Sz. János napjáig (június 24.) látogattam Késmárkon az iskolát, magánúton pedig Frölich Dávid uram híres matematikus tudományába jómóddal belekóstoltam. Mivel azonban Lőcse városát ennél jobban dicsérték előttem, többekkel együtt elhatároztam, hogy még az ősz beállta előtt oda megyek át. Ezt megelőzőleg pedig Sz. János-nap táján, amint szokásos, megtekintem a Kárpát hegységet. Öten vállalkoztunk rá, a rektor úr hozzájárulásával és engedelmével, aki sok szerencsét kívánt nekünk.

A kapott utasítás szerint égy a hegység lábánál fekvő faluban az iskolamestert kerestük fel, aki megfelelő díjazásért hajlandó volt bennünket néhány napon át a hegységre felvezetni, s a legnevezetesebb dolgokat megmutatni. Korán érkeztünk hozzá. Első kérdése az volt, hány napra terveztük a kirándulást. Azt feleltük, ezt ő bizonyosan a legjobban fogja tudni. Felvilágosított, hogy három nap alatt sokat lehet látni, és elegendőképpen el lehet fáradni. Megnyugodtunk véleményében és három nap mellett maradtunk. "Tehát - szólt -, akkor annyi napra való kenyeret és bort vagy sört kell magatokkal vinni. Ha húst is kívántok, megfőzetek egy pár sonkát vagy zergecombot. Van aztán egy zsákravaló térdvaskötél és horog, amit felváltva cipelnetek kell. Puskát is viszek, ti pedig valamennyien kaptok egy-egy zergeszarvas ásócskában végződő botot. A vas ásócskával gyökereket fogtok ásni, a zergeszarv kapaszkodásra való. Mindenben engedelmeskedni tartoztok nekem, az én utasításom szerint gyűjtött növényeket és gyökereket pedig velem megosztjátok. Ha megtartjátok, amit itt előadtam, csapjatok a tenyerembe: holnap, ha Isten is akarja, korán reggel megindulunk felfelé." A lábbelinket is megvizsgálta. Kettőnek jó magas sarka volt; azt tanácsolta, hagyják ezeket hátra és béreljenek mást az útra.

Annyit hallottunk a hegység látnivalóiról, hogy a kíváncsiságtól aludni sem tudtunk. Alig kezdett virradni, már felkeltünk és Isten nevében útnak eredtünk és mindenféle templomi énekekkel adtuk meg a taktust. Négy óra múltán csodaszép rétre értünk, mintegy félórányi távolságból pedig szép szálas erdő látszott. Vezetőnk figyelmeztetett rá: "Ez a Gyümölcsös, az erdő mögött csupa rengeteg által környezett, tetszetős völgy következik, ahol egy nagy juhásztanyát találunk. Másfél óra múlva oda érünk, és ott ebédelünk. A juhásznak kell bennünket megvendégelnie, de ne adjatok neki egyebet, csak hat cipót és hálás köszönetet. Világért se mutassatok neki pénzt, mert az veszedelmes lenne. Utoljára kolduljatok tőle egy darab gomolyát (ez afféle puha sajt), ha ugyan már magától nem adna." Közben egyre haladtunk, amíg csak el nem értük a szép, nagy, zöld völgyet, ahol a juhász legeltetett. Mielőtt a völgybe léptünk, kalauzunk kilőtte puskáját. Ez olyanképpen hangzott a hegyről, ahol a lövés történt, mintha néhány ágyút sütöttek volna el. Kis idő múltán a pásztor füttyel viszonozta a jeladást. Soha nem hiszi el senki, aki saját fülével nem hallotta, hogy a fütyölés milyen erősen hangzott, szinte a fülünk fájt bele. A juhászkutyák is csaholni kezdtek, ami borzadályos visszhangot keltett. A vezető szerint azonban ez még semmi sem volt, holnap délre meg éjjelre másforma, sokkal erősebb visszhangot fogunk hallani.

Negyedóra múlva odaért a juhász. Olyan volt, mint valami haramia, puskával, baltával felfegyverkezve, két komondor kíséretében. Bár jól ismerte a vezetőnket, durván rámordult. "Honnan te tekergő, hegyek piszkálója? Add csak elő amid van, mindened az enyém, meg a kutyáké!" Bennünket is lármásan köszöntött, ami nála a szívélyességet jelentette: "Mi szél hord erre fickók? Ti gyökérásók, fűkereskedők, hamarost szúrjon le mindenki egy tallért, hogy a Nagyapóhoz (ez a legmagasabb hegycsúcs) elvezessem. Ha nem lenne akkor csak takarodjatok vissza, vagy pedig a két sinkoránom mutatja meg, merre van az út." E barátságos kurjongatás után szájába dugta ujjait és ismét gyalázatosan füttyengetett, majd a kutyáját uszítva mondá: "Ez nektek szól fickók, mert nem akartok visszafordulni!" Ez alatt azonban lassacskán ballagott velünk, miközben mindenkit külön-külön kikérdezett, honnal való és ki ija-fija.

Csak mikor elérkezett velünk a karámjához, nyújtotta mindegyikünknek kezét, s mondott Isten hozottat. Letelepedtünk; a bojtárjai levágtak egy jókora bárányt és elejét bográcsba aprítva juhtejjel megfőzték, a két hátsó combját pedig megsütötték. Nem győztük csodálni, milyen jól és hamar csinálták. Erősen bíztatott, hogy csak együnk. Kenyér helyett puha, száraz juhsajtot kaptunk. Ezt azonban eltettük, s az ételhez a magunkkal hozott kenyeret fogyasztottuk, nem mulasztván el - a vezető utasítása szerint - neki és bojtárjainak néhány cipót átnyújtani, amiért nagy köszönettel adóztak. Szerettünk volna egy palack bort is elővenni, de a juhász és a vezetőnk nem engedték, mondván, takarékoskodjunk vele, holnap és holnapután nagyobb szükségünk lesz rá.

Mi pedig megköszöntük a jó lakomát, s körülbelül két órai időzés után nekivágtunk a kopár, magas Juhászhegynek. Lépteink nyomán csak úgy ropogott a lábunk alól leguruló kavics. Egyszer csak megszólal a vezető: "No fiúk, nemsokára kapaszkodnunk kell." Úgy is lett, vagy egy óra múlva kalauzunk felcsatolta térdére és könyökére a mászóvasakat s a sziklákon, ahol volt mibe akaszkodni, két három ember magasságnyira felrugaszkodott, amíg egy alkalmas helyet talált, ahová bennünket a horgas kötelek, s az általunk is felcsatolt térdvasak igénybevételével felsegíthetett. Néha megindult a lábunk alatt egy kődarab, ilyenkor visszacsúsztunk. Ezzel azonban nem lehetett sokat törődni, akár hol is, de újból neki kellett vágnunk.

Szanaszéjjel sok zergét láttunk ugrálni. Egy különösen kecsesen mászott felfelé, amennyiben a szarvacskáira akaszkodott. Néha már csak egyik szarván csüngött s hátsó lábával kapálta a sziklát, így rugaszkodott fel a magasba. Gyakran elhibázta, ismételten leesett, de rögtön kész volt újból akaszkodni. Nem hagyta abba, amíg egy jó magas csúcsra fel nem jutott. Majd egy órát töltöttümk el ennek a nézésében, amin a vezető felbosszankodott: "Fiúk - így szólt -, még ma át kell vergődnünk egy mély völgyön, olyan havon keresztül, amelyik soha sem olvad el, inkább megfeketedik és férges lesz, azután meg kell másznunk egy magas csúcsot, amelyre három szakaszban, nagy fáradsággal, horogkötelekkel, félig csúszva, s majdnem életveszedelemben fogunk feljutni, hogy kiszemelt éjjeli tanyánkat elérhessük. Bizony, nagyon késő lesz, mire odakerülünk. Ám, ha én egy, két, három ember-hossznyira szerencsésen feljutottam és széttekinthetek, benneteket is hamarosan oda segítelek."

Csakhogy a mély hóban igen megfáradtunk és naplementéig csak a Nagyapó előfoka alá érkeztünk el. Vezetőnk már majdnem elvesztette a reményt, hogy ezt még megmászhatjuk. De mi erősen biztattuk, fogadkoztunk; megtesszük, ami tőlünk telik, vágjon csak neki. Ám kétszeri veszedelmes mászópróba után, miközben visszacsúszástól hárman megsérültek, nyakunkon volt az éjszaka. Most jött még csak méregbe kalauzunk. Szemünkre vetette, miért nem engedelmeskedtünk neki, nem kellett volna olyan sokat időzni a juhásznál és a kapaszkodó zergénél. Most már nem tud tanácsot adni, mihez fogjunk. Úgy látja, hogy jócskán eltévedtünk, s ha magasabbra törekszünk, csak nagyobb veszedelembe jutnánk. A hely, ahol vagyunk, éjjeli szállásnak alkalmatlan, itt egyéb sincs mint kőszikla, semmiféle bokor nem akad, hogy tüzet rakhatnánk, pedig egy órán belül a hideg miatt ugyancsak szükség lenne rá.

Mi pedig fáradt, szomorú hegymászók és sziklahágók összekuporodtunk, s rágyújtottunk a szenténekre: "Ha legnagyobb ránk a veszély..." és "Istenben van minden reményünk..." Kezdtünk dideregni is a zord levegő miatt. Magasabbra hágni a sötétség és életveszedelem miatt nem lehetett. A vezető mesélte, hogy már sokan eltévedtek és ott pusztultak. Ha legalább sűrű köd nem szállt volna le, a holdvilágnál valamennyire láttuk volna a magaslatot. Hanem a szerencse végképp ellenünk fordult. Végül is elhatároztuk, ezen a helyen töltjük az éjszakát. Egy idő múltán azt mondja a vezető: "Fiúk, én még megpróbálok egy kicsit feljebb jutni. Nem lehet ez a felhőréteg nagyon magas, ha holdvilágot kapunk, nem maradok én itt. Mégis csak úgy látom a jó úton haladtunk." Kértük, hagyja abba, de ő nemet mondott. "Csak pár ember magasságnyira akarok felmászni és óvakodni fogok a veszedelemtől. Ha nem jutok ki hamarosan a holdfényre visszafordulok."

Alig mászott három ember magasságig, már kiáltott: "Fiúk, hála legyen Istennek, itt a holdvilág. Hallom a zergéket a bokrok között. Rajta! Igyekezzetek hozzám jutni. Jól beakasztom a kötelet és égő kanócot eresztek le vele; így látjátok majd, hová kell feljutni. De vigyázzatok, nehogy félrelépjen valamelyik és lezuhanjon!" Boldogok voltunk, hogy kijuthattunk a holdfényre. Csodálatosnak tetszett, amint a sötét felhőn keresztül a világosságra másztunk. Szerencsésen felvergődtünk valamennyien, de hálát is adtunk Istennek érte: "Óh mindenható Úr Isten! Segíts bennünket továbbra is, hogy kényelmes éjjeli szállásra találjunk." A vezető bokros helyet keresett és nemsokára talált is. "Istennek legyen köszönet - kiáltotta -, most már kint vagyunk a bajból. Fiúk, csobogást, vízfolyást hallok, remélem, hamar kényelmes tanyahelyre bukkanunk." Ám jó időbe tellett, amíg egy szép, sík, bokros hely következett. Itt akartunk megtelepedni, de ő nem engedte. "Még szétnézek egy kevéssé, nem találunk-e odébb alkalmasabb cserjéket és valami hasadékot, vagy sziklát, ahol a szél ellen védelmet lelehetünk." Mi pedig elegendő rőzsét vágtunk és hordtunk össze. Soká tartott, amíg száraz mohával és giz-gazzal tüzet gerjesztettünk. Mikor már jókora tüzet raktunk, letelepedtünk körülötte. Mindenki evett egy darab húst, kapott rá egy tele pohár bort. A vezető kilőtte a fegyverét, mire erős robaj és morgás hallatszott. "Ezek medvék - mondja kalauzunk -, a zajt pedig vadlovak és zergék okozzák, holnap majd eleget látunk belőlük. Itt a kijelölt helyre jutottunk, de nem az igazi úton jöttünk ide." Alig fejezte be a szavait, akkora mennydörgés támadt, mint valami nagy zivatarnál. Kérdeztük, mi ez? "Ez - felelte - az előbbi lövés visszhangja." Jó ideig tartott a zaj, néha úgy tetszett, közelünkben van, néha távol. Mikor elült a vezető még egyet lőtt, mire a dörgés újból elkezdődött. Azután lefeküdtünk a tűz körül, s aludtunk egy keveset.

Alig hogy nekiduráltuk magunkat az álomnak, máris felvert a vezető. "Fel fiúk! indulnunk kell. De ma különbül viselkedjetek, mint tegnap." Gondoltunk egyet, s azt feleltük: "No ha tegnap nem állottuk meg vitézül a sarat, nem tudjuk mikor!" "Nem mondom, hogy nem igyekeztetek - szólt -, de ma nagyobb dolog vár ránk. Ettől a bértől kezdve egyre felfelé megyünk, csupa zord, köves talajon. De meg is mutatok nektek mindent, ami itt figyelemre méltó."

"Gyerekek, két nótát elénekelhettek - mondta, miközben elindultunk -, azután hagyjátok abba. Ha egy órányit haladtunk felfelé, vadász módra hatalmasat ordítunk, pufogtatunk is, talán lepottyan egyik vagy másik zerge, s ott pusztul a völgyben, ahová három vagy négy órára, ha Isten is úgy akarja, érkezni fogunk. Most a legjobbak a zerge-galacsinok, egy-egy megéri a tallért, vagy többet is." Megtettünk mindent rendelkezése szerint; hát csak látjuk párszor, milyen nyomorultul potyognak le a zergék egyik szikláról a másikra. "No ezek a mieink" mondotta a kalauz.

Még öt órát mentünk, s ekkor megszólalt: "most elértük a legnagyobb magasságot, ahonnan mindent megmutathatok nektek. De ha kedvetek van egy kis veszedelmes mászásra, még tizenöt öllel feljebb vihetlek benneteket a levegőben." Egy kicsit különös volt a dolog, de mégis ráadtuk a fejünket és szerencsésen eljutottunk a legmagasabb pontig. Szelet nem éreztünk és láttuk, amint alattunk kis világos felhődarabok úsztak. Egy jó perspektívát (a távcső őse) is vittünk magunkkal, így ebből a magasságból több mint harminc mérföldnyire elláthattunk. Megpillantottuk az ugyancsak harminc mérföldnyire fekvő Krakkót, s olybá tűnt, mint valami nagy vár. (A lengyelországi Krakkó (Kraków) a Magas Tátrától légvonalban mintegy 150 km távolságra van - 1 mérföld tehát nagyjából 8 km).

A Kárpát-hegység, amelyet a tótok Tatrinak, másképp a Havasnak neveznek, jóval magasabb, mint a svájci, tiroli, vagy a stájer hegyek. (Simplicissimus ezt a tévedését Frölichtől vette át). Láttunk sok más, ehhez a hegységhez tartozó nevezetes nagy csúcsokat is, úgyszintén egyéb velük határos hegyeket, valamint várakat és városokat. Vezetőnk sok különös nevű, ijesztő szakadékot mutatott, ahol sok medvét láttunk, meg nagy tavakat, szép tág zöld környezetben.

Ezt a legmagasabb csúcsot Nagyapónak nevezte. Ennek a tetejére szerinte senki nem tud felmenni; de azért mi mégis ott ültünk, összebújva; imádkoztunk, énekeltünk, ettünk, rá megittunk egy tömlő sert és mindenki egy bőrpohárnyi bort. Hálát adtunk Istennek, akinek kegyessége idáig szerencsésen megsegített, bámulva dicsértük az ő csodálatos alkotását és könyörögtünk hozzá, engedje meg, hogy ugyanígy szerencsével haza juthassunk.

Vezetőnk egy kiszögellő rettenetes szikla tövében néhány kődarabokból rakott halmocskát mutatott, amelyek alatt bádog dobozkákban pergamenre írt nevek voltak találhatók. Sajnáltuk, hogy emlékünk megörökítésére mi nem hoztunk effélét magunkkal, mire vezetőnk megszólalt. "Nekem van íróhártyám és bádogskatulyám, mit adtok érte, ha átengedem, s tollat, tintát is adok hozzá?" Egy forintot ajánlottunk, de meg kellett ígérni, hogy meg is adjuk. Tehát felírta mindenki nevét, életkorát, születése helyét, évét és napját; e lapot betettük a dobozkába, s köveket raktunk rá, nagyobb halomba, mint a régi.

"Három utat mutathatok nektek visszafelé, mondá vezetőnk - az első valamennyire ijesztő, mert egy négy ember magas kőszálról kötélen kell lebocsátkozni; aki szédülős, annak bekötjük a szemét; a másik két út a nagy kerülő miatt nagyon fárasztó, s hasonlóképpen nincs veszedelem híján." Mi az első utat választottuk a lemenetelre. De mikor odaértünk, nem hogy lebocsátkozni, de letekinteni se mertünk. Végül is Simplicissimus, mint legfiatalabb és legkisebb a társaságban merészkedett elsőül leereszkedni. Amikor aztán egyik sem volt hajlandó követni, a vezető bosszankodott. "A másik utat sem fogjátok sokkal kényelmesebbnek találni. Szégyelljétek magatokat, a legkisebbnek jobban helyén volt a szíve, mint nektek." Én pedig felkiáltottam hozzájuk húzzanak ismét fel, én akarok az utolsó lenni a leereszkedésben. Kicsit megjött a bátorságuk. Mikor felérkeztem, mondtam nekik, hogy itt ott találnak kapaszkodásra alkalmas köveket. Erre a legidősebb, aki legnehezebb is volt, neki indult; mind az öten fogtuk a kötelet, úgy eresztettük le. Ilyenformán mindig a súlyosabbat bocsátva előre, lejutottunk, ötödiknek jött a kalauz, azután én. Beakasztottam a kötelet, s lecsúsztam a kezemen, segítség nélkül. Azonban így is egy órát töltöttünk ezzel a dologgal. Innen kezdve bátran haladtunk; néha ugyan némelyikünk elesett és lehorzsolta a bőrét, de nem törődhettünk vele sokat. Négy óra tájban egy behavazott völgybe értünk. "Most zergét kell keresni - szólt az emberünk, - lehetetlen, hogy egy se maradt volna itten." Félórai keresés után találtunk is egyet. Gyorsan lehúztuk a bőrét és a vezető hirtelen kivágott a gyomrából két zerge-galacsint, amelyeket egy rénes tallérra becsült. Többet is szeretett volna találni, de mi nem voltunk rá hajlandók, mert keserves volt álldogálni a hóban. Azt óhajtottuk, keressünk idejében alkalmasabb éjjeli tanyát, mint aminőben részünk volt. Ám vezetőnk nem igen biztatott. "Tegnap köveken, ma pocsolyában. Ugyanis egy nagy mély és körös-körül mocsaras tó mellett kell feküdnünk, ahol holnap néhány dolgot megtekinthetünk, azután három óráig gyökereket és gyógyító füveket gyűjtünk, utána éppen délre megint egy juhászhoz érünk, akinél zsendicét (azaz sűrűre főzött juhtejet) eszünk, onnan pedig tüstént el kell indulnunk, hogy éjszakára hazaérjünk."

Többnyire kietlen, sziklás hegyeken mentünk. Vezetőnk itt-ott a kövek közül gyűjtögette a kiütköző aprócska, a bükk- és tölgyfán növő tüdőmohhoz hasonló növényeket. De nem árulta el, hogy ezek mire használatosak. Amikor a legmagasabb pontot elértük, még egy órát számított az ebben a magasságban menő útra. Azután lejjebb pompás tóhoz jutottunk. Nem engedte, hogy igyunk belőle. A vízben csak úgy nyüzsgött az apró hal, fogtunk is belőle kézzel, de nem volt rajtuk egyéb, mint szálka és pikkely, belülről a színük tengerzöldnek látszott. Ennél a halastónál sok danicagyökeret ástunk, s más gyógyfüveket szedtünk. Naplemente körül eljutottunk a nagy tóhoz. Sok rebarbarát és angelika-gyökeret találtunk a partján, de inkább rőzsecsomókat vágtunk, mert a nedvesség és a töménytelen ocsmány féreg miatt erre kellett feküdnünk. Volt ott egy kőrakás, ezen raktunk meg a tüzet és még megmaradt készletünkből lakmároztunk, nem mulasztván el hálát adni Istennek, hogy újból ennyire lejutottunk.

Reggelre kelve az emberünk különféle csapásokat mutatott, mindeniket meg is nevezvén, ahol a vadlovak, medvék, zergék és más vadállatok váltanak és lejárnak a térre inni, nem messze a juhlegelőtől. Biztatott, gyűjtsünk sokféle növényt és gyökeret. De mi magunknak csak a rebarbarát, danicát, angelikát és lépfüvet tartottuk meg, a többit neki hagytuk. Mikor már jókora batyunk tellett meg, vágyódtunk hazafelé. Völgyeken, erdőkön, ember nem járta helyeken mentünk. Vezetőnknek volt egy könyvecskéje, ez után igazodott, ebben a hegyek, a szakadékok és bércek mindenféle ismertető jeleit megtalálhatta. Helyenként ő maga is állított útjelzőket. Körülbelül tizenkét óra tájban - az előre jelzett időpontban - egy juhászhoz jutottunk. Négy cipót hoztunk neki. Becsületesen akart megvendégelni bennünket, de visszautasítottuk és csak zsendicét, gomolyát és brindzát, valamint sózott túrót, amiből levest is szokás csinálni, fogadtunk el. Utána jól kiléptünk, s röviddel a beesteledés előtt ismét otthon voltunk.

Jó vacsorát kaptunk, meghívtuk rá a helységbeli papot is. Énekelgettünk, azután hálát mondtunk Istennek, amiért ezen a rettenetes, veszedelmes, fárasztó nagy hegységen és kegyetlen mélységek fölött átvezérelt bennünket. Elmeséltük másoknak is a nagy veszedelmeket, megmutattuk horzsolásainkat és foltjainkat. Mindamellett nem győztük eléggé bámulni a hegységet, Isten csodaművét.

A vezető kijelentette, hogy eddig csak négy alkalommal jutott el ilyen messzire s meggondolná, hogy még egyszer ilyen távolra és magasra másszon.

Ebben a hegységben mindig zord és hideg az idő, mi több, néha nyár derekán is esik a hó. A legmagasabb hegy vagy csúcs Késmárk mellett található. Ez a hegység választja el egymástól Sziléziát, Lengyelországot, Liptót, a Bányavárosokat ("Bányavárosoknak" a Garam völgyében elhelyezkedő (Beszterce-, Körmöc-, Selmecbánya stb. városokat nevezték) és a Szepességet. A tetejéről látni Sziléziát, Lengyelországot, a török birodalmat és más helyeket.

Visszatérve Késmárkra, úgy határoztam, hogy még Sz. Jakab napja (július 15.) előtt Lőcsére utazom. Ám de akadály jött közbe. Egy a pátriájába, Szent Miklósra (Liptószentmiklós) menő tót diáknak pénzt adtam kölcsön. Idő múltán meghallottam, hogy a hegyeken túlra szökött, s nincs szándéka visszajönni. Magyar ruhát kértem hát kölcsön, s még az ősz előtt oda utaztam, meg is kaptam a pénzemet szüleitől. Ezzel aztán búcsút vettem Késmárktól és más szépreményű ifjakkal Lőcsére vettem utamat, hogy az iskolát látogassam.

Illik, hogy ehelyütt a szepesi földet valamelyest megismertessem. Szép vármegye ez, két mérföld hosszú és öt széles. Belőle tizenhárom várost egy császár, vagy magyar király, valamint nyolcvan- vagy kétszázezer magyar forintért Lengyelországnak elzálogosította. Ezek máig is zálogban vannak a lengyel királyságnál. (A 13 szepesi várost Zsigmond király zálogosította el (1412-ben) Ulászló lengyel királynak. Csak 1772-ben kerültek vissza Magyarországhoz.) Mindezek a lublói várral, s a hozzá tartozó falukkal eddig a krakkói vajda felügyelte vagy parancsnoksága alá tartoztak. (Az elzálogosított szepesi városok nem a krakkói vajda, hanem a Lubomirski grófok földesúri fennhatósága alatt állottak.) Ez Podolinban, egy a lengyel határon fekvő fallal övezett városkában, amelynek környékén sok jóhatású fürdő található, klastromot építtetett és a jezsuiták egyik fajtáját, a kegye piaristákat telepítette bele. (A piarista, 1597-ben Rómában alapított szerzetesrendet, amely Lengyelországban is igen elterjedt másutt is kitüntette magát az iskoláztatás színvonalának emelésében. A félévszázaddal korábban alapított jezsuita rendhez semmi köze nem volt.) Itt minden szegény tanuló ingyen, vagy nagy támogatással végezheti az iskolákat. A többi szepesi város az evangélikus vallást követi. Lakosaik a meisseni német nyelvet beszélik. (Meissen porcelángyártásáról híres szászországi város.)

A tizenhárom város bírái évente összejönnek és grófot választanak, amikor is különösen arra vannak tekintettel, hogy az illető békességes és házias ember legyen. A gróf egy évig marad tisztségében, s ha jól megállja a helyét a másodikra is megerősítik, de két év múltán másikat választanak. Az én időmben egy sarukészítő lett gróffá. A gróf úr választása csak a tizenhárom szepesi város polgárságára tartozik.

Lőcse, mint a Szepesség fővárosa szabad kir. város. Ilyen Késmárk is, nagyságra a második. Thököly gróf örökös- és székvárosa. Ezek nem tartoznak az elzálogosított városok sorába. A vármegye népes, levegője egészséges, földje termékeny, nincsenek nagyon magas hegyei, de szomszédos velük Liptó, Lengyelország és Felső-Magyarország között fekszik. (Felső-Magyarországnak nevezték az Északkeleti Felvidéknek a Szepességtől délre és keletre húzódó részét. Központja Kassa volt.) Jó latin iskolái vannak. Lakossága nyíltszívű, barátságos, jótékony. Boruk ugyan nem terem, de jó a sörük, amely évekig is eláll. A bort a szomszédos Felső-Magyarországból kapják. Szepeshelyen, a tizenhárom város egyikében főkáptalan van, ugyanott kősziklán áll egy hatalmas vár, amelyet Szepesi-háznak hívnak. De ez a vár nem tartozik a tizenhárom városhoz, hanem Csáki gróf parancsol benne, aki alatta, egy kastélyban székel. (Gróf Csáky István (1603-1662), aki 1638-ban szerezte meg családjának Szepes megye örökös főispáni méltóságát.) A várhegyen van egy üreg, s abban egy forrás, ez nyáron megfagy, télen ellenben folyik. A káptalani hegyről pedig olyan víz csorog le, amelyik kővé válik és a köveiből házakat építenek. Közmondás is van róla: "Szepeshelyen vízből épülnek a házak." Az ezen a vidéken a földből fejtett köveket égetés nélkül lehet mész gyanánt használni. Bányákat is lehetne a szepesi földön nyitni, ha valaki bele merne vágni, minthogy Iglón sok vasércet találnak. Még orvosságnak alkalmas földet is ásnak egy hegyből ezen a helyen.

A Szepességről és a nagy Kárpát hegységről külön könyvet lehetne írni; én csak e néhány megjegyzést akartam saját tapasztalataim alapján ide illeszteni. Magyarországot most nem más szerzők után akarom bemutatni, hanem tulajdon experienciámból általánosságban röviden elmondaru, amit hosszas itt tartózkodásom alatt feljegyzésre méltónak találtam, ahogy alább részletesen olvasható.

Ez az ország régi időben nagy volt, most már csak kis királyság. Ez idő szerint mégis öt részre oszlik, úgy mint Horvátországra, Alsó-Magyarországra, Tótságra, vagy Szlavónia, Szepességre és Felső-Magyarországra. (Alsó-Magyarországon az Északnyugati Felvidéket értették. Gyakran ideszámították a Dunántúlnak a töröktől meg nem szállt nyugati szegélyét is. A királyi Magyarország székvárosából kitekintő kortárs Szlavóniának a Dráva-Száva köze legnyugatibb részét nézték.) Földjének színe alatt mindennemű ásványokat terem: drágakövet, aranyat, ezüstöt, rezet, vasat, fémeket, salétromot, cementvizet és sok másfélét. Két híres folyója van: a Duna Alsó-Magyarországon és a Tisza Felső-Magyarországon. Ezek után a legnagyobbak az alsó vidéken a Vág, a felsőn a Bodrog, mert ezeknek a vizét a két legnagyobból kiszakadó ágak és más patakok gyarapítják. De vannak itt más említésre érdemes folyók, patakok és források is, valamint csodálatos vizek, savanyú-, kénes-, sós-, édes-, egészséges és egészségtelen források. Az ország földje kövér és termékeny; vannak helyek, amelyeket nem is szabad trágyázni. Búzát, rozsot, zabot, lencsét, borsót és más terményeket bőségben termelnek. Mind Alsó- mind Felső-Magyarországon, a legkülönbözőbb vidékeken erős és jó édes bor terem. Különösen jó a tokaji, amelyet fölébe helyeznek a spanyol boroknak. Mindenféle gyümölcsnek bővében vannak, még az erdőben is van belőlük. Néha annyi terem, hogy szilvával és gesztenyével jószágot hízlalnak. Nagy a száma a mindennemű szelíd és vad baromnak. Békességes időben több van belőlük, mint amennyi elegendő. A Tisza és Bodrog hallal van tele annyira, hogy csak háromnegyed rész víz, egy negyede halból áll. A többi folyó és a sok mocsaras állóvíz sok és jó halat termel. A levegő mindennemű szárnyas vad és ritka madár hazája.

Nagy és kies, de rettentő hegyek is vannak itt, köztük a Kárpátok, másként Késmárki havasok a legnagyobbak. Kassán túl szép sík föld, mezőkkel, erdőkkel, szántóföldekkel következik, amelyekben orvosságnak való nagyszerű gyökerek és füvek nőnek.

Ennek az országnak a népei nem olyan dölyfösek, mint más nemzetek. Nem cserélik oly könnyen az öltözetüket, mint a többi nép. Megmaradnak ősrégi szokásaik mellett és ellenségei mindennemű újításoknak. A háborúra hajlandóságuk van és könnyen vetik kockára az életüket. Erkölcseikben és az érintkezésben udvariasak, ellenben a túlságos bókolgatásnak ellenségei. Kemény természetűek, inkább durva, mint finom ételeket esznek. A ruhában szeretik a vörös, fehér, zöld, halvány és sötétkék színeket. A nők nem csúnyák; tisztességes és tetszetős öltözetben járnak, amely soha nem változik. Ékszereikkel kelletén túl nem pompáznak s többet nem hordanak, mint amennyi kit-kit megillet. A férfinép is jótermetű; szeretik a nagy bajszot, de nem a hosszú hajat.

Vannak ebben az országban megerősített szorosok, erős várak, de közülük soknak csak a romjait látni, szép, jól kerített városok és sövénnyel körülvett falvak.

Kemény és jó rendet tartanak ugyan országszerte, de azért sok a rabló és gonosztevő, mint ahogy van mindenütt. Vannak a völgyekben, hegyekben és pusztaságokon helyek, ahol veszedelmes utazni.

Aki ebben az országban magyarnak született és csak ezen a nyelven beszél, bármilyen felekezethez tartozik is, szívében a kálvinizmusnak hódol, akárhogy is tagadja különben. Nem is lehet őket egy könnyen más hitre kényszeríteni, amellett kitartanak egész a halálukig, és ha erről van szó, egyáltalán nem, vagy csak igen kevéssé irtóznak a legkegyetlenebb kínoktól.

A kormányzásban kevés hivatalnokot tartanak. A király után egy palatinust választanak, kinek neve náluk a Király képe. Ez után jön egy generális, minden magyarországi hadi-népek parancsnoka. Utána vice-generális, azután a kapitány, aki többnyire 200-500 katona vagy lovas vezére. Alája tartozik a hadnagy, vagy százados, ez száz, vagy több gyalogos, erre következik a tizedes, 10-20 ember parancsnoka. Ezek az összes haditisztjeik.

A magyarok keveset utaznak; ez az oka, amiért egyrészt saját erkölcseiket és szokásaikat a legjobbnak tartják, másrészt ellenséges szemmel nézik az idegen nemzeteket, kiváltképpen a németeket. Inkább meghalnak, mintsem más nemzetek uralkodjanak rajtuk. Ha háborúba mennek, asszonyaikat otthon hagyják s szeretik hamar befejezni a hadjáratot. Az élelmiszerekre nincs nagy gondjuk, mert igénytelenül élnek és könnyen alkalmazkodnak a körülményekhez. Nem is olyan pazarlók, mint más népek. Jól megülik a lovat és a vívásban semmi sem akadályozza őket, lévén viselő ruhájuk könnyű, rövid és kényelmes. Fegyverük szablya, pallos és nem ritkán hátul az övükbe szúrva a csákány. Lóháton legtöbben hegyes tőrt, vagy páncélszúrót is viselnek, amelyet a nyereg alá, a lóra szíjaznak. A gyalogosoknak vontcsövű puskájuk, szablyájuk vagy pallosuk és csákányuk van. Kassától Erdélyig a nemes, a polgár és a paraszt ifjú korától kezdve katona.

Magyarország jó része, különösen a főbb városok a lutheránus vallás hívei. Kassától le Erdélybe többnyire kálvinisták laknak, kisebbségben, ha Horvátországot kivesszük, a katolikusok vannak.

A horvát tartomány manapság teljesen el van különítve Magyarországtól. Nemcsak azért, mert a horvátok a római császárt a német és egyéb háborúkban, még a magyarok ellen is szolgálják, hanem mivel mind a németek, mind sok más idegen nemzet ruháját, ételét és szokásait könnyen elsajátítják. Az idegen szokásokra otthon a gyermekeiket, feleségüket, szomszédjaikat megtanítják, úgy, hogy már félig-meddig német módra élnek. Mivel semmi feljegyzésre méltót nem láttam náluk, azért is hagyom őket és Alsó-Magyarországra térek át.

Alsó-Magyarország részben túl, részben innen a Dunán terül el. Fővárosa Pozsony a szép, széles Duna mellett, amelyen napjában kétszer kompokon viszik át a kocsikat, lovakat és embereket. Díszes város, hegyes területen fekszik, van egy szép, négyszögletre épült erős vára, amely a különben nem nagyon megerősített várost védelmezheti. Ebben a várban van a magyar királyi korona, amelynek külön őrző urai vannak. A korona hét ládába van bezárva; az őrző urak mindegyiknél egy-egy ládának a kulcsa van. Bethlen Gábor, az erdélyi fejedelem annak idején (1619-ben) a várat és a várost meghódította, ugyanakkor ezt a koronát Kassára vitte. Hanem a közmegelégedésre barátságosan megkötött békeszerződés után megint csak kiszolgáltatta, nehogy valamiképp a törökök kezébe kerüljön. Itt tartják közönségesen a magyar országgyűléseket, itt koronázzák a királyt, választják az ország főtisztjeit. Sok ügy nyer itt elintézést, mivel a királyi kamara is itt található. Alsó-Magyarországon több város is van, mint például Sopron, Szakolca és mások. Itt fekszik a hét bányaváros is: Körmöcbánya, ezek fővárosa, aranyban bővelkedik, Selmec ezüstben, Zólyom, Besztercebánya rézben gazdag, Korpona, Újbánya, Bakabánya ércben meglehetősen szegények. Mivel a nevezett bányavárosok lakói nagyrészt németek és szlovákok vagy tótok, inkább Alsó- mint Felső-Magyarországhoz számítandók. Ezek között fekszik Liptó a szepesi tartománnyal; ezek is teljesen németek, tóttal keverve, erkölcsük és szokásuk pedig javarészben németes. Ezeket a helyeket mellőzni óhajtom; csak a zliptakokról fogok egyet-mást elmondani, akik a bányavárosoktól kezdve Késmárkig a zordon és nagy Kárpát hegység alatt laknak.

A zliptak szó annyit tesz, mint rossz, gonosz madár, mert zla jelentése rossz, ptak pedig: madár; tehát többes számban a rossz, gonosz madarak neve: Zliptaci. És ezek a szlovákok, vagy tótok nem csupán névben, de valóságban is jómadarak, mert gyalázatos zsiványok. Hazájuk a Kárpát-hegység, amelynek mentén lakoznak, nem sok ennivalót terem, tehát nyári időben a felső részen tartózkodnak, ahol szép, tiszta járt utak vezetnek. Amit aztán a meleg időszakban zsákmányolnak, találnak, vagy rablásból gyűjtenek, abból élnek családjukkal együtt télen át. Főfoglalkozásuk az emberek kifosztása, vagy jó pénzért a hegyeken át való kísérgetése. De ha otthon vannak, úgy viselkednek, hogy ezt ne vegyék észre rajtuk, s azt sem tűrik, hogy erról beszéljenek. Méregbe jönnek és összekapnak azzal, aki igazi nevükön zliptakoknak meri őket nevezni, mer ők liptákoknak címeztetik magukat. Városkáikat, helységeiket, falvaikat az összes szentek neveiről keresztelik el, de ezekben ugyan kevés szent lakik. Egyébként szép, nagy szemrevaló emberek, különösen csinosak az asszonyaik, fehérek és gyöngédek. Szentnevű helységeik, városaik és községeik a nagy hegyek miatt, amelyek tövében fekszenek, s e miatt vajmi keveset kapnak a kedves napfényből. Némely helyen csak két három hónapig süt a nap, azután vége. Ezért aztán savanyú a gyümölcs, mert nem érik be. Kenyérnek való csekély zabvetésükhöz a hegyeket keserves munkával kell megművelniök, mert oda jószágot felvinni nem lehet. Mégis nagyralátó emberek, amint ez a következőkből kitűnik.

Mikor egy ízben Szent Miklóshoz (liptákul Swaty Miklus) közel jártam és egy faluban egy gyerektől ottani nyelven azt kérdeztem: "gde je otec?" "hol az apád?", azt felelé a kérdezett: "preco nie pán otec!" vagyis "miért nem apád urad?" Megértvén a gyermek szavát és szemrehányását, ismét kérdeztem: "a gde je pan otec", "hol van apád urad?" mire aztán a fiú így felelt: "Apám uram a városba ment, seprőket vitt a vásárra." Mivel azonban két helyen is leveleket kellett átadnom pár házzal odébb megint kérdést tettem egy kis leánykának "Hol van édesanyád?" A cifra leányka ugyanúgy kérdezte tőlem: "Uram, miért nem anyám asszonyom?" Gondoltam magamban, fattyúk, úgy jártok, mint a koldusok gyerekei, s a testvéreitek, akiktől leveleket hozok, csak mendikánsok, (Mendikánsnak nevezték a hazai protestáns, főleg református, kollégiumok faluról falura járó diákjait, akik iskolájuk számára^ adományokat gyűjtöttek.) szegény kéregető diákok Késmárkon, mi okon kell hát nekem a ti szüleiteket Uramnak, Asszonyomnak titulálni? De fennszóval mégis úgy kérdeztem: "Hol van a te ékes anyád asszonyod?" Mire a kis leány felelt: "Az anyám asszonyom ganajt vitt a hegyre, a szántóföldet trágyázni." Mivel azonban sem az úr-atyát, sem az asszony-anyát nem leltem hon, megtartottam a leveleket gondolván, másnap, azaz vasámap, ha dolgomat végeztem, estefelé majd megtalálom az urat és az asszonyságot, mert már csak látni akarom, micsoda nemes népek, akik ilyen nagyra tartják magukat. Fölötte kíváncsi voltam rájuk. Tehát, mikor elintéztem ügyemet, és megkaptam a négy forintnyi tartozást, amit egy szentmiklósi születésű diáknak Késmárkon adtam kölcsön, amiért is húsz mérföldet kellett utaznom, visszafordultam és napszállat előtt két órával beértem a faluba. A seprőkötő urat és a ganajhordozó asszonyságot otthon találtam, akik is valósággal nemesi öltözetben olyan udvariassággal fogadtak, hogy ha meg nem érem, soha el nem hittem volna. A hozott levelek, valamint a szóbeli üzenet gyerekeiktól, amely szerint jól tanulnak, igen megörvendeztette őket. Megkülönböztetett tisztességgel bántak velem, különösen amikor megtudták, hogy idegen országbeli vagyok és a lengyel nyelvnek némi módosításával tótul tudok velük társalogni. Kérdeztek szülőhazám felől. Beszéltem róla, s kiemeltem előnyeit zord tartományukhoz viszonyítva. De csakhamar észrevettem, hogy ez elkedvetleníti őket, mert ők viszont feldicsérték hegyeik nagyszerűségét és a sok veszedelmet, amit ki kell állni. Csak magamban jegyeztem meg, hogy ha ti a legnagyobb dicsőségnek gondoljátok a sok kínlódást, a veszedelmeket, a rossz táplálkozást, a nélkülözést, a hegyi városoknak és ennek a vidéknek a hideg éghajlatát, summában: a koldus nyomorúságot, legyen nektek a hitetek szerint. Tartsátok meg a hazátokat, én az enyémnek egyetlen faluját sem adnám egész tartományotokért.

Nekikészülődtünk az asztalhoz ülésnek. Először salátát hoztak és füstölt zergecombot, pacalt, utána marhahúst, főtt zöld savanyú almával, ami nem is volt olyan rossz, azután egy tálon nagy sült madarakat, ezek is jó ízűek voltak. Volt még kitűnő kalács, friss kecske- vagy juhsajt, tenyémyi széles és ujjnyi vastag szeletekben roston sütve. Ez is jól csúszott. Megkérdezték: van-e ilyen az én hazámban? Nemmel feleltem. No ez szomorú ország lehet, mondták, nem szeretnének benne lakni. Mikor jobban összemelegedtünk, én meg ezt kérdeztem: minő madarak voltak, amelyeket elfogyasztottunk? Nem árulták el. Talán hozzájuk hasonló rablómadarak voltak és ezért restellték megmondani. Nem lehetett megtudni; különben már egyre ment, hiszen elfogytak. De nem is törődtem vele, mert ők is ettek belőle; az ő hazájukban kétségkívül szokásos ételből szolgáltak.

Egyik meg is kérdezte: talán nem ízlettek? "De nagyon is" feleltem. Magában pedig azt gondolta Simplicissimus, most van az alkalmam elbizakodott jómadár uraim tollaitok megtépázására. Félig dévajkodva majd csak megtudom szép nevetek eredetét és hogy magamat kárpótoljam a legegyügyübb ábrázattal elbeszélek egy ismert elmés történetet.

Ezért előbb is Sziléziáról, különösen Jablonkáról kezdettem mesélni, különösen, hogy mennyi gonosz rabló, akasztófavirág húzza ott meg magát. Rádupláztak: gonoszabb akasztófa címerek sehol sem találhatók, mint az ő tartományukban. Ennek a falunak a fele most is a hegyeken túl van rabolni, de az ördög merné ezt nekik szemükre vetni. Kis idő múlva kezdtem nekik dicsekedni nemesi rangommal és szánmazásommal. Tüstént felkapták a kérdést és ők is bemutatták előkelő, nemesi nemzetségüket, mely - ahogy én értesültem - épp úgy mint az enyém; koldusszegény emberektől vette eredetét. Amellett udvariasak voltak és értették a beszédmódját, mert ifjúságukban, habár csak mint szegény koldusdiákok (amit nem is tagadtak) iskolákat jártak a Szepességben.

Végül szerettem volna megtudni a zliptak elnevezés eredetét. Már ekkor észrevették, hová akarok kilyukadni, azért is azt felelték, ők nem sejtik. Különben ismeretes, hogy minden országnak megvan a maga gúnyneve. Nekik véletlenül ezt adták. Kérdeztem, nem gyanítják, ki adta nekik ezt a csúfnevet, vagy miként ragadt rájuk. Erre is nemmel válaszoltak. "Ne vegyék rossz néven - mondtam - jobban szerettem volna tőlük megtudni, hogysem csúfolkodás képpen nekik elmesélni. Ám hogyha ezzel megbosszantanám őket, inkább hallgatnék." Erre megígérték, hogy nem fognak neheztelni, én pedig elkezdtem a történetemet.

"Bizonyos, hogy gyanús, és illetlen dolog, ha az embert zliptaknak, gonosz madárnak nevezik. De úgy hallottam egy tót embertől, egyik uraságuk adta nekik, és pedig azért, mert mikor a hadseregét Liptón át vezette, a lakosok csúful elbántak vele, imide, amoda nem egy vitéz katonáját agyonverték és meggyilkolták, miért is azontúl nem liptakoknak, hanem zliptakoknak neveztette őket. Idő multán a tartomány lakói szégyellni kezdték ezt a nevet és közös akarattal elhatározták, hogy a nagyúr elé azzal a kéréssel járulnak: törülje el nyelvükből a Z betűt, hogy ismét liptakoknak hívják őket. Evégből három tartományukbeli urat rendeltek ki a magas urasághoz, akik neki egy nagy kosár tojást vigyenek a farsangi fánksütéshez, - mert földjüktől egyéb ajándék nem tellett. Azt is kimondották, hogy a három "úr" köznapi seprőáruló és ganajhordó ruhájában tartozik az ajándékot átnyújtani, hogy lássák, minő szegény, együgyű, alázatos és szükséget szenvedő emberek ők. A tojásokat pedig a főúr saját kezébe adják, mint nevezetes ajándékot, a kérvénnyel együtt. Az első viszi a kosarat a vállán és amikor az uraság szobájába lépnek így fog szólni: "Áldjon Isten hatalmas Uram." A másik lépjen nyomába mondván: "Feleségeddel együtt." Hozzájuk csatlakozzék a harmadik e szóval "És gyermekeiddel egyetemben." Az időpontot farsang utolsó hetére tűzték ki.

Többszöri elutasítás után végül húshagyó kedden beeresztették őket az urasághoz, azt hívén, hogy farsangi maskarák. De mi történt? A tojásvivő megállapodás szerint elől megy, a másik utána. Egyszer csak a második az elsőnek a sarkára lép s megbotolik, úgy hogy mielőtt még az üdvözlést: "Isten áldjon hatalmas Uram!" kimondhatta volna, letaszítja válláról a kosarat. Ez hátratekint s társára értvén, erre a mondásra fakad: "Hogy a ménkű meg a jégeső csapjon beléd" A második nem tágít mondókájától. Meghajlik és azt mondja: "Feleségeddel együtt." A harmadik azonképpen meghajolva a nagy úr előtt: "És gyermekeiddel együtt." Ott feküdt az ajándék, s körülötte álltak a zliptak urak, mint akik jól végezték a dolgukat. A főúr felolvastatta a folyamodványt, aztán a kiküldött urakat további rendelkezésig dutyiba rakatta, utóbb pedig a szép üdvözlésért veréssel fizettek nekik. A kérelmet végképpen elutasította s őket a következő határozattal küldte haza: "Ha ti gonosz madarak az uratokat feleségével és legkedvesebb úrfiaival együtt így köszöntitek, nem lehet és nem szabad a neveteken változtatni, maradjon meg abban a Z nektek és gyemekeiteknek örök időre."

Ajánlották, meséljem el ezt a szomszéd faluban is, meglátom, minő jó borravalót kapok érte. "Ezt uraim inkább nem cselekszem", feleltem. Mire azt mondták: ők is ezt akarták tanácsolni. Erre aztán ittunk egyet.

Nehezen tudtam nyelni zabkenyerüket, a benne lévő pelyva miatt, ezért is kis idő múlva még egy tréfát eresztettem meg, mondván: "Nem féltek, hogy a lovak egyszer majd Istennél panaszt tesznek ellenetek, amiért annyi zabot elvontatok tőlük, s ami nekik lenne szánva, magatok ettétek meg?" Megveregették a vállam s kijelentették, valóságos földijük és igazi zliptak, tökéletes jómadár vagyok. Ezek után én is ők is jót nevettünk.

Most kezdődött csak az igazi bizalmas barátkozás. Muzsikusokat rendeltek, s odahozták a ganajhordó úrasszony legöregebb lányát, járjam el vele a táncot. De micsoda szép, gyöngéd tizenhétéves, nemesi pofácska volt ez! Udvarias viselkedésű, még a latin nyelvet is értő, úgy annyira, hogy elbámultam ezeken a falusi embereken, akik mégis csak nemesnek vallották magukat: minő kiválóan és finoman előzékenyek, vallási dolgokban mennyire alaposak, az idegenekkel szemben milyen nagylelkűek, különösen pedig a diákokkal. Nem is költöttem egész Liptóban létem alatt egy tízest sem.

Simplicissimus addig udvarolt a ganajhordó asszonyság kisasszony lányának, hogy végül is megígérte, Szent Mihály napjára visszajön, s megtartják a lakodalmat. Hanem: ami nincs előttem, nincs az eszemben, mint a közmondás tartja. Soha sem jutottam én oda vissza. Mihelyt beértem Késmárkra, elbúcsúztam az iskolától, s meg sem álltam Lőcséig.