Polgárdy Géza:

Harcok, munkák és küzdelmek
- Tíz esztendő a magyar turista közéletben -
(1934-1944)


7. rész


Letelvén az 1936-ban megválasztott tisztikar érvényes mandátuma, 1939 tisztújítást jelentett. A januári szövetségi tanácsülésen a tisztújításra jelölőbizottságot küldött ki a tanács Zsembery Gyula dr. elnökségével. A három nagyegyesület közül az MKE-t Rubányi Vilmos, az MTE-t én, a TTE-t Kiss László képviselték a bizottságban, a középegyesületeket Faragó Ferenc (BBTE) és vitéz Szakváry Károly (DTE), a kisegyesületeket pedig Ankner Béla (MMTE).

Mint az már hasonló esetekben történt, ezúttal is hatalmas tülekedések folytak a pozíciókért. Ismét bebizonyosodott, hogy semmivel sem lehet úgy felkavarni a kedélyeket, mint a személyi kérdésekkel. Hiába hirdették a turistaság szépírói évtizedek óta, hogy a turistaság a természet szeretete szebbé, nemesebbé teszi az embereket, a lelkeket - papíron ez mind nagyon szépen hangzik. De vajon miben különböztünk mi ott a zöld asztalnál, amint verejtékezve küzdöttünk az egyesületünk érdekeiért, az egyesületi posztok fenntartásáért, teszem fel a derék kéményseprők hasonló céllal összeült jelölőbizottságának tagjaitól? Vagy a bármelyik turista egyesület jelölőbizottsága mennyiben volt magasabb erkölcsi alapon, mert turistaként állt, például a pékmesterek, bádogosok, vagy vízvezetékszerelők hasonló bizottságai felett? Mi például egyszerre több irányban is hadakoztunk: egyrészt őrködtünk, hogy az ún. kicsik (kisegyesületek) nehogy túlságosan megvessék a lábukat, másrészt pedig egymásra is vigyáztunk: én az MKE-re, nehogy a nyakunkra nőjön nagyon, az MKE rám, nehogy mégjobban túlsúlyba jusson az MTE s végül mindketten a TTE-re, nehogy képviselethez jusson az elnökségben. Pazar harcok folytak, de gusztus kell az ilyesmihez.

Mindjárt az első ülésen kimondottuk - személyektől függetlenül -, hogy olyat, aki az elmúlt ciklusban nem látogatta a tanácsüléseket, nem jelölünk, legyen az akárki. Mert végre is mi értéke van annak, ha valaki bármilyen értéke is a turistaságnak, ha elfogad valamilyen pozíciót, de viszont nem vesz részt a közös munkában s inkább csak örökös távollétével veteti észre magát?

Ebbe a - nem is általam javasolt - pontba mindjárt bele esett dr. Peitler Gyula is, aki ettől függetlenül is írt egy levelet, amelyben bejelentette, hogy elfoglaltsága miatt nem tud tisztséget vállalni. Az már azután a magasabb turistapolitika rejtelmeibe tartozik, hogy Peitler kimaradását nekem tulajdonították az MTE egyes berkeiben. A választások utáni első MTE választmányi ülésen durván meg is támadtak ezért - gyanítom, hogy megrendelésre -, s amikor feltártam a körülményeket és meglobogtattam Peitler sajátkezű lemondó levelét, a jelenlévő Peitler mélységesen hallgatott s szótlanul hallgatta szirupos tömjénezését. Akkor végtelenül csodálkoztam ezen; később már sok mindent megértettem.

*

Már inkább szándékos volt Zsitvay Tibor mellőzése az elnökségben. Ebben az egy pontban határozott utasítást kaptam az MTE elnökségétől, Zsitvay pedig nem lehet tovább elnök. A többieket nem érintette közelről az ügy, csak Ankner harcolt érte, Rubányi semlegességet, de rosszindulatú semlegességet képviselt. Így Zsitvay nem került a jelölőlistára, de nem került rá más sem, amit szépségflastromként megállapítottuk azért, mert Zsitvay után nem találtunk megfelelő embert, aki méltóképpen tölthette volna be a helyét.

A jelölés egyébként a teljes zsidótlanítás jegyében történt. Bármennyire is nem vonzott túlságosan az ilyen bizottságosdi és egyesületesdi, ha már belecsöppentem, hát igyekeztem állni a sarat s az MTE-t hatalmasan megerősödve hoztam ki a választásból: egy új alelnök (Zsitvay) mellett MTE kézbe került a titkári pozíció (én) a pénztáros (Pázmány) és ellenőrség is (Iser). Mi sem természetesebb, hogy a szövetségi szétosztást is úgy tűntették fel az MTE választmánya előtt, mint ahol óriási pozícióvereségeket szenvedett az MTE - természetesen miattam. Hogy ez nem így volt, hanem csak nem tudtak élni a hatalmi pozíciókkal, azt ki tudta volna megmagyarázni nekik?

*

Kárpátalja visszatérése már kevesebb izgalommal járt, mint a Felvidéké. Egyrészt az ellentétek letompítása és egymás féken tartása miatt MKE-MTE közös bizottság alakult, s ha valami vitás kérdés merült fel, azt maguk között igyekeztek elsimítani, s a féktelen egymás túllicitálásának gátat vetni. Másrészt pedig a kárpátaljai menedékházakat a honvéd vezérkar az MTE gondozásába utalta, s így nem is lehetett vita.

*

A szövetségi Értesítő májusi számába cikket írtam "Százezer magyar turista" címmel. Lényegében azt igyekeztem kimutatni, hogy valójában sokkal több a turista, mint amennyit különféle kimutatások, statisztikák révén ki tudunk mutatni, csak éppen sok az egyésületen kívüli túrázó. Ezeknek az egyesületekbe szervezését jelöltem meg a legfontosabb turista feladatnak. Valahogyan nem tudtam belenyugodni abba, hogy ölbetett kezekkel várjuk, míg valaki elszánja magát arra, hogy turista lesz s szerényen kopogtat valamelyik egyesület ajtaján. Erőteljesebb propaganda keretében azt szerettem volna, ha eléje megyünk a turista jelöltnek.

Nyárra napvilágot látott a Vértes-hegység kalauza. Sujtó Béla, Bogsch László dr., Boros Ádám dr., Kleiner Endre dr., Lux Géza dr. írták a szakfejezeteket, a rajzokat Lux Géza és Iser József, a térképeket Izsák Elek és Kollár Károly készítették. A füzet két önálló borító lappal, a tatai részt külön is megjelentettem.

A Képes Krónika ez évben is két turista tárgyú cikkemet közölte. Egy elbeszélést ("Két ember elindul...") és egy ismertetést az aggteleki cseppkőbarlangról. A Testnevelés júniusi számában, "Sport-e a hegymászás" c. cikkemben a hegymászás sportelemekkel való telítettségét igyekeztem kimutatni. A Magyar Nemzet c. napilap pedig a Nanga Parbat expedíciók küzdelmeit vázlatszerűen ismertető cikkemet közölte.

*

Bizonyos fokig a Vigyázó-féle Turistaság és Alpinizmus-ügy utórezgéseinek lehetett venni a Magyar Hegymászók Egyesülete belügyminiszteri feloszlatását. Ha a feloszlatás pontot tett volna az ügy végére, talán hamarosan napirendre tért volna a turista közvélemény ez ügy felett, hamarabb mint megérdemelte volna. De volt az MHE-nek egy menedékháza és ez már nagymértékben zavarossá tette a helyzetet. Mert míg az MHE létezett, addig a menedékház gondja, baja, búja és bánata az MHE vezetőit sújtotta. De hogy az egyesületet feloszlatták, a ház minden gondja a Szövetség nyakába zúdult, mely nem lévén szokva az ilyen nehézséghez, érthető módon prüszkölt tőle. Válaszút előtt állt a Szövetség: vagy felszámolja az ügyet, s ekkor a menedékház elvész a turistaság részére, vagy átveszi a turistaházat saját kezelésébe. Ez utóbbi esetben azonban olyan munkakörök zúdultak volna a Szövetség vezetőinek a nyakába, amelyek semmiképpen sem jelentettek szövetségi feladatot. Mindenképpen nehéz eset volt, s magában a Szövetség vezetőségében is megoszlottak a vélemények. Amolyan törököt fogtam, de nem enged féle eset állt elő.

A Szövetség szeptemberi tanácsülésén órák hosszat tartott a vita a kérdés felett. A Szövetség új pénztárosa Pázmány József dr. mellett egész sor felszólaló ellenezte a menedékház átvételét, s végül Zsembery Gyula dr. név szerinti szavazást rendelt el a kérdésben. Az eredmény az lett, hogy a tanács egyhangúlag a felszámolás mellett, s az átvétel ellen döntött. Aki azonban a fentiek után nyugodtan hajtotta álomra fejét abban a hitben, hogy az ügy elintéződött, az nem számolt a turistapolitika rejtett útjaival. Mert a Szövetség ügyésze megfellebbezte a fenti határozatot a közgyűléshez, s november 6-án már rendkívüli közgyűlést is tartott a Szövetség a Galyatetői menedékház ügyében. Itt azután - mint mondani szokás - derült égből lecsapott a szélvész: kitűnt, hogy mikor a szeptemberi tanácsülésen órák hosszat vitatkoztunk a ház átvétele vagy át nem vétele felől, akkor már régen a Szövetségre volt írva tulajdonjogilag az egész menedékházi telep! Az egész ügyben Zsembery Gyula szerepe volt a nagy rejtély, aki annyira a szívén viselte az átvétel ügyét, hogy a közgyűlésen való elnöklést is átadta Vörös Tihamérnak, s ő a tanácstagok közé ülve tartott hosszadalmas védőbeszédet a ház mellett. Ő már a tanácsülésen is tudta, hogy a telep a Szövetségre van írva, s mégsem szólt egy árva szót sem erről, s csak a közgyűlésen robbant a bomba. Mi célja volt az egésszel - nem derült ki később sem. A közgyűlésen ennek ellenére óriási roham indult meg a ház átvétele ellen, de hiába volt Szuniogh Árvay Nándor dr. ragyogó dialektikája, Pázmány József dr. pénztárosi híres tárgyilagossága, Morotvay László dr. műszaki aggálysorozata - Zsembery utolsó tromfként az államsegélyek esetleges elmaradását rángatta elő, s a nagyegyesületek képviselői efeletti páni félelmükben kijelentették, hogy megszavaznák az átvételt. Meg is szavazták: 1193 szavazattal 108 ellenében.

*

A galyatetői ügy egyik sajnálatos eredménye Pázmány József dr. pénztáros lemondása volt. A turistapolitika sötét cselszövényei annyira elkedvetlenítették, hogy nem óhajtott tovább részese lenni. Mint egyetemi turista annak idején részt vett a galyatetői menedékház építésében. Most, mint a Szövetség pénzügyeinek legfőbb őre, veszélyeztetve látta a Szövetség anyagi helyzetét a roskadozó ház miatt. Mindenki látta ezt, mindenki ellenezte - mégis átvette a Szövetség. Pázmány lemondásával egyik legértékesebb tagját vesztette el a Szövetség tisztikara. Az ismeretlenségből ástuk ki, hol ismeretlen közkatonaként szolgálta a turistaság ügyét s nagyvonalú, igen értékes és a pusmogó turista intrika-politika iránt teljesen érzéketlen embert ismertünk meg benne. A későbbi idők egyébként teljesen igazolták Pázmányt, mert a Galyatetői menedékház előbb az MTTE majd az MKE kezelésében formális fejőstehenet csinált a Szövetségből. Különösen Rubányiék értették a módját, hogy a ház révén minél több pénzt kotorjanak ki a Szövetség pénztárából.

*

Ha nem is mindjárt százezres, de minden esetre nagyobb turista létszám elérése érdekében a Szövetség erőteljes munkához látott. Rövidesen művészi plakátok jelentek meg Budapest hirdetőoszlopain. Kezdő turisták részére pedig a Szövetség tisztikarának vezetésével túrákat rendeztünk. Az év decemberében három irányban vidéki turista kongresszusokat rendeztünk. Az egyik Kassa-Rimaszombat-Salgótarján, a másik Pápa-Szombathely-Sopron, a harmadik pedig Miskolc-Rozsnyó turistáit igyekezett felrázni.


Folytatás ...


Forrás:
[Polgárdy Géza: "Harcok, munkák és küzdelmek - Tíz esztendő a magyar turista közéletben (1934-1944)",
kiadta a Magyar Hegymászótörténeti Társaság, 1998., ISBN 963 03 47105]