonatkozólag a tábornok kijelentette, hogy e tekintetben a hadsereg legfőbb parancsnokának, Heszlényi altábornagynak vannak bizonyos intézkedései - amelyeket azonban velünk nem közölt -, de nem fogja sürgetni azok végrehajtását. Ezzel a részleges eredménnyel meg kellett elégednünk.

Első közbenjárásunk az én kezdeményezésemre a román és zsidó lakosság előzetes tudta nélkül történt. Arra rajtam kívül senki sem gondolt, s Argay György püspök úr is kijelentette, ha én ez ügyben nem fordulok hozzá, ő nem jött volna azon gondolatra, hogy a kényes helyzetbe jutott román s zsidó lakosság érdekében közbenjárunk a magyarság nevében.

Asztalossy tábornok tényleg magához hivatta Jancu Cornel s Avramescu Vazul urakat, s közölte velük, hogy a románság ellen nem kíván tenni semmi korlátozó intézkedést, s biztosítja a személy- s vagyonbiztonságot és a rend fenntartását. Amint tőlük utólag hallottam, felszólította őket, hogy ha mégis felmerülnek panaszok, úgy rajtam keresztül juttassák azt az ő tudomására, orvoslás végett. Ezen kijelentésével bizonyára azt akarta kifejezésre juttatni, hogy ígéretét komolyan veszi. Nevezettek kérelmére közvetítettem is a tábornokokhoz több panaszt, de sohasem egyedül, hanem vagy Jancu Cornel társaságában, vagy az általam vezetett küldöttségek eljárása alkalmával. Nagyon rossz vért szült volna az aradi románság s zsidóság körében, ha meglévén rá a lehetőség, megtagadtam volna e panaszok közvetítését, amelyek részben tényleg orvosolva lettek, részben arra ígéret történt.

Amint a zsidóság vezetői értesültek közbenjárásunkról, felkeresték mind Argay György püspök urat, mind engem és arra kértek, folytassuk érdekükben megkezdett közbenjárásunkat. Erre másnap ismét felkerestük Asztalossy tábornokot, aki megismételte előző napon tett ígéretét. Én kifejezést adtam azon kívánságunknak, hogy szeretnénk ez ügyben Neszlényi altábornagy úrhoz is fordulni, de Asztalossy tábornok kijelentette, hogy ez fölösleges, mert ez az ügy az ő hatáskörébe tartozik.

E kijelentés dacára egy-két nap múlva közhírré lettek téve Heszlényi altábornagy rendeletei falragasz útján, s ezek között a gettó azonnali létesítése. A zsidóság vezetői erre ismét felkerestek s elpanaszolták, hogy ennek végrehajtására az előkészületek is megtörténtek, mert a magyar rendőrségnek az ilyen kérdésekben több magyar városban már tapasztalatokat szerzett referense intézkedésére még aznap meg kellett alakítani az úgynevezett zsidó tanácsot - amelynek elnöke az időközben meghalt dr. Gara Ármin volt - s ennek a következő napon be kellett nyújtania az Aradon élő zsidók jegyzékét.

Erre felkérésemre Argay György püspök s dr. Szuchy Pál ügyvédből álló küldöttség élén ismét felkerestem Asztalossy tábornokot, megismételve a magyarság nevében kérelmünket, hogy ne történjen semmi erőszakos intézkedés a zsidóság ellen. Asztalossy tábornok azonban kijelentette, hogy most már nem tehet és ígérhet semmit, mert Neszlényi altábornagy úr őt megsürgette, s ő mint katona engedelmességgel tartozik.

Ezután nem maradt más hátra, mint közvetlenül Neszlényi altábornagyhoz fordulni, akinek a főhadiszállása Dombegyházán volt. Telefon útján kihallgatást kértem tőle az aradi magyarság küldöttsége részére. Másnap Aradra érkezve, reggel háromnegyed kilenc órakor fogadta törzstisztjei jelenlétében a vezetésem alatt Argay György püspök, Oláh Ferenc lelkész s másokból álló küldöttséget. Amikor arra kértem a magyarság nevében, álljon el a gettó létesítésétől, Neszlényi altábornagy előbb csodálkozását fejezte ki, hogy az aradi magyarság közbenjár a zsidóság érdekében, majd kijelentette röviden, hogy a rendelet ki van adva, azt végre kell hajtani. Nem nyugodtam bele ebbe az intézkedésbe. Azt nem mondhattam a magyar hadsereg parancsnokának, hogy az állandóan győzedelmesen előrenyomuló hatalmas orosz hadserséget nem lesznek képes feltartóztatni éppen a Maros folyó vonalán, amikor az .altábornagy éppen azt a kijelentést tette, hogy a Maros vonalát és főleg Arad városát a legnagyobb kockázattal tartani fogják, s e célból még erősítéseket fognak kapni. De hivatkoztam arra, hogy a tapasztalatok szerint minden háború során megtörténik, hogy egy hadseregnek a frontvonalat időlegesen vissza kell vonnia 40-60-80 kilométerrel, s ez esetben ki viseli az erkölcsi felelősséget azért a retorzióért, amelyet a visszatérő román hatóságok az elhurcolt zsidóságért az itt élő magyarsággal szemben alkalmazni fognak? Ezen észrevételem Neszlényi altábornagyot gondolkodóba ejtette, s kijelentette, hogy eláll a gettó létesítésétől de fenntartja azon intézkedést, hogy a zsidóságot háztömbökbe kell csoportosítani, 2-3 személyt számítva egy szobára. Kérésemre ezen intézkedés végrehajtására is engedélyezett néhány napos határidőt. Ezen alkalommal is közvetítettem a románság egy panaszát, éspedig azt, hogy Stelian rendőrkvesztort egy feljelentés következtében a rendőrség letartóztatta, s kértem a szabadlábra helyezését, amit az altábornagy el is rendelt.

Köztudomású volt, hogy Magyarországon az egyes városokban a gettó létesítését azonnal nyomon követte a zsidóság elhurcolása, s az egész eljárás 2-3 napon belül befejezést is nyert. Ha gettót létesítettek volna Aradon, úgy a legrövidebb időn belül el is szállították volna az Antonescu-rezsim idején az egész megyéből Aradon összpontosított mintegy 7-8000 zsidót, s kérdéses, hogy ezek közül hányan maradtak volna életben. A hírek szerint Nagyváradról elvitt zsidók közül alig néhány maradt életben, s tért haza.

Eljárásunk idején a magyar tisztikar tagjai már át voltak hatva a fasiszta szellemtől, s így nem volt könnyű és kellemes feladat a zsidóság érdekében közbenjárnunk - amit mutat Neszlényi altábornagy megjegyzése is -, s a zsidóság védelme azt a veszélyt hordta magában, hogy antifasisztának fognak bennünket tekinteni - ami akkor köztudomás szerint nagy véteknek volt tekintve -, s aszerint fognak velünk eljárni.

Ennek tudata dacára is erkölcsi kötelességünknek tekintettük az emberszeretet jelszavában eljárásunkat folytatni.

Amikor az altábornagy rendelkezését közöltem a zsidóság vezetőivel, dr. Schönfeld Miklós zsidó főrabbival, dr. Gara Árminnal, a megalakított zsidótanács elnökével, arra kértek, hogy a kapott halasztás idejének kihasználásával utazzak Budapestre, s járjak közben a magyar kormánynál is avégett, hogy a fenti rendelet ne hajtassék végre, mert hiszen az végeredményben csak árnyalati különbséget jelent a gettó létesítésétől és még mindig magában hordja az esetleges elhurcolás veszélyét.

Átérezve a zsidóság helyzetének kritikus voltát, a további közbenjárásra ígéretet tettem annál is inkább, mert úgyis szándékom volt a lábtöréssel tehetetlenül ágyban fekvő feleségemet Magyarországon férjnél levő leányunkhoz szállítani. Közbenjárásunk során ugyanis - miként fentebb már említettem - az altábornagy kijelentette, hogy a Maros vonalát s Aradot legnagyobb kockázat dacára is tartani fogják, s tudtam, hogy Arad mily veszélyeket rejt magában, ha az ütközetek központjába kerül, s esetleg mindkét harcoló fél részéről bombázásnak lesz kitéve. De már előbb is több jel mutatott arra, hogy Arad körül erős harcok lesznek, mely esetben a bombázások s harcok veszélyei elől nem tudtam volna beteg feleségemet megvédeni. Ezért már első közbenjárásunk alkalmával lehetőséget kértem Asztalossy tábornoktól arra, hogy feleségemet elvihessem Aradról. Vasúti közlekedés ugyanis akkor nem volt. 35 éves házassági együttélés után nem tagadhattam meg feleségem kérését, hogy őt leányunkhoz vigyem, s meg vagyok győződve róla, hogy más jellemes férj sem tett volna másképpen.

Egy-két nap múlva a helyzet tényleg kritikussá vált, előrelátható volt, hogy Arad harctérré válik, s ekkor felhasználva egy haditudósító szívességét, elhagytam Aradot feleségemmel együtt, az ő autóján. Mindössze egy váltás fehérneműt tartalmazó kis kézitáskát vittem magammal, mert jóhiszeműen azt hittem, hogy a magyar hadsereg egy bizonyos ideig fel tudja tartóztatni az orosz hadsereg előrenyomulását, néhány napon belül vissza akartam térni, de erre az orosz hadsereg gyors előrenyomulása miatt már nem kerülhetett sor.

A fenti tényállást igazolják Argay György lutheránus püspök, Dániel Péter, dr. Schönfeld Miklós főrabbi, dr. Szuchy Pál, dr. Jancu Cornel, dr. Avramescu Vazul, dr. Rácz Sándor, dr. Orfi Gyula, Oláh Ferenc stb. nyilatkozatai, akikkel együttműködtem, illetve akikkel a románság s zsidóság képviseletében érintkezésben állottam. Csak ezekkel a tanúkkal tudok perrendszerűen bizonyítani, mert ezeknek a fenti tényekről közvetlen tudomásuk van. Akkoriban még a demokrácia eszméje nem volt annyira kifejlődve, s így természetes, hogy a románság és zsidóság részéről azok természetes képviselői fordultak hozzánk, s a magyar egyházak részéről is csak azok akkori vezetői léphettek fel a magyar katonai parancsnokságnál. Módjában állott volna ilyen akciót kezdeni a magyar munkásosztálynak is érdekképviseletei útján, de az a gondolat körükben fel sem merült.

Megemlíteni kívánom, hogy eljárásunk - különösen a legjobban érdekelt zsidóság körében - köztudomású volt, s a zsidóság köréből nagyon sokan keresték fel egyenként is mind Argay György püspök urat, mind engem, kérvén, hogy tegyünk meg minden lehetőt az ő megmentésük érdekében. Mi sem mutatja jobban a zsidóság részére fennforgó veszély nagyságát és lehetőségét, mint az, hogy közülük sok százan az utolsó napon s az utolsó vonatokkal és a még rendelkezésre álló autókon - úgyszintén a román hatóságok vezetői s a román értelmiség igen sok tagja - elmenekültek Aradról. Aradra visszatérésem után az ismerősökön kívül igen sok ismeretlen zsidó is megállított az utcán s megköszönte, hogy közbenjárásunkkal elhúztuk a zsidósággal szemben tervezett intézkedés végrehajtását, s így az orosz hadsereg időközben történt előrenyomulása következtében arra már nem kerülhetett sor.

Budapestre érkezve, az első napon eljártam a magyar miniszterelnökségnél, amit igazol egy onnan kapott tanúsítás. Ezzel a közbenjárással azonban már megkéstem, mert amint ott közölték velem, a miniszterelnökség egyéb intézkedések kapcsán annak érdekében is intézkedett a magyar hadsereg parancsnokánál, Heszlényi altábornagynál, hogy a zsidóság ellen ne tegyen semmi intézkedést. Ezt a rendeletet egy miniszterelnökségi titkár, Mikó Tibor repülőgépen vitte el Dombegyházára a főhadiszállásra. Beszéltem is ezzel a titkárral, aki elmondotta, hogy az altábornagy a zsidóság kérdésében közölte vele, hogy már jártunk nála az aradi magvarság nevében ebben az ügyben, s kérésünkre el is állott gettó létesítésétől. Amint akkor megtudtam, közbenjárásom azért is elkésett, mert időközben a magyar hadsereg - nem kapván meg a beígért csapaterősítéseket - kiürítette Aradot, minden ellenállás nélkül. Ez hírt a magyar napilapok csak az eset megtörténte után néhány nappal közölték le.

Első közbenjárásunk alkalmával Asztalossy tábornok küldöttségünk előtt megkérdezte, ki ismeri ki magát legjobban Arad város közigazgatásában. Nem is felelhettem mást, mint azt, hogy dr. Jegessy Károly, Arad város nyugalmazott főügyésze, aki évtizedeken át állott a város szolgálatában. Nem tagadhattam meg a választ udvariasságból sem, mert hiszen kérni jártunk nála, sok veszély előtt álló embertársaink érdekében. De különben is ezt a felvilágosítást akárkitől megkaphatta volna. Amikor másnap a zsidóság kérelmére jártunk nála, közölte, hogy felkérte dr. Jegessyt a város vezetésének ideiglenes ellátására, de korára s betegségére hivatkozással nem vállalta. Hivatkozással arra, hogy a város vezető tisztviselői mind eltávoztak s az egész lakosság érdeke, hogy a közigazgatás menete meg ne akadjon, felszólított engem ezen teendőmre, amit én azonnal visszautasítottam, s ugyanezt tette az ezen alkalommal velünk volt s megkérdezett dr. Szuchy Pál ügyvéd is. Válaszunk a tábornokot nagyon felmérgesítette, s nyers kijelentéseket tett. Mindezt a jelenlévők, Argay György és dr. Szuchy Pál nyilatkozatai igazolják, de a városházán is könnyen megállapítható, hogy ott egyikük sem tett sem szóbeli, sem írásbeli intézkedéseket. Arad város eltávozott vezetősége részéről a város vezetésével távbeszélő útján Mayer nevű tisztviselő lett megbízva - aki az anyakönyvi hivatalnál dolgozott -, viszont a katonai közigazgatási parancsnokság részéről annak referense, Horváth Kázmér - tudomásom szerint újvidéki városi tanácsos - intézkedett.

Amint ezen adatokból kitűnik, akkor küzdöttem a fajellenes áramlat s annak borzalmas kinövései ellen, amikor a magyar tisztikar a fasiszta eszmékkel telítve volt, tehát az akkori kényes helyzetben az ellen fellépni s a zsidósággal szemben tervezett intézkedésekkel szemben ellenállni nem volt könnyű és kényelmes feladat, s a határozott fellépésünkkel eredményt is értünk el, de fellépésünk a tisztikar részéről nem volt szívesen fogadott. (Lásd Nagybaczoni Nagy Vilmos: "Végzetes esztendők, 1938-1945", 84. oldal.)

Amit embertársaim érdekében tettem, azt a magam erkölcsi felfogásának megfelelően tettem, s távol áll tőlem a szándék abból a magam részére érdemeket kovácsolni. De viszont azt sem tartom megérdemeltnek, hogy jóindulatomnak éppen én legyek az áldozata. Mert hiszen kétségtelen, ha nem járok közben a románság és zsidóság érdekében egy pozitív tevékenységgel - ami legjobban igazolja, hogy sem hitlerista, sem fasiszta, sem soviniszta nem vagyok, s ily rezsim fenntartását elősegíteni sem óhajtom -, hanem nyugodtan folyni hagyom a dolgokat, akkor nem kerültem volna abba a helyzetbe, hogy ígéretet tegyek a zsidóságnak érdekükben a magyar kormánynál való közbenjárásra. Nem szereztem volna a Heszlényi altábornagynál való küldöttségjárás közben hiteles tudomást arról, hogy Aradot a legnagyobb kockázat dacára is védeni fogják, tehát nem erősödött volna meg bennem a gondolat, hogy 35 éves házasélet után erkölcsi kötelességem feleségemet kérésére elvinni olyan helyről, ahol őt az előreláthatóan bekövetkezett bombázás veszélyei ellen tehetetlen helyzete miatt megvédeni nem tudom - bizonnyal nem is nyílt volna alkalmam arra, hogy őt elvihessem, s így minden valószínűség szerint nem mozdulok el Aradról, tehát nem értek volna azok a kellemetlenségek és bajok, amelyek eltávozásom következtében a későbbiek szerint bekövetkeztek. Jóindulatból és segíteni akaró szándékomból kifolyólag tett közbenjárásom következtében valóban egy vis maior okozta helyzetnek lettünk áldozatai, mind feleségem, mind én.

Négy év eltelte után már nehéz elképzelni azt a pszichózist, amelyben akkor Arad lakói voltak, de képet ad erről az, hogy a harci veszélyektől való félelmében mintegy 5-6000 ember menekült el Aradról, túlnyomóan a magyar katonaság által rendelkezésre bocsátott autókon, teherautókon, a Battonya felé menő vonaton, mert csak kevésnek volt saját közlekedési eszköze. Amint több menekülttől hallottam, a katonai teherautók vezetői utasítva voltak, hogy amennyire csak a teherautók teherviselési képessége megengedi, fel kell venniük a menekülteket. De hogy a harcok veszélyeitől való félelem egy általános tünet, mutatja az, hogy a magyar csapatok Aradra való bejövetele előtt a város lakossága közül mennyien menekültek Radna-Déva-Soborsin felé - főleg románok és zsidók -, hogy Észak-Erdély területéről is szinte százezernyi tömeg menekült nyugat felé, s hogy amikor Galaţi és Iaşi előtt állottak az orosz hadsereg csapatai, ezen városok lakói is menekültek, a kormány által nyújtott segítséggel Románia nyugati határszélén levő városok felé. Aradon sok száz menekült család volt elhelyezve, s az én irodahelyiségem két szobájában is hónapokig lakott egy galaţi-i ítélőtáblai főtisztviselő négytagú családja, amely Arad bombázása után tovább menekült falura.

Hazatérésem után hallottam, hogy ugyanezen okból mennyien készültek még elmenekülni, be is csomagoltak, de nem jutottak közlekedési eszközhöz.

Budapesten unokaöcsém, dr. Szathmáry Zoltán orvos Nagyboldogasszony útja 75. sz. házában laktunk leányomnál. Itt ért utol 1944. december 24-én Budának 47 napos ostroma. Nem kívánok itt foglalkozni azzal, mit állottunk ki ezen idő alatt. Állandó ágyú-, aknatűz és légi bombázás alatt az egész környék elpusztult. A ház részletekben a fejünk fölött omlott össze egyes oldalaik, egy 15 cm-es páncélgránát a szenes pincében levő óvóhelyen a fekvőhelyem fölött egy méterrel hatolt be a falba, de nem explodált, s ennek köszönhető, hogy életben maradtunk. A házban elpusztult leányom bútorzatának jó része és sok ingósága. Az orosz hadsereg bejövetelének első napján, 1945. február 11-én bennünket, férfiakat azonnal kirendeltek az orosz ágyúk húzására a kijelölt tüzelési helyre és ágyúlövedékek odaszállítására. Mindezt erős német ágyútűzben kellett eszközölnünk.

Minthogy én csak néhány napra távoztam Aradról, a velem volt kis koffer tartalma igazán szűkös felszerelést jelentett, s csak rokonságom segítségével tudtam fehérneműkészletemet a feltétlenül szükségesre kiegészíteni.

Még további 9 hónapig laktam unokaöcsém s leányom családjával együtt az óvóhelyen, egyrészt, mert a háznak egyetlen lakható szobája nem maradt, másrészt, mert őriznünk kellett unokaöcsém családjának, leányomnak még megmaradt ruha-, fehérneműjét és egyéb értékeit, amelyek ott egy rejtett pincében voltak elhelyezve.

Egész Budapest kb. 1945. február 20-án került az orosz hadsereg kezére. Minthogy a hidak fel voltak robbantva, Pestre átmenni nem lehetett. Egyelőre Pestről sem volt semmiféle vasúti közlekedés.

Budapesten köztudomású volt, hogy a főváros ostroma alatt az a városrész szenvedett a legtöbbet, ahol mi laktunk. A mi utcánkban, a hosszú Nagyboldogasszony útján s a környező utcákban nem maradt egy ép ház, és sok romokban hevert. Mindez persze sok emberáldozattal is járt. Különösen veszedelmes volt az utolsó 4-5 nap, amikor a német autókolonnák a mi környékünk utcáit szállták meg, amit az orosz hadsereg észrevéve, oda koncentrált páncélgránát-, akna- és légibomba-tüzet irányított.

Óvóhelyünknek rugóba járó drótüveg-ablak volt, amely nem tört be, de minden közelben történt találat légnyomása azt kinyitotta. Az egyik napon hatvankétszer kellett azt újból a helyére tennem. Naponta reggel 8 órától délután 4 óráig állandóan fölöttünk repültek el az orosz harci repülőgépek a vár és citadella bombázására. Már a repülőgépek motorjainak a folytonos zúgása nagyon kellemetlen lelki hatást gyakorolt az érzékenyebb kedélyekre. A fel nem használt bombákat visszajövet ejtették le. Házunk körül 8-10-14 méter távolban három légibomba esett le. Ha csak egyikük is a házra esik, az óvóhelyen volt 14 személy közül egy sem maradt volna életben.

Az ostrom első néhány napja után már nem működött a vízvezeték, sem a villanyvilágítás. Vizet a hajnali és esti szürkületkor egy 400 m távolban levő kútról hoztuk, állandó életveszély közben, mert ez is tüzelés alatt állott. Óvóhelyünk minden ablakát sziklakövekkel elbarikádoztuk, s így állandóan majdnem teljes sötétségben voltunk. Petróleum-lámpát csak az étkezések alkalmával gyújtottunk, mert takarékoskodni kellett a csekély petróleum-készlettel, nem lehetvén szó utánpótlásról. Amikor már nagyon veszélyes volt a kútról vizet hozni, az esti sötétségben összegyűjtöttük a havat, s azt olvasztottuk fel, olvadás idején pedig mosdás, mosogatáshoz a háztetőről mindenfelől csurgó hólét fogtuk fel. Élelmezésünk a lehető legegyszerűbb volt: bab, lencse, borsófőzelék. Kenyérért is ellenséges tűzben kellett nekünk, férfiaknak a pékműhelyhez lopóznunk. Az ostrom utolsó két hetében már arra is ráfanyalodtunk, hogy a lebombázott lovak húsát együk.

Nem voltak használható állapotban levő mozdonyok s vasúti kocsik, csak igen csekély számban, a vasúti állomások is erősen meg voltak rongálva azok bombázása következtében. Az egész országban kevés volt a mozdony, és vasúti kocsi, mert azok túlnyomó része a menekültekkel Nyugatra került. 1949 elején jelezték először a magyarországi lapok, hogy most már nem kell az utasoknak túlnyomóan teherkocsikon utazniuk, mert pótolni tudják a személykocsikat.

A dunai pontonhíd elkészültével csak 1945. március második lében lehetett Pestre átmenni. A román határ irányában csak hetenként egyszer ment egy-egy tehervonat, s csak többszöri átszállással lehetett a román határig eljutni. Feleségemmel együtt azonnal haza akartunk jönni. Sikerült is megszereznem a hatósági engedélyt mindkettőnk részére a hazautazásra. Feleségem 1945. március végén haza is utazott két másik barátnőjével együtt, s Budapesten csak egy utasokkal túlzsúfolt nyitott teherkocsin kaptak helyet. Az utasok legnagyobb része élelmiszerek bevásárlása végett vidékre utazó magánosok és feketézők voltak. Abban az időben egy ilyen utazás Aradig 2-3 napig eltartott, mert nem mindig lehetett összeköttetést kapni az átszállásnál, s az orosz hadsereg is időnként beleavatkozott a vonatok továbbhaladásába.

Én akkoriban az ostrommal kapcsolatos s életkorommal arányban nem álló testi megerőltetések és izgalmak hatása alatt, valamint a nélkülözések és a vitaminszegény táplálkozás következtében beállott fehérjehiány miatt súlyosbodott prosztata-betegségem s nagyfokú testi legyöngülésem miatt - testsúlyom nagyon lecsökkent -, ilyen körülmények között utazni nem tudtam. Főleg a betegségemmel kapcsolatos igen gyakori és erős vizelési inger volt az, ami lehetetlenné tette részemre az ilyen túlzsúfolt vagonokban való együttutazást.

De állandóan a hazautazás gondolatával foglalkoztam, s amint kissé megerősödtem, ismét beszereztem az utazási engedélyt, de előbb az ukránka-betegség gyöngített ismét le, majd testi legyöngülésem következtében - immár 24 kg-ot vesztettem testsúlyomból - lágyéksérvem súlyosbodott; azt operálni kellett, s amire a budapesti Fehér Kereszt Kórházból kikerültem 1945. június végén, már csak a román katonai hatóság engedélyével lehetett Romániába visszatérni, s egy általános utasítás következtében ezt Dél-Erdély területére nem adták meg. Operáltatásomat igazolja mind a kórházi, mind az operáló egyetemi tanár-orvos igazolványa, valamint a még meglévő kórházi számla III. osztályú kórházi kezeltetésemről. Bár leányom mindent megtett, hogy testi erőmet minél hamarabb visszaszerezzem, ez sehogysem ment, s csak 1945 végén a lengyeltóti kórházban töltött egy hónap alatt sikerült testsúlyomat néhány kilóval megjavítani. A kórházban meglátogattak: Calvasina Károly tanár és Schissmann Gedeon szerzetes, aradi lakosok.

A budapesti román katonai hatóságnál több ízben eljártam, hogy a hazautazási engedélyt megkapjam, mindig azzal bíztattak, hogy várják a kormány utasítását, majd egy bizottság érkezését, amely a menekültek hazaszállítása ügyében intézkedni fog. Végre 1946. január végén sikerült ezt az engedélyt megkapnom, s néhány napon belül haza is utaztam, bár leányom nagyon kért, maradjak velük véglegesen, s feleségem is jöjjön utánam. Engem azonban már nagyon bántott a nosztalgia, s mindenáron haza akartam jönni abba a városba, ahol úgyszólván egész életemet leéltem.

Itt kell megemlítenem, hogy Romániának a német birodalom szövetségéből 1944. augusztus 23-án történt kilépése után a kormány rendeletére Arad város magyarságának vezetőit s köztük engem is a radnai kaszárnyába internáltak. Tíz nap múlva három társammal együtt hazaengedtek, s ekkor a rendőrségnél kieszközöltem azt, hogy ottmaradt társaimat - mintegy 25-en - is hazaengedik. Az erre vonatkozóan már kiadott rendelet a román-magyar háború kitörése következtében visszavonták, s társaimat Târgu-Jiuba vitték. Innen csak részben 1945. július, illetve szeptember havában szabadultak. Kiszabadulásukat jó jelnek vettem arra, hogy engem sem fognak hazatérésem után utólag internálni, amitől addig az ideig még tartani lehetett volna.

Megjegyzem, hogy a tiltó rendelkezések dacára nagyon sokan jöttek vissza Dél-Erdélybe fekete úton, s nem lett semmi bántódásuk. S még az esetben is, ha a határon elfogták őket, utólag közkegyelemben részesültek. Én nem akartam törvénytelen formák között visszatérni. Azt a körülményt, hogy mennyire igyekeztem Romániába minél hamarabb visszatérni, igazolni tudják Calvasina Károly tanár és Menráth Lajos aradi lakosok, akikkel e kérdésben sokat beszélgettem.

Budapesten létem ideje alatt, nem lévén semmi foglalkozásom, előbb az unokám nevelésével, sétával, az ostrom befejezésével leányom ingóságai s bútorainak a romok alól való kikeresésével, testi erőmhöz képest a törmelékeknek a házból való eltávolításával, majd a nehéz élelmezési viszonyokra tekintettel kertgazdálkodással s az épület részbeni helyreállítási munkája fölötti felügyelettel foglaltam le magam. A háztulajdonos unokaöcsém egész nap távol lévén, nekem már azért is otthon kellett maradnom, hogy félénk asszonyok s gyermekek támogatására legalább egy férfi otthon legyen. Kilenc hónapig laktam az óvóhelyet alkotó szenes pincében, aminek meg is volt a káros hatása egészségemre. 1945 őszén már nem mertem tovább ott maradni egy újabb télre, amikor a fűtési kérdés sem lett volna ott megoldható, s leányom családjával együtt nővérem, Szathmáry Gézánénak a XI. ker., Edömér u. 2. sz. alatti levő lakása házának udvari szobájába költöztem. Itt volt alkalmam először egy nagyobb tükörben felső testemet meglátni. Megijedtem önmagamtól, hogy mennyire lefogytam, minden bordám kiállott, s vállcsontjaim fölött is feszült a bőr, a nyakam egészen megvékonyodott; valóban csak a fogasa voltam ruháimnak. Ilyen soványnak azelőtt sem magamat, se mást nem láttam.

Hazajövetelem előtt két nappal még egy baleset is ért. Amikor hazamenvén leléptem a Horthy körúton a villamosról s a leszállók szigetéről egy bizonytalanul haladó személyautó rohant nekem. Visszalépni nem tudtam, mert nekiestem volna a már indulóban lévő villamosnak, oldalt nem léphettem, mert ebben megakadályozott az ott álló villanyoszlop. Nehogy az autó nekiszorítson vagy a villamosnak, vagy a lámpaoszlopnak, hirtelen elhatározással rávetettem magam az autó hűtőjére amelyről lefordultam az úttestre. Bár télikabátom mérsékelte az ütődést alaposan odavágódtam, s a járókelők segítettek fel. Azonnal megjelent a rendőr is, aki a szemtanúk meghallgatásával megállapította, hogy az autó rossz oldalra jött át, nem is tülkölt, valamint azt, hogy az autó vezetőjének nem volt autóvezetési igazolványa. Látván, hogy ebből rendőrségi eljárás lesz, elbicegtem onnan oly gyorsan, amint lehetett, mert nem akartam, hogy tanúbeidézések miatt ne tudjak a már megszerzett engedély birtokában hazautazni. A bordáim nagyon fájtak az ütközés következtében, de óvakodtam orvoshoz fordulni, nehogy az visszatartson az utazástól, s bár leányom nagyon tartóztatott, hogy maradjak végleg velük, két nap múlva hazaindultam. Szabadságos orosz katonákkal együtt teherkocsin utaztam.

Hazaérkezésem után azonnal jelentkeztem felvételre a Magyar Népi Szövetségbe, mert azon nézeten voltam, hogy minden magyarnak becsületbeli kötelessége azon szervezet körül csoportosulni, amely a magyarság érdekeit képviseli. Hónapokon át részt is vettem annak munkájában mint jogi tanácsadó az odaforduló szegény falusi és városi lakosok részére.

Sikerült visszaszerezni nyugdíjamat. Az ügyvédi kamarai igazolási ügyemben hivatalos határozattal igazolva lettem. El lett rendelve a temesvári ügyvédi kamara fellebbezési bizottsága által az ügyvédi kamarába való visszajegyzésem is, de ezzel a joggal már nem éltem, mert akkor alakultak meg Romániában az ügyvédi kollégiumok, s tudtam, hogy a 60 évesnél idősebbeket, valamint olyanokat, akiknek nyugdíjuk van oda fel nem vesznek.

Petőfi u. 13. sz. alatti házunk az Ellenséges Javakat Ellenőrző Bizottság kezelése alatt állott, annak jövedelme az államot illette, volt lakásunk idegeneknek lett kiadva, s annak bútorai és ott volt összes felszerelésünk, ruháink, fehér- és ágyneműnk onnan mind eltűntek. C. A. S. B. I. kezelés alól való feloldás miatt az eljárás folyamatban volt, a politikai bizottság kedvező véleményt is adott, s így biztosra volt vehető, hogy mind házunk, mind a Ó-Vár téren levő telkünk a zárlat alól mentesítve lesz. Azok kezelése már át is lett adva részemre, mint custode (őrző) részére, valamint fel lettem jogosítva arra is, hogy őrizetembe vegyem azokat a bútorokat is, amelyeket egy román ezredes, Ududec - most besztercei lakos - elvitt magával Lugosra. A többi bútor holléte nem volt megállapítható. Nem lévén pénzem, nem tudtam a bútorokat Lugosról elhozatni. Később vettem észre a C. A S. B. I.-iratokból, hogy ezeket a bútorokat az aradi munkáspárt elhozatta s használatba vette. Amikor a leányom házából a munkáspárt IV. szekciója elköltözött, az elfoglalva tartott lakásokat aktivistáiknak adták át. Az érvényben lévő lakástörvény 7. szakasz értelmében a háztulajdonos jogosítva lett volna az 1942. évi, jóval magasabb egész bérérték (valoare locativă) megfizetését igényelni az új bérlőktől. Én megelégedtem a régi bérösszegekkel az egyes lakások után, de azzal szemben azt kértem, hogy viszonzásul adják ki nekem a feleségem tulajdonát képező bútorokat, mert mi kénytelenek vagyunk kölcsön-bútorokkal lakni. Előbb erre ígéretet tettek, de amikor híre jött annak, hogy a C.A.S.B.I.-ügyekben egy új törvény alapján megyei bizottságok fognak határozni, melyekben a döntő szó a munkáspártot illette meg, visszavonták az ígéretet. Az e tárgyban történt beszélgetések során Szalkai Oszkár pénztárnok egy ízben kérdezte tőlem: nem félek a kommunista párttól, hogy a bútorokat visszakérem? Én erre azt feleltem, hogy mint bíró és ügyvéd mindig a törvények alapján állottam, mindenkor teljesítettem azt, ami kötelességem, s sohasem követeltem mástól többet, mint amennyi engem megillet. Sajnos, mindig azon naiv elképzelés alapján állottam, hogy más is éppen úgy tiszteletben tartja a törvényeket, s a hatóságok utasításait, mint én, s ezért mertem kérésemmel előállni, mert azon véleményben voltam, hogy a párt tisztviselői - akik elsősorban arra vannak hivatva, hogy a törvény és hatóságtisztelet terén jó példát mutassanak - kérésemet indokoltnak s jogosultnak találják. Kérésem előterjesztésével nagy hibát követtem el. Mert ennek folyamányaként tekinthetem, hogy a párt megbízottja a nyugdíjak felülvizsgálata alkalmával nyugdíjam törlését indítványozta - ami meg is történt -, s C. A. S. B. I.-ügy tárgyalása alkalmával is a megyei bizottság nem javasolta házunk s egy telkünk és ingóságaink visszaadását, jóllehet az ingatlanoknak csak egyhatod része képezte az én és öthatod része a feleségem tulajdonát; az ingóságok - bútorok, képek stb. - pedig úgyszólván mind az ő tulajdonát képezték, s vele szemben nem tudom elképzelni, hogy mit lehetett a terhére írni. A megyei bizottság tárgyalásai titkosak, határozatát indokolni sem tartozik, s így fogalmam sincsen arról, hogy amikor úgyszólván mindenkinek az elmenekültek közül visszaadták a vagyonát, miért éppen a miénket nem. Holott az összesek közül, akik 1944. szeptember havában a harcok veszedelmei elől elmenekült Aradról, egyedül én voltam az, aki a fentiek szerint törődtem nehéz helyzetbe került polgártársaimmal, s az általam indítványozott közbenjárások révén meg is védtem őket minden kellemetlenségtől, és a tárgyalások elhúzásával a zsidóságra nézve oly veszedelmes következményekkel fenyegető elhurcolásuk s annak folyamányaként a német kézre való átadásuk is elmaradt. A C. A. S. B. I.-ügyekben létező 998. számú - a hivatalos lap 1946. november 30-i 278. számában megjelent - törvény I. szakasza 3. bekezdésének a. pontja értelmében mindenkinek a javai feloldandók a blokálás alól, kivéve azokat, akik önkéntes módon részt vettek az Egyesült Nemzetek s Románia elleni háborúban, vagy azok érdekeivel ellentétes magatartás tanúsítottak.

Feleségem orvosi bizonyítvánnyal igazoltan lábtöréssel tehetetlenül ágyban fekvő beteg volt, s születési anyakönyvi kivonata szerint abban az időben 58 éves. Nyilvánvaló tehát, hogy részéről ezen két eshetőség egyike sem foroghatott fenn.

De nem forgott fenn reám vonatkozólag sem, mert hiszen én csak beteg feleségem kísérője voltam, abban az időben 62 éves, tehát fel sem tehető rólam, hogy önkéntes katonai tevékenységre vállalkoztam volna, de az Egyesült Nemzetekkel s Romániával szemben ellenséges magatartást sem tanúsítottam, sőt ellenkezőleg, az elmenekültek közül én voltam az egyedüli, aki szembeszálltam a magyar katonai hatóságok fasiszta intézkedéseivel szemben, és sikerült is azok végrehajtásának elejét vennem. Én éppen úgy képzeltem, hogy ezért elismerést érdemlek s nem hátrányban való részesítést. Élőszóval jutott tudomásomra a megyei bizottság döntése. Az ellen elkészítettem mindkettőnk előterjesztését, kérvén vagyonunk visszaadását, de azokat mégis nem adtam be. Nem adtam be, mert a tapasztalatok szerint a Munkáspárt irányítására tett javaslatokat elutasítani soha nem szokták, s így hiábavaló és csak nekünk felesleges izgalmakat okozó eljárást képezett volna az ügy folytatása. Bár az alkotmány biztosítja az állam protekcióját a munka és. takarékosság által szerzett vagyontárgyra, mégis a mai felfogás szerint kizsákmányolónak tekintendő mindenki, akinek föld- vagy háztulajdona van. Pedig az értelmiségi osztálynak nem is volt más lehetőség a mi időkben öreg korára tisztes megélhetést más módon biztosítani, mint következetes takarékossággal és szerény életmóddal egy jövedelmező házat vásárolni. Ingatlanaink öthatod része a feleségem tulajdonát képezte, s ő nem akart tudni semmi további eljárásról, s nem akart tovább vagyon tulajdonosa s ezzel ellenséges szemmel nézett egyén lenni. Véleményét én is osztottam, s hozzájárultam a további eljárásról való lemondáshoz még két indokból is. Az egyik, hogy a házak kezelése ma annyi gonddal, munkával s felelősséggel jár, míg az abból származó haszon minimális. A másik az, hogy ha egyikünk meghal - már elég korosak vagyunk -, a mai szabályok szerint kivetendő örökösödési illeték oly nagy összegű, hogy az a házrész jövedelmezőségével arányban nem áll, de azt kifizetni sem tudná az életben maradó fél, vagy leányunk, viszont a házaknak most forgalma nem lévén, azt eladni sem tudtuk volna. Így belenyugodtunk az adott helyzetbe. Csak azt sajnáljuk, hogy az ily módon fölöslegesnek és hiábavalónak bizonyult takarékossággal mennyi szórakozástól, belföldön és külföldön megtett utazástól fosztottuk meg magunkat. A könnyelmű emberek, akik a holnappal nem törődve mindig felélték egész keresetüket, most valóban megkapták az igazolásukat, hogy nekik van igazuk.

Legsúlyosabban érintett a köznyugdíjasok helyzetét felülvizsgáló megyei bizottság azon döntése, hogy elrendelte a nyugdíjasok közül való törölésemet azon a címen, hogy saját kijelentésem szerint polgármesteri kinevezésre egyeseket javaslatba hoztam, s panaszokat közvetítettem 1944 szeptemberében az itt volt magyar katonai parancsnokságnál, s ezzel kollaboráltam, hogy a magyar katonasággal együtt eltávoztam, s csak majdnem másfél év múlva tértem vissza. Mindezekből azt állapították meg, hogy segítettem a fasiszta rendszer fenntartását.

A nyugdíjasok revideálására vonatkozó, s a hivatalos lap 1948. július 17-i 153. számában megjelent 102. sz. dekrét IV. szakasza értelmében elveszítik nyugdíjukat azon köznyugdíjasok, akik hozzájárultak a fasiszta és reakciós rezsimek létesítéséhez, fenntartásához, valamint akik ellenséges magatartást tanúsítanak jelenleg a Román Népi Köztársasággal szemben. Az V. szakasz utolsó bekezdése értelmében a bizottságok bármily módon informáltathatják magukat, de figyelembe veendők az érdekeltek által bemutatott bizonyítékok is.

Húsz okiratot mutattam be hiteles alakban annak igazolására, hogy nem kollaboráltam a magyar katonai parancsnoksággal, azzal egyedül sohase, csak küldöttség útján érintkeztem éspedig azon célból, hogy a magyar becsületérzésnek megfelelően a magyar csapatoknak Aradra történt bevonulása következtében nehéz helyzetbe került román és zsidó lakosságot - akikkel évtizedeken át együtt éltünk - megvédjem minden erőszakosságtól s ezzel megvédjem a magyarságot is attól, hogy a közbenjárásunk nélkül megtörtént esetleges erőszakosságukért rajta vegyenek retorziót. Közbenjárásunk teljes eredménnyel járt, sem a románságnak, sem a zsidóságnak semmi bántódása nem történt, bár amint előbb már részleteztem, gyorsan bekövetkezhető veszélyeknek ki voltak téve a mi eljárásunk nélkül. Igazoltam eltávozásom szükségességét. Ha tudtam volna, hogy a magyar csapatok minden ellenállás nélkül feladják Aradot, úgy semmi esetre sem távoztam volna el, mert ez esetben sem feleségemet nem fenyegette volna veszedelem, sem a zsidóság részére nem lett volna szükséges tovább is közbenjárnom. Amikor mi elmentünk, még egyetlen csapatot sem láttunk visszavonulni. A románság és zsidóság egyes panaszainak a közvetítését a humanitás szellemében nem tagadhattam meg, azzal nem a magyar hadseregnek, hanem a románságnak s zsidóságnak tettem szolgálatot. Senkit sem hoztam javaslatba polgármesteri kinevezésre. De még ha felhívásra ezt meg is tettem volna, amit nem tettem, az csakis Arad város polgárságának állott volna érdekében, hogy közigazgatási ügyeik elintézése meg ne akadjon s hogy a város vagyona védelem nélkül maradjon. Én semmiféle tisztségre nem pályáztam, s ilyet elvállalni nem óhajtottam, és ezt meg is írtam dr. Avramescu Vazul ügyvédnek egy akkoriban írott levelemben, s amikor a tábornok felszólított a polgármesteri teendők ideiglenes ellátására, azt azonnal visszautasítottam Argay György püspök és dr. Szuchy Pál ügyvéd jelenlétében. Meg vagyok győződve arról, hogy mind a román állammal, mind a román néppel szemben a legteljesebb lojalitással viseltettem, amit a segítségükre kifejtett eredményes tevékenységgel mutattam meg. Ha semmit sem tettem volna az érdekükben, úgy bánthatott volna a lelkiismeret az esetleg elkövetett erőszakoskodásokért a magyar hadsereg részéről, de nekem nem történt volna semmi bántódásom, mint ahogy Arad többi magyar lakosával sem történt, akik közömbös magatartást tanúsítva semmit sem tettek. Nem az én hibámból történt, hogy hamarabb vissza nem térhettem Romániába. De ha visszatérek, úgy könnyen megtörténhetett volna, hogy amint a magyarság többi vezetői internálásban voltak, úgy engem is internáltak volna.

Hazatértem óta tanúsított magatartásom sem ellenséges a Román Népi Köztársasággal szemben. Hiszen az uralkodó pártot támogató Magyar Népi Szövetségnek hazatértem óta tagja vagyok, s tényleges munkával is támogatom azt. Őszintén megvallom, eleinte féltem attól, hogy az ország új - tapasztalatlannak hitt - vezetői nem fogják elbírni az ország vezetésének nagy munkáját. De azóta elismeréssel kell megállapítanom, hogy az ország újjáépítése hatalmas léptekben megy előre, s a munkásság vezetésével, annak öntudatos s önként vállalt lelkes munkája következtében az ország ipara, mezőgazdasága s kereskedelme egyre erősebben fejlődik s tényleg nagyon szép eredményeket mutat. Természetesen nem lehet még mondani, hogy minden tökéletes. Bizony megállapítható, hogy az ország szerkezete még sok tekintetben döcög, vannak kapkodások, célját tévesztett intézkedések, egyes osztályokat hibájukon kívül igen súlyosan érintő rendelkezések. Mindezek azonban egy teljes átalakulásban levő kormányrendszernél el nem kerülhetők, azt be kell látnunk, s feltételezendő, hogy bizonyos idő múltán, amikor a szenvedélyek lecsillapulnak, a kedélyek lehiggadnak, s az intézkedések és berendezések stabilizálódnak, az ország minden lakójának sorsa - tekintet nélkül arra, hogy gyáros, ipari vállalkozó, föld- és háztulajdonos, szabad foglalkozású stb. - egyenlően javulni fog, amint az alkotmány is minden állampolgárnak egyenlő jogot s a kormányhatalom részéről egyenlő bánásmódot helyez kilátásba.

Emlékezzünk vissza Stephenson első gőzvasútjára. Ez is eleinte lassan járt, csak úgy döcögött, s a sínekből ki-kisiklott, büdös és füstös volt, s ma már a legtisztább és legkényelmesebb, rádióval, étkezőkocsival és hálókocsival felszerelt, a legteljesebb biztonsággal haladó expresszvonatokon utazhatunk. A mai kormányrendszernél is ennek az idejét kell bevárnunk. A fejlődés iránya tagadhatatlanul helyes, annak irama talán gyorsabb is, mint kellene, s így az átmenet nagyobb nehézséggel és több izgalommal jár, mint szükséges volna.

A fejlődésnek mindig nagy barátja voltam, azt az én kisebb működési körömben, mint különböző társadalmi közösségek vezetője magam is előmozdítani igyekeztem, s örömömre szolgál, amikor a fellendülés jeleit látom. Csak azt sajnálom, hogy az én időmben nem volt ilyen lendülettel teljes munka, amelybe bekapcsolódnom lehetett volna.

E kis elkalandozásból visszatérve nyugdíj-ügyemhez - bár kétségtelen, hogy a fasiszta rezsim létesítésére és fenntartására semmit nem tettem, sőt ellenkezőleg, a legteljesebb ellenállást fejtettem ki a magyar katonaság fasiszta természetű intézkedéseivel szemben oly időben, amikor az ilyen magatartás veszélyesnek volt tekinthető -, a határozat ellen beadott előterjesztésemet a felsőbb központi hatóság azon indoklással utasította vissza, hogy a bemutatott bizonyítékok nem oly mérvűek, hogy azok megerőtleníthetnék az elsőfokú bizottság megállapításait. Más jogorvoslatnak már helye nem volt.

Így, tisztességben eltöltött 50 éves munkásság után, az embertársaim érdekében kifejtett erős munkám jutalmául sem nyugdíjam, sem semmiféle vagyonom nincsen, s dolgozhatom életem utolsó percéig, hogy feleségemet s magamat fenntartani tudjam. Az e fölötti bánkódásomat enyhíti annak a tudata, hogy egész életemben mindig egy szorgalmas és munkás életet éltem, senkit meg nem bántottam, sőt inkább tehetségemhez képest mind egyéneknek, mind a köznek mindig segítségére voltam.

Úgy hiszem, kevés ember van Aradon, aki olyan - az akkori időknek megfelelő - demokratikus gondolkodásról tett volna tanúságot, annyi demokratikus intézményt létesített volna, mint én.

Hivatkozom itt azon összeállításra, amely magában foglalja azt a tevékenységet, amelyet mint az aradi római katolikus egyházközség elnöke nyolc éven át a magyar tannyelvű fiú-líceum, tanonc-iskola, fiú elemi iskola, óvoda és napközi otthon érdekében kifejtettem. Ezen pozíciómat örömmel használtam fel arra, hogy szegény sorsú növendékeink tanulmányi előmeneteléről, ismereteik bővítéséről és ellátásáról minél kedvezőbb módon gondoskodjam. Ezen téren aligha tehetett volna valaki nálam többet. A magam elgondolása volt s én valósítottam meg az általam összehozott pénzből a ségai Napközi Otthon helyiségének megépítését és üzembe helyezését.

Megalapítottam és 15 éven át elnöke voltam az Önsegély Hitelszövetkezetnek, amelynek taglétszámát sikerült több mint négyezerre emelnem. E szövetkezet alacsony kamatláb mellett beruházási és egyéb kölcsönöket nyújtott olyan földműveseknek, iparosoknak, tisztviselőknek s nyugdíjasoknak, akikkel nagy bankok szóba sem állottak. Ugyanezen szövetkezetnél tagjaink részére népkönyvtárat létesítettem.

Az iparostanoncoktól felfelé, a társadalom minden osztályát magában foglaló Aradi Athleticai Club elnöki minőségében új téglatribünt, büféhelyiséget, díszes kapubejárót, 7 új teniszpályát építtettem, s minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a klubban minél egészségesebb sport- és társadalmi szellemet létesítsek.

Az Aradi Maros Evezős Egylet elnöki minőségében egy nyolcas s többpárevezős csónakot szereztem be, s egy víkendtelepet vásároltam. Én készítettem el Románia első evezős versenyszabályait, mint Románia vízi szakosztályának elnöke.

Elnöki tisztségeimet sohasem tekintettem csupán dísz gyanánt, hanem ezen minőségemben igyekeztem mindig produktív munkát végezni.

Megemlíteni kívánom itt még azt, hogy az 1914-1918-as világháborúban, mint csapatparancsnok, a századaimhoz beosztott póttartalékos tanítókat felhasználtam arra, hogy minden analfabéta katonámat megtaníttassam írni-olvasni, tehát megelőztem azt az akciót, melyet e kérdésben a Romániai Munkás Párt indított.

Az alkalmazottaimmal való jó bánásmód igazolja, hogy Harmathy Margit írógépkezelőnő 14 évig dolgozott irodámban egyfolytában. Háztartási alkalmazottunk, Hegyi Mária pedig 18 évig volt nálunk, mely idő alatt támogatásommal hozzásegítettem ahhoz, hogy magának egy kétszobás házat és két telket szerezzen, s ez most jórészben megélhetési apját képezi.

Ha igaz az axióma, hogy az egyes emberek értékét az határozza meg, mennyit dolgozott a közösség és mások javára, úgy az életleírásomban foglalt adatok szerint van mire hivatkoznom.

A mai rendszernek alapeszméje a dolgozók megbecsülése és az, hogy mindenki képesítésének és elért munkaeredményének megfelelő ellenszolgáltatásban részesüljön.

Amint alig lehet Aradon több olyan egyén, aki a közösség javára a maga megterhelésével annyi önzetlen munkát fejtett volna ki, mint én, úgy a végzett tanulmányok és a teljesített munka tekintetében is túlhaladtam az átlagot, amint azt a következőkben ismertetni fogom.

Végzett tanulmányaim: Az érettségi vizsga letétele után a budapesti egyetemre felkerülve, mint jogász kitüntetéssel tettem le az első alapvizsgát, majd utána három hónapra ugyancsak kitüntetéssel a nem kötelező államszámvitel-tani államvizsgát. Harmadik egyetemi évemben nem lévén semmi jogi vizsga, megszereztem a főgimnáziumi tornatanári oklevelet. Részben kitüntetéssel, részben egyhangúlag letett négy szigorlattal megszereztem előbb az államtudományi, majd a jogtudományi doktorátust. Kitüntetéssel letettem a tartalékos tiszti vizsgát. Megszereztem a bírói s már a román éra alatt az ügyvédi oklevelet. Végül megszereztem a cséplőgépkezelői, motorgépkezelői és a stabilgépfűtői oklevelet. Összesen tehát kilenc oklevelem van. Alig hiszem, hogy Aradon e tekintetben bárki más is megelőzött volna.

Ezek közül két vizsgaeredményemre mindig büszke voltam. Időrendben első volt a tiszti vizsga, amelyet dacára annak, hogy csak szolgálati követelményeknek megfelelően bírtam az önkéntesi év alatt elsajátított német nyelvet, mind elméletileg, mind gyakorlatilag oly eredményt értem el, hogy önkéntesi évem leszolgálása után az egész Monarchiában magyar voltom dacára mint rangelső lettem tartalékos hadnagynak kinevezve, s fegyvergyakorlataimon is úgy lettem minősítve, hogy a háború kitörésekor egy zászlóalj parancsnokának lettem kijelölve, s a háború első esztendejében elértem a főhadnagyi, a 3. esztendejében a századosi rangot.

A második szép emlékű vizsgám volt a bírói vizsga, amelynél a vizsgáztató bizottság elnöke Vavrik Béla, a kúria másodelnöke nagyon megdicsért az eredmény kihirdetése alkalmával, s megjósolta, hogy ha bírói pályámon mindig olyan ambíciót fogok tanúsítani, mint amilyen ambícióval a bírói vizsgára készültem, úgy fényes karrierre lesz kilátásom.

Könnyű szép vizsgaeredményeket elérni annak, akinek egyéb dolga sincsen, mint vizsgákra készülnie. Szerény tisztviselői fizetésből élő édesapám - akinek rajtam kívül még három ellátatlan gyermeke volt nem volt abban a helyzetbe, hogy engem egyetemi tanulmányaim ideje alatt állandóan támogathatott volna. Ezt én magam beláttam, s ezért az első egyetemi év lejártával állást vállaltam, s attól kezdve magam tartottam el magam. Nekem tehát erősebben kellett dolgoznom, mim igen sok másnak, hogy hivatali teendőim mellett vizsgáimat is kellő időben letegyem. Ezenkívül ugyanezen időben mint a Budapesti Egyetemi Athleticai Club elnöke is eléggé el voltam foglalva, de ezen hármas lekötöttségem dacára is minden vizsgámat kellő időben és szép eredménnyel tettem le, sőt önkéntes vállalkozásból mint a sport nagy barátja, a főgimnáziumi tornatanári oklevelet is megszereztem. Mindenek titka az volt, hogy időmet jól beosztottam, kávéházakba, vendéglőbe, női társaságba csak módjával jártam.

A Budapesti Egyetemi Athleticai Clubban való elfoglaltságom nem is volt kicsiny. Már egyetemi hallgató koromban nagy kedvem volt az összesség érdekében kifejtendő kollektív munkához. Így lettem előbb titkára, majd alelnöke s végül elnöke a BEAC-nak.

Azok közé tartoztam, akik a társadalmi egyesületeknél vállalt tisztségeket munkára való kötelezettségnek tekintették.

Amikor a BEAC tagja lettem, annak csak egy hepehupás, bekerítetlen területe volt Budapest székesfőváros adományaképpen Budán, a Lágymányoson, ahol még alig állott egy-két ház. Már részt vettem a munkában, amikor ezt nivelíroztuk, küldöttségekre szakadozva a telep bekerítéséhez szükséges deszkaanyagot a fakereskedőtől ajándékképpen megszereztük, sőt sikerült a Neuschloss cégtől egy - még az ezredéves kiállításból származó - deszkapavilont is megszerezni, amelynek két szobája és széles terasza klubunk első klubházát képezte.

Társaimmal együtt a testi munkából is kivettük a részünket, hogy a futball-, futó-, súly- és diszkoszvető pályákat elkészítsük. Két teniszpályát építettünk. Mint egyesületi elnök, még egy futball- és még három teniszpályát építtettem, s egy szép téglatribünt - államsegélyből és adományokból -, amelynek a lépcsőzetes nézőtere alatti része az öltözőket, fürdőszobát, s egy nagy termet foglalt magába.

Bár hivatali elfoglaltságom s a vizsgákra készülés nagyon elfoglalt, az idő jó kihasználásával minden nap szakítottam magamnak időt a BEAC ügyeivel foglalkozni. Amellett magam is sportoltam, s torna- és atlétikai versenyeken díjat nyertem.

Elnökségem ideje alatt meghívtuk a Cambridge-i egyetem futballcsapatát mérkőzésre. Ugyanezen időben tartotta ülését Budapesten a Corda Fratres nemzetközi diákszövetség, amelynek alelnöke voltam.

Ugyancsak nagy elfoglaltságot jelentett egyetemi éveim alatt a Szemere Miklós pusztaszentlőrinci birtokán a BEAC részére épített katonai rendszerű lövöldében évente kétszer egy-egy nemzetközi lövőverseny megrendezése katonai fegyverrel, 400 m távolságra. E versenyen mindenki részt vehetett, "aki a becsület ellen nem vétett". Több közhonvéd is jelentkezett e versenyeken, amelynek 20000 koronás első díját - amennyiért abban az időben vidéki városokban szép magánházat lehetett vásárolni - mindenkor egy-egy svájci földműves-legény nyerte el. Én mint 14., egy szép plakettet és egy sétapálcát nyertem.

Az igazságszolgáltatási pálya volt mindig az eszményképen, s ezért a doktorátus megszerzése után feláldoztam addigi jól fizetett állásomat, s díjtalan joggyakornok gyanánt az aradi törvényszék szolgálatába léptem. Ambícióval végeztem munkámat, s ennek köszönhetem, hogy Szentkereszthy Béla, a nagyváradi ítélőtábla elnöke - aki minden bírósági alkalmazott munkáját állandó figyelemmel kísérte, s őket felügyeleti vizsgálatai alkalmával le is vizsgáztatta - minősítésemben a "kiváló" jelzővel látott el. Ezt a "kiváló" minősítést bírói állásomban is megkaptam, mert kifejtett tevékenységemmel s annak minőségével feletteseim mindig meg voltak elégedve. Mint bíró mindig polgári perekkel, telekkönyvi ügyekkel s telekkönyvi rendezésekkel foglalkoztam. Büntető ügyekkel sohasem. Egy időben alkalmam lett volna a budapesti főügyész felszólítására Budapestre felkerülni ügyészi tisztségbe, de nem volt semmi kedvem büntető ügyekkel Foglalkozni, s hivatalból mindig megtorló intézkedések alkalmazását kérni. Nagy munkatorlódások idején is nekem sohasem volt restanciám, s amellett mindig nagy gondot fordítottam arra, hogy tárgyalásaim kitűzésével sem az ügyvédeknek, sem a megidézett feleknek sok időt rabló, fárasztó várakozásokat ne okozzak. Ehhez csak egy kis jóakaratra s körültekintésre volt szükség.

Bírósági működésem ideje alatt is előbb titkára s művezetője, majd hosszú időn át alelnöke voltam az Aradi Athleticai Clubnak.

Amikor 1945 végén gégebajom miatt nyugalomba mentem - nem tudván tétlen maradni -, ügyvédi irodát nyitottam. Itt vettem előnyét annak, hogy jó bíró gyanánt voltam ismeretes, mert a közönség nagyon kitüntetett bizalmával, s 18 évi ügyvédi gyakorlatom ideje alatt mindig el voltam látva ügyekkel. Megőrizve az igazság iránti szeretetemet, soha sem vállaltam olyan ügyet, amelynek igazságáról nem voltam meggyőzve. S akár nagy, akár kis emberek jelentéktelen ügyéről volt szó, mindegyikkel egyformán lelkiismeretesen foglalkoztam. Több választott bíróságnak is voltam elnöke vagy tagja. Mint ügyvéd, az arra rászorultak érdekében igen sok ingyen munkát végeztem.

De igen sok ingyen munkát végeztem azzal is, hogy felismerve a nagyobb iskolai végzettséggel bírók erkölcsi kötelességét arra, hogy embertársaik érdekében önzetlen munkát végezzenek, több társadalmi és közjóléti intézménynél munkát vállaltam. Így, mint már fentebb említettem, az Önsegély Hitelszövetkezetnél, az Aradi Athleticai Clubnál, a Maros Evezős Egyletnél, a Magyar Párt aradi tagozatánál, az aradi római katolikus egyházközségnél, a Kölcsey Irodalmi Egyesületnél.

Bármily pozícióban voltam is, mindig az volt a törekvésem, hogy a fennálló helyzeten javítsak, s a fejlődés szolgálatában álljak. Mindig szerettem a produktív, a jövőre is kiható eredményes munkát. Mindenkivel szemben előzékeny s udvarias voltam, nem is volt senkivel személyes összeütközésem. Mindenkor örömömre szolgált, ha másnak jó tanáccsal, tettel segítségére lehettem.

Amint az itt felsorolt adatokból kitűnik, mindig sokat dolgoztam, s mind tanulmányaim, mind különböző munkatereken egyidejűleg is végzett munkateljesítményemmel, a ma divatos kifejezéssel élve: mindig túlteljesítettem az emberek átlaga részére előírt normát, s mindig nagy volt bennem a köz érdekéért való önzetlen munkakedv.

Amint az ezen jegyzetekben leírt adatokból kitűnik, már abban az időben, amikor a demokrácia még nem volt uralkodó jelszó, a demokrata felfogásnak megfelelő tevékenységet fejtettem ki az akkori idők szellemében olyan mérvben, ahogyan azt munkaköröm és a lehetőségek megengedték. Kifejtett produktív tevékenységemmel nemcsak a magyarságnak, hanem egész Romániának hasznára voltam.

Nem vittünk nagy társadalmi életet, de akikkel barátságban állottunk, azok mellett kitartottunk, bármily nemzetiséghez vagy valláshoz tartoztak is, s ma is évtizedes barátainkkal tartjuk fenn az érintkezést.

1950. április havában súlyos operációt állottam ki, és hashártyagyulladást is át kellett szenvednem. Állapotom oly válságos volt, hogy mind a kórházi, mind bejáró orvos barátaim már lemondtak az életemről. Kedves emlék marad, hogy állapotom iránt nemcsak barátaim, hanem távolabb álló személyes ismerőseim, jóakaróim körében is nagy volt a részvét és érdeklődés. Mintegy százan kerestek fel, míg betegágyamon feküdtem, s amióta Isten segítségével talpra állva ismét az utcán járhatok, több százan állítottak meg és fejezték ki örömüket afölött, hogy életben maradtam. Úgy tekintem mindezt, mint a személyemnek s több évtized küzdelmes közéleti munkájának a megbecsülése jelét, s ez nekem bőséges jutalmat jelent.

Azt kivéve, hogy 1944. szeptember havában eltávoztam Aradról bár indokoltan és érvényes útlevél birtokában -, semmit sincsen okom sajnálni elmúlt életemből. Mindenkor becsületesen igyekeztem teljesíteni kötelességemet az állammal, családommal s embertársaimmal szemben, s hiszem, hogy e tekintetben többet tettem, mint az emberek túlnyomó része. Mindezért éreztem kortársaim nagyrabecsülését.

Kálváriámat azoknak köszönhetem, akiknek nem volt alkalmuk engem megismerni, nem is ebből a városból valók, és restelltem azt, hogy magam igyekezzem bebizonyítani közéleti tevékenységem érdemes voltát, amikor erre senki sem szólított fel, s amikor az 1944. szeptember havi eseményekkel kapcsolatban akkori munkatársaim írásbeli nyilatkozataira - amelyeket eskü letételével is hajlandók voltak megerősíteni - azon megjegyzést hallottam, hogy egy püspök, ügyvédek és más, hozzám a múltban hasonló társadalmi állású férfiak nyilatkozatait nem tartják elfogadhatónak. Természetes, hogy kifejtett tevékenységemet csak azokkal igazolhatom, akiknek arról közvetlen tudomásuk volt. S viszont az is természetes, hogy pl. a magyar katonai közigazgatási parancsnoksághoz nem fordulhattam egy munkásokból álló küldöttséggel, mert ez az akkori viszonyok között nem lett volna megfelelő és célravezető. Az embertársaim s főleg a magyarság érdekében a kormány nagyon soviniszta magatartása következtében szükségessé vált s több mint két évtizeden át kifejtett tevékenységem Arad régi lakossága előtt köztudomású volt. Itt jegyzem meg, hogy az 1949-ben elhunyt Lakatos Aladár, az aradi zsidó egyházközség volt elnökének, Aradra visszatértem után, 1946 elején tett közlése szerint, az orosz csapatok bevonulása és a kommunista pártnak Aradon történt megalakulása után a zsidó egyházközség s annak sok kommunista párti tagja egy jegyzéket adott át a kommunista pártnak azokról, akikre vonatkozólag kérte, hogy velük szemben megkülönböztetett figyelmet s jóakaratot tanúsítsanak, és ezen jegyzékben én szerepeltem első helyen azon érdemeim elismerése gyanánt, hogy a magyar csapatok ittléte idején annyira exponáltam magam a zsidóság érdekében, s megakadályoztam a parancsnokság által elrendelt gettó létesítését. Ezt a közlést megerősítette annak idején a kommunista párt akkori, Leichtmann nevő titkára is.

Ha a többi szürke ember módjára nem törődöm a közélet eseményeivel és embertársaim sorsával; talán elkerülhettem volna vagyonom és egzisztenciám elvesztését, s azt, hogy most egy teljesen bizonytalan megélhetés és jövő előtt állok. De nem akar ez panasz lenni.

Ha újra kezdeném az életet, akkor sem tudnék egy önző életet élni, s szem elől téveszteni minden magyar ember becsületbeli kötelességét, hogy sorstársai érdekében a maga megterhelésével is önzetlenül dolgoznia kell, s azt az erkölcsi kötelességet, amely a férjtől megköveteli, hogy feleségét minden előrelátható veszedelemtől legjobb képessége szerint megvédenie kell. Bármily súlyosan is ráfizettem, nem tehetek magamnak szemrehányást, hogy valamit nem helyesen cselekedtem, vagy nem a legjobbat akartam.

A háború ideje alatt sokszor bebizonyosodott, hogy mennyire igaza van a latin közmondásnak: "sors bona, nihil aliud", mert a véletlen események közrejátszásaként a legokosabb s legcélszerűbbnek gondolt eljárások is a legelhibázottabbnak mutatkoztak, míg máskor az eltévesztettnek tartott intézkedések a legszerencsésebb eredményekre vezettek. Nem bánt az, hogy nem élhetek a régi jó módban, s a régi szerencsés körülmények között, megelégszem azzal, ha az Úristen erőt s egészséget ad, hogy a magam munkájával a feleségem s magam szerény megélhetését biztosítani tudjam. Az anyagi gazdagsággal járó jólét és biztos megélhetés kényelme helyett beérem azzal a lelki megnyugvással, hogy két évtizedet meghaladó időn át magyar népem szolgálatában különböző munkafrontokon, szerény erőm és tehetségemhez képest mindig teljes erővel, kitartással, híven és lelkiismeretesen dolgoztam, mindig csak jót akartam, s amellett Romániának is mindig lojális - minden kötelességét lelkiismeretesen teljesítő - állampolgára voltam.

Mindig fatalista gondolkodású voltam, s megnyugodtam az Úristen rendelésében. Megnyugszom most is. Arad, 1950. július 1.