Polgárdy Géza:

Harcok, munkák és küzdelmek
- Tíz esztendő a magyar turista közéletben -
(1934-1944)


6. rész


A Magyar Turista Szövetség 1938. évi tevékenységének koronája kétségkívül a nagyszabású ún. Szent István-vándorlás volt. Az előző évi bugaci vándorgyűlés határozta el a Szövetség 25 éves jubileumára és a Szent István-évre, hogy az ország hegyeit egy nagyszabású túra keretében járják végig a turisták. Ez volt az a bizonyos országos kék jelzésű útvonal, mely 885 km hosszúságban az ország keleti részétől a nyugati határszélig vonult, mindenütt keresztülhaladva a közbenső hegységeken. Az útvonalat két, egyenként 431, illetve 454 km-es szakaszra bontották, a két rész, a keleti és nyugati egymástól függetlenül indutt s a Dobogókőn, a csonka ország legrégibb menedékházánál találkozott a két túra.

A keleti szakasz a határon emelkedő Tolvajhegytől indult, a nyugati az ugyancsak határmenti Írottkőről. A nyugati út megnyitásánál mi is résztvettünk. A megnyitó túra turistatömege valóban impozáns volt. Kőszegen, majd az írottkői kilátónál voltak az ünnepségek, Zsitvay Tibor dr. a Szövetség akkori védnök-elnöke tartotta a beszédeket.

*

Az év - 1938 - másik nagyszabású turistamegmozdulása a Magyar Turista Egyesület 50 éves fennállásának ünnepe volt. Az 50 esztendő megünneplése tulajdonképpen két, egymással párhuzamosan haladó útvonalon folyt: az egyik magának az egyesületnek, a másik pedig a Turisták Lapjának a síkján mozgott.

Az egyesületi jubileum a májusi díszközgyűléssel kulminált. Az Újvárosháza közgyűlési termében folyt le a díszközgyűlés nagyszabású keretek között, a turistatársadalom vezető rétegének a részvételével. A magyar turistatársadalom minden vonalon észlelt közönye azonban itt is megmutatkozott: nem támogatta részvételével olyan mértékben ezt a turistaság nagyságát és jelentőségét dokumentálni kivánó megmozdulást abban a mértékben, ahogyan ez megérdemelte volna. Hiszen az MTE ötven esztendejének az eleje elválaszthatatlanul összeforrt a fővároskörnyéki turistaság elindításával, majd virágba borulásával. Később - a kezdeményezők kitaposott ösvényein - már mások is útnak indultak önállóan is, de az MTE úttörő és a későbbiek folyamán másoknak is a turistaságba való bekapcsolódásával széles mederben folyó nemzetmentő munkássága nagyobb elismerést érdemelt volna.

Évtizedekkel előbb is a turisták közönye miatt olvashatunk keserves írásokat, most is ezt kellett tapasztalnunk - mi változott az idők folyamán?

*

A jubileum másik része a Turisták Lapjával volt kapcsolatban. A lap ötvenedik évfolyamára nagyszabású elgondolások voltak, s a megvalósulás érdekében úgyszólván szakadatlanul tanácskoztunk az MTE József utcai helységeiben. Az évek folyamán bizonyos kis kör alakult ki a Turisták Lapja körül, amolyan tollforgató emberekből, akik az írást valamivel többnek vélték, mint egy-egy szép túra mámoros hangulatában fogant túraleírás megszülésének. De tényleges szerkesztőség, még erre a nagyszabásúnak tervezett ünnepi évfolyamra sem tudott kialakulni. Ilyet Peitler ellentmondást nem túrő egyénisége nem tudott elviselni. Emlékszem, hogy egyik ilyen "szerkesztőségi" ülésen Iser József, ez a nagytehetségű grafikus és festőművész, megmondta véleményét a Turisták Lapja jubileumi évfolyamának semmitmondó címlapjáról - Peitler hisztérikusan kirohant a teremből, mondván hogy analfabétákkal pedig nem tárgyal. Nemcsak ellentmondást nem tűrt Peitler, hanem véleménynyilvánítást sem. Kulimódra jogunk, sőt az ügy érdekében kötelességünk volt munkánkkal hozzájárulni a lap színvonalának emeléséhez - de a lap szerkesztésébe beleszólni, az irányításba belefolyni, azt nem.

Végeredményben azután a Turisták Lapjával kapcsolatban indult ki az MTE és közöttem az a szakadás, mely a későbbi évek folyamán olyan áldatlan és senkire nézve sem gyümölcsöző háborúvá fajult.

*

Az MTE jubileumi ünnepségével kapcsolatban egy ízben fent jártam Vörös Tihamérnél, az egyik alelnöknél. Beszélgetésünk folyamán Peitlerre terelte a szót s kijelentette, hogy amilyen nagy nyereség Peitler hallatlan energiája és széleskörű tudása, olyan nagy hátrány erőszakos, mindenkit elmaró természete. Véleményünk egyezett, s elmondottam, hogy én a magam részéről csak azt nehezményezem, hogy a jubileumi év felszaporodott munkájába nem vett oda a laphoz engem meg Sujtó Bélát, a két hozzá legközelebbálló tollforgatót szerkesztőnek. Elvégre a Turistaság és Alpinizmus vezéregyénisége, Vigyázó János dr. sem tartotta szükségesnek, hogy egymaga cézároskodjék lapjánál, hanem mindig voltak szerkesztői Serényi Jenő, Komarnicki Gyula, Komarnicki Román, Hensch Aladár, Schermann Szilárd, Reichart Géza, Horn K. Lajos, Prém Loránd, stb. személyében. Ami végeredményben minden időben a lap színvonalának magasságában nyilvánult meg. Elvártam volna, hogy úgy engem, mint Sujtót maga mellé vesz társ-, vagy segédszerkesztőnek Peitler. Hogy ez nem történt meg, bizony rosszul esett, mert a magam részéről semmi esetre sem rajongtam a "névtelen munkatárs" egyáltalában nem csábító szerepére.

Ez az ártatlan beszélgetés azután Vörös részéről teljesen elferdítve terjedt tovább s mire az érdekelthez Peitlerhez ért, már mint "fúrás" szerepelt, mármint hogy mi: Sujtó meg én, "fúrjuk" az ő pozicióját. Nem hiszem, hogy, a fentebb elmondottakban "fúrási" szándékokat lehetne felfedezni. Talán hiúsági kérdést igen, de ez nem halálos bűn, s az emberi alkotások jelentős részének mozgató rugójaként a hiúságot is fel lehet fedezni. Nagy hibát követett el Peitler Gyula, hogy mint jóbarát nem ültetett le, s nem kérdezte meg közvetlenül tőlem, hogy mi igaz azokból, amik a fülébe jutottak. Ő ezt nem tette meg, én meg, bár - regényírói nyelven szólva - éreztem, hogy közöttünk "van valami a levegőben" csak nem szaladhattam hozzá, hogy feltevésem szerint ezt meg ezt mondhatták neked, de sem ez, sem az nem igaz. Ugyancsak furcsa helyzet lett volna kérdezetlen mentegetőzésem. Bizonyos, hogy útjaink mindenképpen szétváltak volna, a két dudás egy csárdában való összeférhetetlenségének elve alapján, de talán nem fajult volna az ügy olyan áldatlan harccá, mint ami később lett.

Hogy az legyen, arról gondoskodott az emberi rosszaság és rosszindulat.

*

Turista életünk első számú bajkeverője a fenti lavina elindítója Vörös Tihamér volt. Hallatlanul törtető és elképesztően kis képzettségű ember. Már a Turistaság és Alpinizmus egyik legbuzgóbb fűrészelője volt, s amikor Vigyázó János a lap utolsó számában megírta az ellene és a lap ellen folytatott hajsza hajmeresztő történetét, ezekkel a drámai szavakkal fejezte be cikkét: "Negyedszázad turista kultúrájának sírásói álljatok elő!" Nyílt titok volt, hogy a sírásók között tisztes hely illette meg ezt az irigy és kétségbeejtően szűklátókörrel megvert embert. Turista kultúrája egy tapodtat sem terjedt túl a már komikumszámba menő és turista körökben közderültséget keltő kutyaimádatánál, egyébként pedig az általa oly hőn óhajtott, de elvetélt kormányfőtanácsosi cím nyomta rá kedélyére a bélyegét. Nagy eset volt, amikor sikerült a Szövetségből ezt a méregkeverőt kiutálni, s nem is tért oda vissza, csak amikor évekkel később Csizik Béla lett az elnök, s ő ragaszkodott Vörös ügyvivő alelnökségéhez.

*

Három-négy estét is bent töltöttünk egy héten az MTE-ben s hazafelé Sujtóval jó darabon egy utunk volt. Sok-sok, a késő éjszakába nyúló órát beszélgettünk így át kettesben a József-körút bérházainak komor falai alatt s nemritkán még éjfél után is ott ácsorogtunk a Körút és Rákóczi-út sarkán, a kiapadhatatlan emberdzsungelben. A téma mi más lehetett volna, mint az MTE s a lap, Peitler nagyvonalúsága mellett is mindent elnyomó erőszakosságával káros természetes közös sérelmünk, a Velencei-tó kalauza. A kalauz ugyanis tisztára MTE tagok munkája volt, MTE tag voltam én, Sujtó, a rajzoló Iser, sőt még a nyomdász, Leiszky is - mégis a Turisták Lapja egyetlen szóval sem emlékezett meg róla. Agyonhallgatta. Milyen mulatságos volt azután évek múlva, amikor Peitler visszavonult a TL szerkesztésétől, olvasni éppen Sujtó émelyítő ömlengéseit Peitlerről!

Hiába, annak a szellemes mondásnak, mely szerint ha az ember sokáig él, akkor mindent és mindennek az ellenkezőjét is megér, nagyon is igaza van.

*

Magam a magas hegyekbe, Alpokba, Tátrába, sosem tudtam eljutni. Talán ezért élt bennem olyan visszafolythatatlan vonzalom a legnagyobb, a mindenekfelett álló, a Himalája iránt. Faltam minden, a Himalája expedíciókkal kapcsolatos cikket, s fantasztikus és merész terv körvonalai bontakoztak ki bennem: egy magyar Himalája expedíció terve. Ha Déchy Mór több ízben is el tudott jutni a Kaukázusba, akkor egy magyar hegymászó-expedíció is eljuthat a Himalájába, ha mindjárt nem is egy nyolcezres ostromával kezdi. Magyar propaganda szempontjából felbecsülhetetlen értéket jelentett volna, s egy-két lap propagandája és a társadalom segítsége lehetővé is tudta volna tenni. Akik tehettek volna valamit e téren, azok fanyalogva fogadták óvatos puhatolódzásomat, én magam meg semmire sem mehettem, noha így az ötlet csak ötlet maradt, később azonban átalakult egy magyar kutató expedíció tervévé.

Ez időben ismerkedtem meg ugyanis kiadványaink s lapok cseréje folytán a debreceni Déry múzeum tudós igazgatójával, dr. Söregi Jánossal. A múzeum évkönyveiből egy, eddig ismeretlen világ tárult fel előttem, ismeretlen területeken folytatott értékes kutatómunka, a magyarság múltja után. A múzeum tisztviselőinek expedíciószámba menő kutatómunkája adta azt az ötletet, hogy a környező vidékekre, főleg Besszarábia vidékére szakadt magyar véreinket kellene felkeresni egy ún. magyar kutató expedíció formájában. Tervemet közöltem Söregi igazgatóval, aki azt megvalósíthatónak találta.

A turisták és tudösok szép feladatát azonban goromba kézzel zúzta szét a történelem, mely nemsokára a második világháború képében zúdult az emberiségre.

*

1938 őszén megnagyobbodott az ország. A tengelyhatalmak döntése értelmében visszatért a Felvidék egy része, vele sok új túraterület. Nosza meg is indult tüstént a vetélkedés az üj területekért, a turistákért és főleg a visszatért területeken lévő turista objektumokért, természetesen. Az ún. nagyegyesületek minduntalan azt vetették az ún. kicsik szemére, hogy nem alkotnak - a Felvidék visszatérésével meg mindjárt siettek a - "nagyok" rátenni a kezüket e területekre. A Szövetség novemberi tanácsülésén Keller főtitkár felolvasta az MKE-MTE közös manifesztációját, amely szerint a két egyesület bejelenti, hogy régi jogaik alapján igényt tart az új területekre mint turista munkaterületre, s már meg is kezdték a munkát.

Húsz esztendő távlatában tehát rátették a kezüket az új területekre, eleve kizárva onnan mindenki mást. Először csak a többieket zárták ki a felvidéki terjeszkedésből, majd amikor csak ténylegesen ketten voltak - az MKE és MTE - akkor természetszerűleg egymásnak estek s összemarakodtak a koncon. Kassa körül ugyanis értékes és szép menedékházak kerültek viszsza, az Ottília, Lajos és Erika. Mindkét egyesület ádáz harcot indított a kassai turisták és velük a menedékházak megszerzéséért. Az MTE-nek óriási előnyt jelentett a Turisták Lapja publicitása, az MKE 65 éves felvidéki gyökereire támaszkodhatott. Mindkét egyesület legügyesebb diplomatáit küldte a Felvidékre, s különböző burkolt gyanúsításokat, vádakat hozott Pestre a kósza hír. Bizony a turista etika nem túl nagy dicsőségére, nem voltak túlságosan válogatósak az eszközökben a turista diplomaták. Áldatlan, s a felvidéki turistákban furcsa érzelmeket keltő csaták után a kassai turisták MKE osztályt alakítottak, s ezzel tulajdonképpen el is dőlt a nagy háború. Pontot azonban az egész végére Jaross Andor felvidéki miniszter döntése tett, aki az MTE felvidéki manipulációit megbélyegző leiratában a felvidéki menedékházakat az MKE-nek ítélte.

Az MTE nagy presztizsveszteséget szenvedett s a dicső múltat éppen csak hogy megünneplő egyesületet néhány vezetőjének elvakultsága éppen nem dicsőséges jelenbe rángatta.

*

Az MTE fecskék csoportjánái menthetetlenűl felütőtte a fejét a kiöregedési folyamat. A partiképes fiatalok lassanként megházasodtak, s előbb ezért maradoztak el a túrákról, majd a gyerekek születésével járó szükségszerű távollét tizedelte meg a turisták számát. A friss házasok - még akkor is, ha mindketten lelkes turisták - kiesést jelentenek a túrázás szempontjából. A gyerek vagy gyerekek születésével és páréves korukig való felcseperedésével eltelő évek bizony nagyrészt kiesnek a turista szülők túraéletéből, s csak amikor már a gyerek kisebb vesződséget jelentve a rokonok - leginkább a nagyszülők - gondjaira bízhatók, akkor állhatnak be a turista szülők ismét teljes értékű harcosként a régi fegyvertársak közé. Nagyobb társaságoknál, ahol a túrák állandó résztvevőiből kialakult gerinc mögött népesebb rezervoár húzódik meg, ott nem okoz nagyobb zavart a fentebbi folyamat. De már kisebb társaságoknál nagyon észrevehető. Így volt ez a Fecskéknél is. Pár ember - akár csak esetleges - elmaradása is kirívóan észrevehetővé vált, s ha igaz is, hogy az ember túrára a természet és a pihenés, és nem pedig a résztvevők kedvéért megy, azért mindig csak ugyanannak a 2-3 embernek a látása bizonyos idő után egyhangúvá teszi a túrát is.

Egy alkalommal egy ismeretlen férfi ült az MTE elnöki székében, hogy beléptem. A bemutatkozásnál kitűnt, hogy Faragó Ferenc, a BBTE turista szakosztályának az elnöke. A BBTE jelvényemnek láthatóan megörült s meghívott, hogy vegyek részt a BBTE túrákon is, ha egyesületi tag vagyok. Ez még úgy 1936 körül lehetett. Egy évzáró ünnepélyére el is mentem a szakosztálynak, de a szakosztály tagok annyira együtt éltek, hogy tudatlanul bár, de szinte áthatolhatatlan kordonnal vették körül magukat a kívülálló számára. Nem is éreztem jól magam s vacsora után megszöktem.

De, hogy a Fecskék így széthullottak, elmentem egy-két BBTE túrára. Az évek során jóban-rosszban, túrák mámorító emlékében összeforrott társaság lelkébe való beférkőzés bizony nehezen ment, s egy összeforrt társaság kellős közepébe csöppenő kívülálló minden keservén keresztül kellett esni, de azután, hogy összemelegedtünk, olyan csupaszív embereket ismertem meg a BBTE turista tagjaiban, hogy Whymperrel együtt én is elmondhattam: túráim nagy értéket adtak, mert azzal a két legjobb dologgal ajándékoztak meg, melyet egy ember egyáltalán bírhat: egészséget és barátokat adtak! Legszebb túráim soha el nem sorvadó emlékei fűződnek a későbbi évek BBTE túráihoz és olyan igazi barátokat ismertem meg bennük, akik nemcsak a jó, de a rossz napokban is szívük egész szeretetével az ember mellett állottak.

*

A kalauzírást úgy látszik, csak el kellett kezdeni, s azután már nem lehetett feltartóztatni. A Vértesnek nem volt még turista kalauza, felvettem tehát programomba, bár először magam sem tudtam, hogyan fogom megoldani a fogas kérdést. Mert a Velencei-hegység tenyérnyi kiterjedésű volt a Vérteshez képest, bejárása mégis rengeteg időt emésztett fel. Nem volt mit tenni, hétről hétre a Vértest bújtam, sokszor másfélnapos, néha meg 3-4 napos túrák keretében is.

Vértesi kalauzíró túráimon furcsa kalandokban is volt részem a csendőrség jóvoltából. Azokban az időkben, a Felvidék és Kárpátalja visszatérése körül, eléggé túlfeszített idegállapotban élt a lakosság. A háborús hírek úgy lógtak a levegőben, mint záporban az esőcseppek. Nem csoda, hogy mindenütt sikerült bizalmatlanságot keltenem magam iránt. Térképpel, jegyzettömbbel, iránytűvel jártam, s méghozzá egymagamban - csoda-e, hogy megdobogtattam az emberek szívét: ez csak egy kém lehet! Egy eleven kém!

Egy ízben Bánhidán mentem végig. Már jóval túl voltam rajta, amikor éktelen fütyülést hallottam magam mögött. Megfordultam: egy kerékpáros csendőr loholt utánam kétségbeesett erőfeszítéssel, elvégre a mezei utak nem kifejezetten kerékpár használatra készültek. Integetett, hogy álljak meg. Hát megálltam. Aután visszakísért Bánhidára. A csendőrörsön egy pókhasú tiszthelyettes fogadott, méltó módon egy kémgyanús egyénhez. Majd hogy össze nem vertek. Órák hosszat tartó fogság után minden megjegyzés nélkül utamra engedtek.

Egy más alkalommal meg Szárnál a Máriaszakadék felé baktattam, amikor egy erdész loholt utánam nyúllövő puskájával, s az időközben gombamódra megszaporodott falusiak díszkíséretében visszakísért Szárra. A délutáni vonattal azután két csendőr jött Bicskéről, akik igazoltattak s órák múlva újból szabadon engedtek. De egy napon megint elraboltak a munkától. Végül már fel sem vettem, amikor majd minden községben - főleg a bányavidéken - igazoltattak. Később, ha csendőrt láttam már, szó nélkül meglobogtattam előtte papírjaimat.

A kalauz munkája mellett cikkek és szépirodalom terén is dolgoztam. A Képes Krónikában két novellám ("Waterloo" és "Az erdők asszonya") jelent meg 1938-ban, a Szövetség Értesítőjében négy cikk, a Turisták Lapjában pedig egy történeti elbeszélésem Téry Ödönről és a decemberi jubileumi számban egy cikkem ötven esztendő alkotásairól. Ez utóbbi volt egyébként utolsó szereplésem a Turisták Lapja hasábjain.


Folytatás ...


Forrás:
[Polgárdy Géza: "Harcok, munkák és küzdelmek - Tíz esztendő a magyar turista közéletben (1934-1944)",
kiadta a Magyar Hegymászótörténeti Társaság, 1998., ISBN 963 03 47105]