A Kilimandzsáró az Egyenlítő közelében, Tanzánia területén, a Föld déli féltekéjén keletkezett, harmadkori vulkáni tevékenység maradványaként. Kőzete vulkáni bazalt, erősen mállékony, sziklamászásra veszélyes, nem alkalmas. Magassága sokáig kétséges volt. Különböző leírásokban, térképeken, eltérő magassági adatok szerepelnek a 6000 m-t meghaladó, illetve nem meghaladó adatokig. Utolsó hivatalos megállapítás szerint 5895 m a legmagasabb pont, a DNy peremen az Uhuru Peak. A hegy kialakulásának folyamata során több kráter működött és így építődött fel jelenlegi formájában. Az egyik ilyen volt kráter, Moshitól nézve a Ny-i oldalon lévő Shira plató, melynek kráter peremei teljesen lekoptak és most a hegy aránylag sima vállát, képezi mintegy 4000 m-es magasságban. A másik kráter képződmény a hegy ÉK-i szélén a Mawenzi, az 5355 m-es magasságával, szinte külön hegycsúcsot alkot. A kettő között középen elhelyezkedő legnagyobb és legmagasabb kráterképzodmény maradványa a jelenlegi csúcstömb, melynek átfogó neve a Kibó. A Kilimandzsáró a három képződménnyel, mintegy 80 km átmérőjű területet foglal el. A fő csúcson és a mintegy 2 km átmérőjű kráterban és annak peremén, a hóként lehullott csapadék hatására gleccserek, keletkeztek és ezek mintegy 5000 m magasságig nyomulnak lefelé. E gleccserek hegymászó tevékenységre alkalmasak és nagyjából megegyeznek az Alpok jégárjainak tulajdonságaival. A Kibó kráter belsejében egy 4-500 m átmérőjű belső kráter is van, melynek mélyéből és oldalaiból jelenleg is kéngőzölgés tapasztalható jelezve, hogy működő vulkán. A hegyen képződött gleccserek, valamint a kráterben felhalmozódott jég erősen fogyatkozóban van. Ezt bizonyítja több régebbi légi felvétel és más fotók, melyeken a kráter belseje csaknem teljes terjedelmével, jéggel van borítva. Ott jártamkor, úgy a belső kráter falak, mint a kráter fenék nagy része jégmentes, sőt kimondottan sivatagos jellegű, száraz homok felületekkel. A belső kráterban képződött szérakok (jégtűk) mennyisége és nagysága jóval kevesebb volt, mint a több évvel korábban készült felvételeken. Sőt az utánunk 10 évvel később ott jártak felvételein a jégtűk már nem voltak láthatók. A gleccservégződések erős fogyatkozása is azt a feltételezést támasztja alá, hogy a hegyen lévő jégréteg a felmelegedés következtében jelentősen csökken.

A Kibó megmászását, a tervek szerint, nagyjából átlós irányba hajtottuk végre. Az úgynevezett Umbwei útvonalon közelítettük meg a csúcstömböt és annak ÉNy-i oldalában lévő leszakadásban jutottunk fel a Kibó kráterjába. Az ott töltött éjszaka után a belső peremet megmászva értük el a fő csúcsot (Uhuru Peak) és a szokásos (normál) útvonalon vonultunk le a hegyről.

1976. július 1-én indultunk a Mwekai Természetvédelmi Foiskolából, hová két nappal az indulás előtt érkeztünk Moshiból. Itt csomagoltuk át felszereléseink nagy részét ismét. Az első nagy csomagolás még Moshiba történt, hol kettévált a forgató csoport. Az egyik csoport - Szabados Tamás, Schelb Gyula, Teodor Shiku, Fernandez nevű hegyivezetővel és 8 fő teherhordó kíséretében, közvetlen a csúcsra indultak, a “könnyebbik” normál úto A második csoport, melynek vezetője én voltam a keresztező útvonalon indult és a tervek szerint majd a kráterperemen fogunk találkozni, és onnan remélhetően együtt érjük majd el a főcsúcsot.

Egy nagy Mercedes Unimog terepjáró gépkocsival rajtoltunk Umbwe falu felé: Rockenbauer Pál (TV-rendező), Stenszki Gyula (operator), Pócs Tamás (biológus egyetemi tanár) és jómagam, valamint Edwin Mawala, a Kilimandzsáró Nemzeti Park felügyelője és 7 teherhordó, akik a Barranco biwakig kísérnek fel bennünket, segítve a technikai felszerelés és az élelem szállítását. Onnan a teherhordók visszafordulnak és lehozzák az egyik nehéz kamerát, az addig leforgatott filmanyagot, statívot és a felesleges tárgyakat. A teljes keresztezést csak öten fogjuk végrehajtani.

Kezdetben sűrű banán és kávéültetvények között kanyargott az út, több hegyi patakot kereszteztünk. Umbwéban megálltunk élelmet vételezni teherhordóink számára, mely egy zsák kukoricalisztből, egy pár kiló nyers marhahúsból, pár marék teából és két nagy fürt banánból állt, hét ember részére, minimum hat napra. (?)

Umbwétól egyenest a Kibó irányába fordultunk felfelé az egyre sűrűsödő erdőben és mintegy 2000 m magasságig jutottunk fel a gépkocsival. Egy alig használt ösvény kanyarulatában pakoltunk le. Innen már a csúcsig és onnan le a túlsó oldalon, Moshi-ig a Marangu Hotelig, csak gyalog közlekedtünk. 10 órakor kezdtük meg a gyaloglást a kezdetben enyhén emelkedő, de jól járható ösvényen, egy erdőirtásban. 2250 m magasságban az irtásról egy alig kivehető erdei ösvényre tértünk, mely bevezetett a sűrű őserdőbe. Az ösvény kezdett egyre meredekebbé válni és a levegő páratartalma is egyre növekedett. A haladást nehezítette az össze-vissza, sokszor keresztbe benott liánok és gyökerek, kidőlt, egy-másfél méteres átmérőjű faóriások. Ezeken volt a legnehezebb az átkelés, a 30-35 kg-os zsákokkal a hátunkon (fekete kísérőink fején), vagy hason csúszva alulról, vagy felülről átmászni. 2400 m-es magasságban elértük a páfrány és mohaerdő határát. Itt a naponta megismétlodő ködben minden csöpög a nedvességtől. Az altalajt és a fák ágait vastag, víztől cuppogó moharéteg borítja. Ahová csak lépett, vagy amit megfogott az ember, csurgott a nedvességtől. A terep is meredekké és síkossá vált. Az első szakasznak ez volt a legnehezebb része. Részben az izzadságtól (25-30 fok volt a hőmérséklet), részben a magas páratartalomtól, sártól, nedvességtől, siralmasan néztünk ki, annak ellenére, hogy könnyű cipőben, sortban és trikóban voltunk csak öltözve. A köderdőn keresztüljutva, illetve az felszállt és elhagyott bennünket, 17 óra körül értük el, még az őserdon belül, 2850 m-en lévő bivakhelyet, mely egy áthajló sziklafal tövében volt. Természetesen napközben többször megálltunk filmezni, no-meg kifújni magunkat, és többször tisztálkodni, ha alkalmas helyet találtunk. Bivakhelyünket, ember ritkán látogathatja, de nyomaiból és ürülékébol ítélve leopárdok annál sűrűbben. Ép ezért, egész éjszaka égettük a tüzet, mely nem csak a nagymacskákat tartotta távol, hanem a napnyugta után lehűlő levegőt is enyhítette főleg teherhordóink számára, kiknek felszerelése igen siralmas volt a mi modern pehelyzsákjainkkal szemben.

Másnap reggel csak fél 10-kor indultunk tovább a filmfelvételek miatt. Rövidesen magunk mögött hagytuk a meredek hegyoldal őserdejét és fokozatosan áttértünk egy látványilag is szép erika erdővel borított, hosszú gerincre. A fává magasodott erika bokrok ágain töménytelen mennyiségű 30-40 cm hosszú, aranyló sárga, mohacsomók lengedeztek az enyhe szélben. Alattunk, a köderdőt borító hófehér felhőréteg takarta a völgyeket, ameddig csak a szem ellátott. Csak tőlünk, messze balra, mint egy sziget az óceánból, emelkedett ki a Meru, halvány lávakúpja. Előttünk pedig, a Kibo csúcstömbjét borító gleccserek ragyogtak a szikrázó napfényben. 13 óra felé értük el a 2 sz. bivakhelyet, mely 3-4 embernek nyújthat fedett alvási lehetőséget, de ezt a helyet ritkán használják kicsisége, valamint aránytalan távolsági helyzete miatt. Egy nap alatt ide feljönni megerőltető és egy nap alatt innen a kráter sem érhető el. Legfeljebb lefelé jöhet számításba, ha valakik fenn aludtak a kráterban és reggel indulnak lefelé. Ebben az esetben két nap alatt le lehet jönni erőltetett menetben. A bivak környékén jelentkeztek először a seneciók, az üstökös fák, az afrikai magashegyek jellegzetes, csak Afrikában élő sokszor 8-10 m-es példányai. Mivel ezek is filmszalagra kerültek, jócskán eltelt az idő mire tovább indultunk Az erdő egyre ritkult, a Nap erősen tűzött és a magasság is éreztette hatását. Erősen szétszóródott csapatunk, a “komanókkal” jól jelzett terepen. Mintegy 4000 m magasság hatoltunk fel egy széles, lapos gerincen, egyre közelebb érve a Kibo csúcstömbjéhez. E gerincről ereszkedtünk le, mintegy 3900 m-en lévő teraszon létesített hatszögletű bádogkunyhóhoz, a Barranco bivakhoz. Mintegy fél órás előnnyel érkeztem a többiek előtt és mire megérkeztek, tüzifát gyűjtöttem a kiszáradt seneciok maradványaiból és tüzet raktam. Először vehettem részletesebben szemügyre a velünk szemben lévő Heim gleccsert, melyet egyik lehetséges útvonalként vettünk számításba, a csúcs elérésére. A gleccser lába innen 3-4 órai menettel érhető el véleményem szerint. Először le kell ereszkedni egy széles völgy fenekére és onnan egy igen meredek hegyoldalon fel egy peremre, majd azon érhető el a gleccser lába.

A következő napot akklimatizációra és filmezésre fordítottuk. Én egyedül felmentem a gleccser lábához annak ellenére, hogy társaim már döntöttek, a jégen keresztüli út meghaladja képességeiket. Mivel jégmászásban semmi tapasztalattal nem rendelkeztek, akármilyen jó kondícióban is voltak, semmiképp sem kívánták kockára tenni a csúcsra jutási kísérletet. Minden esetre azért közelebbről is szemügyre kívántam venni a gleccsert és ezért vállalkoztam a felmenetelre. A velünk szemben lévő völgyfal még nem okozott különösebb problémát, annak ellenére, hogy igen meredek volt, de mikor elértem a felső peremet és elindultam a gleccser lába felé az enyhe emelkedőn, jelentkezett először az oxigén hiány. Egyre sűrűbben kellett megállnom, hogy szívműködésem rendbe jöjjön. 5000 m-es magasság körül jártam. Az időjárás kezdett elromlani. A mindennapos felhő gyűrű, mely körbefogja a hegyet, és a késő délelőtti órákban felszívódva, éri el ezt a magasságot. Erősen befelhősödött és enyhén havazni is kezdett. Mielőtt a látótávolság a minimumra csökkent, még sikerült jól szemrevételezni a gleccser útvonalat, mely mindjárt egy 20-25 m-es függőleges jégfallal kezdődött volna, hová lépcsőket és biztosító csavarokat kellett volna használni. Ezután egy aránylag könnyebb, de szeg-zugos szakasz következett egy újabb, de kisebb jégletörésig. E második letörés felett a gleccser bal szélén szikla borda türemlik ki a jégből. Itt van az egyetlen alkalmas bivak hely, ha nem sikerül egy nap alatt feljutni a csúcsra. Innen már csak egy hosszú firn mező vezet fel a gleccser tetejéig, mely már nem tűnt különösebben nehéznek, legfeljebb a jégrepedések okozhattak volna problémát. Meggyőződtem, hogy kár lenne társaimmal itt kísérletezni, és a végső sikert kockáztatni csak azért, hogy a gleccseren keresztül érjük el a csúcsot. Ráadásul akkor, vagy a gleccseren, vagy a kráterperemen kellett volna bivakolni és egyáltalán nem biztos, hogy lejuthattunk volna a kráterba és az Ash Pit-hez, a belső kráterhoz. Visszafordultam az egyre sűrűbb ködben és eltévedtem, az alattam lévő völgybe vezető úton, annak ellenére, hogy komanókat építettem jövetbe, de valahol elvétettem az utat és egy meredek sziklafal peremére jutottam, hol egyre veszélyesebbé vált a leereszkedés. Úgy döntöttem, hogy lebivakolok és megvárom, míg javulnak a látási viszonyok és a havazás is abbamarad. Szerencsére egy-másfélórai várakozás után, felszállt a köd és elált a havazás. Ekkor láttam meg, hogy mily szerencsém volt. Egy csaknem függoleges leszakadás fölött voltam, az eredeti útvonaltól balra. Ha tovább kísérletezem ott a lejövetellel, nagy bajba is kerülhettem volna. Késő délután értem vissza a táborhelyre, hol társaim már aggódva vártak, látva a felhősödést a csúcs körül.

Másnap reggel először ébredtünk fagypont alatti hőmérsékleten. Sátraink (csak fekete kísérőink aludtak a kunyhóban) hófehérek voltak az éjszaka leszállt dértől, de ennek ellenére mindenki jól aludt. Átcsomagoltuk felszereléseinket. Előreláthatólag még négy-ötnapi készletet kell biztosítani a legszükségesebb felszereléseken kívül. Így is maradt legalább húsz kg fejenként. A felesleges holmikat kísérőink visszaviszik majd Mwekába. Délben indultunk a Nyíl-gleccser kunyhó felé. Fekete barátaink szolidaritásból, csomagok nélkül, felkísértek bennünket, mivel nekik még volt egy napjuk és az éjszakát mindenkép a Baranco kunyhóban kívánták eltölteni és nem a közbeeső, 2. számú bivakhelyen. Egyenletesen emelkedő gerincen haladtunk, kerülgetve a szétszórt lávatömböket, balra megkerülve a Heim-gleccser alatti szakadékot. Az utolsó 1000-1500 m volt csak meredek, de mászni ott sem kellett. 16 óra felé értük el a 4812 m-en felállított bádogkunyhót, egy sziklaborda tövében. Fekete barátaink meleg kézrázással búcsúztak és kívántak sikeres további utat. Egy darabig integettünk, és ok válaszul énekelték, a tegnapi napon tanított, “siri-biri, csiri-biri zabszalma…” dalocskát, melyet egészen jól megtanulta Kitakarítottuk a kunyhót, kitisztítottuk az ott lévő habszivacsokat, vacsorát főztünk és korán lefeküdtünk. Holnap nehéz nap vár ránk.

Fél háromkor keltünk. A homérséklet –7 ok. Kényelmesen megreggeliztünk és még teljes sötétségben, fél 5-kor elindultunk, zseblámpáink fényével keresgélve, az utat jelző komanókat. Tőlünk jobbra, a Barranco-gleccser, balra a Nyíl-gleccser firnje világított. A két gleccser között húzódó széles bordán kapaszkodtunk egyre feljebb. A terep egyre meredekebbé vált és sokat kínlódtunk a lábunk alól vissza-visszacsúszó, moréna kövektől. Egyre jobban éreztük az oxigén hiányát is. Kezdetben 150-200 lépésenként, de a kráter perem közelében már 15-20 lépésenként álltunk meg ziláltan, levegőt kapkodni. Világosodásra értük el a borda tetejét és a reggel első napsugarai világították meg az előttünk lévő óriási katlan vörös falait és tornyait. A 60-80 m-es tornyok, lazán “összerakot bazaltkövekből szinte lebegtek. Úgy tűnt, csak rájuk kell fújni, és máris összedőlnek. Apró teraszokra tornásztuk fel magunkat, keskeny eljegesedett vályúkban másztunk egyre feljebb. A terep általában nem érte el a III.-as nehézségi fokot, legfeljebb két-három egész rövid szakaszon, ahol a teraszokra 2-3 m-es felszökésekkel lehetett feljutni. A rövid jeges szakaszok sem tették szükségessé a hágóvasak használatát. Ilyen esetekben előre mentem és rövid kötéllel biztosítottam fel társaimat. A katlan közepe táján értük el az amerikai diák sírját, aki 5 évvel ezelőtt, egyedül vállalkozott a hegy megmászására, és a mai napig is kideríthetetlenül, hogy le vagy felfelé menetben, a kimerültségtől elfáradva, lepihent és örökre elaludt. Öt évvel ezelőtt, a most is velünk lévő Pócs Tamás és turista társai találtak rá. Mint később kiderült csak a múlt évben temették el, itt a megtalálása helyén. Addig nem vállalkozott senki az elhantolására. 11 óra felé megjöttek a menetrendszerűen jelentkező felhők, beborítva környezetünket. Most már nem is láthattuk, merre tartunk, csak ösztönösen mentünk a kráterperem egyik beszakadása felé, kerülgetve a nagy köveket, kapaszkodva egyre fásultabban, párkányról, párkányra, egyre sűrűbben tartva, rövid pihenőket. Én jól éreztem magam, nem voltam túlságosan fáradt. Társaim előtt haladtam, 80-100 m távolságra ügyelve, hogy mindig látótávolságon belül maradjak, keresve a legkényelmesebb feljutási lehetőséget. Nehezebb szakaszon bevártam oket, és ha kellett biztosítottam. Minden párkány után azt hittem egy darabig, hogy ez az utolsó, de erre ráuntam, mert nagyon sok volt. Amikor aztán tényleg az utolsó következett, magam sem akartam elhinni. Egy 10-15 m magas, jeges bevágáson kapaszkodtam fel és a tetején bevártam a többieket, előkészítve a biztosító kötelet. Palit biztosítottam fel elsőnek és mikor mögöttem továbbhaladt, örömmel kiáltott vissza,“ itt a Furtwängler-–gleccser.”, ami azt jelente hogy beérkeztünk a vulkán kráterjába. A gleccser mellett hatoltunk a kráter belseje felé és egy kisebb sziklakupacnál telepedtünk le. Itt oldódott fel végre, a bennünk lévő feszültség és itt teljesedett ki tudatunkban, hogy sikerült vállalkozásunk. Egyikünk sem jutott még ily magasra, saját erejéből. Indulás előtt mindegyikünkben megvolt a kételkedés, vajon fogom-e bírni, vajon helyt tudok-e állni, vajon nem leszek-e, a többieknek terhére, nem fogom-e akadályozni a többiek előrehaladását, a csaknem hatezer méteres magasságban. Előkerült egy kis üveg ceglédi pálinka Pali zsákjából, melyet a felkészülés során kapott egy idős ceglédi nénitől még idehaza, aki hallotta, hogy legközelebb hová készül. Akkor Pali megfogadta, ha feljutunk a hegyre, az Ő egészségére is fogunk inni. Ittunk egy-egy kortyot és mámoros hangulatban, könnyes szemmel gratuláltunk egymásnak, sikeres teljesítményünkhöz. Rövid pihenő után indultunk tovább, mert még nem volt vége a napnak. Még fel akartunk jutni a belső kráterhez az Ash Pit-hez, és megfelelő táborhelyet is kellett keresni az éjszakára. Az Ash Pit-tetejére aránylag kevesen jutnak el. A naponta hegyre indulók közül (normál úton) sokan örülnek, ha elérik a Gillmain’s Point-ot a kráterperemen (akik idáig feljutnak, azoknk elismerik a hegy megmászását), esetleg ha van még erejük, felmennek a főcsúcsra az Uhuru Peak-ra. De arra, hogy a kráterperemről beereszkedjenek a mintegy 100-150 m-el mélyebben lévő kráterba, majd fel az Ash Pit-hez és onnan vissza, erre csak nagyon kevesen vállalkoznak, mert elég megeroltető, plusz két-három órát jelent. Többnyire csak azok vállalkoznak erre, akik felkészülnek arra is, hogy a kráterba töltsenek legalább egy éjszakát, de ehhez természetesen megfelelő felszerelés (sátor, hálózsák stb.) kell, és így többletsúly is. A normál úton közlekedok a felszerelésük nagy részét az utolsó turistaházban hagyják és csak a legszükségesebb felszerelést, hozzák magukkal, általában. A kráterperemrol és a főcsúcsról pedig nem lehet, az Ash Pit belsejébe látni.

A főkráter mintegy 1500-2000 m átmérőjű, nagyrészt sivatagos jellegű, aránylag sima felületű. Peremét részben gleccserek borítják, melyek a külső oldalra nyomulnak lefelé. Fenekét vöröses lávahomok és szakadozott jégtömbök (szérakok) borítják, vagy mint mostanában hallom, borították. A belső kráter (Ash Pit) mindössze 4-500 m átmérőjű, majdnem szabályos kör alakú, 60-80 m magas, vulkáni kúp. Belső oldalába, mintha egy mesebeli óriás, tányérokat nyomott volna, két szabályos kör alakú, 15-20 m. széles terasz alakult ki. Központjában mély üreg, melyből sárgás gőzök törnek elő, jelezve, hogy a vulkán csak pihen, és nem alszik. A meredek kráterfal is tele van fumarolákkal (repedések) melyből sziszegve törnek elő a kénes gőzök és a széljárásnak megfelelően, a sárga különböző árnyalataira festik, a köveket, homokot, jeget, havat. Mindez, az ég kékjével keretezve és a fehér kumulusz felhők kíséretében fantasztikus, felejthetetlen látványt nyújt.

Visszatérve a nagy kráter homoksivatagjába felvettük zsákjainkat és elindultunk a kráter túlsó széle felé, mert ott szándékoztunk sátrat verni, hogy reggel közelebb legyünk a kráterperem legalacsonyabb pontjához. Mintegy másfél kilométeres gyaloglás, a laza lávahomokban teljesen kimerítette az amúgy is fáradt csapatunkat. Szétszakadoztunk, és erőnléttől függően siettünk, hogy minél előbb elérjük a kiszemelt táborhelyet, egy nagy gleccser tövében. Pali, Pócs Tomi és én érkeztünk meg elsőknek. Pali és Tomi azonnal visszafordultak, hogy a lemaradt Gyuszinak és Edwinnek segítsenek. Én addig felvertem a sátrainkat és nekiálltam teát főzni. Enni nem kívántam semmit, csak a folyadékot, de az sem esett jól. Mire társaim visszaérkeztek semmi mást nem kívántam, mint belebújni hálózsákomba és aludni. Gyuszi elég rossz állapotban volt, nagyon elfáradt, még a teát is kihányta. Edwin is kivolt és ő is csak aludni akart. Két sátrunk volt. Egy nagyon kicsi nekem és Palinak, és egy másik nagyobb Gyuszinak, Tamásnak és Edwinnek. Mivel Gyuszi állapota nem volt valami jó, úgy döntöttünk, hogy Tomi (ő volt a Dr. biológus is) maradjon Gyuszival a nagyobb sátorban éjszakára és mi hárman, majd csak elbivakolunk valahogy a kicsiben. Miután ezt eldöntöttük, feltettem még társaimnak egy kanna teavizet és belebújva hálózsákomba, még éreztem, hogy Edwin is befészkeli magát mellém, majd mély álomba estem. Később egy érzéki csalódás áldozata lettem. Arra eszméltem, hogy Pali hangosan átszól Tamásnak és kérdezte hány óra, és hogy, hogy vannak. Jött is azonnal a válasz, hogy 23 óra és jól vannak. De Pali hangját úgy hallottam, mintha 8-10 m-rol szólt volna. Nagyon megrémültem. Arra gondoltam mindjárt, hogy nem fért be mellénk és sátoron kívül tölti az éjszakát a kemény fagyban.
Rémülten kiáltottam: - Pali! Hol vagy?
- Itt a lábadnál, – volt a válasz, mert csak lábbal eőor fért be hozzánk. Így aztán megnyugodva aludtam tovább. Ellenben az már nem érzéki csalódás volt, hogy hanyatt fekve a kilélegzett pára, hóként hullott vissza arcomba. Reggel tapasztaltuk a minimum-maximum hőmérőnkön, hogy az éjszaka -20 fok volt. Pirkadatkor keltünk a fagyos hidegben. Reggeli teát próbáltunk készíteni, de gázfőzőnk a nagy hideg és a csökkent légnyomás hatására nem akart működni. Lassú mozdulatokkal tettünk-vettünk, kezdtünk csomagolni és közben találgattuk, hogy a másik oldalról jövő társainkkal vajon sikerül-e, a megbeszélt randevú, fenn a kráter peremén. Rajtunk most már nem fog múlni, mi tartottuk a tervezett és megbeszélt időpontot. Lebontottuk a sátrakat, összetekertük a matracainkat és hálózsákjainkat, próbáltunk valamit enni, de folyadék nélkül nekem nem sikerült lenyelnem, egy falatot sem. És mikor az első napsugarak elérték a kráter peremet vele együtt megjelent először egy, aztán egymásután több mozgó pontocska a Gillmain’s Point felett az ösvényen. Társaink voltak tehát sikerült a randevú Shelb Gyulával, Szabados Tomival, Teofil Nshikuval (a Tanzániai társszerző) és Fernandezel a Kilimandzsáró Nemzeti Park hegyivezetők doyenjével, aki nem tudni hány éves, de azt tudta, hogy több mint ötvenszer járt már a csúcson. Ujjongva, kiabálva, integetve próbáltuk felhívni magunkra a figyelmet és örömmel hallottuk mikor érces hangján Gyula visszakiabált:
-Szervusztok testvérkéim! Hogy vagytok? Gyertek, kaptok egy-egy narancsot Kapkodva szedtük össze felszerelési tárgyainkat és indultunk fel a peremre. Nagy, fantasztikusnál fantasztikusabb formájú és alakzatú szérakok között, botorkálva értük el a perem alját. Gyuszi filmezett annak ellenére, hogy alig állt a lábán. Laza törmeléken másztunk fel, szenvedve a levegőhiánytól, a minduntalan vissza-visszacsúszó lépésektől. Alaposan kifáradva ölelkeztünk össze társainkkal és még sosem esett olyan jól narancs, mint akkor. Rövid pihenő és kölcsönös élménybeszámoló után heten (Gyula, Gyuszi, Pócs Tomi, Teofil, Fernandez és én), nekiindultunk a főcsúcsnak, az Uhuru Peak-nak, a jól kitaposott ösvényen. Tiszta szép idoben értük el a 19,340 láb, azaz az 5895 m magas csúcsot, első magyarokként. Fantasztikus látvány fogadott bennünket. A hegy derekát körülvette a minden nap, rendszeresen képződő fehér felhőgyűrű, melyből csak a csúcstömb, a szomszédos Mawenzi (a Kilimandzsáró mellékcsúcsa), a közeli DNy-ra lévő Meru, valamint messze É-ra, az ötezer métert meghaladó Mt Kenya, emelkedett ki. Benn a kráter fenekén, mint valami libanyáj, fehérlett a rengeteg jégtű, az Ash Pit sárgálló kúpja, enyhe kénes gőzölgésével, a kráterperem fehér jegével, valamint a mélykék ég, eddigi minden látványt felülmúlt. Láthattuk, hogy Pali miként ereszkedik vissza a kráterba és megy fel ismét az Ash Pit peremére, a nehéz Ariflex kamerával, mert azzal jobb felvételeket akart készíteni. Inkább lemondott a csúcsra menetelről, a leendő film érdekében. Mintegy kétórai tartózkodás után indultunk lefelé. A gerincen megvártuk Pali visszaérkezését, majd most már egyesülve a két csapat, együttesen haladtunk lefelé. Volt még egy feladatunk. Volt nálunk egy, még itthon készített emléktábla, melynek elhelyezésével kívántunk emléket állítani Teleki Sámuelnak, aki 1887-ben, elsoként próbált feljutni a hegyre a Mawenzi nyergéből, de csak mintegy 5200 m magasságig jutottak csak fel, Ludwig Höhnel társaságában. Lefelé menet, kissé letérve a kitaposott ösvényről találtunk egy kis barlangnak is beillő bemélyedést. Mivel Höhnel is említ leírásában egy barlangot és a magasság is megegyező volt, ide helyeztük el az emléktáblát, valószínű nem maradandóan, mert a magunkkal hozott cement és rögzítő anyag felhasználása után sem voltunk meggyőződve arról, hogy hosszabb ideig kiállja, az itteni zord idojárás viszontagságait.

Késő délután érkeztünk a még 5000 m feletti Kibo Hut menedékházhoz, melyet éppen átalakítottak és így csak bivakolva lehetett használni. Többen úgy döntöttek, hogy tovább mennek lefelé. Pali, Teofil és én maradtunk, és csak másnap folytattuk a leereszkedést, a Horombo Hut érintésével, a 2400 m-en lévo Mandara Hutig. Itt találkozott a teljes csapat, a teherhordókkal együtt és itt ünnepeltük meg vállalkozásunk sikerét, a hazulról hozott, halászlé és vörösbor kíséretében. Itt ajándékoztuk meg fekete barátainkat megköszönve segítségüket és vettük át Fernandeztől, a “csúcsmászást” igazoló okleveleinke

Az indulást követő nyolcadig napon érkeztünk vissza, kissé csapzottan, de nagyon boldogan a hegy lábához, a Marangu Hotel kényelmes, fürdőszobás lakosztályaihoz. Ez idő alatt csaknem 100 km-t gyalogoltunk és közben a Himalája legmagasabb csúcsaival megegyező szintet teljesítettünk, mert 4382 m-t mentünk felfelé és 4475 m-t jöttünk lefelé.