Ahogy elkezdődött.

Telefonbeszélgetés Budapesten, valamikor 1975 októberében, vagy novemberében:
- Szervusz Pali! 1976-ban, Norvégiában szeretnénk utazni. Tudom, hogy szereted ezt az országot, nincs kedved velünk tartani?
- … Hu-ha! Ez igen. Végre legalább Te eljutsz a Kilimandzsáróhoz. Mond, nem lehe valami úton-módon veletek tartani? Hajlandó lennék a rám eső költségeket magam fedezni…..

Ismét telefonbeszélgetés december elején:
- Szervusz Feri? Beszéltem az illetékesekkel. Úgy néz ki a dolog, hogy el lehet intézni. Januárban kiutazom Tanzániába, előkészíteni a filmet, és ha hazajövök többet, fogok tudni a dolgokról, és akkor megbeszéljük.

Pali hazajött, megbeszélte, megbeszéltük, elintézte. Bekerültem a hattagú forgató csoportba és megkezdodött a felkészülés. Pali készítette a forgatókönyvet, illetve a forgatókönyveket. Összeállt a stáb csoportja. Rockenbauer Pál rendező, Szabados Tamás operator, Stenszki Gyula s. operator, Schelb Gyula hangtechnikus, és két külsős munkatársként, Dr Pócs Tamás biológus szakértő, és jó magam hegymászó “szakérőoként

Megkezdtük az adminisztratív előkészületeket. Gyűjtöttük az írásos dokumentumokat, könyveket, térképeket, prospektusokat, leírásokat. Készült a költségvetés, melyet hétről-hétre lefaragtak, gazdasági okokból.

Elkezdtük a fizikai felkészülést is. Hétvégeken edzésként, Pali épülő házához jártunk ki Csobánkára, téglát és építőanyagot hordani. A ház egy hegyoldalban készült, hová csak gyalog lehetett felmenni, így az anyagot is kézben, vagy háton kellett felcipelni. Napi 40-50 fordulót végeztünk, 13-15 db nagyméretű téglával. Távolság kezdetben 300 lépés, később 250 lépés a meredek hegyoldalban. Szintkülönbség, mintegy 30-35 m. Ahogy fogyott a téglarakás, úgy csökkent a távolság, de ekkor növeltük a fordulók számát. Ha elfogyott a tégla, jött a kefli, a betontálca stb. Kiadós edzésnek bizonyult, mert a “hegyen” aztán nem is volt semmi probléma a megfelelő eronléttel.

Márciusban megismerkedtem stábunk gyártásvezetőjével, Scmidt Judittal, akit elhalmoztuk, különféle feladatokkal, melyeket, igyekezett maradéktalanul előteremteni. Csak egyet tudott nagyon keveset szerezni, pénzt. Így mindenhová úgy állítottunk be, hogy segítségüket kérjük…, lehető legolcsóbba. Leutaztunk Győrbe a Graboplaszt-hoz orkán anyagért, a vízhatlan pelerinek készítéséhez, amit majd a TV varrodájában fognak megvarrni számunkra, a rendelkezésre bocsátott minta alapján. Ugyancsak Győrben, a kesztyű gyárban, ingyen kaptunk téli, egy ujjas kesztyűket. A Budapesti Csokoládégyár, magas zsírtartalmú különleges csokoládét ajánlott fel. A Honvédség, rádiókat, magasságmérot és minimum-maximum hőmérot kölcsönzött számunkra.

A költségvetésbe beállítottunk egy öt napos Tátrai edzőtáborozást, melyet összekötöttünk volna felszerelés vásárlással. Sem az edzőtáborozás, sem a felszerelés pénzalapját nem engedélyezték. Palinak, külön csatát kellett vívnia a bürokráciával, hogy egyáltalán elutazhassunk dolgozni Tanzániába. Májusban, saját pénzünkből utaztunk ki Szlovákiába és Zakopanéba, hogy egyéni felszereléseinket kiegészítsük. Kassán, Andrási Laci barátomtól kaptunk segítséget. Cipőt, hágóvasat, jégcsákányt, jégcsavarokat kölcsönzött számunkra, illetve azoknak, akik nem rendelkeztek vele. Kötelet, téli anorákot, zoknikat, ingeket, főző készletet és más olyan felszerelési tárgyat vásároltunk, saját költségünkre, amiket itthon nem tudtunk beszerezni, mert nem volt kapható.

Esős csúnya idoben sátraztunk Zakopanéban egy napot, majd Szlovákiában visszatérve felmentünk a Poprádi-tóhoz és ott viharos havazásban felmentünk az Osztervára. Az Oszterva, az átlagos későtavaszi viszonyok esetében egy könnyű gyalogtúra, de ezen a napon 100 km-en felüli szél süvöltözött, erősen havazott és ez által az ösvényen, nyomot kellett taposni. Teljesen eljegesedve érkeztünk a nyeregbe és le kellett ülni, hogy a szél le ne sodorjon bennünket. Nem is volt rossz ez a megpróbáltatás, hiszen a Kibon is várhat ránk ilyen idő, gondoltuk. Másnap, már szép idoben, friss térdig érő havat taposva mentünk fel a Békás-tavakig, majd onnan le, a Poprád-tavi elektricska (villamos vasút) megálló parkolójához, ott kocsiba ülve Kassára és tovább Pestre, hol kellemes tavaszias idő fogadott bennünket. Ezen a napon, több mint 20 órát másztunk, gyalogoltunk, autóztunk. A zord télből, a virágzó tavaszba mentünk át, nem egészen egy nap alatt.

Ahogy közeledett az indulás idopontja, úgy sűrűsödött a tennivalók sokasága. Útlevelek, vízumok, oltások. Felszerelések összehordása, csomagolása. Az útlevelet, vízumokat, repülőjegyeket, hivatalból a TV-ben intézték, de maradt nekünk is bőven elintézni valónk. Munkahelyem igazgatója hozzájárult az elutazásomhoz, méghozzá számomra nagyon kedvezően úgy, hogy a szabadságomból hiányzó napokat, jutalom szabadságként kaptam meg. Eldőlt az is, hogy 1976. június 4-én indulunk Budapestről, a Swissair menetrendszerű járatával Zürichbe, a kora délelőtti órákban, majd onnan több mint 10 órás várakozás után, repülünk tovább Dar-es-Salam-ba. Ez részemre nagyon kedvező volt, mert így lesz alkalmam felvenni a kapcsolatot unokanővéremmel és átvenni a kanadai Tibor barátom, által részemre küldött pénzt. Sajnos abban az időben a külföldről kapott pénzek átvétele még mindenféle csavaros formában történt. Akkor még nem volt valuta egyszámla. Minden beérkezett pénz származását, eredetét igazolni kellett, így egyszerűbb volt, valahová külföldre utaltatni és szükség esetén, ott átvenni. Most már mindez nevetségesen hangzik, de akkor még az ún. "átkosban" éltünk. A TV-től minimális napidíjat kaptunk. A Tanzániai tartózkodásunk költségeit az ottani szervek biztosították (szerződés szerint), így csak csökkentett napidíj illetett meg bennünket. De még ezt a csökkentett napidíjat sem kaptuk meg, mivel a TV pénztára állítólagosan üres volt, legalább is erre a produkcióra vonatkozóan. A fél napidíj 23 napot jelentett volna, amire mindössze 5 és fél napot utalványoztak, ami összesen 10 angol fontot és 40 SFr-ot jelentett személyenként. Így aztán igazán jól jött a barátok és rokonok “dugi” segítség

Indulás elott két héttel, még elmentünk egy négynapos összeszoktató és edző kirándulásra a Bükkbe. Itt már jelen volt a stáb minden tagja, mert a tátrai túrán csak négyen vettünk részt. Remek négy napot töltöttünk a hegyekben. Nagy gyaloglásokat tettünk és a hangulat is remek volt. Nem volt valami kedvezoőaz idoőárás, de ennek örültünk, mert tudtuk, hogy a “hegyen sem lesz állandó a napsütés. Egyedül Szabados Tomi gyengélkedett a túra során, mert őt erősen megviselte az előzőleg kapott oltások hatása. A kiránduláson a fiúk kipróbálták felszereléseiket, megtanultak részben csomagolni és tapasztalatokat szereztek a táborozás területén. Közben ismerkedtünk egymás erényeivel és gyengeségeivel, mely a későbbiek folyamán nagyon hasznosnak bizonyult.

Lassan-lassan összeállt minden. Begyűjtöttünk minden felszerelést, beszereztük a javasolt és szükséges gyógyszereket. Elkészültek a lábszárvédok, esővédő pelerinek. Átvettük a TV által vásárolt egyenruháinkat, mely egy könnyű anyagból készült, homokszínű szafari öltönyből állt. Az öltöny kabátjának bal ujjára pedig egy textil embléma került a két ország zászlajának színeivel és közte szuahéli nyelven Pamoja tutasinda (Együtt könnyebb) felirattal, mely megegyezett a Tanzánoknak készülő film címével. Ezzel az emblémával és felirattal aztán sok sikert értünk el az írástudó bennszülöttek között, főleg a kapcsolat teremtés terén.

Elutazás előtti napon csomagoltunk a TV-ben, mert kaptunk 400 kg túlsúly jegyet, melyet indulás előtt kellett, teheráruként feladnunk. A kamerák, tartozékok, filmek, felszerelési tárgyakból álló, 16 csomagot, adtunk fel úgy, hogy ezekkel csak Dar-es-Salamban fogunk találkozni. Természetesen ezen kívül, maradt még mindenkinek az egyéni poggyásza, ami velünk utazott a géppel. A TV-beli pakolásnál úgy alakult a dolog, hogy a többiek csak hordták az elcsomagolni valót, én meg rakodtam a ládákba, bőröndökbe, táskákba, hátizsákokba, vagyis én vittem a prímet. Ennek az, lett a következménye, hogy közfelkiáltással én lettem a mindenkori “csomagfelelős”. Az én feladatom lett az út során, a csomagok darabszámának ellőnorzése, mindenkori ki és bepakolásoknál. A többszöri átcsomagolások alkalmával a felszerelés és használati tárgyak elosztása, elrakása, kiosztása. Szívesen fogadtam e megbízatást, mert így még hasznosabbnak éreztem magam a csoportban és állandó feladatot jelentett számomra. Ezen kívül, megkaptam még a skriptelési feladatot és a segéd operátori feladatok egy részét is, mely nagyrészt a gép, statív (gépállvány), film nyersanyag cipelésébol állt. A skriptelés, a felvételek (főleg a hanggal szinkronban készültek) sorrendiségének lajstromozása, megjelölése, lejegyzése, melynek nagy jelentősége van a majdani vágás alkalmával. Ezzel együtt jár még a “csapózás” is, mely a szinkron felvételek alkalmával, e kis táblácskát tartanak a felvevőgép elé, melyen krétával fel van írva a felvétel helye, tárgya majd a csapós bemondja hányadik felvétel és egy kis léccel, rácsap a táblácskára. Ez egyidejűleg kerül fel a film és hangszalag elejére és mikor a film vágására, kerül a sor, a vágó könnyen be tudja azonosítani, és szinkronba tudja tenni a képet és a külön szalagra rögzített hangot. Ha ezt nem végzik el jól, akkor szokott az előfordulni, hogy a riport alany szája égészen másképp mozog, mint a hallott hang megkívánná. Ez a feladat sokszor nagy derültséget okozott a filmezéshez nem értő bennszülöttek között. Ők csak azt látták (legtöbbször népes bámészkodó csoport vett körbe bennünket, főleg ha falvakban forgattunk), hogy a felvételek előtt, egy ősz hajú “mz (szuahéli lnyelven: öregember), egy táblával a kezében kiabál valamit, csattint, majd elugrik a kamera elől, sokszor többször is, ha a felvételt meg kellett ismételni. Ez számukra teljesen érthetetlen cselekedet volt és nem értették az okát.

Egyszóval igyekeztem magam hasznossá tenni, illetve beilleszkedni a munkacsoportba. A szakember társak szívesen fogadtak, a később csatlakozó Pócs Tamással együtt és az egész út során kellemes baráti hangulat uralkodott csapatunkban.

Indulás és megérkezés.

Délelőtt 9-re, kellett a reptérre mennünk. Egy kollégám jött értünk kocsival és édesanyám kíséretében vitt ki bennünket, akkor még Ferihegy 1-re, ahol gyülekezett kis csapatunk. Mindenkinek kiváló volt a hangulata. Egyenruhánkba állítólag egészen csinosan néztünk ki és feltunő jelenségek voltunk. Mivel előző napon csomagjaink nagy részét teheráruként feladtuk, így most már kevesebb került feladásra. Részemről csak egy kézitáska és a fotótáskám volt velem. Családtagoktól és barátoktól elbúcsúztunk és megkezdtük a beszállás előtti szokásos herce-hurcát. Egy DC-9 Caravelle géppel, menetrend szerint indultunk és érkeztünk meg Zürichbe. Az utazás során kellemesen telt az idő. Alig hogy elhelyezkedtünk és elfogyasztottuk a felszolgált ételeket és italokat, már is landoltunk a Kloteni reptér betonján. Kiszállás után, mivel csak személyi poggyászunk volt, perceken belül elintéztük az érkezéssel járó adminisztrációt és máris kinn álltunk az óriás előcsarnokban. Az információnál elintézték, a repülotársaság költségére a 10 órás tranzit időre, a városban a szállodát és ebédet, valamint az utazási költséget oda-vissza, amit én nem vettem igénybe. Közben megérkezett Emil sógorom, kivel előzetesen leleveleztem, hogy várni fog rám a reptéren. Rövid tanácskozás után megbeszéltük, hogy mivel a szabadidő elégséges, elvisz magával Baselba és majd estére, negyed 10-re a beszálláshoz visszahoz. Miután megkerestük az emeletes garázsban hagyott Renault gépkocsit, és az automatánál kifizettük a parkolási díjat, két óra múlva már Baselba voltunk. Útközben beköszöntünk Évához (Emil lánya), vásároltam egy-két hiányzó felszerelést, mint eldobható gázpalackot, gleccser krémet. A gázpalack nem volt drága, de a gleccserkrém annál inkább. Mondtam is a sógornak a fizetésnél: - Hha tudtam volna előre, inkább hagytam volna leégni a bőrömet. Erre ő kijelentette: - Megér nekem ennyit a te pofád. Mondanom sem kell, hogy milyen jól esett, hogy ily nagy becsben tartják az ábrázatomat.

Lili nővérem nagyon meglepődött, mikor meglátott, hiszen nem várt. Nagyon kellemes órákat töltöttem Baselban, a Hungária étteremben, hol mindig jól éreztem magam, ahányszor csak ott jártam. Beszéltem telefonon Iván öcsémmel is, ki szintén gondoskodott rólam egy pénzes borítékkal, mely a Kloteni reptéren, a postán várt, de ezt az összeget nem vettem fel, mert mire visszaérkeztünk a posta már be volt zárva. Megnyugtató érzés volt, hogy a rokonok ily kedvesek voltak hozzám, ismerve “valutáris” helyzetemet, és minden igyekezetükkel az voltak, hogy ilyen irányú problémáimat enyhítsék. Ilyen már máskor is előfordult és részemről csak az volt a baj, hogy én csak kevésbé tudom itthon viszonozni. Délután átlátogatott Éva és férje Attila, akikkel kellemesen elbeszélgettünk a jövőbeni terveinkről. Fél 8 után indultunk vissza a reptérre és egy kis drukk után érkeztünk meg. Útközben tankolnunk kellett valahol, de persze ilyenkor nem talál az ember kutat. Csaknem fél órás keresgélés után találtunk egyet és így a megbeszélt időponthoz képest, késve érkeztünk vissza a reptérre, hol természetesen társaim már türelmetlenül vártak. Gyors búcsú Emiltől és máris megkezdtük a beszállás előkészületeit. Kézipoggyászunkat átvilágították és a gázpalackokat, zsebkéseket, átvették biztonsági okokból (nehogy felhasználjuk gépeltérítéshez) és majd megérkezés után átvehetjük az utas kíséroktől. Rövid várakozás után szólítottak bennünket a beszálláshoz. Úgynevezett, csápos beszállásunk volt. Üvegfolyosóról – üvegfolyosóra tértünk gyalogosan, míg végül a gépünk ajtajába találtuk magunkat. Számozott helyünk volt a DC-10-es óriás gépen, mely 248 utast tudott magába fogadni, de nem volt tele, kényelmesen el tudtunk helyezkedni. Az utastérben, mely két nagy és egy kisebb teremből állt, hatosával álltak a széksorok, köztük két közlekedő folyosóval. Szinte hihetetlen, hogy e nagy kolosszus fel tudjon emelkedni a földről. Négy turbó motorja, csaknem 70.000 Le/kp. teljesítményt képes leadni és felemelni a 252 tonnás monstrumot, és nem is akárhogy. Az utas alig vesz észre valamit. Perceken belül képes elérni a 10.000 m-es utazó magasságot és a 900 km-es utazósebességet. Kényelmesebb és csendesebb, mintha egy 100 km-es sebességgel közlekedo Ladában ülne az ember.

Svájci pontossággal 22.15-kor startoltunk, de alig hogy felemelkedtünk, máris közölték hangszórón, hogy menetrend szerint Genfben leszállunk. Hogy ebben mi az üzlet, azt csak a repülotársaság szakemberei tudhatják. Gondolom nem olcsó mulatság egy ilyen óriás gép le-felszállítása, ellátása, újratöltése. Így számomra érthetetlen, hogy alig 250 km-es út megtétele után, országon belül, leszáll egy kontinentális járat. Érdekes az is, hogy menetrend szerint ezt csak menetben végzik. Jövetben csak Klotenre érkezik a járat. A beszállás és újratöltés idejére, kiszálltunk a tranzitba egy kicsit nézelődni, de nem sokat láttunk, mert késő este lévén már csaknem minden be volt zárva. A megismételt felszállás után megvacsoráztattak bennünket elegáns étlap szerint, melyben természetesen válogatási lehetőség nem volt, de így sokkal elegánsabb. Szeszes italt csak pénzért szolgáltak fel. Szórakoztatás céljából filmet vetítettek (minden teremben külön-külön ugyanazt) de ebből is üzletet csináltak. A képet mindenki nézhette, de hangot csak az kaphatott, aki pénzért bérelt fülhallgatót. Számomra természetesen hanggal sem lett volna szórakoztathatóbb, mivel angolul sem tudok, így aztán inkább megpróbáltam a lehetőségekhez mérten aludni, mely többé-kevésbé sikerült is.

Pirkadatkor már fenn voltam és végignézhettem ismét egy csodálatos napfelkeltét, mely hasonlóan szép volt, mint annak idején, mikor Egyiptomba utaztam. Ha a gép magasságot változtat ebben az időszakban, a Nap hol fenn, hol a horizont alatt van, akkor akár több napfelkeltét is végignézhet az utazó, percek alatt, és mivel a gép közben halad, más-más légköri viszonyok, közé kerül, és más-más színváltozatokat láthat az ember. 7 órakor, valahol Szudán felett, köszöntött bennünket a gép parancsnoka, felhívta figyelmünket, hogy időzónát léptünk át és óráinkat toljuk előre két órával. Elnézést kért, hogy az éjszaka egy kicsit “rázós” volt az út, mert egy vihar zónán haladtunk keresztül. Ebbol semmit sem vettem észre, mert éppen abban az időszakban sikerült elaludnom. Mindenesetre, most reggel ragyogóan sütött a nap, motorjaink halkan duruzsoltak és kellemesen éreztük magunkat. Az utaskísérők forró törölközőket osztogattak, melyektől kellemesen felfrissültünk, majd felszolgálták a bőséges reggelit. Mire mindennel végeztünk már landoltunk is Nairobi betonján, 6088 km megtétele után. Közben átrepültük az egyenlítőt és a déli féltekén szálltunk le. A gépbol nem szállhatunk ki, mivel az utasok nagy része Dél-Afrikába, Johannesburgba utazott, azaz az akkor gyűlölt fajelnyomó országba, és annak állampolgárai is voltak a gépen. Tiltakozásul, mindenkinek megtiltották a kiszállást. Alig hogy elhagytuk Nairobit és elértük a tízezer méteres utazási magasságot, megjelent alattunk, a felhőtengerbol kimagasodó Kilimandzsáró, a Mawenzivel és egy kicsit arrébb, a mögötte lévő Meru vulkán piramisa is. Hegyünket a felhők mintegy 4000 m-ig beborították, de a csúcs szakasz, a gleccserekkel, valamint a Kibo-nyereg, ragyogott a napfényben. A Kibo-hut tetejét borító alumínium lemez tükörként jelezte a menedékház helyét. A gleccserek már innen sem voltak valami biztató jelenségek. Hosszúak ugyan nem voltak, de esési szögük meghaladta a 40 fokot. A Heim-gleccser (mely eredetileg úti célunk volt), ebből a nézőpontból, egészen nem volt látható, csak a pereme, de az sem volt biztató látvány. Már itt felmerült a kétség, hogy vajon sikerül-e, megbirkózni vele. Természetesen zúgott a felvevőgép és kattogott a fényképezőgépek zárja és készültek a felvételek a gép ablakán keresztül. Mire lecsitultak a kedélyek és kitárgyaltuk a szép látvány élményeit, baloldalon feltűnt az Indiai óceán. Alattunk szavannás táj, melyet a tengerpart közelében, dombos, hegyes vidék szegélyezett. Feltűntek Dar-es-Salam házai és kikötője, mely felett egy nagy kört végeztünk a leszállás előtt. Szerény fogadóépület mellé gördültünk és csaknem függőlegesen sütő, ragyogó napfényben szálltunk ki a gépből 11 órás utazást követően, és először szippantottuk be, az eléggé forró és szokatlan, afrikai levegő láthatatlan molekuláit. Vakító napfény, óriás kék égbolt, több szász fehér felhogomollyal. Sárgálló szavannás táj, itt-ott nyúlánk pálmafákkal, szürke beton, kissé szegényesnek ható öltözetű, sürgölődő fekete emberek képével, rögződött bennem az első pillanat. Megérkeztem fekete Afrika földjére.

Míg a fogadó épület felé lépkedtünk, szembe jött velünk Farkas Jenő a Tanzániai Magyar Nagykövetség megbízott ügyvivője, ki fogadásunkra érkezett. Ő kísért bennünket útlevélkezeléshez, és közbenjárásával kaptuk meg vízumainkat a helyszínen. Ellenben, Theofil Shiku a készülendő film társszerzője és állandó kísérőnk nem volt sehol. Közben gyorsan elintéződött a vámolás is, miután kabátunkon lévő embléma felirat megmagyarázása után, tisztázódott érkezésünk célja, csak formaságokra szorítkozott. A teheráruként, feladott csomagjainkat nem kaptuk meg, mivel hétvége lévén nem volt hivatalos idő.

Igen. Miért is jöttünk? Mit is akarunk mi tulajdonképpen tenni ebben az országban? Hogy is került sor egyáltalán erre az utazásra? Erről egy pár sort.

A jelenlegi tanzániai kormány megalakulása előtt, az ország lakóságának nagy része, nomád életformában élt. Ennek részbeni felszámolására, a Tanzán párt (TANU) és a kormány, egy négy éves letelepítési programot hirdetet meg. A nemzetközi kulturális kapcsolatokon belül a Magyar Televízió, 1973-ban Szinetár Miklós rendezésében, a tanzán kormány felkérésére, készített egy ismeretterjesztő filmet a Tanzániai Mezőgazdasági Szövetkezetek szervezéséről. A film bemutatása után sikeresnek mutatkozott, úgy a tanzán, mint a magyar közönség előtt. Igényként jelentkezett egy további film készítése, a mozgalom fejlődéséről, a kormány négy éves letelepítési programjának eredményeiről. E második film készítésére kapott Rockenbauer Pál rendező megbízást. Mivel a szerződés lehetőséget nyújtott egy párhuzamban készülő, a magyar TV által választott témakörben, készülő film leforgatására is, így került sor a Kilimandzsáró élővilágáról szóló ismeretterjesztő film, forgatókönyvének elfogadtatása. E két film előkészítésére, forgatókönyveinek elfogadtatására, forgatási feltételek tárgyalására utazott ide, még januárban, Pali barátom. Ekkor döntöttek a stáb létszámáról, a forgatási napok számáról, a felkeresendő helyek (városok, falvak, területek), utazási módozatok formájáról, az egyes helyeken történő tartózkodási időpontokról. Az MTV fedezte az oda-vissza utazás, a szükséges nyersanyag, a szakember, és a filmkészítési (labor, vágás, szöveg, szinkron, stb.) költségeket, a tanzán fél, a teljes ellátást, az országon belüli utaztatást, szállást, étkeztetést, valamint a forgatási feltételek biztosítását. Mint a forgatás végén kiderült, e feltételeknek a legmesszebbmenokig, pontosan, kifogástalanul tettek eleget mindenki megelégedésére. Személyem pedig, a már említett módon került ide. A fentiekről természetesen tudott a magyar követség is és ezért vártak bennünket a repülőtéren. Mire kijutottunk a reptér épülete elé megérkezett Shiku úr is, egy ötven év körüli, magas, kissé kopaszodó, fekete, férfi személyében, ki harsány bocsánatkérések közepette mentegette magát a késésért. Barátságos bemutatkozás után (név szerint már ismert bennünket), bepakoltunk egy Land Roverbe és a követség Mercédeszével indultunk a város felé, egy most épülő korszerű úton, melyet a nyugat-németek (akkor még két Németország volt) építettek, a reptér és a város között. Az út mellett kétoldalt főleg, raktárak, lerakatok, kisebb üzemek települtek. Mivel az útnak, csak szakaszai voltak készen egy nagyon rossz, poros terelőúton érkeztünk a város centrumába. Itt ért mindjárt az első szokatlan tapasztalat, a balra tartás, azaz a balra hajts szabálya. Mivel sűrűn közlekedő ember vagyok, ez a szabály furcsán kizökkentett a megszokott ritmusból. Ha nekem kellett volna a volán mögött ülnöm, valószínű sok galiba okozója lettem volna. A tengerpart közelében, a New Afrika hotelban fogunk négy napig lakni. Programunk szerint repülővel utazunk majd az ország nyugati szélére, a Tanganyika-tó partján lévo Kigomába, de oda csak szerdán lesz járatunk. Szállodánk a város központjában, egy modern 10 emeletes épület. Egy ágyas, fürdőszobás, légkondicionált szobákban kaptunk elhelyezést. A szobák átvétele után fogadóink elbúcsúztak, hogy pihenjük ki magunkat és ismerkedjünk a környezettel. Farkas Jenő megígérte, hogy másnap 9.00-ra értünk jön és kivisz bennünket a tengerpartra fürdeni és egy kis tájékoztatást tartani, az ország viszonyaira vonatkozóan. Theofil elintézte, hogy a hotelban ételt, italt, és a hotel szolgáltatásait (mosatás, room servis stb.) utólagos elszámolásra részünkre, kiszolgáljanak. Így ellátási problémáink nem voltak. Délután elmentünk egy kicsit sétálni az üzleti negyedbe és tapasztaltuk, hogy az áruválaszték nem valami bőséges, még a mienkéhez képest sem. A főváros jellegét nem is tudom mivel magyarázni. Egy világváros jellegétől messze van, de nem is egy elmaradt falu. Forgalma elég nagy. Utcái közepesek és nagyrészük kövezet. Az épületek vegyesek. Van modern több emeletes is, melyek többnyire szállodák, vagy középületek. A lakóházak többsége egy-két emeletes, földszintjükben üzletekkel, legtöbbször indiai származású kereskedővel. Az üzletek közül akad hagyományos üvegportálos is, de legnagyobb részt a trópusokra jellemző, nyitott pórtálú helységek, az árút félig kirakva az utcára. A hivatalok berendezései a lehető legegyszerűbbek, ugyanakkor a szállodák nagy része, európai szintű, modern, vagy éppen luxus kivitelű. Természetesen ezeket nagyrészt csak a külföldiek látogatják, vagy az indiai kereskedők, akik a ”gazdag” réteget képviselik, de pénzüket nem tudják elkölteni, mert nincs mire. Autó behozatal nagyon korlátozott, ingatlan nem vásárolható, fejlett iparcikkek is csak korlátozott mértékben érkezik az országban. A szállodaiparban, csaknem kivétel nélkül férfiak dolgoznak, a takarító személyzettől, a pincérig, mely a munkanélküliségre utal. Az eddig tapasztalatok szerint kisebb üzemeket láttunk, de nagyobb gyárat, egyet sem. A nagyrészt alvás nélküli éjszaka után elég fáradtak voltunk, így korán megvacsoráztunk és lefeküdtünk. Szállodánk étkezdéjében az étlap elég szegényes választékot kínált. Egy teljes menü, egy-két leves és egy-két húsféleség van választéknak feltüntetve. Ma például, vagy marhahúst, vagy egyféle halat választhattam. A lepényhal mellett döntöttem és nem bántam meg, mert nagyon ízletes és finom volt. A nappalok és éjszakák időtartama, itt csaknem egyforma. Mivel aránylag közel vagyunk az egyenlítőhöz így, a 12 órás periódus váltja egymást. Fél 7 körül kel a nap és 18.30 után nyugszik. A pirkadat és a naplemente nagyon rövid idő alatt következik be, mert ezen a tájon a legnagyobb a Föld forgási sebessége. A nappali hőmérséklet a 35-40 fok körül mozog, de jobban elviselhető, mint otthon, mert a trópusokra jellemzően száraz a levegő és mindig, fúj egy kicsit a szél, mely felszárítja az izzadságot. Az éjszakák ellenben fülledtek, melegek és annak, aki bírja, annak jó szolgálatot tesz a légkondicionálás, ha van. Részemről nem szeretem, mert számomra olyan, mintha egy frizsiderből jönne, vagy menne az ember. Persze valószínű hozzá lehet szokni, de ez nekem nem sikerült az ott tartózkodás alatt.

Másnap reggel hét óra felé ébredtem, jól kialudva magam. Reggeli előtt prózai dolgokkal foglalkoztam, mint zokni stoppolás, gyógyszeradagolás (ennek is én lettem a felelőse) és szétosztás, naplójegyzetelés. Reggelinket a szálló teraszán fogyasztottuk el, mely gyümölcsléből, tojásból, vajból, dzsembol, kávéból, teából és zsemlébol állt. Tehát éhezésrol szó sem lehetett. Levezetésül kicsit kimentünk sétálni a tengerpartra, közelebbről megszemlélni az éppen ott horgonyzó nagy kínai személyszállító hajót.

Jenő pontosan, a megbeszélt időben jött értünk. Ő vezette a gépkocsit, így mindnyájan belefértünk. Kimentünk a város szélére egy szép fövényes tengerpart szakaszra és a kókuszpálmák, árnyékában levetkőzve, mindjárt ki is próbáltuk, a szelídnek mutatkozó Indiai óceán langyos vizét. A part szép tiszta homokos, fürdőzésre nagyon alkalmas, de az óceán vize nem oly szép tiszta, mint az Adria volt. Persze ennek részben pont a homok az oka, melyet a hullámverés és a dagály-apálymozgás kavar fel. A sótartalom is alacsonyabb az Adriáénál. Ki-kifeküdtünk közben a homokba, és Jenő közben tájékoztatott az ország kül és belpolitikai helyzetéről, a gazdaságról, az országban tartózkodó európai és ezen belül az ott tartózkodó magyarok helyzetéről, viselkedési formákról. Előkerült a kocsiból egy hűtődoboz, tele sörrel, Colával, így kellemesen telt az idő. Mint később kiderült ez volt az egyetlen olyan nap, melyet igazán pihenéssel tölthettünk. Később megjelent a parton egy fekete fiú, egy zsák kókuszdióval, kínálgatva eladásra. Mivel közülünk többen nem ettek, illetve nem ittak ebből az ízletes gyümölcsből, örömmel vettük Jenő meghívását, mert nekünk egy fillérünk sem volt, az ország pénzéből, mivel a bankok hétvége lévén szintén be voltak zárva, mint a reptéren a hivatal. A kókuszdiót a fiú, a szemünk láttára lékelte egy pangával (mintegy 50-60 cm hosszú, 6-8 cm széles, egyenes pengéju bozótkés) és darabjáért 1,5 T. schillinget kért, mely kb. 4.50 Ft-nak felelt meg. Kellemesen hűvös és nagyon ízletes leve, felfrissített a nagy melegben. Mikor aztán fizetésre került a sor kiderült, hogy kis barátunk, igen csak hadilábon áll a számolás tudományával. Jenő 10 S-es pénzel fizetett a 6 kókuszdióért. A fiú nem erőszakosan, de kevesellte a pénzt.
- Hát mennyibe kerül egy? – kérdeztük
- Másfél schilling Uram, – válaszolt
- No hát, akkor 6 x 1,5 az 9 schilling. Nem?
- Nem, Uram, ez kevés, – hajtogatta, bájos szerénységgel és semmiképp nem akarta elhinni hogy az a pénz, amit kapott még több is, mint amennyi járna. Egyre csak azt hajtogatta csendesen, hogy "Nem Uram, ez kevés"”. Végül az ujjait is igénybe véve a számoláshoz, megnyugodott, hogy nem akarjuk becsapni.

A hotelban ebédeltünk és a délutánt sziesztával töltöttük. Este 7-re küldte értünk a szolgálati kocsit Jenő, mert meghívott a követségre, egy magánlátogatásra. A követség épülete, közel a tengerparthoz, a város villa negyedében van, szép modern egy emeletes épület, szépen gondozott egzotikus, kertel, fehér kő és drótkerítéssel. A bejárat előtt óriás datolyapálma ad kellemes árnyékot az érkezőnek, de akadnak az udvarban banánfák is. A földszinten vannak a hivatalos és vendéglátóhelységek, az emeleten a szolgálati lakások. Érkezésünkkor nagykövet éppen nem volt. A réginek letelt a szolgálati ideje, az új pedig még nem érkezett meg szolgálati helyére. A hallban foglaltunk helyet és Jenő dia és filmvetítést rendezet az országban eltöltött négy év anyagából. Főleg az Arusai és a Mikumii nemzeti parkokból láttunk állat és tájképeket. Kellemesen éreztük magunkat és késő este tértünk vissza szállásunkra.

Hétfon reggel 7 felé, Pali ébresztett telefonon és kondíció tartás érdekében lementünk a partra futni. Már tegnapi napon is futottunk a fövényen és szándékunkban volt minden nap a futást megismételni, nehogy eltunyuljunk mire a hegyhez érkezünk. Sajnos ebből aztán nem lett semmi. Mert mikor elkezdtünk dolgozni, akkor korán keltünk és indultunk, és többnyire késő este érkeztünk vissza szálláshelyeinkre. Most mintegy 2 km-t futottunk a lágy homokon és jól átizzadva érkeztünk vissza. Theofil jött értünk, mentünk a felszereléseinkért a reptérre, hol mindent rendbe találtak részünkről, csak éppen a vámmentességet igazoló okmányt nem tudtuk produkálni, amit Theofildnek kellett volna biztosítani. Visszatértünk a városba, jártuk a különböző hivatalokat, míg meg nem untuk. Rá kellet jönnünk, hogy ebben az országban is legalább oly nagy a bürokrácia, mint minálunk. Mivel két órára, a követségre voltunk hivatalosak, mert fogadást rendeztek számunkra és a tanzán érdekeltek számára, így nem maradt tovább idonk a futkosásra. Kértük az illetékeseket, hogy intézzék a hiányzó papírok beszerzését. Fél 2-kor küldték értünk a gépkocsit és útközben felvettünk még két fekete urat. Az egyiket, Dr Mácsát, már ismertük a reptérről, a másik Dr Mungi, egy szimpatikus fiatalember, ki doktorátusát Magyarországon szerezte és most a Tanzán Tájékoztatási Hivatal vezetoje. Egészen jól beszélt magyarul is. A követségen a halban fogadtak bennünket, majd szépen Herendivel terített asztalhoz invitáltak, hol májgaluska levest, magyaros csirkemájat, paprikás csirkét és legnagyobb megrökönyödésünkre, túros palacsintát szolgáltak fel, Rajnai és Tokai borok, kíséretében.

Még indulás előtt otthon beszereztünk és megkaptunk mindenféle védőoltást. Kolera, sárgaláz, tetanusz, malária, de még a Szabin cseppeket is. Az egyik oltás alkalmával egy szórólapot is mellékeltek, melyben figyelmeztettek, hogy mit és hogyan együnk igyunk a trópusokon. Többek között volt egy olyan figyelmeztetés is, hogy: “túróféleségekőo tartózkodjunk. Erre visszagondolva, egyszerre okozott mindnyájunknál, nagy derültséget az asztalnál, mikor megláttuk a szervírozott túros palacsintát. Az ebédet Jenő felesége produkálta igen ízletes módon, csak az volt a baj, hogy még az út elején voltunk és még nem tudtuk kellően élvezni a hazai ízeket. Kávét ismét a halban fogyasztottuk el, különféle italok társaságában. A tárgyaláson ismét egyeztetve lett a forgatási és úti terv, mely szerint július 14-én fogunk gépkocsival visszaérkezni Dar-es-Salamba, azaz 35 napig leszünk távol. A programban pontosan rögzítették, hogy mivel, mikor fogunk utazni és meddig fogunk egy-egy helyen tartózkodni. E programot minden megyeszékhelyre továbbították, feladatul téve az illetékeseknek, hogy érkezésünkről, ellátásunkról, valamint közlekedésünkrol mindenkor gondoskodjanak.

Sötét este érkeztünk vissza a New Afrikába, hol a nagy étterembe vacsoráztunk meg. Mivel ez reprezentatív étterem volt az étlap is nagyobb választékot kínált, persze sokkal, magasabb árakkal. Langusztát választottam, mely nem csak nálunk, hanem itt is fejedelmi ételek, közé tartozik. Főve ettem, mely nagyon ízletes, de a későbbiek során sütve még jobban ízlett. Vacsorám “csekély” 286.-S.-be került, mely bizony nem kevés,őfoleg az itteni kereseteez képest, de megnyugtattak bennünket, hogy az étkezésünkön ne spóroljunk, mert jártak már itt, sokkal szerénytelenebb magyar tévések is, előttünk. Azt hiszem, így utólag nem lehetett panasz ránk. Sosem vittük túlzásba a költekezést, sem az étkezés, sem az italozás terén. Egyikünk sem szeretett dorbézolni, és fölöslegesen költekezni. Kellemes kis csapattá verődtünk össze, kiegészülve Theofilel. Sosem volt közöttünk különösebb differencia az út során. Ha merült is fel apróbb ellentét, vagy véleményeltérés, mindig sikerült nyílt bírálattal, vagy megbeszélés formájában lerendezni a dolgokat. Mindig vidám, jókedvű hangulat volt az uralkodó, bárhol voltunk, bárhová mentünk. Szerettük ezt az országot és az ott élő embereket. Ezáltal a legprimitívebb környezetben is, pillanatok alatt sikerült jó hangulatot teremteni. Ebben sokat segített Theofil, aki értette nyelvüket, aki minket legalább úgy szeretett, mint mi őt. Tapasztalta, hogy nem idegenkedünk az egyszerűségtől és a szegénységtől. Látta, hogy nem idegenkedünk a legegyszerűbb emberektol sem, és nem teszünk különbséget fehér és fekete között. A legszegényebb falvakban is gyorsan megbarátkoztunk az ott élőkkel és így ők is, hamar megbarátkoztak velünk. Mindig volta a zsebünkben, vagy a táskánkban valami apró ajándék, sokszor csak egy higgy kendő, rágógumi, vagy egy üres filmorsó, a gyerekeknek, amely mindig megtette a megfelelo hatást.

Reggeli előtt ma is lefutottuk a tegnapi kört a tengerparti homokon és a bőséges reggeli után várni kezdtük Theofilt, hogy hozza a csomagokhoz szükséges papírokat. Vártunk-vártunk, de nem jött sem ő, sem a csomagok. Mivel más tennivalónk nem volt, ültünk a teraszon és gusztáltuk a nagyrészt színes öltözetben, számunkra szokatlan frizurával ékesített, szép tartású nőket. Egyenes gerincű tartásukat a fejükön hordott teherviseléstől kapták. Itt minden terhet, főleg a nők hurcolnak. A fekete, tömött, göndör hajukat, vagy apró csíkokba fonva, vagy megsodorva hordják fejükön. A csíkokból különböző mintákat alakítanak ki koponyájukon. A kicsit hosszabb hajúak, megsodorják a hajszálakat és 8-10 cm-es pálcikákat, képeznek, mely aztán úgy áll a fejük tetején, mint a szputnyikokon az antennák. Az egész hosszú hajúak pedig vékony fonatokból, kosárkákat, koronához hasonló fejdíszeket formálnak belőlük. Ruházatuk, nagyrészt, színes nagyméretű kendőkből áll, egy vagy két darabból. Az egyiket a mellük felett csavarják magukra, a másikat vagy fejükre, vállukra borítják, de ebbe kötik fel a hátukra a még járni nem tudó csecsemőket is. A kis apróságoknak, csak a fejük látszik ki, szorosan hozzálapulva anyjuk hátához. Persze akad európai módon öltözködő is, főleg a városokban. A férfiak a lehető legegyszerűbben öltözködnek. Pantalló, színes európai módon készült inggel és könnyű szandálokban és sarukban járnak. A férfiaknál sokkal feltűnobb a rossz öltözködés. Sok kopott nadrágú és szakadt ingű, férfit látni az utcán.

Délben meguntuk a várakozást és ebéd után szétszéledtünk szobáinkba, hol később, Theofil telefonja ért utol bennünket. Két órára megbeszélt egy sajtótájékoztatót részünkre, a helyi lapok tudósítói részére, kik fel fognak keresni bennünket a szállodában. Pontosan meg is érkeztek vagy tizen. Alig fértünk el a szobámba, mert ott fogadtuk oket, mivel ott volt a legnagyobb rend. Elmondtuk jövetelünk okát és célját, feltettek egy-két kérdést a készülendő filmre vonatkozóan, készítettek fotókat, és eltávoztak. Másnap a Tanzániai Daily News oldalán olvastuk a megjelent riportot. Közben Gyula és Gyuszi kimentek a reptérre, egy fekete úrral, a csomagokért, de 4 óra körül telefonáltak, hogy még mindig nem kapták meg. Telefon ide-oda. Hol Theofil, hol Mácsa beszélt valakivel, számunkra érthetetlen szuahéli nyelven, de egyáltalán nem ideges hangulatban. Mi azonban nagyon is idegesek voltunk. Holnap reggel el kellene utaznunk, csomagokra mindenkép szükségünk lenne. Át kellene pakolni, egy részüket fel kellene adni Moshiba (a hegymászó felszerelést), a felvevőgépeket is át kellene vizsgálni, a film anyagot szétosztani, stb. stb. Bőven volna mit tenni az elutazás előtt. A holnapi gép nem vár és csak három nap múlva indul a következő. Már a magyar követséget is igénybe akartuk venni, mert az idő múlott és tudtuk, hogy csak 17 óráig van hivatal a reptéren. Pali kínjában kijelentette, hogy holnap vagy Kigomába utazik a csomagokkal, vagy Pestre és akkor, küldjék utánunk, ahogy akarják. Ahogy én ismerem, meg is tette volna. A sok telefonnak mégis csak volt valami hatása, mert az utolsó pillanatban kiadták a fiúknak és rövidesen meg is érkeztek vele. Késő estig csomagoltunk és pakoltunk. Összeállítottuk azt a felszerelést és egyéb holmit, amire csak a hegyen lesz szükségünk és feladattuk, hogy ne keljen magunkkal cipelni a fél országon keresztül.

A Tanganyika tótól– Taborái

Június 9-én, hajnali 4-kor ébresztettük egymást, telefonon. háromnegyed 5-re jött értünk Theofil és Macsa. Addigra már lehordtuk csomagjainkat a hotel előcsarnokába, így gyorsan bepakoltunk az érkező két gépkocsiba és mentünk ki a reptérre, hol még két személynek el kellet intézni a helyfoglalását. Kíváncsi lennék, hogy kinek kellett itt maradnia miattunk, mivel az előző napokban nem tudták “bukkoltatni” a teljes létszámunkra a helyjegyet, most ellenben mindenkinek OK lett. Egy kis, 44 személyes Focker 27 típusú, úgynevezett felső szárnyas, kétmotoros géppel utaztunk, melynek pilótája angol nemzetiségű volt. Csinos utaskísérőnk egyszerű reggelit szolgált fel és mire elfogyasztottuk már is szálltunk le Dodomában. Dodoma van kijelölve az ország késobbi fővárosának, mivel nagyjából az ország közepén helyezkedik el, de ennek egyenlőre, semmi nyoma, legalább is a reptéren. Szinte bódénak tűnő fogadóépülete előtt álltunk meg és kiszállva végignéztük, hogy 6-8, 200 literes hordóból, átpumpálják az üzemanyagot a gépünkbe, kézzel. Az időjárás kimondottan hűvös volt, csaknem fáztunk a várakozás alatt. Dodoma a Tanzán magasföldön fekszik, 8-900 m-es tengerszint feletti magasságban. Itt kimondottan kellemes és európaihoz hasonló az idojárás. Nincs olyan fülledt meleg, mit a tengerparton és a nagy kiterjedésű szavannás területeken is fúj állandóan, egy kellemes hatású enyhe szél. Következő leszállásunk Taborában volt, mintegy további egy órás repülés után. A reptér “betonja” vörös, döngölt, kemény föld, de különbnek hatott, mint a Dodomai. Itt fényképez sem lehetett, mert egyben katonai bázis is, melyet egy öreg terepszínűre festett szállítógép látványa igazolt. Itt ellenben már motoros szivattyúval ürítették át a hordókból az üzemanyagot, valószínű a hadsereg technikai “fejlettségének” következményekén Egyébként a katonai objektumok, tárgyak és személyek fényképezésére nagyon finnyásak voltak, amire előre figyelmeztettek bennünket, de kezdetben nem gondoltuk, hogy ennyire. Egy alkalommal, filmforgatás közben arra jött egy katonai teherautó és belehajtott akaratunk ellenére a felvétel hátterébe. Akkora patáliát csaptak, hogy percekig tartott, míg megmagyaráztuk, hogy nem őket akartuk filmezni. Katonát fényképezni, még az utcán is tilos. Egy másik alkalommal Gyula, egy mohamedán imaházat akart fényképezni, minek környékén valószínű, valami katonai objektum lehetett, de még most sem tudjuk, hogy mi. A járókelők szóltak rá és Theofil magas rangú, közbejárásával tudtuk csak megmenteni a bonyodalmaktól. Még a helyi vezetők sem tudtak közbejárni érdekében.

11 óra után érkeztünk meg a Tanganyika-tó partján lévo Kigomába. Eddig óriás, lapos, szavannás felföld felett repültünk, melyet itt-ott váltott fel erdő és egy-egy település képe. Taborától alattunk kígyózott, az országot átszelő vasútvonal keskeny szalagjának, csíkja is. A kis reptéren aránylag elég nagy tömeg fogadta a gépet, melynek az volt az oka, hogy a gép azonnal fordult is vissza Dar-es-Salamba. Így az elutazók és azok kísérői, valamint az érkezők és azok fogadói is, a reptéren tartózkodtak. Szikrázó napfényben szálltunk ki és mindjárt egy nagyon kellemetlen szituáció részeseivé váltunk. Az elutazók között várakozott beszállásra Jane Goodall, aki az Ember árnyékában című, Magyarországon is megjelent könyvet írta a csimpánzokról (évekkel később, ismeretlen vadorzók meggyilkolták), férjével és kíséretével. Eredetileg fel akartuk keresni a Kigoma környéki csimpánz rezervátumban, de már Dar-es-Salamban közölték, hogy nem valószínű próbálkozásunk sikere, mert a telep átmenetileg be van zárva, és nem tartózkodik a helyszínen. Második férje, egy idős angol férfi, ki Tanzániában él, és a Tanzán Nemzeti Parkok főigazgatója. Szabados Tomi, fényképezőgépével közelükbe férkőzött és felvételt készített róluk. A gép zárjának csattanását meghallották, de Tamás mindjárt elfordult és visszatért hozzánk. Közben és is feléjük tartottam “élesített” gépemmel, mikor a férj észrevett és morc ábrázattal rám mordult angolul, amit természetesen én nem értettem. Mikor aztán Theofil látta, hogy valami baj van, oda jött Pali társaságában. Nekik olvasta a fejükre “…ebben országban az a szokás, ha valakit le akarnak fényképezni, hogy előzetesen engedélyt kérnek rá az illetőtől. Természetesen bocsánatot kértek, nevemben is, de ezzel a hangulat megromlott és így a barátságos fogadtatás helyett, merev, kimért módon dedikálta Palinak, a hazulról, e célból hozott könyvet és szóba sem kerülhetett látogatási szándékunk.

Az illetékes megyei vezetők, két terepjáró gépkocsival vártak bennünket. Befuvaroztak a városba és a város feletti dombon épült, megyei vendégházban szállásoltak el bennünket. Barátságos barakk épületek voltak, egyszerű de tiszta berendezéssel, tussolóval, szép rálátással a város egy részére és a Tanganyika-tóra, valamint a Zairei hegyekre. A vendégházhoz konyha is tartozott. Itt fogunk étkezni reggel és este, napközben pedig hideg élelmet viszünk magunkkal, tájékoztattak vendéglátóink. Pali a helyiekkel és Theofillel egyeztették a részletes programot, hogy szombatig, mikor, mit, hová és mivel fogunk menni, forgatni. Ebéd után látogatást tettünk a megyei vezetők hivatalában, megtettük az első bejegyzésünket a vendégkönyvbe, melyet aztán az utunk során még vagy harmincszor megismételtünk különböző hivatalokban. Viszonzásul sok sikert kívántak munkánkhoz és minden segítséget megígértek, hogy jól érezzük magunkat és munkánkban sikeresek legyünk.

Még a délután folyamán felkerestük az első falut Ujijit, mely 10 km-re volt csak Kigomától, a Tanganyika-tó partján. Halászfalu, de van egy nagy nevezetsége is. Itt talált rá 1897-ben Stanley, (Sir Henry Morton Stanley 1841-1904) amerikai újságíró Livingstonra, amikor a híres utazó és Afrika kutatató halálhírét terjesztették Európában. Stanley-t az amerikai lapkiadója bízta meg, hogy kutasson a nagy hírnévnek örvendő utazó után. Miután kutatása eredménnyel végződött, és rátalált a maláriától szenvedő és egészségileg teljesen legyengült kutatóra, több cikksorozatban tudósított lapján keresztül kalandos utazásról és Livingston kutatási eredményeiről. Ezzel nagy hírnévre tett szert, mit azzal “hálált meg”, hogy késobő o is Afri fehér foltjainak felderítésével kezdett foglalkozni. Több expedíciót szervezett Nyugat Afrika területeire. Az ő nevéhez fuzodik a Kongó forrásvidékének feltérképezése, valamint az Albert- és Edward-tavak és a Ruwenzori-hegység felfedezése melyekért később, főrangú címadományozásban részesült. A nevezetes helyen ma egy emlékmű áll, megörökítve a híres találkozás helyét és idejét.

A faluban, kezdetben nem túlságosan nagy lelkesedéssel fogadtak bennünket, nehezen ment is a forgatás, de aztán megenyhült a hangulat és a végén jó barátságban váltunk el a helyiektől. Életképeket, színes festett csónakokat, különféle embereket és emberi viselkedéseket filmeztünk és fotóztunk a faluban és a tóparton. Nagyon szép ferde fények voltak a késő délutáni napsütésben, így kellemes benyomásokkal tértünk vissza szállásunkra, csaknem sötétedéskor. Vacsora után a ház előtt üldögéltünk és vizsgálgattuk a csillagos égboltot. Meglepetésre a Göncölszekeret fejjel lefelé fedeztük fel, hiszen a déli féltekén voltunk. Szembe vele a Dél Keresztjének, öt csillagból álló alakzata ragyogott ránk. A temérdek ragyogó csillag ismeretlenül, tisztán csillogott, a tiszta, szennyezetlen levegőn keresztül. Aztán a szobai fényforrás közelében, szúnyogokra vadászó, kis gekko gyíkocskákat figyeltük, mily ügyesen rohangálnak tapadó korongos lábaikkal, a falon és mennyezeten, kapkodva a szúnyogokat, apró lepkéket és rovarokat.

Következő napon két falu látogatása volt tervezve, Matendo és Kibirizi, de három lett belőle, mert még meglátogattuk Kasekét is. Matendo az új falvak egyike. Mintegy 60-70 család lakja, igen egyszerű körülmények között. Főleg gyapottermesztéssel foglalkoznak, minden gépesítés nélkül. Filmszalagra került egy szervezett gyapotszüret epizódjai, valamint itt készítettük el a filmhez, az új otthonba költözés epizódját. Itt már nem volt probléma a filmezéssel. A falufőnök “bekonferált” bennünk elmondta, hogy miért akarunk filmezni, így ennek hatására már senki sem akart elszaladni a felvevőgép elől. Koradélután a tó közelében létesített Kasekébe mentünk át, mely nagyon szép környezetben volt, így szép tájképek és faluképek készülhettek. Visszafelé találkoztunk az első igazi afrikai vadállattal, egy pávián csapattal. Az úton futottak át előttünk és másztak fel az egyik útszéli alacsony fára. Megálltunk mellettük és egy pár másodpercig farkasszemet néztünk egymással, majd leugráltak és eltűntek a magas fűben.

Késő délután érkeztünk a Kigoma melletti másik kis halászfalúba Kibirizibe, hol kérésünkre gyorsan rögtönöztek egy esti halászatot. Két nagy csónakot bocsátottak, szertartásos ének kíséretében a vízre és gyújtották meg a “harisnyás” benzin-gáz lámpáit, eveztek ki a nyílt vízre és vetették ki hálójukat. A lemenő nap fényében hangulatos képek készültek e barátságos halászok és családjaik életmódjáról, szokásaikról. A forgatást befejezve bevonultunk a faluba és sörözés közben mi is énekeltünk egy-két magyar halásznótát viszonzásul, a szíves fogadtatásért és közremuködésért. Koromsötétben hagytuk el a falut gyalogosan, mert a kocsijaink nem tudtak (nem mertek) átjönni egy patakon, melynek nem volt hídja. Jó sok volt a szúnyog melynek kellemetlenségeit ellensúlyozta a tó mocsarából hallatszó, sok ezer béka, részünkről még sosem hallott, füttyhöz hasonló koncertje.

Este 20 óra felé érkeztünk vissza szálláshelyünkre elég fáradt hangulatban, de sok-sok friss élménnyel és benyomással. Ez volt az első igazi munkanapunk és mindenki meg volt elégedve a felvételek sikerével, csak én botladoztam sokszor nem találva a helyem a stáb tagjai között, úgy érezve, hogy csak mindenki útjába vagyok. A többiek tették dolgukat, és természetesen nemigen törodtek velem. Később, a további napokban ez a helyzet aztán megváltozott és nekem is kialakult a mindenkori feladatom a forgatás alatt. Míg ez kialakult, egy párszor “helyretettek” mikor bele is akartam szólni, de ez természetes, hiszen egy kontá minek dumál a szakemberek dolgába. Theofil pedig egy szupermen. Minden kívánságunkat teljesíti, amit csak kérünk. A falvakban pillanatok alatt megteremti a kellő hangulatot a filmezéshez. Ha kell, rendez, szöveget mond, előjátszik. Hangulata mindig vidám és jelszava a “No-problem”, melyet harsány nevetéssel tudtunkra.

Lefekvés előtt a jegyzeteinket rendeztük, mikor a szomszéd vendégházból megjelent egy angol úr és meghívott bennünket egy itallal összekötött ismerkedésre. Egy éve él már itt, halászati, gazdasági szakemberként. Jópofa, nagyokat nevető úriember, ki véleményünk szerint, itt “szakértősködik” valamelyik nemzetközi intézmény pénzén és esténként jól leiss magát, magányában. Mi is bekonyakoztunk vele alaposan és 23 óra felé köszöntünk el és mentünk gyorsan aludni, mert korán kelünk és indulunk.

Ezen a napon megismerkedtünk az igazi afrikai utakkal és a Land-Roowerek teljesítoképességével. Kigomától, mintegy 70 km-re, Mkigo-Nyarabanda és Kalinzi falvakba látogattunk el a hegyek közé, közvetlen a Zairei határ közelébe. Végig kanyargós, köves, földúton közlekedtünk és sokszor majd kirepültünk a gépkocsiból. Kocsink 50-60 km-s sebességgel, sokszor három keréken közlekedett az egyenetlen úton. Árkon-bokron, vízmosáson, hajtottunk keresztül, recsegő-ropogó karosszériával. Sokszor hittük azt, hogy most fog szétesni. Igencsak kapaszkodni kellet, hogy ne repdesünk egymás ölébe. Mikor este holt fáradtan visszaérkeztünk, majd leszakadt a vesénk, és másnapra erősen izomlázasok lettünk.

Elsőnek Mkigó falut látogattuk meg. Ez is új falu, de itt még voltak családok a falu szélén, melyek a régi, ősi körülmények között éltek, vesszőfonatú, fű és levéltetős házakban. Itt rögzítettük filmszalagra, a “kiköltözködés” jelenetet. Aő osi használati tárgyak “üzemelés mint pl.: a famozsár, agyagtál, kézi malom, mely két lapos kőből állt, és nem forgatva, hanem egymáson tologatva működtettek. A fanyélbe illesztett balta (a kovácsolt acél baltafok nem ráillesztve, hanem a nyélen keresztül átütve), a panga használatát, melyet majdnem minden mezőgazdasági tevékenységnél használnak, a bozótirtástól, földlazításon keresztül, az aratásig. Ebéd után - melyet a kocsi mellett állva fogyasztottunk el és konzerv húsból, margarinból, kenyérbol, és banánból állt - Nyarabandába mentünk, mely szintén új falu. Rendezett utcasorokkal, vízvezetékkel megépítve és ellátva. A vízvezeték persze, nem a házakban van bevezetve, hanem a falu utcáin vannak nyilvános vízcsapok. Az azokból gravitációval folyóvíz pedig, közel sem olyan tisztított és fertőtlenítet, mint amilyenekhez mi hozzászoktunk. Valószínű a mi szervezetünknek ugyancsak megártana. Ez a víz legjobb esetben is csak egy víztoronyban összegyűjtött talaj, jobb esetben, valami tó, vagy patak, szűrt, nyers vize. A házak sem az általunk megszokott házak, hanem vályogból készült, vagy vesszőfonatra tapasztott falu, ajtóval, ablakkal (melyen legtöbbször még üveg sincs), és szalmatetővel fedett épületek. Itt ebben az országban ezek a házak már fejlődést jelentenek. A házak, kijelölt helyen, egyenlő távolságban, sorban épültek, kis gazdasági udvarral, melyet általában vesszőkerítéssel védenek a ragadozók ellen. Körülöttük megművelésre alkalmas egyéni területekkel, konyhakerttel, kis gazdasági udvarral. A falu banán, kávé, és kasszava termeléssel, valamint állattartással, foglalkozik általában. A földeket a falu lakossága közösen műveli, meg és közösen részesülnek a termesztett javakból is. Itt a kasszava hántolás, banánhordás, csirkeetetés, marhahajtás, mozzanatait vettük filmre. Sok fotót is készítettünk Eddig naponta átlagosan 5 tekercs filmet használtam el. Az egzotikus táj és a benne élő emberek rengeteg témát nyújtottak és nem csoda, hogy mértéktelenül fogyott a film nyersanyag. Nagyon szegény emberek laknak errefelé, de ennek ellenére, büszke öntudatos emberek, még a gyerekek is. Ha ajándékot osztottunk azonnal mohón kaptak érte, de sosem kértek. Mindig két kézzel vették át a kapott ajándékot, ez náluk a tisztelet jele. Kézfogásnál is két kezüket használják. Ha valakinek nem jutott a kapott ajándékból (sajnos soknak nem jutott), soha senki se követelődzött. Eleinte bizalmatlanok a fehér emberrel, de hamar barátkoznak, ha jóindulatot és közvetlenséget tapasztalnak. Ha más nem, egy-két rongyos, szakadt ruhadarab kerül rájuk, de meztelenül csak az egészen kis gyermekek járnak a házak között. Az asszonyok színes leplekben járnak, és ha egy is van belőle, akkor is majdnem mindig tiszta. A férfiaknál ez kevésbé tapasztalható. A nőkön nemigen látni szakadt ruházatot, a férfiak nagy része abban jár. A férfi mindig cipőben, vagy saruban, a nők majdnem mindig mezítláb járnak. A nők és a fiatal lányanyák hátukra kötözve hordják gyermekeiket, vagy a nagyobb lányok a testvéreiket. Egy nagy, kendővel (mely máskor ruhájuk is lehet), ügyesen felkötözik hátukra a csöppségeket úgy, hogy közben mindkét kezük szabadon marad, munkájuk elvégzéséhez. Sőt, az anyák, előre fordítva a mellükre, a kéz igénybevétel nélkül, meg is tudják szoptatni a gyereket. Ilyenkor a gyerek önkiszolgáló módon étkezik. Míg meg nem tanul járni, addig a nap nagy részét, az anyja hátán tölti a gyerek. Néha a férfiak is kézbe veszik őket (nem úgy, mint az arabok, kik e cselekedetet alantasnak ítélik meg), de legtöbbször csak akkor fordul elő, ha a feleség olyan munkát végez, melyben akadályozná a hátán lévő csecsemő. Úgy a férfiak, mint a nők (legtöbbször a nők), a fejük tetején szállítják a terhet. Csodálatos, hogy a nagy terjedelmű, nehéz csomagokat is, mily könnyedén viszik úgy, hogy még a kezükkel sem fogják meg. Érdekes látvány mikor feltűnik valamelyikük egy rőzseköteggel, nagy banánfürttel, szögletes bádogkannával, vizeskorsóval. Már az egész kis gyermekek is (3-4 évesek), hordják a tárgyakat, üres edényeket, a vizes korsókat, a több száz méter, vagy akár az 1-2 km távolságú, víznyerő helyekről. Általában, de főleg a nők, nagyon félnek a fényképezéstől. Hitük szerint, a fényképükkel, a fényképész, elviszik a lelküket is, de ha megbarátkoznak, akkor már szívesen állnak a lencse elé. Hazafelé történő úton megálltunk Kalinzi faluban egy üdítő italra és a körénk sereglő gyerekeket megkértük, hogy hozzanak olyan használati eszközöket, amiket már nem használnak, eladásra. Pillanatok alatt oly tömeg vett körül bennünket, hogy alig tudtunk megmozdulni. Mindenki szorongatott valamit a kezében. Volt, aki egy ócska késpengét, volt, aki a hazulról ellopott, elkoptatott kapafejért remélt, egy pár schillinget kapni, de hoztak valódi használati tárgyakat is. Csaknem fillérekért vásároltunk, dárdát, pangát, nyílvesszőt, agyagtálakat, fejőszékhez hasonló, fából készült üllőalkalmatosságot.

A fővárosból történt elutazásunk negyedik napján, Kigoma környékén a közelben maradtunk, mert az esti vonattal utaztunk tovább Taborába. A város szélén közlekedő embereket filmeztük, kik főleg gyalogosan hordták, vitték terheiket, áruikat a városba és a városból. Két órás “lesben-állás” után, miután megfelelő mennyiségu “snittet” készítettünk, felsze állványunkat és a várostól 20 km-re lévő mezei piacra, látogattunk ki. Mezei piacnak azért nevezem, mert a környéken egyetlen falut, vagy települést sem láttunk, csak itt-ott, egy-egy nomád kunyhót, jó nagy távolságra egymástól. Az épített földútról egy csapáson (nálunk dűlőútnak neveznénk), 3-4 km-t haladtunk a szavannás tájon, mikor egy tisztásra érkeztünk. A térségen, több száz, a környékről idevándorolt ember nyüzsgött. Valamennyinek volt valami eladni, vagy elcserélni valója. A legegyszerűbb módon adták-vették, cserélték, főleg élelmiszerből álló feleslegeiket. Az árukínálatukat földön, kendőn, gyékényen, banánlevélen helyezték el. Iparcikket nemigen árultak, kivéve fából faragot, kanalakat és agyag edényeket, kis mennyiségben. A cukornád darabokat a helyszínen darabolták, a kívánt nagyságra, a vásárló pénzétől, vagy cseredarab értékétől függően. Mérleg nincs. Főleg darab és marok mértékegységet használtak. Húst levelekben csavarva (vagy még azt sem), nyúzatlan állapotban kínáltak. Cukor, só, kukoricaliszt, apró, maroknyi kupacokban. Étolajat, eldobott Colás üvegekben, ócska konzervdobozokban, agyag tálban kínáltak. Kassawát (manióka) péppé zúzva. Apró, a heringeknél is kisebb, szárított halakat, 8-10 darabos kupacokban. Füstölt, szárított kígyóhús, tenyérnyi tekercsekben. Maroknyi bab, köles, földimogyoró kupacok, egy-egy leterített kendőre kirakva. Két-három kis banánt tartalmazó kis fürtök. Paradicsom, 2-3 darabos kis kupacban, mint valami színes szobrocskák. Egy-egy eladónak esetleg 3-4 kg árúja van összesen, de láttunk olyant, akinek a fél kg-ot, sem haladta meg. Húsból még kevesebb is akadt. A vásárolt élelmiszerek nagy részét a helyszínen el is fogyasztották. Az áruk mellett ott ült-állt, sokszor az egész család, gyerekestől. Egy-két asszony az alku közben szoptatta gyermekét, senkitől sem zavartatva magát, még a ritkán odavetődő fehér embertől sem.

Visszatérve Kigomába, megnéztük a város kikötőjét, hol összesen két kisebb daru működött és a fényképezés tiltva volt. Az áruk ki és berakodását, csaknem teljes egészében kézzel végezték. Kicsit sétáltunk az üzletek között, melynek tulajdonosai nagyrészt indiaiak, csaknem úgy, mint az országban bárhol. Meglátogattunk egy aránylag modern (valamely segélyszervezet által létesített) középiskolát, mely koedukált osztályokkal működik. Ez az iskola képzi a kerület, majdani “falu iskol oktatóit.

Előző napon láttunk két ilyen falu iskolát. Egyikben nők, férfiak, öregek, fiatalok ültek a fűben, valami árnyas fa alatt, vagy egy épület árnyékában és hallgatták a pálcával mutogató, krétával és fekete táblával felszerelt tanítót, ki valószínu, nem is olyan rég tanult meg írni és olvasni. Hallottunk olyan pletykát is, hogy ha valaki börtönbe került, addig nem szabadulhatott, míg meg nem tanult olvasni és írni. Egy-egy könyv is volt látható, melyet négyen-öten ültek körbe. Éppen egy egyszerű mondatot elemeztek, mely fel volt írva a táblára:
- Chakula cha ngombe ni majani (a tehén étele a fű), tagolta szuahéli nyelven a tanító és mondták kórusban utána a tanítványok.

A Kigomai középiskolában a tantárgyak nagy részét angolul oktatják, mely kettős célt szolgál. Továbbtanuláshoz megteremti a nyelvismeretet (főiskolákon, egyetemeken külföldi előadók tartják az előadásokat), a közhivatalokban is szükséges a nyelvtudás és más területeken is jól lehet hasznosítani. Itt bemutattak bennünket, a diákok egy részének, és Pali, elmondta egy pár szóval, ittlétünk célját. Megkérdeztük tudják, e hol van Magyarország és mi a fővárosa? Pontosan senki sem tudta, hogy merre van. Egy-két diák említette Európát és volt egy diák, aki tudta fővárosunk nevét is.

Délután, miután befejeztük a csomagolást az utazáshoz, szabadprogramunk volt, mit különböző módon használtunk ki. Gyula magnójának töltőjét próbálta megjavítani, sikertelenül. Pali, szerzett egy írógépet és neki állt írni. Tamás, pihent, mert a nagy meleg egy kissé megviselte. Gyuszi a munka közben, ülepén elrepedt nadrágját reperálta. Én pedig a jegyzeteimmel foglalkoztam.

Vonatunk 18.30-kor indult. A vasútállomáson ki volt függesztve a hálókocsikban utazók listája, melyen én Schelb Gyuszival, az I. osztályú, 1154 sz. vagon, H kabinjában kaptunk elhelyezést. Csak azt nem értettem, hogy rajtunk kívül még kit érdekelt mindez és miért kellett e tényt a nagy nyilvánossággal közölni? A vasútvonalat 1912-ben a Német Kelet Afrikai Társulat építette, a tengerparti, Dar-es-Salam és a Tanganyika-tó melletti, Kigoma között, 1158 km hosszan, egy nyomvonalon, a mienkétől eltérő, keskenyebb nyomtávon. Még ma is, nagyrészt eredeti talpfákon és síneken közlekednek a szerelvények. Vonatszerelvényünk egy kanadai gyártmányú, diesel mozdonyból, szerkocsiból, 1 db. I. oszt. hálókocsiból (8 fülke, 2-2 fekvőhellyel), 2 db. II. oszt. hálókocsiból (fülkénként 6 fekvőhellyel), 5 db. személykocsiból (lépcsőn is lógó utasokkal), és 4 db. tehervagonból állt. Miután elhelyeztük feladott csomagjainkat, ládáinkat a szerkocsiban, elbúcsúztunk kedves és szívélyes kigomai vendéglátóinktól és gépkocsivezetőinktől, helyet foglaltunk fülkéinkben és két vonatfütty után nekiindultunk az előttünk lévő, közel 400 km-es útnak Tabora felé, hová a kora reggeli órákban kellet, volna megérkeznünk. Indulás után szép naplementével búcsúzott a Tanganyika-tó, aranyhidat ragyogtatva a víz tükrén. Barátságos, kedves emberekkel ismerkedtünk meg itt és sok szép élmény részesei voltunk, feledtetve az érkezéskor, Jane Goodallal történt incidenst. Az első állomásra, Nyamuliba, még világosban érkeztünk és kíváncsi tekintettel bámultuk, hogy különféle árusok, miként rohanják meg a vonatot, vizet, gyümölcsöt, kézzel fonott kosarakat, kalapokat árulva, bábeli, hangzavar közepette. Pár percig állt csak a vonat, így mindenki igyekezett árúját a lehető leggyorsabban felkínálni, és lehetőleg eladni. Gyuszi vett egy szépen fonott, füles kosarat, addig-addig alkudozva, míg az induló vonat miatt, az érte járó pénzt, csak a vonat mellett futó, feltartott kezekbe tudta csak belenyomni. Izgalmas látvány volt, ahogy az eladó, egyik kezével a kosarat fogta, futva a lassan gyorsuló vonat mellett, míg a másik kezében lévő pénzt számolta. Csak akkor engedte el portékáját, mikor meggyőződött, hogy a kialkudott pénzt, hiánytalanul megkapta. Vacsorát is szolgáltak fel a vonaton. Sült csirke, főt banánnal, melyet egy valamikor fehér színű pincérkabátban öltözött fekete úriember szolgált fel. Valamint kávét és teát, eléggé kopott, de elegáns alpakka készletben szervíroztak. Vacsora után, piszkos huzatú zsákokban, szétosztották a tiszta ágyneműt és megvetették az ágyakat is. Nyugovóra tértünk és rövid idő múlva sikerült is elaludnom, közbe-közbe felébredve, egy-egy megállónál, mikor mozdonyunk kettos füttyével és meg-megránduló indulásával jelezte, hogy ismét elhagytunk egy állomást. Késobb arra ébredtem, hogy állunk. Gondoltam, biztos nagyobb állomásra érkeztünk hol tovább tartózkodik szerelvényünk. Aztán ismét arra, hogy még mindig állunk. Megnézve órámat, hajnali fél 6-ot mutatott és kiderült, hogy nyílt pályán veszteglünk. Úgy látszik valami történt. Csak nem elefánttal ütköztünk össze? Mert ilyen már történt ebben az országban. Akkor a vonat kisiklott és az elefánt kisebb sérülésekkel megúszta. Most vajon mi történhetett? Időközben felkelt a nap. Már Taborában kellene lennünk. Vajon hol állhatunk? Az ablakon kitekintve, mindkét oldalon, ritkás erdő szegélyezte a vasútvonalat. Az utasok nagy része leszállt és türelmesen szó nélkül várakoztak a vonat mellett. Valószínű a hasonló veszteglés, erre megszokott dolog. S, jött a hír. A mozdonyon elromlott valami, elmentek már segítségért, majd jönnek és intézkednek. Megállapítottuk, hogy az 1024-es km táblánál veszteglünk, tehát nem sokat távolodtunk Kigomatól (134 km) ezek szerint, még elég messze vagyunk Taborától. Ennek ellenére, senki nem volt ideges. Várni kell, hát akkor várunk, mondották a legnagyobb nyugalommal. A tétlen várakozás alatt sétáltunk a pálya mentén a ritkás erdőben. Minden csendes volt, még madarakkal sem találkoztunk. Egyedül egy-két termesz domb magasodott ki az embermagasságú fűből. Késobb az utasokkal kezdtünk barátkozni. Vonatunk meg volt tömve alaposan utasokkal és csomagjaival. Még a mi I. osztályú kocsink peronjára is jutott belolük Egy fiatal anya három gyermekével húzódott meg peronunk végében és ott töltötte az éjszakát. Nem volt, sem pénzük, sem ennivalójuk, sem vizük és a gyerekek nyűgösek voltak. Kaptak tolünk Colát, banánt, no meg a cukorka is előkerült, mikor az egyik csöppség bekukucskált fülkénk ajtaján. A kisfiú elvette a cukrot, visszament anyjához és azonnal megosztotta testvéreivel az apró cukordarabkát. Persze azonnal kaptak a többiek is, sőt reggelinket, ebédünket is megosztottuk velük. Anyjuk nem hálálkodott, de látszott rajta, hogy jól esik neki, barátságos viselkedésünk. Számunkra pedig kellemetlen érzést okozott, szinte szégyelltük magunkat, a két helyzetet tapasztalva. Végre dél tájban megjelent a szerelvényünk előtt egy sínautóbusz. Valamit feladtak a mozdonyra és pár perc után, kettos füttyel jelezték, hogy indulunk. Még 5 és fél órát utaztunk mire megérkeztünk Taborába és a 395 km-es utat, 22 és fél óra alatt tettük meg, vagyis 17,5 km/ó, ami megfelel egy kényelmes kerékpározó sebességének.

Taborától - Singidaig

Természetesen vártak bennünket a vasút állomáson és átszállítottak a közelben lévő, szép parkban, a Tabora Hotel, földszintes épületébe. A hotel, nem túlzottan modern, de kényelmes, baldahinos, szúnyoghálós ágyakkal rendelkezett. Mindenki külön szobát kapott, így kényelmesen tudtunk elhelyezkedni. Miután átvettük szobáinkat, az egyik lakosztályban gyűltünk össze program megbeszélésre, miután csaknem egy napot elvesztettünk a vonatkésés miatt. Megbeszéltük a helyi vezetőkkel, hogy a tervezett ideig maradunk, de majd elutazni, nem reggel, hanem csak a délutáni órákban fogunk, így pótolva a kiesett időt.

Vacsoránál végigettük a teljes étlapot, mely csak egyetlen menüből állt, leves, hús, és valamiféle édes sütemény, de azt nagyon urasan szolgálták fel. Hatunknak, három pincér, kik feszes, mozdulatlan állásból nézték végig étkezésünket, figyelve minden kívánságunkra, fogásokhoz, ezüst evőeszközt szervírozva. Mindezt kissé piszkosnak ható öltözékben. Vacsora után a szálló teraszán, önkiszolgáló módon fogyasztottuk el kávénkat és teánkat, ismerkedve a szintén ott lakó Dán TV két munkatársával, kik az ENSz megbízásból dolgoztak, egy hangosított diafilm sorozat elkészítésén. Tamás egyre betegebbnek mutatkozik. Már az előző napon panaszkodott a torkára. A vonat utat is végigfeküdte és most sem érezte valami jól magát. Megállapodtunk, hogy a következő napon nem jön ki a terepre forgatni, hanem megpróbálja kikúrálni magát. Lefekvés előtt még elokészítettem, a másnapi úthoz szükséges holmikat, a mosatásra leadandó ruhaneműket. A legtöbb valamire való szálloda szolgáltatásához hozzátartozik, a mosatás is. Természetesen megfelelő fizetség ellenében.

Korán keltettek bennünket, még sötét volt. 7-kor már indultunk és a várost elhagyva rátértünk a már ismert vörös földútra, mely hasonlított egy hullámlemezhez, és amin gépkocsivezetőnk 70-80 km-es sebességgel közlekedett. Mintha valami rázórostán ültünk volna. Több mint 200 km-t utaztunk így ezen a napon. Nem kívánom senkinek sem e kínok-kínját. Útközben, Sikonge falu vegyes boltjánál megálltunk Colát vásárolni az útra, és ha már ott jártunk, a terület közigazgatási főnökénél tettünk egy rövid látogatást, beírni a vendégkönyvbe, hogy ott jártunk. Innen még 25-30 km-t utaztunk tovább, Usunga faluig. Először az egészségház munkáját vettük filmre, hová épp előttünk érkezett, a kéthetente idelátogató dán missziós orvos, aki rendszeresen látja el a falu egészségügyi szolgálatát. Ilyenkor több száz gyereket és felnőttet vizsgál és lát el, egy fekete asszisztens segédletével. Ha kell gyógyszert ad, ha kell kisebb műtétet végez, ha kell fogat húz, gyereknél felnőttnél egyaránt. Több ilyen és ehhez hasonló orvos működik az országban, igen mostoha körülmények között. Munkájukért minden elismerést megérdemelnek. Sokszor naponta több száz kilométert utaznak. Legtöbbször még rendes helység sem áll rendelkezésükre, a higiéniai feltételek szinte nincsenek, sokszor még tiszta víz sem. Majd a dohány termelés és feldolgozás folyamatát filmeztük. Szedés, szárítás, bálázás, szállítás mozzanatait. Majd kukoricatörést, behordást (természetesen nők és fejtetőn végezték), morzsolást, őrlést. Közben megebédeltünk a falu közepén, csak úgy sebtében, a magunkkal hozott hidegélelemből, ki ülve, ki állva kocsijaink lépcsőjén, motorháztetején. Sült csirke, kenyér, paradicsom, Cola, banán volt a menü. Egyszerre csak azt vettük észre, hogy több tíz gyerek és felnőtt vesz körül bennünket és nézi étkezésünket. Nagyon rossz érzés fogott el bennünket, azzal a tudattal, hogy akik néznek, éhes emberek. Talán naponta egyszer esznek csak valamit, ami jóval kisebb tápértéku eledel, mint amit mi most eszünk. Húst esetleg hetekig sem látnak. A kenyeret némelyikük, talán még nem is nagyon ismeri. Szinte szégyelltük magunkat. Tisztes távolságból szemléltek bennünket, de egy sem nem akadt közülük, aki kért volna, pedig szemmel látható volt, hogy éhesek. Továbbiakban már óvatosabbak voltunk hasonló helyzetben és elvonultunk valami félreeső helyre étkezni. Ebéd után a kezdetleges iskolában történő tanítást és a gyerekekkel történő beszélgetéseket vettük filmre. Az iskola ajtó, ablak nélküli, tetővel ellátott épület volt. Berendezése egyszerű padok, asztal nélkül, a falon fekete táblával. Még a tanítónak sem volt asztala. A gyerekek egyszerű egyenruhában járnak az iskolában, melyet az állam biztosít. Ez az egyenruha fehér ingből, vagy blúzból, és zöld színű rövidszárú nadrágból, illetve szoknyából áll. A gyerekek egytol-egyig mezítláb járnak az iskolába. Tanszerük egy irka és egy ceruzából áll. Az osztályok koedukáltak és kortól függetlenek. Egy, esetleg két osztály működik egy-egy ilyen iskolában. Természetesen a színvonal mikéntjét nagyon befolyásolja a tanító, esetleg a tanító pár műveltségi színvonala és szorgalma. Délután az iskolaudvaron filmeztük a tanítást befejező zászlólevonást, a himnusszal, mely minden tanítási nap befejeztével megtörténik. Majd a gyerekek által bemutatott, énekkel kísért táncot forgattuk. Ismét késő este érkeztünk vissza szálláshelyünkre és csaknem éjfél volt már, mire ágyba kerültem. Holnap is kemény nap vár ránk. Napközben még forgatunk, délután pedig utazunk tovább Kahamába.

Délelőtt a Tabora közelében lévő Livingston “erődhöz” mentünk. Vályogból készült, mag fallal övezet, vörösre festett, kis megerősített épület udvarral. Livingston annak idején sokszor megfordult itt. Többször feltáró expedíciójának, kiindulási bázisaként használta. Sajnos csak a belső udvarra tudtunk bejutni a kerítésen keresztül, mert az épület gondnokát, még a helyi vezetők sem tudták előkeríteni. Az épületet múzeumként tartják fenn és helységeiben, Livingston által használt tárgyakat, bútorokat, ruházati darabjait gyűjtötték össze, de senki sincs meggyőződve arról, hogy azok eredetiek. Az épület előtt két, óriás mangófa vet árnyékot a fedett tornácra, mely valószínű hűsító árnyékot adott már annak idején is, a híres Afrika kutatónak.

Shiku (Theofil) ide nem tartott velünk, mert a további utazásunkkal kapcsolatos hivatalos dolgokat intézte a városban. A helyi vezetőkből, egy kis fekete, cowboyhoz hasonló öltözetű, ügybuzgó, kísérő tartott velünk, nagyszélű kalapban, napszemüvegben, rikító piros ingben. Indulás előtt említettük neki, hogy ha van lehetőség, szerezzen világító eszközt, a belső felvételek készítéséhez. Készségesen fel is ajánlotta, hogy ez csak természetes, azonnal intézkedik. Hosszas várakozás után aztán láttuk, hogy kocsijainkra egy benzinmotoros, kis aggregátort, egy csomó vezetéket és a végén egy 200 W-os normál elektromos égőt pakolnak fel. A kis naiv azt hitte, hogy mindez elegendő. Látszott a jóindulat, de a hozzáértés hiánya is, annak ellenére, hogy ő volt a megye kulturális vezetője. Egyébként sem volt valami nagy lumen. Ez már megmutatkozott a Livingston erődnél is, mikor nem tudta előkeríteni a gondnokot, pedig előre tudta, hogy ma ide fogunk jönni. Az érkezés utáni megbeszélésen, a tervek szerint, mivel a környéken sok szénégető muködik, itt terveztük a szénégetéssel kapcsolatos felvételek elkészítését, melyet neki kellett előkészíteni. Mikor aztán elvitt bennünket a helyszínre, mely 30-40 km-re volt kiderült, hogy nem lehet forgatni, mert nem volt előkészített boksa. Csaknem teljes eredménytelenséggel jöttünk vissza. A városban egy faszénárust akartunk lefilmezni, de majdnem megvertek bennünket, mert nem tudta érthetően megmagyarázni a felvételek célját. Theofillel sosem fordult elő és ehhez hasonló incidens. Ha ő jelen volt mindig és mindenhol tudtunk akadálytalanul forgatni, kivéve a katonai dolgokat, de azokra már jó előre felhívta a figyelmünket. Eredménytelen napnak bizonyult ez a mai a forgatás szempontjából. Örültünk, hogy tovább utazhatunk e területről, még akkor is, ha nagy út állt előttünk a délután folyamán.

Kora délután két Landroover kocsival (mint általában mindig) indultunk Kahamaba. Az egyik kocsin, felszereléseink jól lekötözve, a másikor a kísérők és mi. Először északnak tartottunk mintegy 120 km-t, majd nyugatra fordulva értünk, késő este Kahamába, 200 km-es szavannai rohanás után. Ellenben láttunk egy csodálatosan szép és színgazdag naplementét az óriás síkságon. Káprázatos színeket produkált a természet az égboltra. Kahama előtt még egy defektet is összeszedet az egyik kocsi (ez volt az első, de közel sem az utolsó) és kereket kellett cserélni a sötétben. Útközben találtunk egy szénégetőt, mellyel Theofil azonnal megteremtette a megfelelő kapcsolatot, annál is inkább, mivel ez a terület már a Chaggák vidéke és ő is ehhez a törzshöz tartozott valaha. Saját nyelvükön beszélt velük és így zavarmentesen és gyorsan elkészült a szénégetőkkel kapcsolatos, hiányzó filmrészlet is. Itt találkoztunk egy nomád vadásszal, ki kíváncsian szemlélte munkálkodásunkat, hiszen életében nem látott kamerát. Hiányos öltözetben, mezítláb, ágyékkötoben, ácsorgott a közelünkben. Kezében íj és 4-5 db általa készített nyílvessző, melyekkel madarakra és kisebb emlősökre vadászhatott. Később beszélgettünk vele, Theofil segítségével, de nagyon szófukar volt, mikor az után érdeklodtünk, hogy mit sikerült elejtenie a nap folyamán és kinek a részére vadászik. Valami madarat említett és hogy a bozótban lakik, de hogy kivel azt nem sikerült megtudni. Két nyílvesszőt megvettem tőle, de többet nem volt hajlandó eladni azzal, hogy akkor nem tudja majd megszerezni a vacsorára valót.

Kahamába meglepetésre, egy új motelban szállásoltak el bennünket. Eddig úgy tudtuk, hogy itt lesz a legszerényebb ellátásunk, mert nem áll megfelelő szálloda a környéken. Időközben elkészült az új motel, így semmi panaszra nem lehetett okunk. Persze nem is volt szándékunkban panaszkodni, mert már eddig is többet és jobbat kaptunk, mint amire számítottunk. Egyetlen bánatunk volt csak. Már két hete Afrikában vagyunk, már közel 2000 km-t utaztunk az országban, és még egyetlen tisztességes afrikai vadat sem láttunk.

Reggel az immár szokássá vált hivatali látogatással kezdtük a napot, a megyei és párt apparátusnál. Elintézték, hogy a Taborából velünk jött kocsik maradnak még egy napig, mert a helyi vezetőknek pillanatnyilag nem áll rendelkezésre másik. A kocsik diszponálása és üzemagyaggal történő ellátása elég körülményesen történt minden alkalommal. Mindig az adott megyének volt a kötelessége, a területükön történő mozgatásunk és a következő megyébe történő átszállításunk bitosítása. Az országban a szűkös anyagiak miatt nagy az energiatakarékossági kampány. Pl.: szombat délután és vasárnap a gépkocsik csak külön engedéllyel közlekedhetnek, még a magán járművek is. A megyék üzemanyag kontingenssel rendelkeznek és csak a megyéhez tartozó gépkocsikban, szolgálnak ki üzemanyagot. Ezért, ha egyik területről a másik területre megy át a kocsi, akkor vagy vinnie kell magával megfelelő mennyiségű üzemanyagot, vagy az illetékes terület gazdasági vezetőitől kell megszerezni azt. Ez elég nagy bürokráciát és sok időt vett igénybe minden olyan alkalomkor, mikor átmentünk egyik megyéből a másikba. Miután rendeztük az adminisztrációs formaságokat, útnak indultunk Wame falu felé. Wame szintén új “uzsama” (program) falu, de sokkal rendezettebb körülmények között dolgozik termel, mint az eddig látott falvak bármelyike. Gyapotot, kassawát, napraforgót, hagymát, kukoricát termelnek, nagyrészbe közös műveléssel. A mezőgazdasági tevékenységen kívül egy falugyűlést is végighallgattunk, és filmeztük, hol a helyi páttitkár válaszolt a feltett kérdésekre. Az 50-es évekbol, nálunk is ismert, divatos hangzatos politikai jelszavakkal, ökölbe szorított és magasba lendített kezek emelésével kezdődött a gyulés, így éltetve a pártot és annak vezetőit. Az előadó a szorgalmas munkáról, annak javításáról és a jobb munka eredményéről beszélt. A hozzászólásokban ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tettek fel:

Egy férfi: - én szívesen (tehát vannak olyanok, akik nem szívesen) jöttem a közös faluba, de ott hagytam egy szép házat (gondolom egy sárból és fűből készült kunyhó lehetett) és egy megművelt földdarabot. Azzal mi lesz? Nekem nem fizet érte senki, semmit?…

Vagy egy nő kérdése;…- akik beköltöztünk a faluba párttagok lettünk. Azokkal mi lesz, akik nem költöztek be? Azok nem lesznek, nem lehetnek párttagok?…

Minden felszólaló konkrét választ kapott kérdéseire. Az elhagyott házért és földért sajnos a kormány nem tud fizetni. A földet itt is megkapta. Az új ház építéséhez segítséget kapott, a felszólaló, a falu közösségétől. A faluban víz van, orvos is látogatja, ügyes-bajos dolgait sokkal könnyebben tudja elintézni. Gyerekei iskolába járhatnak. A közösen megtermelt javakból több jut egy-egy családtagra, mint az egyéni termelés esetén. Ahogy többet termelnek, és jobban dolgoznak, úgy fognak gyarapodni majd, az anyagi javakból is. Tipikus kommunista szólam, amit mi is nagyon jól ismertünk, mert mi is hallottunk annak idején. Párttag mindenki lehet, volt a válasz a felszólaló nőnek. Azok is, akik még nem költöztek be a falvakba, de elsősorban, a párttagok tömörítésére fektetik a fő súlyt. Azok, akik még nem hajlandók a közös munkában részt venni, rövidesen rá fognak jönni, hogy a falvakban sokkal jobb, biztonságosabb és egyszerűbb a megélhetés körülményeit biztosítani. Ez a szöveg is nagyon ismeros volt számunkra.

Este a motelben egy kis ünnepséget tartottunk. Pali barátunk ezen a napon ünnepelte az MTV-nél, munkával eltöltött 20-ik évfordulóját. Egy üveg vodka került az asztalra és az ünnepelten kívül– kinek fogadalma volt, hogy addig nem iszik szeszesitalt, és ne dohányzik, míg fel nem jut a Kibo csúcsára - szívesen ittunk az egészségére, fekete útitársainkkal együtt. Kívántuk neki, hogy még sok-sok évet dolgozzon jó egészségben, minden munkatársa és TV néző– eddig is elismert– megelégedésére. Sajnos e kívánságn nem volt igazán foganatja, mert eloőb távozott el toőünk örökre, mint azt kívántuk neki.

Igunda. 45 km-re Kahamától, dombok között épült “új” falu. A közös kút építését és mindig üzemben lévő, sárga zavaros vizű, iszapos vízlelőhelyből történő vízkiemelés mozzanatait filmeztük. Ebben a vízben még megmosakodni sem mertem volna, nem hogy inni belőle. Ugyanabba a gödörbe jártak a környékbeli állatok is inni, mint ahonnan a falu lakossága hordta az ivó és főző vizet. Apró riportokat készítettünk különböző emberekkel, akik nyilatkoztak, hogy miért jobb élni a faluban. Egy elhagyott ház szomorú képei kerültek celluloid szalagra, nyíló gyapotültetvény és érett gyümölcstől roskadozó, narancsfák között. Még egy jellegzetes szokást a “habarit”, azaz a találkozások alkalmával végze szertartásszerű viselkedési formát, is megörökítettük, mikor két, vagy több ember találkozik valahol és köszöntik egymást.
Valahogy így kezdodik és hangzik: Jambó Bana (jó napot uram) – Habari? (hogy vagy? Mzuri,– jön rá automatikusan a válasz a kérdezetőol Közben kezet fognak, bal kezükkel mindig megfogják a jobb kezük alkarját, és úgy rázzák egymás kezét. Közben a fenti kérdések és válaszok egyenként elhangzanak oda-vissza a család minden tagjára. Az érdeklődő kérdésére mindig jól vagyok, jól van a válasz, még akkor is, ha éppen a kérdezett orvoshoz megy, vagy a hozzátartozója betegen fekszik otthon. Percekig záporoznak a kérdések és válaszok, miközben tovább rázogatják egymás kezét. Miután a barátságos érdeklődés és válaszadás megtörtént, csak azután kerül sorra a találkozás igazi tárgya, vagy esetleg a családi és egyéb hírek kicserélése. Az elvállásnál is meleg kézfogással búcsúznak egymástól általában, kívánva minden jót a búcsúzkodónak és családja minden tagjának egyenként.

Míg tartott a filmezés a bámészkodók között (volt belőlük bőven, szinte az egész falu apraja és nagyja), feltűnt egy fiatalember. Hátán keresztben, egy spárgával felkötött, 3-4 (?) húrral rendelkező gitárral. Hóna alatt egy 5-6 kg-os, fekete tollazatú, nagy piros taréjú, kakassal, fején egy ócska, gyűrött, lyukas, nagyszélu kalappal. Nadrágjának egyik szárát valahol elhagyta, inge cafatokban lógott rajta. Kiderült, hogy ő a falu nótáriusa. Biztattuk, hogy szeretnénk hallani valami produkciót. Nem is kellet sokat kapacitálni. Előkerült még egy másik zenész is, ki marimbát (egy deszkalapra felszerelt, különböző hosszúságú acél lapocskák, melyeket az újak pengetésével szólaltatnak meg), hozott magával, majd egy harmadik is, ki egy kő darabkával a kezében, verte a ritmust a gitározó haverjának gitárjának oldalán, míg az a hiányos húrokat pengette. Természetesen a zene mellé daloltak is, a munkáról, az emberekről és az életről általában. Mindezt az oly jellegzetes afrikai ritmussal. Sajnos a dallamot, a ritmust és a hangulatot nem tudom megfelelően leírni, de azt tudom, hogy pillanatokon belül mindenki mozgatta valamely testrészét a kialakult hangulat hatására. Zenélés közben a nagy kakast, mely lehet, hogy a család hétvégi hús szükségletét fedezte, átadta megőrzésre egy barátjának, de a kakasnak ez nem nagyon tetszhetett, mert a barátot nagy derültség közepette– alaposan lerondította, a mellétől a bokájáig. Erre a haver a kakas úgy behajította egy fészerbe, hogy talán még a nyaka is kitörött, mert nagyon csend lett utána.

Felkerestük a környéken lakó Theofil apját is, ki második feleségével, lányával és négy unokával él, épp oly egyszerű módon, mint az itt élő többi fekete ember. Nem rég költözött ő is be a faluba. Pali interjút készített Theofil Shikuval, itt ebben a környezetben, melyben elmondta, hogy miként került iskolába, majd felsooktatási intézménybe és végül az USA-ba egyetemre, nem tagadva származását, nem szégyellve szülei helyzetét. Tanultsága és magas beosztása ellenére, a fővárosban sem él sokkal magasabb színvonalon, mint édesapja, mert az ország anyagi helyzete, ezt nem engedi meg. Itt említem meg, hogy valóban, az egész országban a vezetők és az állampolgárok életszínvonalában nem lehetett olyan nagy differenciálódást tapasztalni, mint nálunk. A vezetők nem használják ki a beosztásukkal járó előnyöket, jövedelmük pedig nem teszi lehetővé, hogy látványosan jobb viszonyokat teremtsenek maguknak. A magas vezetők irodái is, puritán egyszerűséggel vannak berendezve, még a minisztereké is. Vagy például nézzük Theofil esetét. Minisztériumi osztályvezetői beosztása ellenére, ő legtöbbször csak akkor aludt velünk egy szálláshelyen, ha nem volt, más olcsóbb. Sohasem fordult elő, hogy reggelit, vagy vacsorát velünk fogyasztott volna. Legfeljebb a napközbeni hidegélelmet, mikor nem volt más lehetőség. Esténként legtöbbször elköszönt és a helyi vezetőkkel távozott szálláshelyére és fogyasztotta el, valószínű sokkal egyszerűbb vacsoráját, mint mi.

Ma megint megcsodálhattuk a szavanna felett képződött felhoket. Általában 11 óráig egyetlen felhőfoszlány sincs az égen. Ekkor a horizont alján megjelenik 2-3 hófehér pamacs, mely fokozatosan több ezer követ. A pamacsok 2-3 óra múlva, egy-egy kumulusszá fejlődnek és beborítják az égbolt nagy részét. Mozgásuk igen lassú és olyan látványt nyújtanak, mintha csak oda festette volna valaki. Egyre jobban sűrűsödnek és mikor már teljesen feltöltődnek akkor egy-egy ily felhőgomolyból megered az eső, keskeny függőleges sávban, megöntözve az alatta lévő területet. Ilyenkor, az esős évszak idején, sokszor 3-4 felhőgomolyból is esik egyszerre, különböző irányban, színes szivárványokkal díszítve.

Már megint későn sikerült útra kelni, a most már szokásossá vált üzemanyag beszerzés és ügyintézés miatt, amit mi “konfirmálásnak” kereszteltünk el. 9 óra helyett, csaknem 11 órak tudtunk csak elindulni, Singida felé. Útközben forgatni is szándékoztunk és ezért még egy kis kerülőt is, teszünk. Sinyanga elott, a szavannán az út mindkét oldalán, több száz óriás kőtömb hever, kupacokban, mintha valami titáni lény rakosgatta volna össze. Egy-egy kőtömb meghaladja a több száz tonna súlyt is. Ezeket a szél és a napsugár formálta fantasztikus alakúvá. Egynémely valóságos képzőművészeti alkotásra emlékeztet. Paliék, mikor Zürichben sétáltak látták hirdetményeken, hogy Henri Moore, angol szobrászművész alkotásaiból kiállítást rendeznek. Alkotásait ismerve jött az-az ötlet, hogy a kiállítás szobrait és az itteni természet, alkotásait, filmen egymásmellé rakni, megmutatva, a két “űuvész” hasonlóságá A kövek környezetében 3-4 m törzsátmérőjű, kolosszális baobabfák (majomkenyérfa), magasodtak, még fantasztikusabbá téve a látványt. Az egymásra dobált kőkáoszban elég sokat időztünk és csak késő délután, folytattuk utunkat tovább Singidába, mely innen még 250 km-re volt. Útközben három alkalommal álltunk meg rövid időre. Először tévedésbol, teljesen nyílt terepen, mert az egyik gépkocsivezető azt hitte, hogy a másik meg akar állni. És ekkor találkoztunk két nem szokványos embertípussal. Az egyik a környező bokrokból került elő. Eléggé öregember (ha csak a látszat nem csalt), benyomását keltette, nyakában és csuklóján mindenféle csodatevő láncok, karikák, gyrűrűk lógtak. Félmeztelenül, ágyékkötoben volt csak öltözve. Közölte, hogy ő orvosságos ember (magyarul varázsló), és várjunk egy kicsit, mindjárt visszajön. Ezzel gyors iramban eltrappolt, az út túlsó oldalán lévő bozótosban. Rövidesen visszatért, immár teljesen “felöltözve”. Nyakában még több, mindenfé csigaházak borszíjra fuzve, karján további karpereccel, az egyik alá bedugva egy csorba pipa. Testét egy vadállatbőr borította. Derekán, különféle bőrdarabok, kezeiben egy-egy ökörfark. Megállt az út közepén, pózba vágta magát, hogy kellő pozitúrában fényképezhessük. Majd, árúba bocsátotta, varázsszeres bőrtokjait és amulettéit. Viselkedésével bizonyítva, hogy már ismerte a “turistákat” és igyekezet azt a maga hasznára kihasználni. Mivel nem volt pénzü nem kötöttünk vele üzletet. Egy fatális véletlen folytán mindannyian a fővárosba hagytuk a pénzünket és így Theofil kölcsönére voltunk utalva, míg vissza nem érkezünk. Ezt pedig csak a minimálisra akartuk csökkenteni, ismerve az ő szukös anyagi helyzetét. Miközben a varázsló “úrral” társalogtunk, a végelláthatatlan messzeségből feltűnt e magányos alak, velünk szemben az úton. Egy fekete lepelbe volt burkolva, még a feje is. Bőrből készült saru volt a lábán, réz bokagyűrűkkel. Kezében széles, hosszúpengéjű dárdával. Füle kifúrva, megnyújtva. Magas, nyúlánk alakja, szép szabályos fekete arca, büszke tartása kimondottan adoniszi látványt nyújtott. Köszönt és finom mosollyal jelezte barátságos szándékát. Fölényes, megvető tekintettel nézte végig a varázsló bohóckodását. Egész testtartásában és tekintetében benne volt az ő magasabbrendűségének tudata. Nem szól egy szót sem, csak mikor a fényképezőgépeket látta, kérdezte meg, hogy azok micsodák.

Piga-picha, azaz képcsináló, közöltük vele. Különösebb érdeklődés nélkül vette tudomásul, de fényképezni nem hagyta magát. Theofil szerint, egy igazi Csagga harcossal találkoztunk és valóban volt köztük hasonlóság. Másodszor megállásunk alkalmával Colát vásároltunk egy településen, majd harmadszor egy kerékdefekt miatt kellett vesztegelnünk. Késő délután értük el, az Afrikai nagy árokrendszer egyik szélét. Ez a kolosszális árok rendszer az Afrikai kontinensen két ágból áll. Mindkettő a Földközi tengertől indul déli irányba. Az egyik ág nagyjából: a Nílus völgye, Albert, Edward, Tanganyika, Malawi (Nyasza) tavak vonala, a Zambézi torkolatvidékig. A másik: a Vörös tenger, Tana, Abaya, Rudolf, Naivasha, Nátron, Manyara, Eyasi, Malawi tavak vonala, szintén a Zambézi torkolatvidékéig. Geológusok már hosszú évek óta figyelik és mérik mozgását. Méréseik szerint a keleti ág nyílik szélesedik, és valamikor Afrika el fog szakadni teljesen, az Ázsiai kontinenstől. Először a végelláthatatlan síkság peremén megjelent egy sötét vonal, mely szabályos falként, egyre magasabbra nőt, minél jobban közeledtünk feléje. Végül egy 100-150 m magas, nagyjából egyenes vonalban húzódó hegyvonulat elé érkeztünk. Az egészet úgy tudnám demonstrálni, mintha egy mérhetetlen nagy deszkalapot eltörnének és egyik darabját 100-150 m magasra felemelnék. Idáig több száz km-t utaztunk egy nagy síkságon, egyszerre csak egy meredek falhoz érkeztünk, felmentünk a tetejére és ott folytatódott az óriás síkság tovább.

Singidába egy missziós szállóban kaptunk elhelyezést. Egyszerű szálló, kétágyas szobákkal, közös fürdőszobával. Közvetlen megérkezésünk után magyarul szólítottak meg bennünket. Egy magyar fiatalasszony volt, ki ebbe az országba ment feleségül, egy tanzán orvoshoz. A fekete férfi nálunk szerzett diplomát és fehér feleséget. Két kis fekete gyermekük, már itt született Afrikában. Az asszonyka nem volt valami lelkes az itteni viszonyokat megismerve. Valószínű sokkal jobbra számított Magyarországon. Sajnos nemigen tudtunk velük beszélgetni, mert a késői idopont miatt sietve kellet intézni a szobák átvételét, csomagok behordását, vacsorát. Ők is átutazóban voltak és kora reggel utaztak tovább a fővárosba.

“Természetesen” ma sem tudtunk a tervezett időben elindulni. Megint az elmaradhatatl ügyintézés miatt késlekedtünk. Élelmiszert és italt kellett vásárolni az útra, kenyeret, konzervet, Colát és a piacon gyümölcsöt. Be kellett menni a városi hivatalba benzinutalványért. A főnöknél, vendégkönyv, a kisfőnöknél vendégkönyv. Telefonok, engedélyek, majd végre fél 10 körül tudtunk csak indulni.

Először visszafelé az Eyasi-tó irányába tartottunk egy Munguli nevezetű falut kerestünk fel közel a tóhoz, Singidától mintegy 160 km-re. Két hegygerincen is átkeltünk és a másodikról láttuk meg a tó vizét. Egy szépen felépített új faluba érkeztünk, mely még a térképen sem szerepelt. A falu körül, még sok régi szalmakunyhó is áll, melyben még élnek családok az ősi életforma szerint. Itt láttunk, hogy félig meztelen asszonyok kukoricát őröltek kézzel, két lapos kő között. A Tingida törzshöz tartoztak. A férfiak között sok a nyújtott fülű, a nők lábán és kezén vastag acélkarikákat hordtak ékszerként. Valamint a környéken maszájok is élnek, melyek rokonságban vannak a Tingidákkal. A maszájok egy külön népcsoportot alkotnak. Sokban eltérnek a más népcsoportoktól. Ők ragaszkodnak a régi, vándorló, nomád szokásaikhoz és életformáikhoz. Nem óhajtanak letelepülni, állataikat sem vágják le élelmezés céljából, mert számuk szaporítása egyben gazdagságuk jelképe. Öltözetük, viselkedésük, hitük is merőben eltér más törzsektől. Házasságot is csak törzsbeliekkel kötnek. Az állam sem kényszeríti oket az asszimilációra, mert ráadásul harcos nemzetség és elég nagy létszámot képviselnek, főleg Tanzánia és a szomszédos Kenya területén.

A volt törzsfőnök számolt be a falu létesítéséről és a régi életükről és annak felszámolásáról. Ő volt az első, aki beköltözött a faluba, példát mutatva és magával húzva a többieket. Egy nagyon szimpatikus, tettre vágyó tanító házaspár képviselte a falu értelmiségét. A körülményekhez képest, kulturáltan berendezett lakással és iskolával. Ők voltak az elsők azok közül, akik a missziós képzésben részesültek a fővárosban, és ide helyezték oket a “fron vonalba”, ahol megítélésünk szerint, látva az eddigieket, kiváló munkát végeztek Az iskola előtti térségen az iskolások táncot és éneket mutattak be színes öltözetükben. Kifogástalan kórusuk, ügyes táncosaik és dobosaik, több mint két órás műsort adtak, egynémelyig számukat, a filmfelvételek miatt, megismételve. Itt készültek talán a legjobb hang és képfelvételek a Tanzán dalokról és énekekről. Az itt felvett képek kerültek, a későbbi film nyitóképei közé is. Délután folyamán még két-három helyen álltunk meg felvételeket készíteni. Magányos, elhagyott öreg kunyhónál, vízgödörnél, honnan a környék lakói ivóvíz készletüket szerezték be. Egy nomádok által terelt marhacsordánál. Már kezdett sötétedni, mikor végre visszaindultunk a hosszú, rázós úton, Singida felé. Visszafelé másodszor találkoztunk afrikai vadon élő emlőssel, a kicsi Dic-dic törpe antiloppal. Az egész állatka nem nagyobb, mint egy macska, csak nincs hosszú farka, hosszabbak a lábai és hegyes fülük, aránylag nagyobb. Pali és Tamás egy beszélgetés alkalmával, mikor kifogásoltuk, hogy mily kevés vadállatot látunk, a vadbőségéről híres Tanganyikában, díjat tűztek ki annak, aki elsőnek látja meg az orrszarvút és a Kilimandzsárót. Én voltam a szerencsés mind a két esetben, de az utóbbinál nem tartottam magam illetékesnek, mert mivel én mentem elől egy gépkocsival, helyzeti előnyöm volt a többiekkel szemben. Az első orrszarvút valóban én fedeztem fel a Manyara Nemzeti Parkban, mikor az első kirándulásunkkor, mindnyájan egy kocsiban voltunk.

Ezen a napon is nagyon nehéz és fáradságos utazásunk volt. Egy kocsival közlekedtünk és a kocsi végében helyet foglalók, a rázás miatt elég sokat szenvedtek. Mikor megérkeztünk a 160 km-es utazás után, megint hányingerem volt a rázkódástól, mely szerencsésen hamar elmúlt. Eddig csak én és Pali vagyunk, akinek nincs és nem is volt ezideig semmi bajunk. Tamás állandóan magával foglalkozik. Két napig feküdt, mert egy kicsit megfázott. Azóta is keresi magán a betegség jeleit. Gyuszit elkapta a hasmenés egy napig, de egy kis koplalással rendbejött gyorsan. Gyula, a gerincére panaszkodik, de az az érzésünk, hogy ezzel az ürüggyel próbál helyet szerezni magának a kényelmesebb, gépkocsivezető melletti ülésen. A mai napon kellett Pócs Tamásnak is megérkeznie Arusába, hogy csatlakozzon hozzánk. Nem tudtunk vele beszélni, de intézkedés történt, hogy fogadják és megüzentük, hogy június 21-én, azaz két nap múlva, találkozunk a Manyara Hotelban.

Holnapi utunk mentén, megyünk ősi szikla rajzokat keresni. Eddig senki sem tud biztosat, hogy hol, merre találjuk meg őket, még a helyi vezetők sem, ők is csak hallottak róla. Egy ausztrál régész által publikált tanulmány és mellékelt vázlatos térkép alapján próbálunk rátalálni, aki felfedezte őket. Majd a környéken próbálunk valakit felhajtani, aki hallott az ausztrál tudósról és esetleg kísérője volt, a feltáró munkájában. Vendéglátóinkkal egy kis vita is volt emiatt. Nem tiltakoztak a tervünk ellen, de aggódtak, hogy nem tudnak a környéken megfelelő szálláshelyet biztosítani. Azt akarták, hogy térjünk vissza Singidába éjszakára, és másnap onnan induljunk vissza a Manyara-tó felé. Ez a javaslat több mint 400 km-es utazást jelentett volna mind két napra, ami ellen mi nagyon tiltakoztunk. Közöltük, hogy ha másképp nem, akkor inkább a kocsik mellett alszunk a földön, de ennyit nem rázatjuk magunkat egyfolytában. Nagy nehezen aztán megegyeztünk, hogy kb. fél úton lévő Kondoában próbálnak helyet szerezni éjszakára, de ne számítsunk semmi jóra.

Tanzániai tartózkodásunk 17-ik napja, vasárnap. Kocsijaink külön közlekedési engedéllyel indultak velünk, kivételesen csaknem napfelkeltével Kwa Mtoro felé. Ott reméltünk valakit találni, aki ismeri a környéken lévő sziklarajzok helyeit. Ma szokatlan módon, már kora reggel befelhősödött és a várost elhagyva, sűrű ködben haladtunk egy jó ideig. Ez valószínű az Afrikai felföld miatt következett be. Singida 1595 m magasan fekszik a tenger szintje felett, de ez a magasság egyáltalán nem érzékelhető szemmel. A környék ugyanolyan, nagy szavannás síkság, mint az eddig látottak. Az ország belseje ezer méteren felüli magasföldön fekszik. Puma nevezetű település után letértünk a “főútvonalról” egy, a térképen ugyan jelzett, angol “Tracks”, azaz terep útra, mely nem biztos, hogy járhat Tájilag az egyik legszebb útvonalon közlekedtünk. Dimbes-dombos, erdős vidéken jártunk, de az út?! Annak sokszor még a nyoma sem volt észlelhető. Vízmosásokon, kiszáradt patakmedreken keltünk át, sokszor híd nélkül. Egy alkalommal több kilométert kellett visszajönnünk, mert rossz irányba fordultunk. Ellenben errefelé már több vadállatot, antilopokat, cerkófmajmokat láttunk. Munga falunál egy missziós korház működik. A korház közelében, egy valószínű leszállás közben összetört kis repülogépet láttunk. Kísérőink szerint a korház orvosával történt a baleset, de az orvos szerencsésen megúszta a landolási kísérletet. Lehet, hogy az általunk is tapasztalt köd okozta a balesetet. Kwa Mtoro központjában álltunk meg és hosszabb érdeklődés után, egy fekete fiatalember vállalkozott, hogy elvezet bennünket a sziklarajzokhoz. Farkwa felé mentünk egy darabig, majd letértünk a csapásról be az erdőbe, hol bokrokat és fákat kerülgetve jutottunk előre egy völgy fenekén. Itt is többször kereszteztünk kiszáradt patakmedreket, ismét megcsodálva a Roowerek teljesítoképességét. Egy nagy baobabfa mellett megállította gépkocsinkat a helyi vezetőnk, bement a sűrűbe és rövid idő múlva egy kisfiúval jött vissza, aki állítólag pontosan ismeri azokat a keresett sziklák helyét. Tovább mentünk a sűrűben, míg a völgy ki nem szélesedett és elágazott. Innen már kocsival nem lehetett tovább haladni, így gyalog mentünk tovább egy a fák közül kimagasló sziklaalakzat felé. A sűrű növényzettel és tüskés bokrokkal körülvett sziklát igen nehezen értük el és bosszúságunkra, nem találtunk semmit. Közben a szikla alól élénk vitatkozást hallottunk, melynek során kiderült, egy bennszülött jóvoltából, hogy rossz helyen keresgélünk. A keresett szikla pár száz méterrel odébb van, de az nem látszik, takarják a fák. Szitkozódva másztunk vissza a bokrok és indák sűrű szövevényén, és találtuk meg az eredetileg is keresett helyet. Egy óriás szikla boltíves oldalában, vörös festékkel festett rajzokat találtunk. Antilop és zsiráf alakzatok aránylag tisztán kivehetők voltak. Egy, egyszerű vonalakból álló emberi alakzat is felismerhető, pláne akkor, ha az emberi képzelet erejét is hozzá tesszük. Tüzetesen átvizsgáltuk az egész sziklatömböt, de több rajzot nem találtunk. A fiúk elkészítették a felvételeket és indultunk tovább egy másik távolabbi helyre, hol további rajzokat reméltünk találni. Visszatérve a kocsikhoz, az egyiket defektesen találtuk, így a kényszerpihenő miatt, mindjárt ebédszünetet is tartottunk. Visszamentünk Kwa Mtoroba és innen az ellenkező irányba, Sanzawa felé indultunk. Csaknem egyórai zötykölődés után, valamiféle településhez hasonló helyre érkeztünk. Egy-két házat, itt-ott megművelt apró földeket találtunk. Az egyik háznál megálltunk érdeklődni, ahol egy nagy szemű, vidám tekintetu helyi szépség jelentkezett, széles mosollyal, hogy elvezet bennünket a keresett helyre. Tovább mentünk még a kocsikkal egy darabon, egyre több embertől kisérve, akik a környező kunyhókból kerültek elő kíváncsiskodva. Egy helyen megállítottak bennünket, hogy innen már csak gyalog tudunk tovább menni. Látva tanakodásunkat, barátságosan, de a szokásosnál egy kicsit hangosabban, széles mozdulatokkal invitáltak bennünket a gyalogútra. Aztán azt tapasztaltuk, hogy az egész társaság, kissé illuminált állapotban fogadott bennünket. Valószínű a rövid idővel ezelőtt elfogyasztott banánsörtől, melynek nyomait többjüknél, a szájszélen maradt nyomokból lehetett következtetni. Ragyogó szemű szépségünk, aki valószínű szintén többet fogyasztott a sörből, mint illett volna, két-három illuminált úriember kíséretében, Palival, Theofilel és jómagam indultunk előre, hogy felderítsük a terepet.
- Merre vannak a rajzok? – kérdeztük
- Arra van – felelték és mutatták az irányt egy völgy felé.
- Sokat kell mennünk? – kérdeztük ismét, mivel nem kaptunk határozott választ
- Nem, itt van nem messze válaszolták és indultak előttünk, mi pedig sietve követtük oket.
Jó fél órát mentünk már a völgyben, de még mindig nem láttunk semmiféle jelét a szikláknak.
- Messze van még? – kérdeztük ismételten
- Ott a völgy végében van, látjátok azt a nagy sziklát – mutattak eőore
Igen láttuk. Volt vagy 3-4 km-re még, és ez a nagy távolság meg is oldotta felderítési kísérletünket. Du. fél négy volt. Még a mai napon legalább 100-120 km-t kell még utaznunk, és ki kell még verekednünk magunkat az útig, a bozótból, így semmiképp sem juthatunk el a keresett helyig. Azonnal visszafordultunk. Visszafelé egy kunyhó közelében megálltunk. Pali elővéve a rajzokról készült füzetet és az abban lévő térképvázlat alapján, Theofilel próbálták beazonosítani tartózkodási helyünket.
- Itt van Mangaszta,– mondta Pali, célozva a szétszórt házakra, honnan kísérőink i előkerültek.
- Innen indultunk a völgybe, magyarázta Theofilnek.

Pali szavait hallva és a térképet látva, egy mellette álló és figyelő fekete fiatalember, lázas indulatba jött. Theofiel váltott egy-két izgatott mondatot, majd örömében ugrálva, kiáltozva, fel-alá rohangálni kezdett, majd elkapta Theofil kezét és megcsókolta. Berohant egy közelben lévő kunyhóba és örömmámorban ráncigált ki onnan egy nőt, mutatva neki a füzetet és az abban lévő rajzot. Először nem értettünk semmit a dologból, a nevető Theofil magyarázta végül, hogy a mi emberünk öröme annak szól, hogy az ő faluja benne van a füzetben.
- Emberek – kiáltotta világgá - mirólunk tudnak mások is, hiszen rajta vagyunk a térképen
Mindezt oly boldogsággal, naiv örömmel tette, hogy szinte elérzékenyültünk a meghatóságtól. Azóta szállóigévé vált, ha valami újat fedeztünk fel valahol: E…emberek! Hiszen raj vagyunk a térképen! Mikor visszaérkeztünk a gépkocsikhoz társainkat nagy munkában találtuk. Egyszerre két defektünk is volt. Úgylátszik a gidres-gödrös, sok bokorral teletűzdelt terep tüskéi erősebbnek bizonyultak, az abroncsokat borító keménygumi rétegnél. Várakozásunk alatt kísérőink földimogyoróval és banánsörrel kínálgattak bennünket. Sőt a vidám szemu kis szépségünk, az egyik gépkocsivezetőnket, még mással is megajándékozta, mert eltűntek a bokrokban és csak egy jó idő múlva kerültek elő, egy tál mogyoróval, amit talán alibiként hoztak magukkal, vidám hangulatban. Miután búcsút vettünk a “térképen i létezo” Mangaszta falu kedves lakóitól, indultunk Kondoa felé. Kedves kis barátőonk sokáig szorongatta kezemet, nagyokat nevetve és karattyolva búcsúzott, melybol csak annyit értettem többször is, hogy “mzé”. Ettol az én jókedvem nem nagyon növekedett, mert ez a szó szuahé nyelven azt jelenti, hogy ÖREG.

Kondoába 22 óra után érkeztünk egy igen gyéren felszerelt szálláshelyre. Villany nincs, helyette nagy petróleumos lámpák szolgáltatták a világosságot. Víz nincs, csak ócska csap a folyosó végén. Konyha sincs, sebaj, eszünk a magunkkal hozott konzerveket. Illemhely elviselhetetlen, ez sem nagy baj (egyeseknek), majd holnap a “bioszférában”. Lepődo is csak egy van és a hozzá kapott takaró sem valami biztató. Szúnyogháló van ugyan az ágy felett, de mikor kibontottam, azt kellett tapasztalnom, hogy attól nyugodtan megzabálhattak a vérszívók, annyi lyuk volt rajta. Még szerencse, hogy engem nem nagyon szeretnek. Mindettol függetlenül jó hangulatban tértünk nyugovóra és ezt az éjszakát is túléltük, minden különösebb komplikáció nélkül. Tamás és Gyuszi reggel ugyan panaszkodott, hogy a szemközti házban lévő italmérés vendégei sűrűn jártak az ablakjuk alá, bizonyítva, hogy a tanzániai sör is megdolgoztatja a vesét alaposan. Még lefekvésünk előtt – megtudva érkezésünket – felkeresett bennünket a vár rendőrségének hivatalnoka, nem teljesen józan állapotban - hogy szívesen lát városukban, és ha bármilyen problémánk lenne készségesen áll rendelkezésünkre. Amikor aztán azt is elmesélte, hogy állítólag hatszor járt a Kilimandzsáró tetején és a hegyi szolgálat tagja volt, előkerítettünk egy üveg magyar cseresznyepálinkát, hozzásegítve vendégünket “állapot javulásához. Ennek eredményeképp másnap reggel nem jelent meg hivatalában, hogy búcsút vegyünk tőle.

Hét órakor kezdtünk gyülekezni a szálláshelyünk előtt. Megreggeliztünk a szomszédos teázóban. A kocsik is előkerültek (gépkocsivezetőink valahol máshol aludtak), tíz perc alatt bepakoltunk és indulásra készen voltunk. Már nagyon megy a pakolás technikája. Ezideig minden remekül sikerül, még nem tört és nem veszet el semmi, amirol nem “a jó uta minősége” tehetett Kolo felé indultunk, északnak. Kíséroink, valamilyen tájékoztatás alapján, erre is ajánlottak számunkra sziklarajzokat. A Hallwag térkép is jelez, valamiféle érdekességet a környéken, de hogy mit azt nem tüntették fel. Kolonál jobbra letértünk a földútról egy csapásra, és a magas fennsíkról meredeken leereszkedtünk a Maszai-steppére. Az árokrendszer alsó szélén, a sztyeppén kezdtünk tekeregni, a kanyargós, hosszú úton, kilométereken keresztül. Mentünk vagy 40 km-t, mikor egy jelzésnél balra fordulva megálltunk, a meredek hegyoldal tövében. Valóban találtunk itt sziklarajzokat, méghozzá szokatlan körülmények között. Be volt kerítve és dróthálóval volt védve a környezete. Mivel a rajzokat túl frisseknek, valamint moderneknek találtuk és bovebb információt származásukról, keletkezésükrol, senki nem tudott mondani semmit, ráadásul a fényviszonyok sem voltak megfelelők, csak egy pár fotót készítettünk és indultunk tovább. Babatinál értünk vissza az épített földútra és még vagy 60 km-t rázattuk magunkat, mikor rátértünk végre egy aszfaltozott útra, mely az ország egyik főközlekedési útvonalának (Dodoma-Arusha), egy része. Az azon megtett 50-60 km is szinte felüdülést jelentett. Ez a szakasz párhuzamosan haladt a Manyara-tó vonalával, annak keleti oldalán és érintette a Tarangire Nemzeti Park északi csücskét. Erről a Nemzeti Parkról még lesz szó a későbbiekben, függetlenül attól, hogy nem játunk benne. A Manyara-tó északi végénél balra fordulva, kezdtük megkerülni a tavat, egy rossz állapotú földúton, az árokrendszer túlsó széle felé. Gumiköpeny hibásódás miatt, ismét vesztegelni kényszerültünk, de most már egy kicsit kellemesebben telt az idő, mert távcsővel felfedeztünk egy gnú csoportot és egy bokor árnyékában hűsölő Thomson gazellát, melyek megfigyelése már jó szórakozás volt. Az árokrendszer peremének tövében az út ismét meredeken emelkedni kezdett. A tó 960 m tengerszint feletti magasságon van, a felső perem, pedig ahová igyekeztünk, 230 m-el feljebb. Ott fenn van a Manyara Hotel, egy felhúzódó borda tetejére építve. Eddig is rossz úton közlekedtünk, de ez a felvezető út minden eddigit felülmúlt. Talán csak a Kigoma környéki hegyekben volt hasonló. Érdekes, hogy fenn a hotel egy kimondottan luxus, minden igényt kielégítő szálloda, de arra, hogy megfelelően lehessen megközelíteni, már nem fordítottak figyelmet, pedig itt már nagy az idegenforgalom a nemzeti park miatt, mely az egyik legszebb és leggazdagabb az országban. Valószínű, hogy a hotelt valamely gazdag ország építtette segélyként és abban az út nem szerepelt.

A hotel ablakaiból, teraszáról, kertjéből, sőt még az úszómedencéjéből is, talán az eddigi látottak közül a legszebb, legizgalmasabb látvány tárul a szemünk elé. Lenn, a Manyara-tó, közel 100 négyzetkilométeres kék vize. Mivel lefolyástalan, igen magas a sziksó tartalma, ezért partjai fehéren világítanak. Vízfelületén rózsaszín foltokat alkot a sok százezer, színes flamingó madarak tömege. A tó háttérből, a Babati feletti 2400 m-es hegyek, és a már korábban is említett “dísz kumuluszok” visszatükröznek a szabad vízfelületen. Szóval tisz “giccs”, milyet csak a természet tud alkotn A tó vize igen sekély, átlagosan a fél métert is alig haladja meg. Csak az esőzések idején emelkedik valamivel magasabbra a vízszint. A száraz évszakban, vízpárolgása sokkal nagyobb, mint a feltöltődése. A hotel kertjének széle meredeken törik le, mintha a Gellért hegy kétszereséről tekintene le az ember, a Duna felé. A meredély alatt és a tó széle között, mintegy 1-1,5 km, átlagszélességben és 25-30 km hosszúságban, mocsaras, erdős, füves térségeken, az afrikai nagyvadak ezrei hemzsegnek, főleg elefántok, bivalyok, orrszarvúk, zsiráfok, melyeket innen fentről is jól lehet szabad szemmel és látcsővel egyaránt látni. Pócs Tamás, míg várakozott ránk, egy alkalommal, unalmában, távcsovel 600 kafferbivalyt számlált meg egy csordában.

Itt történt csapatunk hatodig tagjának csatlakozása is, ki otthoni elfoglaltsága miatt csak később tudott utánunk utazni. Kiváló tanzániai szakértő, mert már ezt megelőzően, több évig tartózkodott ebben az országban. Biológus lévén, a Morogoroi Mezogazdasági Egyetemen tanított két alkalommal is, UNESCO megbízásból. Jól ismerte úgy országot, a Kilimandzsáró környékét is. Kétszer járt a hegyen. Többek között ezért kérte fel Pali, a film biológusi szakértőjeként, való közreműködésre. Előző napon érkezett ide, elég viszontagságos körülmények között. Ő nem a Swissair-el utazott, hanem Rómán keresztül, az Alitalia járatával, érkezett Arushába. A repüloút során elveszett egyik boröndje, benne helyi felszerelésével és növénygyűjtő eszközeivel, mely sajnos később sem került elő. Arusha-ból, menetrend szerinti közlekedő, zsúfolásig kitömött autóbusszal utazott Manyara településig, honnan a csaknem 10 km-es meredeken felfelé tartó utat, gyalog tette meg csomagjaival, mely ezen a környéken elég szokatlan látványt nyújthatott. Ezen a környéken, fehér emberként, általában csak gazdag turisták járnak, akik vagy saját, vagy bérelt kocsikkal közlekednek. A gyalogosan közlekedő, fehér embert, ugyancsak megbámulják. Az itteniek szemében, minden fehér ember gazdag. Ha pedig gyalog közlekedik, akkor az, vagy nagyon “skót”, vagy enyhén szólva, valami “bogaras” ürge lehet. De mit tehet az a magyar, akinek nincs pénze autót bérelni? Vagy nem jön ide, vagy kénytelen magát, az itteniek kicsit sajnálkozó, megvető tekintetétének kitenni és eltűrni.

Gyorsan elhelyezkedtünk, megebédeltünk és késő délután, a Nemzeti Parkhoz tartozó irodától, vezetővel együtt bérelt, VW típusú mikró-busszal lementünk a parkba egy kicsit körülnézni. A park bejáratánál modern épület fogadott bennünket. Itt vezetik be a nyilvántartó könyvbe a belépő gépkocsik rendszámát, a látogatók számát, a belépés idopontját. Eligazítják az utasokat, a látogatás rendjéről, hogy csak a kijelölt utakon lehet közlekedni, a kocsikból nem lehet kiszállni, a vadakat nem ajánlatos túl megközelíteni és ilyenkor a gk. motorját nem szabad leállítani, a vadakat nem szabad ingerelni stb. stb. Mindezt egyébként a bérelt gépkocsik vezetői is nagyon jól tudják, sőt ennél sokkal többet. Például, ritkábban előforduló állatok tartózkodási helyeit, az állatok magatartását, szokásit, különféle helyzetekben. Ott tudtam meg, hogy ha parton lévő vízilóval találkozik az ember, akkor nem szabad a víz és az állat közé helyezkedni, mert akkor megvadul. Vagy, még a kijelölt pihenőhelyen is be kell csukni a kocsik minden ajtaját és ablakát, mert a majmok nagyon rafináltak és gyorsak, szeretnek turkálni azokban. Alig hogy átléptük a sorompót, az épület mögötti füves területen, megpillantottunk két varacskos disznót, melyek a Sivatagi Show című filmben hallottak szerint, olyan csúnyák, hogy szinte szépek. Majd egy, a fák közötti bozótosban legelésző kapitális nagy elefántbikát. Pár száz méterrel arrébb a fák között tanyázó pávián csapattal ismerkedtünk, akik lehettek vagy ötvenen, kicsik nagyok. Az erdőből kiérve, egy ritkás kókuszpálma ligetben felfedeztem az első orrszarvút. A hegyoldalból lefolyó patak partján haladtunk a tó irányába és kiértünk egy nagy füves síkságra, melyen a 6-800 darabból álló (Tamás ezeket számolta 600-ig az előző napon) kafferbivaly csorda vonult lassan az esti ivóhelyük felé. A patak parton, ronda, kopasz nyakú marabuk tollászkodtak, a kiszélesedő és elmocsarasodó patakmederben pedig, legalább száz különféle nagyságú víziló élte megszokott életét, egyáltalán nem zavartatva magukat a körülöttük mozgó, különféle típusú gépkocsiktól. Majdnem sötétedésig maradtunk a parkban. Filmezni, fotózni a gyér fényviszonyok miatt nemigen tudtunk, csak nagyrész bámészkodtunk. Csak egy kis részét jártuk be a parknak, de így is felejthetetlen élményt nyújtott számomra. Este a szálló teraszán, kávéink mellett ülve, hallgattuk a vadon hangjait, melyet olykor-olykor az állatok királyának jellegzetes, semmivel sem összetéveszthető, ordítása szakított meg, jelezve környezetének, hogy megéhezett. Engem pedig emlékeztetett, hogy itt vagyok Afrika szívében, melyrol már annyit olvastam és hallottam.

Manyara tótól –a Kilimandzsáró lábáig

Ma ismét kettévált csapatunk. Az egyik csoport a környéken lévő Upper Kiteté-t (minta település), látogatta meg, az uzsama (falu) filmhez szükséges kiegészítő anyag felvétele céljából. A másik csoport, melyben én is tartoztam, ismét a parkba indult, állatokat filmezni és fotózni. Tervek szerint csak mérsékelt mennyiségű állatfilmet kívánt Pali felvenni. Nem volt szándéka önálló állat filmet készíteni, mert neki, sem megfelelő felszerelése (speciális optikák, teleobjektívek, szűrők stb.), sem elég ideje (két-három nap erre nem elegendő), sem elegendő filmanyaga (otthon a TV-ben véres harcot kellet vívnia minden cm nyersanyagért) nem volt. Máskülönben is, már megtették mások, előtte itt járt és erre speciálódott forgató csoportok, magas színvonalon. Neki csak a készülendő filmek hangulatához, eredetiségéhez kellettek az állatfelvételek.

Először egy 50-60 főből álló pávián csapat közepén álltunk meg. 3-4 m-es távolságban voltak tőllünk és azon kívül, hogy unott közömbösséggel hátat fordítottak, egyáltalán nem zavartatták magukat. Még az anyák sem, akik körül kicsinyeik hancúroztak. A rezervátumokban élo állatok már annyira megszokták a gépkocsikban üllő embereket, hogy különösebb érdeklődést sem mutatnak irántuk, ha csak nem ingerlik oket. Néha azért előfordul, hogy megtámadják a gépkocsit is, mint ahogy mi is tapasztaltuk. Ritkás erdőben haladtunk az úton, mikor egyszer csak egy keresztbe, oldalára fordított autóval találkoztunk. Még csöpögött az olaj és a víz a motorból, de embert nem láttunk a környéken. A nyomokból ítélv elefánt, vagy elefántok voltak a “tettesek”. A 2-3 tonnás koc (teher Land Rover) oldala elég tisztességesen meg volt “nyomogatva”. Hogy az emberekkel mi törté (valószínu egy másik kocsival sikerült elmenekülniük) nem sikerült megtudnunk, de úgy gondolom, ha sértetlenül is úszták meg az afférjukat az elefánttal, meleg perceik lehettek. A majmok után egy hím elefánt következett, ami az út szélén legelte a zsenge füvet. Percekig várakoztunk (persze a felvevőgép forgott) mire szépszerével elvonult, utat engedve nekünk a továbbhaladáshoz. Lementünk a tópartra, a bivalycsorda közelébe. Ugyanolyan sokan voltak, mint tegnap este. A szakemberek, az egyik legszeszélyesebb és legveszedelmesebb nagyvadnak tartják. Erős, nagy szarvaikkal, kemény szaruval vastagon borított homlokukkal, 6-8 mázsás testükkel, ha megindulnak, nemigen akad ember és állat, aki ellent tud nekik állni. Egészen a közelükbe mentünk és innen szemlélve, egyáltalán nem hatottak veszélyesnek. Lassú, lomha mozgásuk mely, ha megvadulnak, gyorsvonati sebességgel is tud robogni, bárgyú tekintetük, egyáltalán nem keltette fel bennünk, a félelemérzetet. A köztük repdeső, hátukra, fejükre szálló, és a bőrükbe befészkelő élősdiekből élő, fehér íbiszek, nyugalmat árasztottak és megszüntették az állatokkal kapcsolatos előítéleteket. Majd a patakparti vízilovak következtek. Itt elég sokáig időztünk, mire sikerült megfelelő képeket készíteni. Nagyon lustán és lassan mozogtak úgy a szárazföldön, mint a vízben. Legtöbbször csak orruk hegye, szemük és esetleg a hátuk gerince látszott ki a vízbol, ami a felvételek tekintetében nagyon kevés. A vízilovak aránylag jámbor, behemót állatok. Elevenszülők, növényevők. Kevés az ellenségük, ezért aránylag jól szaporodnak, ha van megfelelő, nagy füves terület számukra, mert naponta többmázsa füvet és szénát tudnak elfogyasztani. Mint már említettem, annak ellenére, hogy kevés az ellenségük, itt mégis láttunk egy csúnyán sérült, több mázsás példányt. Két társa között feküdt a vízben, csaknem mozdulatlanul. Csak a háta látszott ki, melyen nagyfelületű, csúnya nyílt sebek tátongtak. Valószínű krokodil, vagy oroszlán támadhatta meg. Két társa, mindkét oldalon, szorosan mellette feküdt, és ők tartották a víz színén, ezzel segítve neki, mert valószínu a fent tartáshoz sem volt megfelelő ereje. Úgy látszik ezeknél az állatoknál nagy a szolidáris összetartás. Elhagyva a patak partját, betértünk a ritkás pálmaerdőbe, hol egy ritkán látott, nagy szarvú rinocéroszt fedeztünk fel. Reá is perceket várakoztunk, mire megfelelő “gépközelbe” érkezett de végül 8-10 m-re közelített meg bennünket. Meg-megállva, rövidlátó szemeit ránk meresztve, fejét felénk fordítva, jó szaglásával igyekezett megállapítani, hogy milyen szándékkal vagyunk irányában. Mivel igyekeztünk csendben, mozdulatlanul maradni, békésen keresztezte utunkat és eltűnt az erdő cserjéi között, hátán az élősködőkre vadászó íbiszekkel. Pár méterrel arrébb zsiráfok legelték a fák és bokrok leveleit. Mikor megláttak, pár pillanatra megálltak tevékenységükben, kíváncsian bámulva a betolakodókat. Sokáig nem zavartatták magukat, folytatták táplálék beszerzésüket, karcsú nyakukkal elérve a magasabban lévo friss leveleket is. Gépkocsivezetőnk letért a kijárt csapásról (nekünk volt erre is engedélyünk) és egy sűrű, indákkal beszőtt magányos fához irányította a gépkocsit és 3-4 m-re megállt alatta. Először nem láttunk semmit, aztán pilótánk figyelmeztetésére felnéztünk az ágak közé. Alig egy ugrásra, az egyik ágvillában, szundikált egy nőstény oroszlán, füle-botját sem mozdítva közeledésünkre. Zöröghettünk, fütyülhettünk, dörömbölhettünk a kocsi oldalán, meg sem mozdult, még a szemét sem nyitotta ki, hogy meggyőződjön, ki meri zavarni déli sziesztáját. Nagy igyekezetünk eredménye annyi lett csupán, hogy unottan, mancsával még a szemét is eltakarta, ezzel is kifejezve: - hagyjatok békében, nem érdekeltek, tele van a bendőm, csináljatok azt, amit akartok. Engem hagyjatok aludni. Ezek után mit csinálhattunk? Békében hagytuk az első “vad” oroszlánt, csalód képzeletünkben. Lehet, hogy a következőt meg is lehet majd simogatni?

Párhuzamosan a tóparttal haladtunk tovább. Láttunk vagy száz kisebb, nagyobb elefántot, jövőt, menőt, ivót, evőt. Gazellákat, zsiráfokat, akik szétterpesztett lábaikkal, ugyancsak furcsa pózban próbáltak inni a tó vízéből. Egy nagyon szép fekete gólyát. A park végében, hol a partszegély egészen elszűkül, meleg kénes forrásoknál megálltunk ebédelni, majd visszafordultunk a bozótos, ritka erdoben, hol nagyon sok kiszáradt fa meredezett az égre. Itt tapasztaltuk, hogy a biológiai egyensúly megváltozásának milyen problémái lehetnek. A nemzeti parkokban az állatok védve vannak, szaporulatukat nem zavarja semmi, így egyes állatfajok túlszaporodnak. A Manyara-tónál az elefántok túlságosan elszaporodtak és annak a következménye az lett hogy, kezd az erdő tönkremenni, megritkulni. Az elefántok, bőrük tisztítását a fák érdes oldalán végzik, dörzsöléssel. Így lekoptatják a fák kérgét és azok kiszáradnak. Volt olyan terület hol szinte kopasz volt az erdő. Ez láncreakciót von maga után. Ha az elefántok kipusztítják az erdőt, akkor a lombozatból, és az abban élő állatok is elvonulnak, így a ragadozók élettere is csökken, azok is elvándorolnak. A szakemberek még nem találták meg a módját a megfelelő szabályzásnak, de ennek előbb, vagy utóbb be kell következnie. Most csak legfeljebb annyit tesznek, hogy az elefántokat áttelepítik a közeli Tarangire Nemzeti Park területére, hol eddig jóval kevesebb elefánt volt. Sajnos ez az eljárás pedig nagyon drága. Az áttelpítendő állatot, a megfelelő helyen kell elaltatni, hogy a szállításra alkalmas jármű megközelíthesse, a rakodásnak és szállításnak maximum négy óra alatt le kell bonyolódnia, mert tovább nem lehet az állatot narkózisban tartani. Ehhez nagyon összeszokott, technikailag is jól felszerelt csapatnak kell működnie, hogy a telepítés sikeres legyen.

Csaknem 50 km-t autóztunk a parkban, sokszor kinn ülve az autó tetején, a jobb látási és filmezési lehetőségek miatt. Az erre szánt filmünk is elfogyott és gyakorlatilag bejártuk a park teljes területét, így visszaindultunk a magasban lévő hotelhez.

A másik csoport még nem érkeztek vissza, maradt egy kis szabadidőnk, melyet részben fürdőzésre és a teraszon felállított nagy, állványos távcsöves szemlélődésre használtunk fel. Az egyik tisztáson álló nagy elefántbikát - mellyel valószínű előző napon mi is találkoztunk az egyik, japán turistákkal megrakott mikrobusz, nagyon megközelített. Az elefántnak ez nem nagyon tetszhetett, mert egyszer csak füleit széttárta – valószínu nagyot trombitálva, de ez nagy távolság miatt alig volt halható – ormányát felemelve, nekirontott aVW. kisbusznak Szerencséjükre óvatos és jártas vezetője lehetett, mert sikerült elhúznia a kolosszus elől. Az, amikor látta, hogy a fehér “doboz” gyorsan eltávolodik, célját elérte, megnyugodva folytat táplálkozását, rá sem hederítve többé, megzavarójára.

Késő délután jöttek meg társaink. Azonnal felpakoltuk a két mikrobuszt és átköltöztünk a Norongoro Wildlif Lodge-hoz, mely innen 54 km-re van. A Norongoro krátert is be lehetne sorolni – véleményem szerin – a világ csodái közé. Manyara Hotel, honnan indultunk, két-egynéhányszáz, méterrel van a tó felszíne felett, a nagy Afrikai szakadék peremén. A Norongoro Lodge, vagy 1000-1200 m-el feljebb, az Olmoti vulkán kráterének peremére építették. Szuper luxus szálloda, melyben általában csak a gazdag turisták szálnak meg. A vulkán kráterjának fenekén, 610 m-el lejjebb, egy 16 km átmérőjű nagy lapos, síkság képződött, két tóval és egy keskeny patakkal. Egy része erdős, más része mocsaras – főleg a tavak környékén - és legnagyobb része, füves szavanna. E nagy síkságo 5-600 m-es, meredek kráterperem veszi körül és mindössze három, meredek földút vezet le az aljára. Lenn a kráter nagy lapos területén a nagyvadak tömege hemzseg. Főleg gnú, különféle antilop, zebra, bivaly, hiéna, sakál. De megtalálható az orrszarvú, varacskos disznó, oroszlán, gepárd, elefánt, víziló, krokodil, zsiráf és a majmok különféle faja, a csimpánz és a gorilla kivételével. Madarak közül, a strucc, a marabu, a keselyű, a koronás daru, fekete gólya, és a sok-sok gázló és más madár. Egy állatkert afrikai gyűjteménye él itt, aránylag kis helyen, több tízezres létszámban, szabadon, ketrec és kerítés nélkül, és az ide látogató, szabadon közlekedik közöttük.

Az Olmoti vulkánnak és a kráternak külön mikroklímája van. A hegy külső és felső peremén - a magasság miatt is - hasonló az éghajlat a nyári alpesi időjáráshoz, míg benn a kráter fenekén trópusi az éghajlat. A csapadék nagyrésze a hegyoldalon csapódik le, így a kráter belseje jóval kevesebb nedvességet kap. A kráter peremen, főleg naplemente után kimondottan hűvös és párával telített a levegő, a fákról szinte csöpög a nedvesség. Ezáltal az erdő buja, sűrű növényzetű, a fákon rengeteg az élősködő növényzet, orchideák, mohák és mindenféle folyondárok. Szállodánkat a kráterperem egyik legszebb helyére építették. Minden szoba ablaka (ablakfala), a kráterra tekint és a szobából is, főleg távcsovel, jól láthatók a lenn élő állatok egy része. Egyik éjszaka mozgást hallottam és kinézve az ablakon. Három kafferbivaly nézett velem szemben, három méterről, akik megmászták a meredek hegyoldalt és ijesztgették a járatlan turistát, akit nem tájékoztattak, hogy itt bizony ilyesmit, az elefántok is meg szoktak tenni.

Következő napon megint megosztottuk a forgató csoportot. Tamás és Tomi (Pócs és Szabados) az egyik kocsival lementek a kráterba forgatni, de mint utólag kiderült nem sok sikerrel, mert kimerült akkumulátoruk és nem tudták használni a felvevőgépüket. Mi többiek a másik kocsival a Serengeti Nemzeti Parkban lévő Olduvai szakadékhoz indultunk, mely 40 km-re van, a Norongorotól. Egy darabig a kráterperemen vezet az út, majd egy oldalkráter oldalában, hosszan ereszkedik le a Serengeti síkságra. A Serengeti Nemzeti Park és rezervátum, fél Magyarországnyi (5400 km2 ), szavannás síkság, melynek egy kis része, már Kenyához tartozik. Legendás az állatállománya és több őslakós masai, település is van a területen. Előzetes tervek szerint, az itt kiépített idegenforgalmi centrumban is töltöttünk volna egy napot, de mivel a helyszínen oly tapasztalatokat szereztünk, hogy nem érdemes, mert a nagy területen sokkal nehezebb felderíteni a vadakat, mint a koncentráltabb Manyara, vagy Norongoro parkokban. Itt is nagyjából ugyanazokkal az állatokkal találkozhattunk volna, legfeljebb nagyobb csoportokban. Tehát úgy határoztunk, hogy inkább maradunk még egy plusz éjszakát a Norongoronál, és onnan majd fellátogatunk, az Oldeáni hegy bambusz erdejébe inkább, de ez csak holnap lesz. Ma az Olduvai George van soron, mely hírnevét, az itt 1959-ben megtalált Zinjanthropus (a Kelet Afrikai osember), megtalálásától kapta. Az ásatásokat Philip Leakey és felesége végezték l951-óta, de már ezt megelőzően, l931-ben is végzet itt kutatásokat és talált, emberre utaló leleteket. A kutatások még most is folynak e területen. Az ásatások színhelyén vezetőt kaptunk, aki bemutatta a szakadék rétegződéseit, mely az Amerikai Grand Canyonéhoz hasonlóan, igen látványosan megkülönböztethetőek és jól láthatóan elkülönülnek, elősegítve az időmeghatározást. A legalsó alapréteget képező láva mintegy 1.85 millió éves. A felette lévő I-es és II-es réteg tengeri üledék. Az egyik mintegy 15, a másik mintegy 30 m vastagságú. Az első réteg aljzatát 1.75 millió évesnek, tetejét pedig mintegy l.65 millió évesnek határozták meg a geológusok E réteg alsó harmadából került elő az afrikai ősember koponyamaradványa, mely az egyik legrégebbi ilyen lelet. A III-ik rétegként, egy vörös folyami lerakódás figyelhető meg melynek kora 700.000 év körüli. E fölött pedig két homokréteg lerakódás található, mely szemmel, már nemigen különböztethető meg. Az ásatások színhelyéhez közel létesített kis múzeumban, gyűjtötték össze a leletek egy részét. Szép és jól értelmezhető demonstrációkkal ábrázolták a különböző rétegek képzodését, idejét, a rétegződésekben talált leletekkel mellékelve, méltóan bemutatva a kutatók munkáját és eredményeit. A megtalált ősember koponyájának másolata is itt van. Az eredeti a fővárosi Néprajzi Múzeumban található.

A “tarisznyából” történő ebédünk elfogyasztása után visszaindultunk a Norongoro kráter fel Útközben egy 13 fős zsiráf csoporttal találkoztunk, és nem győztük csodálni – no me filmezni sem – szép kecses mozgásukat. Gyors futásuk közben hosszú lábaik és még hosszab nyakuk megnyúlik, és szinte hullámzik, oly hatást keltve, mintha lassított felvételt látnánk. Ezen kívül, gazellákat, struccokat és kongonit láttunk még. Kongonoi a legnagyobb antilopfajta, közeli rokona a szarvasnak, csak nem növeszt agancsot. Egyiket megpróbáltam becserkészni fotómasinámmal, de sajnos nem nagyon akart velem barátkozni, mivel a “ké lábon járó élőlény” úgylátszik szokatlan volt számára Pali és Gyuszi egy szép ernyőakácot vettek lencsevégre, Gyula pedig a flótázó akác hangját örökítette meg hangszalagon, míg én a kongonival incselkedtem. A flótázó akác, egy óriás tüskékkel ékesített akácia faj, mely gubacsokat növeszt és zenél. A gubacsokat nagyon szereti egy hangyafaj, kifúrják és belső részét vagy megeszik, vagy elhordják építési anyagnak, így azok héja üresen marad a bokrokon. A több helyen lyukas gubacshéjak, a szél erejétől, hangot hallatnak különböző hangmagasságokban, függően a gubacsok és a rájuk fúrt lukak nagyságától. E hangokról kapta aztán a nevét. Visszaérkezve a Norongoro kráter felső peremére, egy pár percre megálltunk csodálni a szép látványt, úgy ki, mint befelé. Kifelé a nagy sárga Serengeti síkságot a sok kumulusz felhővel és a ragyogó kék éggel, befelé a krátert, a hangyáknál is kisebbnek látszó, rengeteg állattal Leereszkedve a kráter fenekére meglepetve tapasztaltuk, hogy a fentről tónak látszó nagy vízfelületek, nagyrészt csak érzéki csalódás. A tómeder csaknem ki van száradva és a lerakodott sóról visszaverődő fény hat fentről úgy, mintha az, víztükör lenne. A hangyának látszó állatok százai átváltoztak valóságos bivalyokká, gnúkká, zebrákká. Egy kis emelkedőn, magányos fa alatt két lusta oroszlánt bámultunk percekig öt méterről. Egy nagyméretu, szép sörényű hím és egy több éves nőstény volt. Jóllakottan heverésztek a fa árnyékában nem sokat törődve a mellettük, járó motorral álló gépkocsival, és az abból fürtökben kilógó, fényképezőgépet csattogtató magyarokkal. Ránk, ránk fordították tekintetüket, nagyokat ásítottak és fekve, egymást nyalogatták. Gépkocsivezetőnk keresztbe állt meg előttük úgy, hogy a vezető ülés az ellenkező oldalon volt. Szólt nekünk, hogy most figyeljünk! Mindjárt érdekességet fogunk látni. Kinyitotta a vezetőfülke ajtaját, az oroszlánok oda sem figyeltek. Fél lábával kilépett a fűre és abban a pillanatban a két ragadozó talpon volt és támadásra készen, figyelőállásba meredt, a gépkocsi felé. Mikor aztán lábát visszavette a fülkébe kísérőnk, mintha misem történt volna, visszaheveredtek a fube. Ebbol is látszik, hogy a rezervátumokban, hol vadászat nincs, az állatok viselkedési formája alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. A mozgó, álló gépkocsik, emberekkel együtt sem idéznek elő részükre veszélyt. Ellenben az ettől eltérő emberi viselkedés ösztönösen védekezésre, vagy támadásra készteti őket. A közeli kis tónál egy csomó vízilovat és a mocsárban legelésző elefántokat figyeltük jó darabig. Itt láttunk először sakált, hiénát, koronás darut, rókát, halász sast és egy 4-5 m hosszú kockás phiton-t (óriás kígyó), mely kényelmes lomhasággal mászott keresztül előttünk az úton. Egy réten közösen legelészve 15 gnút, 10 zebrát, 6 orrszarvút, ugyanennyi bivalyt kik békésen megfértek egymás mellett. Köztük struccok és íbiszek, koronás daruk sétáltak és tollászkodtak. Egy másik helyen kilenc fiatal oroszlánt egy rakáson, kik meg is zavartak bennünket, de lehet, hogy csak játszani akartak, mint a kis macskák, csak nem vártuk be őket, mert hátha a mama is a közelbe van, és esetleg félre érthette volna. Egy nagy síkságon módunkba volt végignézni egy hiéna csapat (8-10) vadászatát. Miként cserkésznek be egy antilop csapatot, hogyan választják le a kiszemelt, leggyengébbnek ítélt egyedet, azt miként kerítik és rohanják le, valamint miként ront az egész csapat a ledöntött áldozatra. Ugyanígy láttunk, egy gepárd páros vadászatát is, csak ott az üldözőbe vett antilopnak sikerült megmenekülnie az éles karmok elől és épségben visszatérnie csapata biztonságot adó sűrűjébe. Kísérőnk szerint nagyon szerencsések voltunk, mert ritkán lehet egyszerre ennyi állatot, ily akció dús eseményekkel, ily rövid idő alatt látni. Ezt igazolja az is, hogy Tamásék, akik reggel óta itt tartózkodtak a kráterban, közel sem találkoztak ennyiféle vaddal. A Manyara park bizonyos értelemben szebb (még a kipusztult erdőrészek ellenére is), környezete dúsabb a növényzettől, de emiatt jóval kevesebb vadat is lehet látni, és nehezebb felderíteni. Ott sok az elefánt, bivaly, víziló, majom. Itt a gnú, zebra, és a különféle antilopfajták vannak túlsúlyban. Itt talán a zsiráffal nem találkoztunk, melynek az lehet az oka, hogy a kráter fenekén, jóval kevesebb lombos növényzet.

Ma megint szép és élményekkel dúskáló napunk volt és minden az előzetes program szerint történt. Már kezdek félni, hogy oly simán és zökkenomentesen megy minden és majd a “hegyen”, jönnek a problémák. Drukkolok, hogy ne így legyen, mert akkor részemre minden elromlik, hiszen én csak azért jöttem ide.

Következő napunk megint késéssel indult. Az Oldeani megközelítéséhez, külön engedélyt kellett kérni a Nemzeti Park központjában, ahol nem valami örömmel vették kérésünket, mert veszélyesnek tartották az ott nagyszámban előforduló elefántok miatt. Hosszas vita után kaptunk három felügyelőt, akik felszerelték magukat nagy kaliberű elefánt puskákkal, és fél tíz felé végre elindulhattunk. 10 km-t autóztunk, majd a kialudt vulkán oldalában egy nagy, füves lejtő aljában szálltunk ki a kocsikból és indultunk a csúcs felé. A kocsikkal a hegy túlsó oldalán beszéltünk meg a randevút. Előttünk masaiok legeltették marhacsordáikat, de fotózni nem engedték őket kísérőink, mivel nagyon rabiátus emberek, ezért a hatóságok is ellenzik, “jobb a békesség” jelszó alapján. masaiok hitük szerint, ok a kiválasztott fekete emberek (tényleg szépek és sudár testtartásúak), és nekik teremtődött a világ összes marhája, mely egyben gazdagságukat is jelképezi. Ezért húsukat nem is eszik, csak a tejtermékeket fogyasztják. Fényképezni nem engedik magukat hivatalosan, de már eljutottak odáig (főleg a növekvő idegenforgalom hatására), hogy pénzért, vagy csere áruért, eltekintenek e hitből eredő szokásaiktól. Letelepedni sem óhajtanak egyenlőre, de véleményem szerint ez is meg fog változni rövidesen, mert már most is felkeresik a meglévő falvakat, vándorlásaik közben, hogy a nélkülözhetetlen iparcikkeket beszerezzék maguknak, mint a viseletükhöz szükséges színes ruhaanyagokat, vagy pl. a sót.

Az Oldeani 3188 m magas kialudt vulkán. Felső részén nagy kiterjedésú bambusz dzsungel van, mely nem nagyon jellemző az ország területére. Kezdetben egyenest a csúcs irányába indultunk a megmászás szándékával, de ahogy a járatlan terep nehezedet (olyan 2500 m magasságban járhattunk), úgy veszett el a remény, hogy rövid idő alatt el is érhetjük majd. Mivel visszafelé még a kráterba is le kellett menni, hogy Tomiék tegnap elmaradt felvételeit pótolni lehessen, Pali úgy döntött, hogy a csúcsról lemondunk és átharántolunk a bambusz erdőbe, a hegy másik oldalára.

Mikor elértük az erdő szélét láttuk, hogy nem is olyan egyszerű abban közlekedni. Vagy két, két és fél órát törtettünk a homályos dzsungel, bambusz erdejében, elefánt és bivalycsapásokat követve mivel más lehetőségünk nem volt. Szép a bambusz, de erdeje nem valami sétatér. A kuszált, sokszor kar vastagságú bambuszok között bujkálni elég fáradságos és ráadásul ki van téve annak az ember, hogy szembe jön egy elefánt, vagy bivaly és akkor nemigen tud kitérni előle. Szerencsére ott nem találkoztunk velük, csak egyszer hallottuk hangjukat oldalról és lélegzet visszafojtva vártuk, hogy tovább vonuljanak. Mikor elhagytuk a bambusz erdőt és kiértünk a lombos növényzet közé, akkor mentünk el két, lombokat tördelő kolosszus mellett, de csak a hátukat láttuk a magas bozótban. Visszatérve a bambuszerdőre még. Most már van fogalmam arról, hogy az Amik miért rettegtek és miért nem bírtak Vietnamban, a vietkong partizánokkal. Miután elhagytuk az erdőt még vagy 5 km-t kellett gyalogolni egy faluig, hol kocsijaink várakoztak ránk. Késő délután értünk vissza a kráter fenékre, hol egy oroszlán párost, egy nagyon szép óriás rinót, melynek legalább 60-70 cm-es orrszarva volt (azt hiszem világrekord példány, lenne valamely vadász számára), egy csoportban 8-10 kis oroszlánt melyek a fekete sártól oly feketék voltak, hogy medvéknek is nézhette volna az ember, láttunk. Tomi és Gyuszi forgattak, amit csak lehetett, és míg a fényviszonyok megengedték. Mi addig, egy kijelölt pihenőhelyen várakoztunk, ott beszéltünk meg találkozót, ha befejezték a forgatást. Kiszálltunk a kocsinkból és a közeli pihenőpadokra telepedtünk. Egyszer csak azt vettem észre (szerencsére elég korán), hogy a fák alatt álló gépkocsiba, melynek vigyázatlanul nyitva felejtettük a tetejét, egymásután ugrálnak be a cerkof majmok. Kiabálva rohantunk a kocsi felé és zavartuk el a hívatlan vendégeket, kik sivalkodva menekültek vissza a fára, honnan nagy szemeikkel bámultak ránk, hogy vajon megyünk-e utánuk. Sötétbe érkeztünk vissza szálláshelyünkre, hol a vacsora elotti gyülekezést a halban tartottuk, helyhez illő hangulatban, egy nagy nyitott kandalló előtt, melyben ropogott a tűz. Itt, ebben az idillikus környezetben idéztük vissza, a nap izgalmas eseményeit. Itt volt módom a languszta sütött változatát kipróbálni vacsora gyanánt, s meg kellett állapítanom, hogy fenséges eledel. Főleg megfelelő körettel (pommes frites) és savanyusággal (paradicsomsaláta) kár, hogy nem a mi zsebünknek megfelelő ára van, sem a piacon, sem az étkezdékben. Vacsora után még üldögéltünk egy kicsit a meleget adó kandalló előtt és megbeszéltük a holnapi továbbutazásunk idejét és módozatát.

Bőséges reggeli után, teljesen borult ködös időben indultunk, két VW mikoróbusszal le a hegyrol Arusha felé. Tamással és Theofilel utaztam a második kocsiban. Alig, hogy elhagytuk szállónkat, nem sokkal az indulás után, egy nagy pávián csapattal találkoztunk, kik nagyrészt elfoglalták az utat és csak a kocsi zavarta el oket, nagy sivalkodás közepette. Majd a kissé leszakadó gépkocsivezetőnk nagy igyekezetében és a ködben, nekihajtott egy útszéli kőnek és elég csúnyán megnyomta a kisbusz jobb elejét. Mire kihúztuk a karosszériát, ami rágörbült a gumiabroncsra és tovább tudtunk indulni, eléggé elmaradtunk az előttünk haladó kocsitól. Mire utolértük oket, már a felhőzet is kezdett felszakadozni és filmezték a környék mezogazdaságilag megművelt területeit. Majd megálltunk egy útszéli masai téglaégetőnél, de a filmezést nem voltak hajlandók megengedni. Lejjebb egy kútról és a környék erózió hatásáról készültek snittek. Itt sikerült egy pár jó masai képeket is készíteni. Egy útközben lévő faluban a marhák fertőtlenítését annak módozatát filmeztük. A marhákat egy fertotlenítő folyadékkal teli medencén hajtották keresztül, úgy hogy az állatoknak meg kellett merülniük a folyadékban, mert kezdetben úgy estek bele a medencébe, hogy lábaik nem értek feneket. Menetközben ebédeltünk és a kora délutáni időben érkeztünk Arusha elé és láttuk meg, a 4556 m magas, cukorsüveg alakú Merut, melyet minden nap, szintén egy felhőgyűrű vesz körül, mint a Kilimandzsárót. Megálltunk fényképezni egy masai kunyhó közelében. Mivel szerettem volna a képbe távolról belekombinálni a kunyhót is, úgy helyezkedtem. Egy masai azonnal megrohant, hogy fizessek, mert ő látta, hogy róla készítettem felvételeket. Miután nem akartam fizetni (nem is volt mibol) már követ fogott rám, és Theofil húzott ki a csávából. Egy szivarral kenyerezte le a méltatlankodó bennszülöttet. Undorító egy társaság. Úgy élnek, mint az ősember. Nevelik a marhák százait, de nem eszik, és nem adják el oket. Az országban több marha van, mint ember és mégis éheznek és nem csak ők, hanem részben miattuk, a többiek is.

Arusha egy modern város. Jobb benyomást tett rám, mint Dar-es-Salam ezt valószínű az angol befolyás alatti fejlődésnek köszönheti, mert annak idején innen indultak a környező nagy vadászati területekre, a vadászó és gyűjtő safarik. Innen indult útnak a világ múzeumi és állatkerti gyűjtemények nagy része, valamint az elefántcsont kereskedelem központja is volt hosszú évtizedeken keresztül. Megálltunk egy kicsit körbenézni és közben Tamás elveszett csomagjai után, érdeklődni a repülőtársaság irodájában, mert idáig semmi hír nem volt felole. Sajnos most sem és később sem került elő. 17 óra után indultunk tovább és alig hogy elhagytuk a várost, megláttuk álmaink hegyét, a Kilimandzsáró havas csúcsát is. Sajnos hallgattam Tamásra, hogy később jobb pozícióban fogjuk majd látni, nem készítettem felvételt róla, robogtunk tovább. Később aztán már eltakarták a felhők, és nem láttuk többet, a nap folyamán.

Moshiban a Livingston szálló, harmadik emeletén, ismét Palival közösen kaptunk egy szép kétszobás apartmant. Szobánk ablaka a “hegyünkre” néz, de nem látni a felhőktő de vagyunk a közelében már, kezd a gyerekkori álom valósággá formálódni. Érdekes módon, Palival mindketten gyerekkorunkban olvastuk Teleki Sámuel expedíciós könyvét, és álmodoztunk, hogy egyszer talán mi is eljutunk oda.

Vacsoránál természetesen a “hegy” volt a fő téma. Mikor, hogyan, kivel, mivel, miké indulunk, a meghódítására? Fontosnak tartottam (már otthon is), hogy mielőtt neki indulunk, előbb egy 2-3 napos akklimatizációs túrára menjünk a csapattal, lehetőleg minél magasabbra. Jószerivel, rajtam kívül a csapat tagjai, még háromezer méter felett sem jártak. Hegyi tapasztalataik szinte a nullával volt egyenlő. Ezért a programba ez belekerült és jóvá lett hagyva, de hogy miként azt majd a helyszínen fogjuk eldönteni. Erről vitatkoztunk vacsora előtt, alatt és után, de eredményre nem jutottunk.

1976. június 26. szombat. Ez nehezen hihető el. Ülök egy kényelmes, párnákkal kibélelt kanapén, mögöttem egy állólámpa, melynek lábai valódi zebrapaták. Jobbra egy valódi kandallóban parázslik a tűz, kissé balra egy zebra bőrrel bevont asztal, mögötte egy sarok könyvespolc, mely egyben térelválasztó elem, tele útleírásokkal, vadász témájú könyvekkel, regényekkel. A falon afrikai életképeket ábrázoló festmény, rézkarc, és batikolás. A könyvszekrény tetején egy nagy, legalább húsz színben pompázó virágcsokor, antik vázában. A szőnyeg színes szizálból, a függönyök csipkéből, brokátból készültek. Ha kinézek az ablakon a Kibo havas csúcsa, tekint rám. A ház egy zöld pázsittal körülvett virágoskert közepén létezik, a Kilimandzsáró lábán, a Kenyai határ közvetlen közelében. Mindössze négyen lakunk benne. Pali és én, a zöld szobában, Gyuszi a rózsaszínben, fekete gépkocsivezetőnk, a kékben. A színek a szobák tapétájára vonatkoznak. A többiek innen 300 m-re egy hasonló másik házban vannak elszállásolva. A tulajdonos hölgy szerint a házak kertjébe szokott három elefánt be-belátogatni, de reméli, hogy nem ijedünk meg majd tőlük. Sajnos nem került arra sor, hogy próbára tegyük magunkat, mert míg ott tartózkodtunk, elefántok színét sem láttuk.

Vacsoránkat egy csodálatosan megterített asztalnál szolgálták fel, italokat, mely nagy skálán mozogtak (bor, sör, whisky, égetett italok, és üdítok különféle változatai), “becsületkasszára fogyasztottuk, ami azt jelentette, hogy mindenki felírta egy listára, hogy mit fogyasztott, és távozásunkkor lett a számla kiegyenlítve. A vendégházak tulajdonosa egy ír származású, német hölgy, aki üzleti tevékenység alapján adja ki a házakat az idevetődő gazdag idegeneknek, kormányvendégeknek, mint amilyenek mi is vagyunk. Mikor megtudta, hogy nagyrészt magyarok a vendégei, közölte, hogy ismer ő is egy szép magyar szót.
És pedig? – kérdeztük.
“Szeretszemég” felelte, így egybe mondva, gyors hanglejtéssel. Mi először nem értettü Aztán mikor megmagyarázta, hogy annak idején, egy magyar huszártiszttol tanulta, világossá vált, hogy “szerets- e még?” kérdésrol van sz

Hát, hogy is kerültünk mi ide. Még Moshiban a reggelinél, megjelent egy bájos kinézetű fekete hölgy, csinos európai öltözetben. Bemutatkozott, Mme. Urassa és közölte, hogy itt tartózkodásunk alatt (mármint Moshi és környéke), ő lesz a menedzserünk, és ő fogja szervezni programunkat. Célunkat és kívánságainkat ismeri. Elővett egy program tervezetet, melyben napra, órára meg volt határozva, hogy mikor, hol, és mit fogunk tenni. Ez részben meg is oldotta a tegnap esti vitánkat. Hiszen itt minden a legjobban van előkészítve, nekünk tényleg csak a forgatással kell majd törődnünk, gondoltuk. Hát aztán tévedtünk. De menjünk csak sorjában.
Tehát a reggeli után, a program szerint, eloször ellátogattunk csinos kíséronkkel az élen, a TANÚ (párt) központba vendégkönyv “láttamozás” végett, majd a megyeházára hason célzattal. Miután ezek megtörténtek, előhozták ellenőrzés céljából a fővárosba feladott csomagjainkat és megállapíthattuk, hogy sértetlenül, hiánytalanul mind megvan. Ezután a közeli Mwekába mentünk ki, az ott lévő Természetvédelmi Főiskola megtekintésére. Nagyon szép környezetben, modern és jól felszerelt főiskola. Itt képzik ki egész Afrika számára a nemzeti parkok szakembereit és vezetőit. Az igazgatóhelyettes fogadott és kalauzolt bennünket a különböző oktató, előadó helységekben, a kiállító termekbe (tele szebbnél szebb trófeákkal és kitömött állatokkal), preparáló laborba (jégszekrénybe egy majom tetem, boncolásra elokészítve), a növénygyűjtő és rendszerező tanszékre, vetítő terembe, földrajzi tanszékre és az egyetem botanikus kertjébe. Végezetül meghívtak egy kávéra, teára bennünket, mely először fordult elő ittlétünk alatt hivatalos szerveknél. A főiskola látogatása után körülvittek a városban, megállás nélkül (természetesen program szerint) és visszamentünk a hotelba ebédelni. Kíséronk elbúcsúzott, kellemes utat kívánt és átadott a Kilimandzsáró Nemzeti Park egyik felügyelőjének Edwin Mawalának, ki egyik kísérőnk lesz majd a hegyen. Délután a megyei hivatal udvarára mentünk vissza és átcsomagoltuk holmijainkat, mert még a délután folyamán útnak indulunk a Shira plató felé, azaz az Osirwa Farmra, erre a csodálatos helyre. Ma éjszaka itt alszunk, holnap reggel felmegyünk a hegyre, egy éjszakára, majd visszatérünk ide.

Napkeltekor keltünk és figyeltük, hogy a Kobo milyen színeket ölt. A sötét lilától, az aranysárga ragyogásán keresztül, a fénylő fehér jégig, mely vakítóan tükrözodött a reggeli napfényben. Két terepjáró Roverel indultunk a Kilimandzsáró valamikori, lepusztult vulkánjának helyére, mely ma, a hegynek keleti oldalán, egy lapos vállat képez, mintegy 4000 m körüli magasságban. Ezt hívják Shira platónak és egy bádog védkunyhó is található itt. Felfelé menet az erdő alján krumpli földet és Pyretrum (margaréta családhoz tartozik) virágot filmeztünk. A Pyretrum Tanzánia egyik fontos kiviteli nyersanyaga, a vegyipar ebből nyeri ki a leghatékonyabb rovarölő spray, alapanyagát. Késobb egy fenyves erdőben haladtunk tovább. Az erdőt cseszlovák erdőmérnökök telepítették a Kilimandzsáró ezen oldalán, haszonerdő létesítésének szándékával. A fenyők meg is maradtak, de megváltoztatták a flóra összetételét és nem hasznot, hanem kárt okoztak. Az eredeti őserdő, nagy vízfelfogó és tároló képességével, az esős évszakban bőségesen lehullott csapadék egy részét tárolta és a száraz időszakban, fokozatosan adta vissza a talajnak. A fenyők ezt a szerepet nem tudják betölteni, nem tudja a vizet tárolni, így a talaj fokozatos kiszáradása van folyamatban, mely teljesen átalakítja a környezet összetételét. Ugyanúgy, mint az állatoknál, itt is egy láncreakció kezdődött. Az eddig itt, a lombos erdőben, az abból élő állatok és rovarok elvonultak, a növényzet megváltozott, a talaj silányabb lett. A mezőgazdasági területek terméseredményi csökkentek. Tehát itt is felborult a biológiai egyensúly.

A 34 km-es utat kerek négy óra alatt tudtuk csak megtenni, mely nem is út, hanem inkább csapás, vagy az sem. Vízmosásokat kellet keresztezni, melynek meredek partjain kocsijaink alváza fennakadt. Elefántok által kidöntött fákat kellet az útból elvonszolni, elcsörlőzni, köveket elgörgetni a továbbjutás érdekében. Mivel a védkunyhó már az erdő határ felett volt, az erdő felső részén fát gyűjtöttünk az esti tűzrakáshoz, melyet feldobáltunk a kocsik platójára, melynek az lett a szomorú következménye, hogy holmijaink irtózatosan bekoszolódtak, mert a száraz ágakon, vastagon volt egy fekete gombafaj telepedve, ami összekent mindent. A védkunyhótól mintegy félórai járásra, egy kis tisztáson álltunk meg. Kocsikkal leparkoltunk, a vizet leeresztettük, mert ebben a magasságban már az éjszakai fagyok, esetleg bonyodalmakat okozhatnak a hűtőrendszerben. Innen már csak gyalogosan lehetett továbbmenni a meredek hegyoldalban, a 4000 m-en lévő kis házikóhoz. A csomagokat és a tűzifát két-három fordulóval, hordtuk fel. Jó erőnlétben volt a csapat csaknem minden tagja. Délután lobéliákat, és az azokat beporzó mézmadarakat lestük meg és filmeztük. A növény és a madár is jellegzetesen Afrikai (trópusi) magashegyi élőlények, akik fantasztikusan alkalmazkodtak az itt lévő életkörülményekhez. Többek között ilyenekért jöttünk el ide, hogy ezeket megmutathassa majd meg a film rendezője, a készülő filmen. A Kilimandzsáró növényvilága különleges. A lobélia (L.deckenii) is jellegzetesen afrikai magashegyi növény. Még magasabbra kapaszkodik fel a hegyoldalra, mint a senecio. Igaz nem is nő meg oly nagyra, mint azok, de a méteres, másfél méteres magasságot, ezek is elérik. Formára hasonlítanak egy megnyújtott méh kaptárra. Apró egyforma, kemény levélszirmai, úgy épülnek egymás mellé, fölé, mint a méhek kaptárjába a méhsejtek. Hegyes levélvégei, nappal kifelé fordulnak, hogy a levelek mélyén lévő bibékhez a mézmadarak hozzá tudjanak férni. Este becsukódnak a levelek, hogy ezzel is védekezzenek az éjszakai hideg ellen. De van egy másik védekezési módjuk is. Ez a növény kitermel magának egy olyan folyadékot, mely képes ellenállni a fagynak, vagyis fagyálló folyadékot. Mindezt több rovar faj is felismerte és felhasználják a növény tulajdonságát, a maguk hasznára. Az összecsukható levelek között töltik a fagyos éjszakákat. Az egyenlítoi, trópusi éghajlat, a nagy magasság miatti hőmérséklet differencia, a nálunk megszokott négy évszakos éghajlati különbséget a hegyen, bizonyos magasságban, egy nap alatt produkálja. Éjszaka, tél van, reggel és kora délelőtti órák, a tavaszt helyettesítik. A déli órák a nyárt, a délutánok pedig, a száraz őszi időre emlékeztetnek. A növényeknek ehhez az éghajlati viszonyokhoz kellett alkalmazkodni. Ugyan ezek a viszonyok érvényesek, ha alulról felfelé megyünk a hegyre. 1200-1500 m magasságig, trópusi, váltakozó nedvességű, meleg éghajlat az uralkodó, 1500-3000 m-ig, a nedvességet gyűjtő és tároló mohaerdőben, minden nap sűrű a felhőréteg és csaknem mindig esik az eső. 3-5000 m között, száraz alpesi éghajlat az uralkodó és 5000 m felett a magas hegyekre jellemző, hideg, szeles, fagyos időjárás uralkodik.

Egész délután a lobéliákon csemegéző mézmadarakat lestük. Ezek a kis kolibrihez hasonló madarak, hosszú, kicsit hajlott csorükkel beférnek a lobélia szirmai közé, és onnan szedik ki a virágmézet és az éjszakától, ott maradt rovarokat és ezzel egyidejűleg ok, végzik el a növény beporzását is. Apró éles karmaikkal kapaszkodnak meg, a kemény, kissé kifelé dőlő levélszirmok végein, vagy röptükben, mint a kolibrik, végzik táplálékszerzésüket.

Este tüzet raktunk a felszállított faanyagból, megvacsoráztunk és +20-os, hőmérsékletnél feküdtünk le. Az éjszaka, mínusz 6-7 fok volt. Keveset aludtam, nem fáztam, de fájt a fejem mely a gyors magasság növekedés következménye volt. Az 1500 m körüli magasságból hirtelen jöttünk fel 4000 m-re.

Szép reggelre ébredtünk. Hangulatunk jó, fejfájásom elmúlt. A napsütésben ragyogott a csúcsról leszakadó Penk gleccser jege, és szikrázóan kéklett az ég. A kissé csípos, hűvös levegő ellenére félmeztelenül indultam a közeli vízfolyáshoz mosdani, melynek hatására, fekete barátaink hitetlenkedve vonták kétségbe épelméjűségemet, és lopakodva jöttek utánam, meglesni, hogy valóban megfürdöm-e a jéghideg vízben. Mikor látták, hogy meztelenre vetkőzve beállok a patak vizébe, azt hiszem, örök életre kivívtam tiszteletüket és csodálatukat.

Bőséges táplálkozás után, nagyobb csomagjainkat hátrahagyva indultunk felfelé a hegyen, az állandóan emelkedő, de nem meredek, nyílt terepen. Itt már a növényzet egészen gyér. Csak füvek, zuzmók, mohák maradnak meg a kövek között. Itt-ott egy pár apró sárga virág látható, a Senecio Teleki. E kis, - egy kicsit a mi kutyatej virágunkhoz hasonló– virág, szoros rokonságban van, a 8-10 m magasra is megnövő Seneci Jonstoni-val és egyetlen, ami gr. Teleki Sámuel emlékét őrzi a hegyen.

Gr Teleki Sámuel gazdag nagyúr volt, aki szenvedélybol járt vadászni Kelet Afrikában. Több vadász expedíciót szervezett Tanganyikában és Kenyában az 1800-as évek végén. Vadászútjai több esetben felfedező utak is lettek egyben. Ő fedezte és nevezte el a Rudolf és a Stefánia tavakat, valamint a közelbe lévő és róla elnevezet Teleki vulkánt. Így jutott el a Kilimandzsáróhoz is, és 1887. junius 19-20-án megpróbálkozott a hegy meghódításával. Az akkori magasságmérő eszközök meghatározásával, a Mawenzi nyergéből indulva, 5310 m-es magasságig jutott fel, Ludwig von Höhnel, társaságában, aki egyedüli fehér emberként volt több expedíción útitársa és útjainak krónikása. Mindkettőjüket a nem megfelelő felszerelés és a magassági betegség akadályozta meg a továbbjutásban.

A kövek és a fűcsomók között az árnyékban, csillogott még az éjszakai harmattól képzodött jégkristályok, melyek itt még arra is képesek, hogy a napsugarak hatására gyújtólencseként is működjenek. Több helyen tapasztaltuk, hogy a szétszórt kis szigetként vegetáló fűcsomók, közepe ki van égve. Ez csak úgy történhetett meg, hogy a csomókban éjszaka képződött jégkristályok és harmat cseppek, lencseként visszavert fényével, megnyújtották a száraz fűszálakat. Itt-ott, kisebb-nagyobb homokos területen, szabálytalan 6-8 szögletűre repedezett a talaj felső rétege, a poligonális talajképződés eredményeképp. A talajban lévő nedvesség éjszaka megfagy, nappal kienged, így mozgásban tartja azt és a mozgás következtében, állandóan dolgozza, morzsolja a kőzetet. Lejtő esetén magával hurcolva a szétszórt köveket.

Szemben, a Penk gleccserek felé tartottunk kezdetben. Balra a Nagy, jobbra a Kis Penk gleccser jegén csillogót vakítóan a napsugár. Mind a két jégnyelv a leghosszabbak közé tartozik a Kilimandzsárón és a megmászásuk is a közepesen nehezek, közé sorolandó. Nem a csúcsról, hanem a kráterperem nyugati szélérol indulnak, meredeken lefelé 1800-2000 m hosszan. Előzetes tervünk szerint az Arow (Nyíl) gleccser lábánál lévő, 4812 m-en lévő védkunyhóig szerettünk volna felmenni, de ebben a nagy távolság megakadályozott. 10 óra tájban távcsővel felfedeztük a kunyhó körvonalait, de az még mintegy 3-4 óra járásra lehetett tolünk. Fél 12-kor egy óriás teraszon, a Láva toronytól mintegy kilométerre, úgy határoztunk, hogy visszafordulunk, mert ellenkező esetben, túl későn fogunk leérkezni az Osira Farmra. A fáradság jelei is jelentkezett több társunknál, mely értelmetlenné tette a további elorehaladást. Mivel Palival, mi még jól bírtuk, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a toronyig, és majd utolérjük társainkat lefelé. Így is cselekedtünk. Felmentünk a torony tövébe, honnan közelebbrol vizsgálhattuk meg a felettünk magasodó breach (kiszakadás) hatalmas vörös szikláit, óriás letöréseit. Innen már jól látható volt az Arow és a Kis Breach gleccserek is. Felcsillant a Heim gleccser felső szakasza is, mely eredetileg útitervünkben szerepelt, de részleteit innen nem láthattuk. Rövid szemlélődés és tájékozódás után, társaink után eredtünk nagy iramot diktálva. A levonuló csapat tagjait egymásután utolérve és lehagyva, elsőként értünk vissza a kunyhóhoz. Meg voltam nyugodva erőnlétem jó, a csapat tagjait meghaladja, tehát döntéseimet a hegyen nyugodtan vállalhatom és a csapat tagjainak képességével is, megismerkedhettem. Az akklimatizáció hasznos volt, és mint később kiderült, mindenki jól kamatoztatta.

Lefelé a kocsik közelében leopárd nyomokat találtunk az út egyik nedves szakaszán és az ürülékét is megtaláltuk. Edwin (mint már említettem a nemzeti park felügyelője és a hegyen kísérőnk volt végig) szerint, borz lehetett az utolsó tápláléka, mert ürülékében volt egy emészetlen borz szemfog is. Útközben sok ezüst-rózsaszín szalmagyopárral (Helichryum-Mayeri-Johanis) találkoztunk, mely csak itt a Kilimandzsárón él, és nevében a hegy első, osztrák származású megmászójának, neve szerepel. Kocsikra felpakolva azonnal indultunk tovább szálláshelyünk felé. Az erdőhatár előtt vadkutyákat az erdőben pedig Columbusz majmokat is láttunk, sajnos csak nagyon rövid időre. E szép, nagy fehér farkú majmok, eléggé félénkek és ritkán mutatkoznak az ember jelenlétében. Általában a sűrű lombozatú erdőt szeretik és ott elég nehéz szemrevételezni őket. Mi is csak vonulásukat láttuk, mikor egy ritkább erdőrészleten keltek át, és egyik fakoronáról a másikra ugráltak, hosszú fehér farkukkal, szinte úsztak a levegoben. Sötétedésre érkeztünk vissza a farmra és vacsora után még sokáig értékeltük, az első hegyi túra tapasztalatait és tanulságait.

Ma egy kicsit lazább napunk van. Filmezni, tervszerűen nem kell, csak alkalmi felvételeket, ha akadna valami érdekes. Vissza kell mennünk Moshiba, készre kell csomagolni a hegyi felszerelést, be kell szerezni a hiányzó hegyi élelmet. Meg kell javítatni Gyula bakancsát és egy kiszakadt hátizsákot. Lapokat kell vásárolni, hogy mielőtt nekiindulunk a hegynek, utolsó értesítésünket küldjük haza, hozzátartozóinknak. Pénzt kell átváltani végre, mert eddig csak hitelre költekeztünk. Moshiba történő indulás előtt, még összegyűltünk és megbeszéltük a pontos hegyi programot és annak minden lehetséges változatát. Két csapattal kíséreljük meg a feljutást. Az egyik csapat: Rockenbauer, Stenszki, Pócs, Edwin Mawala és én, az úgynevezett Umbwe-i úton, vagy a Heim gleccseren, vagy Berach-on feljutva érjük el a krátert. Ott egy éjszakát töltünk sátorban. A másik csapat: Szabados, Schelb, Theofil Shiku, Fernandez nevű hegyi vezetővel, valamint egy katonai főhadnagy (kit azzal bíztak meg, hogy hozza fel a Tanzán zászlót), az un. normál úton és vissza. Terv szerint a két csapat 1976.07.06-án találkozik a kráter peremén, és együtt érik el majd a csúcsot és közösen tér vissza. A megbeszélés után meglátogattuk még a tulajdonos hölgy 6 hátaslóból álló ménesét, melyre igen büszke mert, az egész országban csak neki vannak lovai egyedül. Itt a Kilimandzsárón nincsenek cece legyek, melyek a lovak tartását megakadályozzák, szinte teljes Közép-Afrika viszonylatában. Moshiba visszaérkezve elhoztuk a raktárba tárolt csomagjainkat és megkezdtük a felkészülést, a másnap kezdődő hegymászó expedícióra.

És most itt ugrom egy nagyot (9-10 napot), mert a hegymászás történetét már egyszer megírtam a “Jeges csúcson, az egyenlítő közelében” c. írásomban, és aki kíváncsi rá, ugy úgy hozzájuthat, mint ezen írásomhoz. Tehát felesleges lenne ismételni önmagamat

Moshitól – Dar-es-Salamig.

Marangu hotelban ébredtem, boldogan és vidáman, a jól átaludt éjszaka után. Tegnapi napon érkeztünk vissza a hegymászó expedíciónkról, teljes sikerrel. Mindenki boldog volt, mert élete egyik nagy kalandja beteljesült, ha sok nehézséggel is, de minden baj nélkül. Egyedül a kijelölt főhadnagy volt elkeseredve, mert ő nem tudta teljesíteni vállalását (nem bírta a magasságot, és vissza kellett fordulnia), a zászlót a mi társaságunkban, Theofil és Edwin vitte fel és tűzte ki, akik egyáltalán nem gondolták, hogy nekik fog sikerülni, akik kevés hegyi tapasztalattal rendelkeztek. Az ő sikereikhez hozzájárult a mi hozzáállásunk is, mert látva a mi akaraterőnket, és hozzáértésünket, az ő önbizalmukat is növelte. Valamint biztos vagyok benne, hogy a megelőző Shira Platói akklimatizációs túra, hasznos volt számukra is.

Jól kifürödtem magam, mivel ezt már 10 napja nem tehettem és összepakoltam holmimat a további utazáshoz, elpakolva végleg a hegyi felszerelést, amire már egyelőre, nem lesz szükség. A Marangu Hotel tulajdonosa egy magyar származású asszony, aki már nem beszél magyarul sajnos, mert csaknem gyerekkora óta él már itt. Hanzelkáék (a híres csehszlovák világkörüli utazók) akik szintén innen indultak a csúcs megmászására, könyvükben, a hölgyet “elszlovákosították”, ami ellen őlottünk nagyon tiltakozott, mivel o Érsekújváron, magyarn született. Reggeli közben jelent meg Urassza asszony “menedzserünk”, hogy indulunk vissza Moshib Mint már talán említettem, a hölgy mindig nagy határozottsággal és energiával jelent meg, intézkedett, de legtöbbször alapvető hibákat vétett, annak ellenére, hogy “jól értesültségé állandóan hangoztatta. Volt, hogy egy kocsit küldött csak értünk, amibe nem fértünk be, volt, hogy a gépkocsivezető máshová akart vinni, mint a hová készültünk, mert őt másképpen tájékoztatta. Mindig nagy dirrel-dúrral megérkezett, parancsokat osztogatott és utána eltűnt, egyáltalán nem törődve, hogy mi is fog történni távozása után. Most is valami hasonló történt. Két kocsival visszamentünk Moshiba, útközben megnéztünk egy templomot és két-három ültetvényt, anélkül, hogy filmeztünk volna. Nem is volt tervezve, felvevőgép sem volt velünk. Mikor aztán megérkeztünk szállodánkba, kiderült, hogy csomagjaink, amit a teherhordók már korábban lehoztak, sehol sincsenek. Nagyon mérges lett az egész társaság, még az angyali türelmű Theofil is kikelt magából. Végre nagy kapkodás után órákkal, megérkezésünk után megjöttek csomagjaink Mwekából is és Maranguból is. A hegyről csomagjaink egy részét a kísérő teherhordók, a csúcstámadás előtt lehozták ezeket a csomagokat, kellet-volna “Úrasszonynak” (mi magunk között í neveztük), Moshiba szállítatnia mire mi leérkezünk. Ezek között voltak, kamerák, filmek, személyes, a hegyen nélkülözhető és feleslegesé vált holmik, de idelent nagyon is szükségesek.

Miután elhelyezkedtem a szobámban és végeztem a csomagolással, átmentem Tamáséhoz és ott találtam Horváth doktort, aki feleségével él Mwanzában, a Viktória tó partján, egy korház igazgató főorvosaként. Csomagot is hoztunk neki itthoni családjától, amit Dar-es-Salamban postáztak neki. Véletlenül járt Moshiba és tudta meg, hogy ide jövünk, így kereset meg bennünket. Vacsora után ismét találkoztunk, vele és feleségével és késő estig beszélgettünk. Felesége (egy eléggé elkényeztetett úri hölgy benyomását tette ránk), öt éve nem tudja megszokni az itteni viszonyokat. Csak a saját főztét és italát hajlandó megenni és meginni, úgy fél a fertozéstől. Társaságunkban is cérnakesztyűben ült, és nem fogyasztott semmit. Számomra csak az érthetetlen, hogy miként lehet ily körülmények között tartósan, így élni. Férje, aki természetesen nem ilyen típus, nem tud vele mit kezdeni, csak sajnálja, mert állítása szerint hónapokig nem mozdul ki, félelmében az otthonából sem.

Urrassa asszony már megint “remekelt”. Egy kocsit küldött értünk ismét, amibe természetes nem fértünk el csomagjainkkal, ő pedig nem volt található. Egy csomó téblábolás után a prefektúrára mentünk, kocsit intézni és mikor sikerült végre, Paliék elmentek vele a tegnap félbe maradt forgatást, befejezni. Én a másik kocsival és Tamással a városba mentünk. Én pénzváltás és levelek feladása végett, Tamás az ideutazás közben elveszett csomagjának előkerítése reményében. Én sikerrel intéztem megbízatásomat, ő sikertelenül végezte dolgát. Mikor visszaértünk a szállóhoz, Paliék már ott voltak összetört kocsijukkal. Vezetőjük nekiment egy oszlopnak. Szerencsére utasok nélkül, de a kocsi használhatatlanná vált. Két órás huzavona után végre összeszedtek még egy kocsit, amivel elhagyhattuk Moshit. Egy VW kisbuszt és egy kisteher Land Rovert. Először fordult elő, hogy hosszabb utat (Moshi – Amani 336 km), csaknem végig betonon, illetve aszfalton tettük meg Megálltunk élelmiszert vásárolni, mert ahová igyekszünk az egy jól felszerelt vendégház, de étkezést nem biztosítanak. Amani előtt, Muhezában egy vendéglőnél álltunk meg, mert Theofilnak itt volt találkozója a helyi párvezetővel, akitol megtudta, hogy nem vár bennünket senki, mert “Úrasszony ne értesítette az ittenieket, hogy mikor érkezünk. Este 8 óra körül kezdtek innen telefonálgatni és intézkedni Amaniba, hogy itt vagyunk, megérkeztünk és megyünk elfoglalni szálláshelyünket. Közben, hogy az időt is kihasználjuk, és a mérgünket csillapítsák, vacsorát rendeltek számunkra a vendéglőben. Evés közben egyszer csak a szomszéd asztaltól egy fekete úr átköszönt: “Jó estét, hogy vagytok magyarok”. Kiderült, hogy a szomszéd, Pócs Tamásn volt hallgatója a Morogoroi Egyetemen, mikor itt tanított Tanzániában, és aki Székesfehérváron is járt, továbbképzésen. Nagy derültség közepette örvendtünk, hogy milyen kicsi a világ. Amaniban egy híres botanikus kert van a világ csaknem összes jelentős növényével és egy malária kutatóközpont, mely legnagyobb Kelet-Afrikában. E centrum az Usambara hegységben található 900 m magasságban, mintegy 80-90 km-re légvonalban az Indiai óceántól. Muhezától 32 kilométeres hegyi földúton közelíthető meg, csaknem a tengerszint magasságról, ahová a VW kisbusz nem tud felmenni, ezért a párttitkár kölcsönözte a Land Roverét. Ennek meg az lett a következménye, hogy annak gépkocsivezetője addig nem mehetett haza, míg minket fel nem szállít. Ezért aztán a keskeny, meredek, földúton, 70-80 km-es sebességgel vezetet. Én, aki életének egy nagy részét a kocsiban, vagy annak közelében töltöttem és nem vagyok túlzottan félénk a volán mögött sem, nagyot sóhajtottam, a megkönnyebbüléstől, mikor épségben megérkeztünk. A többiek sápadtságát csak azért nem láttam, mert korom sötét volt. Természetesen nem várt senki. A gondnokot állítólag nem találták. Így tanácstalanul telepedtünk le, este 10 óra körül, a vendégház lépcsőjére. Később betörtek egy ablakot, így bejutottunk az épületbe, de a szobák is be voltak zárva. Már-már lefeküdtünk az előcsarnok padlózatára, mikor a gondnok végre előkerült. Így végezetül ágyba tölthettük az éjszaka kisebbik felé, mivel már éjfél elmúlt.

Az éjszakai herce-hurca miatt egy kicsit késobb, 8 óra tájban reggeliztünk, amit a gondnok készített el az általunk bevásárolt élelmiszerekből. Sajnos a parkból nem sokat láttunk, mert terv szerint egy tea ültetvényre kellett mennünk felvételt készíteni és ott időre vártak bennünket. Egyébként, borús, párás, szemerkélő esőben indultunk az ültetvényre, mely 11 km-re volt onnan. Mire oda érkeztünk az idő is kezdett megjavulni, felszakadozódott a felhőzet és ki-kisütött, a nap. Az első teaültetvény volt életemben a mit láttam és mondhatom szép látvány. Egy katlanszerű hegyoldalban, lépcsőzetesen, sűrűn összeültetett, egyenletesen szedett tea nagyon szép látványt nyújtott. Középen, a katlan fenekén, épült fel a feldolgozó üzem, kinek szimpatikus vezetője, járt már Magyarországon, tanulmányúton. Bemutatták a szedést, metszést, permetezést és a fermentálást is. A tea termesztése összetett éghajlatú és talajú területeken lehetséges gazdaságosan. Legjobban a trópusi és szubtrópusi éghajlatot szereti, de ennél fontosabb a nagy víz igénye. Az évi legalább 1250 mm csapadék szükséges a termesztéséhez, egyenletesen elosztva, a hosszú száraz idoszak nélkül. De termelnek évi 10000 mm csapadék mellett is. Ha a talaja kiszárad, a tea leveleit lehullajtja és elpusztul. Nem szereti a száraz levegőt és a nagyobb széljárást sem. Kalcium és alumínium jelenléte is fontos a talajban, főleg az utóbbi. Szedése az egyik legmunkaigényesebb folyamat. Gépesíteni ugyan lehet, de csak az arra, a célra ültetett területen és igen költséges. A termesztés nagy része a fejletlen országok területén történik (ezeken a legoptimálisabbat az időjárási feltételek) és ott a gépesítés még nagy munkanélküliséghez vezethet, ezért még sokáig a termés nagy részét kézi módszerrel szedik. Annál is inkább, mert a gépi szedéssel nem lehet oly minoséget produkálni, mint a kézivel. A minőségi teaszedésnél semmiképp nem tartalmazhat, a csúcstól számított negyedik levélnél öregebb, sötét és kemény levelet. A szedést folyamatos fejlődés idején 5-15 naponként ismétlik. Maga a szedés is gyakorlatot és nagy gondosságot igényel. Ha a levél megtörik, megnyomódik vagy befülled, mielőtt a feldolgozó üzembe kerül, és a fermentáció megindul, az anyag értéktelenné válik. Ezért telepítik a lehető legközelebb a feldolgozó üzemet a termelés helyéhez, mint ebben az esetben is. Tanzániában, az Usambara hegységben a legideálisabbak a teatermesztési feltételek. A talaj magas alumínium tartalma, a tengerszint feletti magasság (1000-1500 m), a trópusi őserdői környezet, mely garantálja a magas páratartalmat, valamint a közeli óceán biztosított bő csapadék, ideális körülményeket biztosít, melynek eredménye, kiváló és ízletes koromfekete teatermék. Én, aki ezideig nem voltam valami nagy teaínyenc és mindig csak azt hangoztattam (a teázók nagy felháborodására), hogy “az” csak ízesített melegvíz. Itt voltam kénytelen elismern mikor egy asztalra elém raktak hét féle teát, különböző módon elkészítve, hogy nagyon is nem mindegy, hogy milyen teát iszom a jövőben.

Kora délután indultunk visszafelé, de nem álltunk meg Amaniban, hanem egyenest Muhezáig mentünk, mert protekciót kellet szerezni a benzin beszerzéshez, mert vasárnap lévén nem szolgáltak ki. Az ott lakó pártvezető, valamint annak közbejárására a hadsereg segítségével jutottunk benzinhez, amiért az egyik kocsi ment el, kannákkal. Az eltávozott kocsi négy óra múlva érkezett vissza, mert meghibásodott a lengéscsillapítója, és azt javítatta meg. Közbe eleredt az eső is és egész délután esett, így egy vendéglőben tétlenül várakoztunk találgatva, hogy mi történhetett az eltávozott gépkocsival. Fél 8 tájban tudtunk csak elindulni a 300 km-es út megtételére Morogoróba, szerencsére végig aszfalt úton, hová éjfél felé érkeztünk és a Savoy Hotelba szálltunk meg, mely az egyik legegyszerűbb hotel, amelyben ezideig laktunk. Tornácos, földszintes épület, betonozott udvarral. Szobákban vaságy, fürdőszoba nélkül. A matracok jól elhasználtak. Az enyémet ki is kellett cserélni, mert akkora “fészek” volt benne, hogy egy gólya pár is ellakhatott vol benne.

Reggel a szokványos reggelit kaptuk. Vaj, kávé, tojás, tea és egy kis sajt és ma kivételesen friss barna kenyérrel. A Tanácsházán leváltották a gépkocsijainkat. Akik idáig hoztak bennünket és visszatértek Moshiba. A megyei vezető fogadott bennünket és örült a megtiszteltetésnek, hogy megyéjében is fogunk forgatni. Jó filmezést, és szép élményeket kívánt mindnyájunknak. Először a Morogoro hegységben lévő, Mgeta hegyi faluba látogattunk, melynek vezetője egy nő volt. Ez az első olyan falu melyet nő vezet. A faluközpont élénk és színes volt. Épp akkor érkezett és indult a menetrendszerűen közlekedő helyközi autóbusz, melynek még a tetején is ültek, úgy ki volt tömve. Piac is működött, sok zöldséggel és gyümölccsel, de akadtak egyszerű, ipari termékek, amik a háztartásban szükségesek. Korongozott edények, háncsból szőtt tálak, és szőnyegek stb. A falu főleg zöldség termesztéssel foglalkozik, árasztásos, öntözéses eljárással. Ezért oly bőséges a piac árú ellátása is. Bemutatták, a faluközösség nagy építkezését, mely részben raktár, részben a fedett piac lesz, majd ha elkészül. Végül a korházukat mutatták meg, mely az ottani viszonyokhoz képest nagyon szép és tiszta volt, és 30 ággyal rendelkezett. Amerikai tervek alapján, amerikai segélyből építették. Mindenesetre ebben a faluban érezhető volt, hogy a jól megszervezett munka, a termelt javak bősége, az ideálisabb időjárási körülmények, a főváros és a tenger viszonylagos közelsége (cca. 180 km), lényegesen magasabb színvonal elérését eredményezte, mint az ország belsejében tapasztaltuk. Valahogy úgy, mint nálunk a Dunántúl és Szabolcs viszonylatában.

Innen indultunk egy másik hegyi faluba Tandariba. Mgetától egy pár kilométerre, egy hegygerinc tövében szálltunk ki a gépkocsiból. Meredek keskeny ösvényen kezdtünk felfelé gyalogolni, elértük a vékony felhőréteget, majd azon áthatolva, napsütésben emelkedtünk tovább egy hegygerinc felé. Közben egy gomához (szalma kunyhó) érkeztünk, mely mögött egy fantasztikus focipályát fedeztünk fel. A két kapu talán húsz-húszöt méterre lehetett egymástól, a szélessége, mintegy tíz méter. Ha “taccsra” megy a labda, mind két oldal legalább 4-400 m-re gurul le a völgybe. Egy partdobás, legalább egy félidőnyi idobe telik. Itt találkoztunk egy szembe jövő “nagyon mérges” úrral, aki szemünkre vetette, hogy h voltunk ily sokáig, hiszen 2 órára vártak bennünket és most már fél 5 van.

És ekkor elkezdődött valami, ami ebben az országban még nem fordult elő sem velem, de a többiekkel sem. Az öröm és vidámság kifejezésének, valami megható, egyszerűsége, szeretete, naivsága. Szembe megjelent 5-6 nő és férfi, dobokkal, sípokkal, csörgőkkel. Közrefogtak bennünket a falu aprajával és nagyjával, fiatallal és öreggel, és táncolva énekelve, kísértek tovább még vagy fél órán keresztül egy hegyvállra, hol egy kőből és betonból épült csatornát találtunk. A közel egy méter széles, csatornát 3 km hosszan építették meg a kanyargós hegyoldalban, hogy a hegyoldal túlsó oldalában lévő bővizű forrás vizét átvezessék a hegy innenső oldalára, hol megművelhető földek és egy falu volt, víz nélkül. Mindezt 2000 m-es magasságban, hová nem vezet fel más út, csak az a meredek ösvény melyen mi is feljöttünk. Állataik nincsenek, így az építkezéshez szükséges 40 tonna, azaz 8000 zsák cementet, csaknem 1200 m-es szintkülönbségen, a fejükön, gyalog hordták fel. E nagyszerű alkotásukat mutatták meg nekünk nem kis büszkeséggel és mérhetetlen örömmel, hogy vettük a fáradságot és megtiszteltük munkájuk eredményét azzal, hogy azt filmre is vesszük és megmutatjuk majd a világnak, hogy ők mire képesek. Az itt tett látogatásomat követő évben, fél évet Mongóliában töltöttem és az ottani tapasztalataim alapján merem kijelenteni, hogy az afrikai kontinens fekete emberébol sokkal előbb lesz magas műveltségű, ún. “kultúrember”, mint a Belső Ázsiai keverék népekből. M azok tespedve várják a “sült galambot” és ha nem jön, akkor őroszakkal elveszik attól, akin van. Addig a fekete mindenre kíváncsi, ellesi, a számára érdekes újdonságot és azonnal megpróbálja a maga eszközeivel elkészíteni. Pedig a fekete ember sokkal többet szenved a melegtől, mint a fehér. A fekete szín elnyeli a napsugarakat és sokkal nagyobb a hőérzete, mint a fehér embernek. Sokkal előbb izzad és ezért intenzívebb a testszaga is. Ezért többet is szenved a melegtől, mint a fehér ember. Lustaságuk sem igaz. A fehér ember, sot még az arab is, a nap legmelegebb óráiban sziesztázik, mikor ők, általában végzik, minden napi tevékenységüket megszakítás nélkül.

Az épített csatorna mellett végig énekelve, táncolva kísértek, sőt a hegy oldalában és lenn a völgy aljában lévő házaknál is ünnepeltek. Zenget a környék a dobok, sípok és mindenféle ritmust adó eszközöktől és azt kísérő, énektől. Valóságos népünnepélyt rendeztek tiszteletünkre. Mikor visszatértünk település központjába, az ünneplés még fokozódott. Most már mindenki énekelt és táncolt, nők, férfiak, öregek és gyerekek. Oly intenzitással, hogy akarva-akaratlanul mi is átvettük a ritmust és táncolva vettünk részt a nagy kavalkádban.

Erős szürkületben kezdtünk búcsúzni és továbbra is táncolva, énekelve kísértek egészen a falu határáig. És mikor Gyula visszajátszotta magnójáról egy-egy énekes hangját, akkor csodálkozó arcuk felejthetetlenné vált. Azt hiszem e látogatás az egyik legszebb élményem volt, amit sem filmen, sem fotón, sem magnón, visszaidézni nem lehet.

Teljes sötétségben ereszkedtünk le a meredek ösvényen a hegyről. Áthatoltunk a felhőgyűrűn és ragyogó holdfényben értük el a kocsijainkat, telihold lévén.

Reggeli után a Morogoroi Mezogazdasági Egyetemet kerestük fel. Fiatal, szimpatikus igazgató fogadott bennünket kávéval, teával kínálva. Elmondta, hogy az egyetem mily nagy szerepet kapott a kormánytól a letelepítési programban. Egyrészt a szakember képzés terén, másrészt a területenként, termesztési javaslatok elkészítése terén. Egy tanárral kivittek bennünket a kísérleti parcellákra, hol bemutatták a kukorica és cirok termesztés fokozására, valamint azok termelési eredményeinek növelésére tett kísérleti eredményeiket. Természetesen mindezekről felvételek készültek a leendő film részére.

Kora délután értünk vissza szálláshelyünkre, hol összecsomagoltunk és 15-kor indultunk két gépkocsival vissza a fovárosba Dar-es-Salamba, utolsó szálláshelyünkre.

Kora este érkeztünk meg a városon kívül elhelyezkedő Bahari-Beach nevezetu, luxus nyaralóhelyre, mely közvetlen a tengerparton épült. Kör alakú, vörös terméskőből épült, náddal fedett, egy emeletes, gomákra emlékeztető épületekben helyeztek el bennünket. Egy-egy épületben, négy kétágyas lakosztály volt, fürdoszobával, lekondicionálással, hűtőgéppel (különböző italokkal feltöltve), telefonnal, szoba-szervizzel, terasszal, napernyővel. Természetesen minden szoba az óceánra nézett. Az üdülőtelepen volt vagy, 20-25 ilyen típusú épület. Hozzá tartozó étteremmel, édesvizű uszodával, heverő padokkal, napvédő ernyőkkel, bárral, szép parkkal, virágokkal, pálmákkal. Egyszóval igazán nem lehetett panaszunk semmire, kimondottan luxus körülmények között fogunk lakni az itt eltöltendő, utolsó öt napban. Csak az volt a bánatunk, hogy egy kicsit távol voltunk a várostól és minden nap kocsit kellet igénybe venni a közlekedéshez. Vacsora után, az emeletes teraszon kávéztunk és csendben bámultuk a visszatükröződő telihold fényét a tenger tükrén, és az uszoda vizében. A nászutasoknak biztos örök életre szóló, maradandó élményt nyújtott volna a látvány és a hangulat, mert még engem is elérzékenyített, visszagondolva az ebben az országban eltöltött csodálatos, 41 napra, az átélt élményekre és benyomásokra. A “hegyre”, a Kilimandzsáróra. A Nemzeti Parkokra, az ott ő emberekre, állatokra. A szavanna levegőjére, felhőire. Tandari falu vidám népére, és épített csatornájukra. A Tanganyika, Manyara tavakra, a Norongoro kráterra. A vonatra és még sorolhatnám, a rám nagy hatással lévő tájakat, embereket, állatokat melyekről igyekeztem beszámolni. Lassan befejezodik a “Nagy kaland”, befejeztük, amiért ide jöttünk. Már cs egy-két protokolláris látogatásra, hivatalos ügyintézésre van még kötelezettségünk, a hátralévő napokra.

Már megint 23 óra van. Ülök az íróasztalnál a kellemesen hűtött szobában és rendezem feljegyzéseimet. Nincs megállás és nincs idő. A negyvenkettedik napon sincs annyi időnk, hogy az ablak alatt hullámzó tengerben megfürödjünk. Fél 8-ra jött értünk a kocsi. Berohantunk a városba pénz váltani és két óránk volt a pénz elköltésére szánt idő, mert 12-re a Kultuszminisztériumba kellett menni interjú készítése céljából. Emlegettük Urassa “Úrasszonyt”, aki ide intézte szállásunkat és ezért kell mind nap 45-45 km-t utazgatnunk (rossz úton) a városba. Ez a szálló csodálatos lenne, ha üdülnénk, de sajnos mi dolgozunk. A Kultuszminisztérium után a Miniszterelnöki Hivatalba mentünk, Roshidi Kawassza miniszterelnök (J. Nyerere, kormányfő első helyettese) fogadott bennünket. Perc pontossággal érkezett, tolmács segítségével beszélgettünk. Érdeklődött utunk eredményéről, benyomásainkról. Majd miután protokoll főnöke figyelmeztette, hogy lejárt a ránk szánt idő, kivonultunk a kertbe és egy széken ülve nyilatkozott a készülő film számára. Majd “forgatókönyv szerint” egy közeli mintafaluba vonult k Forgatócsoportunk kettévált ismét. Én és Gyuszi, előre mentünk egy közeli kikötőbe, és a miniszterelnök vonulását vettük filmre, aki külön hajóján érkezett, majd átszállt egy gépkocsiba, amivel elszállították a faluba. A többiek a másik kamerával a faluba várták. Ott személyesen részt vett egy propaganda rizsaratáson a falu népével együtt. Aratás után kókusz tejjel kínáltak bennünket ott a rizsföld szélén, majd bementünk a faluba, hol a baromfi tenyészetet, majd egy raktárt és egy üzletet tekintett meg a filmfelvétel kedvéért. Innen rohantunk tovább a helyi kis korházba, onnan a tengerpartra, hol a halászok épp akkor húzták ki hálójukat hallal, langusztákkal. Tovább rohanva az iskolába és az ott működő kézműipari oktatást tekintette meg, természetesen mindezt, előre megtervezve, pontosan végrehajtva, a kamerák számára. Itt tapasztaltam, hogy milyen lehet az életük, a híradóriportereknek, és hogy kell ugrálni, rohanni állandóan figyelve, nehogy lemaradjanak a legérdekesebb pillanatokról és lehetőleg a legelőnyösebb kameraállást, tudják elfoglalni, még akkor is, ha csak részben kapnak tájékoztatást a lebonyolítandó programról.

Közben a falu lakossága a faluközpontban kialakított dísztéren gyülekezett éljenezve, tapsolva táncolva. A baldachinos emelvényen foglalt helyet a miniszterelnök és kísérete, innen nézte végig (vele együtt mi is) a rögtönzött musort, mely az eddig látottak közül talán a leggyengébb volt. Mesterségesen levetkőztetett és kipingált táncosokkal, kígyókat hajigáló (gondolom egy sem volt közöttük mérges) varázslóval, félmeztelen öreg, táncosnőkkel. Groteszk mozdulatokat végző, lándzsákkal hadonászó, ordítozó férfiakkal. Műsor után hosszú beszéd szuahéli nyelven, amibol természetesen semmit sem értettünk. Beszéd után gyors távozás a miniszterelnök részérol. Útközben visszafelé ettük meg ebédünket és fél 5 felé értünk vissza Shiku irodájába. Ott összeszedtük hátrahagyott holmijainkat. Theofillel elszámoltunk (egy csomó pénzel, tartoztunk neki, mert útközben nem volt nálunk pénz), átadtuk neki ajándékainkat, amit részére hoztunk, vagy személyes felszerelésünk egy-egy darabját, amivel úgy gondoltuk, hogy örömet tudunk vele szerezni. Én például a zsebkésemet ajándékoztam neki a magyaros terítőkön kívül. 18 óra után érkeztünk vissza a tengerparti szálláshelyünkre. És megkezdtük a teljes összepakolást, mert a túlsúly csomagjainkat holnap fel kell adnunk. Csaknem 23 óra után fejeztem be a csomagolást, mely 15 darabból állt, amit fel lehet majd adni. Ezek között volt, a technikai felszerelésen kívül cserép, fafaragvány, zsámoly, háncskosár, balta, panga, lándzsa, nyílvessző, bambusz rudak, nyenyere, marimba, háncskalap és még sok minden más, amit összegyűjtöttünk és összevásároltunk emlékbe, ajándékként. Holt fáradtan dőltem az ágyba megint úgy, hogy nem tudtam megfürödni az Indiai óceán vizében. Reggel fél 8-ra jön értünk a kocsi.

Reggeli után bepakoltuk a 350 kg-os plusz súlyként feladandó csomagjainkat és bementünk Theofil irodájába, hol megtekintettük a korábban, még elottünk, 3 éve itt járt, Szinetár Miklós által rendezett film tanzán változatát, mely a letelepítési program kezdetén készült. A tanzánok szerint jól sikerült film és reményüket fejezték ki, hogy a mostani is legalább olyan színvonalú lesz. Aztán elkezdődött az otthonról is ismert bürokrácia a kiviteli engedélyek megszerzéséről, különféle hivatalokban, Nemzeti Bankban stb. Végre egy óra felé elindultunk Gyuszival és egy megbízott tisztviselővel a reptérre a feladás elintézésére. Addig Pali, Tamás és Gyula elmentek kiegészítő felvételek készítésére a városba. Délután érkeztünk vissza és a többiektol kaptunk egy üzenetet, hogy másfél óránk van, hogy megmaradt pénzünket elkölthessük, ők is vásárolni mentek. Mikor visszaérkeztünk azzal fogadtak, hogy siessünk, mert át kell öltözni az egyenruhánkba, mert a Külügyminisztérium fogadására kell mennünk, mely egy tengerparti hotel tetőteraszán lesz. A fogadáson sokan megjelentek, Többek között ott volt a Külügyminiszter helyettes, Theofil felesége, valamint a Magyar Követség részéről, Farkas Jenő attasé, feleségével. Kezdetben kissé feszélyezett volt a hangulat, de később Theofil jóvoltából, az asztalnál már kellemesen oldódottá vált. A miniszter helyettes mondott beszédet, melyben méltatta munkánkat. Vázolta az általunk tapasztalt életformák hátterét (szegénység), reményét fejezte ki, hogy filmünk elősegíti majd a “falumozgalom” további fejlődését és annak propagálásá Jó hazatérést és további jó munkát kívánt. Beszédét, Farkas Jenő fordította. Pali válaszolt angol nyelven, részéről szokatlanul hosszan. Kifejezte kellemes és jó érzéseinket munkánk során. Méltatta az emberek, felénk irányuló őszinte szeretetét, segítokészségét, melyet az ország egész területén tapasztaltunk. A fogadás végén egyes vezető urak közölték, hogy nem végleg búcsúzunk, mert még holnap kijönnek a reptérre elköszönni. Jó hangulatban, kellemen benyomásokkal tértünk vissza szálláshelyünkre késő éjszaka.

Ha igaz, akkor holnap tényleg szabadnapunk lesz. Forgatni nem kell, nincs is mivel, mert a gépeket már részben feladtuk, részben elcsomagoltuk. Pakolni sem kell, így egész nap fekhetünk majd a homokban és süttethetjük a hasunkat. Csak ott élő barátaink jönnek még elköszönni.

Kényelmesen keltünk és reggeliztünk. Felkerestem a közeli fafaragókat és vásároltam még egy-két szép makonde fafaragványt, sétáltam a tengerparton figyelve a halászokat kik egy-egy nagyháló húzásra, melyet a partra húztak ki 15-20-an, alig fogtak 10-15 kg halat. Végre jókat fürödtem a tengerben, és heverésztem a lágy homokos fövényen. Délben még egy nagy lukulluszi ebédet fogyasztottam, langusztával és francia vörösborral. Délután megérkeztek látogatóink és meglepetésre eljött feleségével az időközben (érkezésünk és távozásunk között érkezett) hivatalát elfoglaló új nagykövet, Baranyai László és felesége is, valamint Farkas Jenő és felesége, valamint Kállai Pista, aki vízügyi szakemberként tartózkodott családjával Tanzániában. Egész délutánt a parton töltöttük beszélgetéssel és élménybeszámolóval a tapasztalatokról és csak a dagállyal érkező élénk szél zavarta szét a társaságot, de nekünk is vacsorázni kellett menni, mert Theofil, Mácsával jött értünk fél 7-re, hogy kivigyenek bennünket a repülotérre, hová Farkas Jenő és felesége is kikísért még bennünket. A reptéren érzékeny búcsút vettünk Teofiltól, aki szokásától eltérően meghatódva jelentette ki, hogy jó volt velünk dolgoznia és nagyon kár, hogy eltávozunk. Vigasztaltuk, hogy még az idén találkozunk, mert a film vágására, véglegesítésére és átvételére el fog jönni Budapestre. Ez egy kis késéssel meg is történt és igyekeztünk számára maradandó élményeket szerezni februári látogatása alkalmával, mikor is elvittük “faktlyázni” a Balaton jegére. Meglátogatt a Dunakanyart, az egri borpincéket, a szilvásváradi pisztrángtenyészetet és a Bükkfennsíkon lévő ménest és természetesen a budapesti látnivalók egy részét. Sorba meghívtuk családjaink otthonába egy-egy kiadós, magyaros ebédre, vagy vacsorára remélve, hogy legalább oly kellemesen érezte magát, mint mi, az ő országában.

A gép beszállásánál nagy meglepetésben volt részünk, melynek okát csak egy kicsit később tudtuk meg. Tanzániai tartózkodásunk alatt történt az a bizonyos, híres entebbei túszszabadító akció, az izraeli kommandó részéről. Ezért félve a megtorló támadástól, a gép személyzete vizsgálta át a beszálló utasokat és a gépre felvitt csomagokat. Részletes motozást végeztek, még a cipőt is átvizsgálták, hogy nincs-e, a sarkába valami beépítve. A fotótáskámból egyenként kivették az ott tárolt gépeket, vakut, objektíveket, megvizsgálva, hogy valóban azok-e? Így egy kicsit lassabban történ meg a beszállás, a késő esti órákban. Mivel már sötét volt, látni nem lehetett semmit, a vacsora után kényelmesen elhelyezkedtem és rövidesen el is aludtam.

Hajnalban valahol Szicília felett ébredtem. A reggeli pilótaébresztés 6-kor történt Sorento felett és máris hozták az utaskísérok a forró törölközőket, mellyel kellemesen felfrissítettük magunkat. Menetrend szerint, svájci pontossággal érkeztünk Klotenre, a reggeli órákban. Mire elintéztük a kimeneteli formaságokat, megérkezett Emil sógorom is Baselból, aki éppen csak üdvözölni akart, de maradni nem tudott. Átadtam a részükre hozott ajándékot és érzékeny búcsút vettünk egymástól. Mivel csatlakozó gépünk csak délután ment Budapestre, kapott vócserünkel bementünk Zürichbe a reptéri busszal, majd a vasútállomásnál átszálltunk egy taxiba és a Continentál Hotelba mentünk, hol három szobát nyitottak részünkre, mindezt a repülotársaság számlájára. Gyorsan megfürödtünk és rohantunk a Zürichi tó partjára, a Henri Moor, angol szobrászmuvész kiállítására a már korábban említett felvételek elkészítésére. Végül is a két felvételekbol készült, egy 8 perces összeállítás, szöveg nélkül csak, Bach: Toccata és fúga zenéjére. Kezdetben, csak a kövek, aztán csak a szobrok voltak láthatók. Majd váltakozva villantak fel a szobrok és a kövek egy-egy pillanatra és a zene ritmusára. Végül a néző már csak nagyon nehezen tudta megkülönböztetni, melyik a természet és melyik a művész alkotása. Véleményem szerint nagysikerű alkotás lett az ötletből, kár hogy eltűnt valahol a TV archívumában.

Kora este utaztunk tovább Budapestre egy kis kerülővel, mert közben egy viharzónát kerültünk ki, de ez is csak pár perces késést okozott. Ferihegyen elég nagy létszámú “fogadóbizottság” várt bennünket,őfoleg családtagok és baráto

Ezzel befejeződött számomra a “Nagy Kaland” utazása. Folytatódott még egy pár hónapig film elkészülte alkalmával, amit sikerült végigkísérnem a laboratóriumi munkálatoktól, a vágáson keresztül, szövegmondásig. Közben a szerkesztő kitalálta, hogy a két készülő filmbe bele nem fért felvételek felhasználásával készítenek egy négy részből álló stúdióbeszélgetést. A kamerák előtt meséltük el kalandjainkat, benyomásainkat egy-egy filmrészlet dokumentálásával, melynek sikerét a kritikusok vegyesen fogadták, miután lement adásban.

Természetesen ez érdekelt a legkevésbé. Az én élményeimet, az általam tapasztaltakat csak én tudtam feldolgozni magamnak és az számomra felejthetetlen volt. Elég sok helyen jártam már, három kontinensen, legalább negyedszáz országban, de az igazi NAGY KALAND, ez az utazás volt.