A Magyar Turista Szövetségről vajmi kevés fogalmam volt azokban az időkben. Az első perctől kezdve nyilvánvaló volt, hogy a Szövetség egyáltalában nem örvendett valami nagy közkedveltségnek az MTE berkeiben. Az MTE-nek a Szövetségről vallott felfogását a legvilágosabban Déry József fogalmazta meg, amikor az MTE háború utáni (1919-1920) helyzetével foglalkozó cikkében érthetően és világosan megírta, hogy a Szövetségre az MTE-nek semmi szüksége nem volt. Majd ezeket írta: "...tagjaink sohasem rokonszenveztek a Szövetséggel, s csak kedvtelenül, rábeszélve mentek bele annak megalakításába azzal a tudattal, hogy arra nem nekünk, hanem azoknak van szüksége, akik a mi Egyesületünkben nem érvényesülhettek s azzal a tudattal, hogy a Szövetség lesz az a lövölde, ahol minden céltáblára a Magyar Turista Egyesület címere lesz festve". Ez a már-már hisztériás rémlátás azután mintegy tradíció lett az MTE-ben s a Szövetség a későbbiek folyamán is mint valami szükséges rossz, úgy szerepelt a megemlékezésekben és az MTE egyes hangadó tényezői egyáltalában nem rejtették véka alá mélységesen lesújtó véleményüket a Szövetség egész vezetőségéről és munkájáról. Ami annál meglepőbb és érdekesebb volt, mert tudvalevőleg az MTSZ első ügyvezető alelnöke az MTE egyik alapítója, Dr Thirring Gusztáv volt s az MTSZ vezetősége és tanácsa a későbbiek során is mindig tele volt tűzdelve MTE tagokkal. De - úgy látszott - nem az MTE diktált a Szövetségben - vagy legalább is nem azok a személyek, akik az MTE-ben, - s így MTE berkekben rendkívül rossz néven vették, hogy a Szövetség nem az MTE, a legnagyobb egyesület fejével gondolkozik. Ezért azután, ahol csak lehetett, keresztezték egymást a szövetségi és MTE elgondolások, nem túlságosan nagy előnyére az egyetemes magyar turistaságnak.

Egyik ilyen kirívó eset volt többek között a vezetővizsgák kérdése is. A Szövetség vezetőképző tanfolyamait és vizsgáit az MTE az első években úgyszólván teljesen bojkottálta. S ha volt is néhány vizsgázott vezetője az MTE-nek, azok kifejezetten magánszorgalomból és saját egyéni kezdeményezésükből tettek vizsgát. Az MTE központi vezetősége - és ebből kifolyólag a tagokkal közvetlenül érintkező csoportvezetőségek - semmit nem tettek annak érdekében, hogy a tagok látogassák e tanfolyamokat, sőt egy ízben tanúja voltam egy határozott lebeszélésnek is. Természetesen így az MTE taglétszámának egyáltalán nem megfelelő helyen, hátul kullogott a vizsgázott vezetők terén. A helyzet e téren csak a vizsgák rendszeresítése után jó pár évvel, a csepelieknek az MTE életébe való intenzív bekapcsolódása után változott meg, úgyszólván egy csapásra.

A Vigyázó-ügy hullámai bolygatták meg egyébként a magyar turistaság egyik igen fontos kérdését, az amatőrség kérdését is. A turistaságban ugyanis elterjedt az a nézet, hogy turista csak önzetlenül, kifejezetten amatőr kedvtelésből dolgozhat a turistaságért. Hogy miért, azt sem a balhit botor terjesztői, sem én nem tudom. Minden esetre sikerült elérniök azt, hogy ha valami tényleges munkát kért valakitől az ember turista vonalon, akkor azzal bújtak ki alóla, hogy: hja kérlek, nekem van egy kenyérkereső foglalkozásom, nem állhatok rendelkezésedre. Igen, mindenkinek volt kenyérkereső foglalkozása, ez természetes, így a turistasággal mindenki csak szabad idejében kedvteléssel foglalkozott. De lehet-e valakitől valami munkát kívánni, vagy éppen megkövetelni akkor, amikor abból az illetőnek nincs jövedelme? Azt természetesen nem lehetett kívánni senkitől, hogy kenyérkereseti munkáját helyezze háttérbe turista ügyek intézése miatt, fizetni pedig turista munkáért a nagyképű tökfilkók miatt nem lehetett - egészen természetes tehát, hogy az egésznek maga a turistaság itta meg a levét. De az, ami a lényeg volt, a turistaság ügye, úgy látszik, nem is volt fontos az amatőrség lovagjainak. Az, úgy látszik, minden sportágban feltalálható szűklátókörű tökfilkók amatőrimádati elvén az Országos Sport Központ is csak jóval később, 1943-ban tudott felülkerekedni, amikor a szövetségek felelősségteljesebb és sok időt igénylő munkáit végző tisztviselőinek úgynevezett tiszteletdíjat állapított meg.

Sem akkor, sem ma nem tudom megérteni, hogy micsoda hallatlan sérelem esett a hegyeken azzal, hogy Vigyázó János, aki egész energiáját a turistaság szolgálatába állította, pénzt keresett a turista munkáival. A kalauzok csak Vigyázó hallatlan energiája következtében jelenhettek meg, s nyert az ügyön a magyar turistaság - mert kalauzt kapott; - és úgy látszik nyert Vigyázó, miután ebből jövedelme volt. Egyesek véleménye szerint azonban ingyen kellett volna végeznie azt a hatalmas munkát, amit e kalauzok kiadása jelentett, s ha azután éhenhalt volna, akkor sűrű és kövér könnycseppek hullatása közben tarthattak volna sírja felett gyászbeszédet a farizeusok.

Én magam Vigyázó Jánost nem ismertem, vele soha nem találkoztam, így nem befolyásolhat a személyi ismeretség vagy összeköttetés jó vagy rossz benyomása. De ismerem a Turistaság és Alpinizmus 25 évfolyamát, ismerem kalauzait, s ez utóbbiakkal elismerésem csak növekedett, hogy a későbbiek folyamán magam is foglalkoztam turista kalauzok kiadásával és szerkesztésével. Nagy vesztesége volt a magyar turistaságnak Vigyázó és munkatársai félreállítása.

Megvolt hát a szövetségi közgyűlés, és utána már mint a Magyar Turista Szövetség ellenőre jártam a hegyeket. Ha nem akartam fiaskót vallani, bizony alaposan bele kellett temetkeznem a turista ügyekbe, hogy kiismerjem magam. A turistaszövetségi ellenőrséget ugyanis nem lehet más területek ellenőri pozíciójával összehasonlítani. A turistaszövetségi ellenőr nem csak a pénztár ellenőre, ez a munkájának a kisebbik része. Sokkal nagyobb és körülményesebb munkát jelent az egyesületek müködésének az ellenőrzése. Az ellenőrnek betekintése van minden egyesület belső életébe, s így nem csak módja, hanem egyenesen kötelessége az egyesületek munkásságát állandóan ellenőrizni.

Ellenőrségem kezdetén már javában dúlt a háború az ún. nagy- és kisegyesületek között. A nagyegyesületek kereken tagadták a kicsik létjogosultságát, ezek meg erősítették, hogy minden alakulat - bármennyi is a tágok létszáma - csak nyereséget jelent a turistaságnak. A nagyok álláspontja az volt, hogy a kis taglétszámú alakulatok képtelenek alkotó munkát végezni, éppen kicsinységüknél fogva. Tagadhatatlan, hogy az egyesületek gombamódra való szaporodásában nagy szerepet játszott a túlzásba vitt egyesületesdi játszás; a sértett hiúságból eredő kiválások és új egyesületek alakítása, ahol kétségkívül nem a turistaság terjesztése és ügyeinek elöbbrevitele volt a cél. A harmincas évek rengeteg új turistaalakulatának nagy részénél a régi sérelmeken való összeveszések és a kissebbségben maradtak kiválása volt megtalálható, mint új alakulatok szülőoka. Rengeteg új elnök, alelnök, társelnök, ügyvezető alelnök, főtitkár, titkár, stb., stb. szaladgált ezen időkben a városban, s egyik kimutatásom szerint a turisták jelentős hányada mint valamely turista alakulat tisztikarának tagja szerepelt. Majdnem annyi volt a vezető, mint a vezetett.

A nagy egyesületek álláspontja, mely szerint a kisegyesületek képtelenek az alkotó munkára, éppen ezért mint a turistaság parazitái, feleslegesek - első pillanatban igen tetszetős és meggyőző erejű álláspont. Csak ha az ember jobban boncolgatja a kérdést, akkor látja, hogy végeredményben az alkotások létesítésének nevezett turista munka, mint amilyen a menedékházak építése, útjelzések, források, kilátók létesítése - mind, mind csupán csak eszköz a tulajdonképpeni cél, a túrázás elősegítésére. Elvégre a turista alakulatok nem építészeti társulatok, hanem turista egyesületek. Ha tehát a kisebb egyesületek, amelyeknek kis taglétszámából eredő csekély bevétele nem engedi meg a menedékház százai építését, de ezek a kicsik tagjaikkal szorgalmasan túráznak, illetve terjesztik a turistaság szeretetét, akkor teljes egészében megfelelnek feladatuknak és létezésük indokolt. Tagadhatatlan azonban, hogy a kicsik nem mind feleltek meg ennek, s inkább csak puszta létezésükkel dokumentálták a turistaságot, mint ilyen vagy olyan munkával.

Az MTE-ben - mint a legnagyobb magyar turista egyesületben - természetesen szintén a kis alakulatok létjogosultságát tagadó álláspont uralkodott. Itt töltöttem turista gyermekéveimet, természetes tehát, hogy amikor átléptem a Magyar Turista Szövetség küszöbét, én is ugyan ezt az álláspontot vittem magammal a tarsolyomban. Az MTE egyes vezetői előtt egyébként is egy nagy DÖAV lebegett, mint elérendő cél. A kisegyesületek lassú, fokozatos megszüntetése, felszívása s a szövetség mint olyan feleslegessé tételével az MTE egyeduralkodása - ez lebegett egyes vezetők lelki szemei előtt.

Amint jobban körülnéztem a Szövetségben, s betekintettem az egyesületek életébe, világossá vált előttem, hogy el kell választani egymástól az eszközt (alkotások) és a célt (túrázás). A dolgok mélyére pillantva kitűnik, hogy el kell térni attól a felületesnek bizonyult állásponttól, amely szerint kis taglétszámú egyesület már eredettől fogva életképtelen, tehát megszüntetendő.

Természetesen voltak olyan kisegyesületek, amelyek létezésükön kívül semmit sem tudtak felmutatni, s legfeljebb ha néha valami majálist vagy kocsmai kirándulást ha rendeztek. Ezeknek felesleges volta nyilvánvaló volt, s megszüntetésüket én magam is siettettem. Sajnálatos, hogy voltak olyan korifeusok, akik nem tudtak, vagy nem akartak a dolgok mélyére hatolni, és ha kisegyesületről volt szó, nem nézték, hogy alapos indokokkal vagy alaptalanul támadja az ember, védelmére keltek. Ebből persze állandó csatározások lettek, s a harci bárdot csak jóval később ásták el a kisegyesületek kéretlen védelmezői. Évek múltán egyébként, már mint a Szövetség főtitkára, egyik évi jelentésemben rámutattam erre a lehetetlen állapotra, amely szerint csak az alkotások létesítése volna turista munka, mert a legelső mindennél fontosabb turista munka mindenek előtt maga a túrázás, a természet felkeresése, minden más csak eszköz ennek az elősegítésére.

Mielőtt azonban jobban belemélyedhettem volna a turista ügyek rejtelmeibe, 1936 őszén felvettek a postára és szeptember első napjaiban Székesfehérváron kellett jelentkeznem szolgálattételre.

Forrás:
[Polgárdy Géza: "Harcok, munkák és küzdelmek - Tíz esztendő a magyar turista közéletben (1934-1944)",
kiadta a Magyar Hegymászótörténeti Társaság, 1998., ISBN 963 03 47105]