Már megjelent a TU-154-es utasfülkéjében a felirat: "Kérjük az öveket becsatolni", tehát közeledünk. Orromat a kabin ablakához tapasztva, szememet kimeresztve, próbálok felismerni a láthatáron valamiféle hegyet, gerincet, vagy éppenséggel havas tájat, de csak asztalsimaságú mezőket, megművelt földeket és a láthatárig terjedo síkságot látok. A Kaukázus hegyormai még sehol. Az 1978. évi Nemzetközi Kaukázusi Hegymászó Táborba utazunk. 8 magyar és a vendéglátó oroszokon kívül 62, különféle nemzetiségu (lengyel-német-svájci-osztrák-USA-török), hegymászó. Két napja kezdtünk gyülekezni Moszkvában és onnan július 3-án indultunk a Központi-Kaukázusba.

Minyeralnije-Vodi nagy forgalmú repterén landoltunk és az ott ránk várakozó INTURIST megbízottak máris ebédhez invitáltak. Kiadós - számunkra egy kissé szokatlan ízekkel fűszerezett –ebéd után, nyomban autóbuszokba tessékeltek és utaztunk tovább Közel száz km-t robogtunk a Baku felé vezető autóúton, majd letértünk a Bakszán völgyébe vezető, jóval keskenyebb, de aszfaltozott útra. Kezdetben a Bakszán völgyből semmi sem láttunk, csak a nagy síkságot. Jóval később jelentek meg két oldalt, először lankás dombok, melyek egyre meredekebbé váltak. Megjelent a Bakszán folyó is, zavaros, sebes, bő vizével. A kopár és sokszor igen bizarr hegyoldalak egyre magasodtak, a völgy egyre szűkebbé vált és az út, a folyó hol egyik, hol másik oldalán kanyargott. Egy-egy mellékvölgybe betekintve előtűntek a havas csúcsok is. Megjelentek a fenyőerdok, melyek takarták ugyan a széles kilátást, de éreztük, most már közeledünk az igazán magas hegyek birodalmába.

Késő délután állt meg autóbuszunk a modern Cseget szálló főbejárata elott. Kicsit meglepődtem. Mintha valahol Nyugat-Európában, valamely híres hegyi üdülőbe érkeztünk volna. Tíz emeletes hotel, minden igényt kielégítő szobáival és kiszolgáló egységeivel. Csak később tapasztaltuk, hogy azért van "némi" eltérés, főleg a tartalomban. A szálló mellett, két üllosőékes felvonó alsó állomása, különféle, pavilonok, autó és autóbusz parkoló, sok-sok sétáló, napozó turista, bakancsban, papucsban, félcipőben, körömcipőben. És ha a pillantásunkat felemeltük, akkor a szállóval szemben a két Kogutáj havas csúcsa és meredek gleccsere, kissé jobbra pedig a Donguz-Orun (4437m) hatalmas északi fala és jégkupolája tekint le ránk, szinte kézzel fogható közelségben. E látvány vetekszik bármely svájci vagy alpesi turista centrum, sokat reklámozott látványával. Vendéglátóink három szobába helyezték el 8 fős csapatunkat, melynek tagjai már alig várták, hogy indulhassanak első bevetésükre, de ez azért nem megy ilyen könnyen. Itt mások a szokások. Itt nem lehet, csak úgy nekirohanni a havas csúcsoknak, mint az Alpokban, még akkor sem, ha nem először jár már hasonló tájon a "páciens". Itt a szokás az, hogy először bemutatják a környéket, kijelölik a kapcsolatot tartó instruktorokat, s mindenki átesik egy orvosi ellenőrző vizsgálaton. Minden túra előtt "marsrut-ot" (útvonal terv és engedély) kell készíteni orosz nyelven és azt jóvá kell hagyat A túra időtartamának megfelelően hideg élelmet kell igényelni (szintén oroszul), ki kell utalványoztatni az instruktorral, és fel kell vételezni a raktárból. Ha már mindez megvan, akkor még a táborvezetővel és a technikai vezetővel meg kell vitatni a mászó tervet, az útvonalat, a táborozó és bivakoló helyeket, a lejöveteli útvonalat, a túraidőt és a kontroll időt (legkésobbi visszaérkezési időpont). Ezek után, már csak a rádióst kell előkeríteni, átvenni a rádiót és azt ki kell próbálni. Ezen tortúrák befejezte után, már mehet az embert, ha van mivel. Még a szomszédos Donguzra, Nakrára, vagy a Kogutájra csak-csak, ezekre nem vezet más út csak ösvény. De, ha netalán mást szemelt ki az ember, akkor esetleg hosszú kilométereket kell gyalogolni a megközelítéshez, az országúton és a mellékvölgyekben. Ezért általában az induló csoportok a délelőtti órákban távoztak, amikor valamiféle jármű alkalmatosságot kerítettek a rendezők a távozók számára. Hol autóbuszt, hol teherautót, hol személygépkocsit, a létszámtól és alkalomtól függően. Visszafelé mindenki úgy jött, ahogy tudott, legtöbbször autóstoppal. Szerencsére e tájon ez egészen jól funkcionált.

Az érkezésünket követő napon mi is keresztül estünk a megnyitón, valamint az Elbrusz oldalában tett kirándulás alkalmával, a környék bemutatásán, a fentebb vázolt adminisztratív tortúrán amit az ottani viszonyok és körülmények véleményem szerint feltétlen szükségessé tesznek, elsőnek kiharcoltuk a “marsrut” engedélyezését, a szomszédos Donguz-Orun N gerincére (4/a nehézség, a hatos skálán), melyet három napra terveztünk.

De ez az engedélyezés sem ment zökkenőmentesen. Egyik társunk, Soltész József egészségi állapotát az orvos kifogásolta. Véleménye szerint a pulzusa nem állt vissza a normális állapotra, megfelelő időn belül. Mi tudtuk ennek okát, legalább is sejtettük, de ő ezt nem akarta tolerálni és csak hosszabb huza-vona után engedélyezte részére a túrát. Azzal a pulzussal pedig csak az történt, hogy közvetlen az orvosi vizsgálat előtt, nehéz testi munkát végzett barátunk, jéghideg fürdővel. A Donguzra vezető utat egy sebes folyású patak keresztezte híd nélkül. Illetve a legközelebbi vagy 2-2 és fél km, ellenkező irányba, ez pedig a legjobb esetben is 4 km felesleges kerülőt jelent. Építsünk hidat javasolta valaki. Nosza, rajta, gyerünk! Találtunk egy fenyőszálakból összeeszkábált hídroncsot, de az a patak vízében volt, félig elsodorva. Társunk vállalkozott, hogy belegázol a jéghideg vízbe, derékig. Így lett hidunk és miután végeztünk, az "építkezéssel", azonnal rohantunk az orvosi vizsgálatra, mert késésbe kerültünk, így nem csoda, ha a pulzusa nem akart azonnal visszaállni a normálisra. Másnap hajnalban, 4 óra után pár perccel hagytuk el, a még csendes szállót és keltünk át, a magunk épített ingatag hídon. A túloldalt alig látható ösvényen, kezdetben, sűrű erdőben és aljnövényzetben törtettünk a meredek hegyoldalban, a Kogutáj alatt elterülő katlan irányába. Az ott, jobbra felhúzódó hómezőn kaptattunk fel egészen egy, a Kokutájról leszakadó függő gleccser tövéig. Itt ismét jobbra felmásztunk a gleccser moréna tetejére, majd azon gyalogoltunk felfelé. A túloldali hómezőt már sütötte a nap és fellazult, ezért nehezen volt járható, főleg az alsó régióban. A moréna-gát végén, a felettünk lévő sziklabordák alatt kereszteztük, az itt még aránylag kemény hómezőt, felfelé a főgerinc irányába. Helyenként meredek, de nem éles gerincen, hó-hátakat keresztezve, többszöri pihenovel jutottunk az utolsó nagy púp alá. Itt igen alkalmas táborhely kínálkozott, több sátor részére is, kb. 3650 m magasságban, a csúcsra vezető szikla és hó-gerinc (választott útvonalunk) közelében. Nem voltunk valami vidámak. Az első túra, mindjárt ilyen magasságban, úgy látszik, egy kicsit megviselt bennünket. Nem volt meg a kellő akklimatizációnk. Mivel még nagyon korai volt az ido (fél 2) kényelmesen fogtunk a sátorveréshez, főzéshez és közben egyre többször tekintgettünk a túl havas, holnapi útszakaszunkra. Az idén nagyon sok hó maradt még júliusra is, a Kaukázus ormain. Bőséges vacsora után, a napnyugtával, korán lefeküdtünk. Hallgattuk a le-lezúduló lavinák dörgéseit, mely egyáltalán nem volt megnyugtató a holnapi napra vonatkozóan. Az éjszaka folyamán nagyon rosszul, nyugtalanul aludtam. Állandóan az járt a fejemben, hogy másnapra tervezett több mint 10 órás, előreláthatóan nem könnyű mászótúra, meghaladja eromet, és csak terhükre leszek, a nálam jóval fiatalabb társaimnak. Az alvatlanság mindehhez még hozzájárult. Mindezek után reggel úgy döntöttem, nem indulok a többiekkel, visszatérek a szállóba. Kötéltársam Halmos Péter, aki 10 évvel fiatalabb nálam szintén velem tartott, de nem hasonló okok miatt, csupán szolidaritásból. Valószínű egyáltalán nem szívesen, de ezt sohasem éreztette velem. A többiek hatan, három kettes partit alkotva, 5 órakor nekivágtak és l7 órakor érték el a 4457 m-es csúcsot. Visszafelé már sötétben kellett mászniok. Ketten 23 órakor, négyen hajnali 2 óra körül érkeztek vissza a gerincen lévő táborhelyre. Péterrel visszatértünk a szállóba és azonnal elkezdtük szervezni a következő túrát az Elbruszra. Rajtunk kívül még három svájci és öt osztrák készült ugyanoda.

Másnap reggel egy teherautó a Bakszán-völgy végéig elvitt bennünket, a kabinos felvonó alsó állomásáig. A felvonóval felmentünk mintegy 3600 m magasságig. Szép időnk volt ismét és kezdtük sajnálni, hogy nem hoztunk magunkkal hazulról sílécet. Erre az egy útra is megérte volna. A "Prijut 11" turistaházhoz (4100 m) felvezető havas úton szétszóródott csoportunk. Mi érkeztünk fel elsőnek. Péter még vissza is ment - edzés céljából - vagy két kilométert és mindig előbb visszaért, mint a velünk együtt indulók. A lift felső végállomásától 1 óra 20 perc alatt értünk fel, a mély de jól kitaposott ösvényen. Már jól érzékelhető volt az előző napok túráin szerzett akklimatizáció hasznossága. A többiek nagy részének, ez volt az első 4000 m feletti próbálkozása, ezért voltak oly lassúak és bágyadtak. Kényelmesen elhelyezkedtünk a háznak egy kétágyas szobájában, majd elindultunk a ház közelében lévő nagy sziklákhoz, az ott - tragédiák mementójaként - elhelyezett emléktáblák végigjárva, további akklimatizáció szerzése ürügyén. Majd napozva bámultuk a csodálatos panorámát, a felmelegedett köveken, morfondírozva azon, hogy az alattunk lévő, egy kicsit tengeralattjáróra hasonlító, háromszintes, bádoggal borított, turistaház felépítése, mily nagy erőfeszítésbe kerülhetett annak idején, a német hadsereg tagjainak és gondolom az orosz hadifoglyoknak csak azért, hogy kitűzhessék a németek az Elbruszra horogkeresztes lobogót.

Közben az aznap csúcsra indulók, már nagyrészt visszaérkeztek a házhoz. Amint üldögéltünk a köveken, egyszer csak egy csak egy botladozó alakot láttunk messziről felénk közeledni. 100-200 m-ként leült és szemmel láthatóan nagyon kimerült volt. Egyre gyakrabban és hosszabb ideig pihent a hóban. Eléje mentünk és kiderült, hogy táborunk egyetlen török állampolgárságú tagja, aki mindenki csak Musztafának becézet, kimondhatatlan neve miatt. Nagyon ki volt már merülve. Arca valamiféle fekete kenőccsel bemázolva, de ennek ellenére alaposan leégve, szemüvege összetörve, szeme vérbeborulva. Egyedül, és a többiektől leszakadva, elhagyva jutott fel a K-i csúcsra. Közrefogva támogattuk le a házhoz, ahol már a csoport instruktora (aki nem volt a csúcstámadók között) aggódva várta. Ezen az estén sokat emlegettük a török-magyar barátságot, mert már Thököly is ápolta azt, évszázadokkal ezelőtt. Musztafa barátunk - legalábbis azt hiszem - ennyit ismert a magyar történelemből.

Még a szállóban történt eligazítás során közölték velünk, hogy az Elbruszt úgy szokták megmászni, hogy az első nap felmennek a "Prijut 11"-ig, másnap akklimatizálódás céljából 5000-5100 m-ig a Pasztuhov-sziklákig, harmadnap éjféli indulással aztán neki lehet indulni a csúcsnak. Mi is így készültünk. Nem keltünk éjfélkor, csak fél 5 felé. 5-kor kettesben indultunk, 7 óra előtt a Pasztuhov-szikláknál voltunk, és fél 11-kor már a két csúcs közötti hágóban, egy ott lévő kis védkunyhó romjainál. Innen már nem fordulunk vissza –határoztuk el –már csak csúcstömb van elottünk. Felkötöttük a hágóvasakat, és ha lassúbb ütemben is, de nekivágtunk a házrom mögötti firn-falnak. Mintegy 5-6 kötélhossz megtétele után értük el a csúcsplató szélét, hol jeges szél fogadott, és lehangolva tapasztaltuk, hogy a legmagasabb pont, a plató túlsó szélén, mintegy 800-1000 m-re van még, egy halom tetején. Összeszedve magunkat azért 12 óra után elkészíthettük a "csúcsfotót" és a csúcskazettában kicserélhettük, a magunkkal hozott igazoló "kartonocskát" A szovjet sportvezetők részben így ellenőrzik a hegymászókat, hogy egy kis nyomtatott kartont – melyen rajta van a mászó neve, mászás útvonala, időpontja – elhelyeznek a csúcsdobozban, és onnan elhozzák a előttük ottjártak kartonját, amit leadnak a táborvezetőnek. 15 órára már vissza is érkeztünk a "Prijut 11"-hez. 10 óra alatt teljesítettük a túrát, me egyáltalán nem mondható rossz időnek, sőt kiváló teljesítmény.

Visszatérve a szállóba, a fiúktól egy rövid üzenet várt: "elmentünk a Dzsailikre (5/b nehézségű) 15-én jövünk vissza". Sok sikert fiúk, gondoltuk,– mi pedig megyünk a "Zöldvendéglő"-höz, a Dzsantugánra, határoztuk el.

Három svájcival, két némettel keltünk útra, egy instruktor társaságában, mert onnan nem lehet közvetlen rádió kapcsolatot tartani a szállóval. Ilyen esetben kihelyezték az instruktort, és az alaptáborból tartotta a rádiókapcsolatot a mászócsoportokkal. Az autóbuszon még velünk utazott három osztrák is, kik az Ushbára indultak, és útvonaluk egy darabig megegyezet a miénkkel. A busz elvitt egészen a Dzsantugán hegymászótáborig, így vagy 20 km gyaloglástól mentettek meg bennünket, de azért maradt még 2 és fél óra gyaloglás, a 2600 m-en lévő “Zöldvendéglő”-ig. E kecsegtető nevű "vendéglátó egység" nem más, mint egy zöldre festett, kiszuperált teher-autódoboz, mely védkunyhónak van kialakítva és szükség esetén 8-10 főnek, adhat menedéket. Mi sátorral érkeztünk, a magas morénagáttal és egy, a hegyről lehúzódó sziklagerinc végével határolt, nagy, lapos térségre, melyen több forrás is fakadt, ideális táborhely ebben a térségben, szép környezetben. Ez a legalkalmasabb kiindulóhely a völgyet záró hegyekre: a Gumacsira (3810 m), a Cseget-Taura (4110 m), a Dzsantugánra (4000 m), a Bacskarára (4241 m) és még több 4000 m alatti hegyre. Hajnalban a svájciak-németek a Gumacsira, én Péterrel, a Dzsantugán megmászására indultunk. Alig, hogy elindultunk a hegy felé, eleredt az eső. Behúzódtunk a kövek alá és vártunk. Elállt, elindultunk. Megint neki kezdett, megint várakoztunk. Megállapodtunk, késő van már, nem vágunk ma neki a hegynek. Az idő sem olyan, hogy javulni akarna. Péter még felmegy a beszálláshoz terepszemlére, én itt lenn megvárom. Vagy két órás várakozási idő után kiderült, nem jön vissza. Elindult a csúcs irányába egyedül a gerincen, mégis csak javuló időben. Nem akart eredménytelenül visszatérni, mint a Donguz-Orunon, inkább megkísérelte egyedül, ha nem is a tervezett útvonalon. Visszatértem a táborba és a völgy másik oldalán elindultam eléje a Dzsantugán plató felé, ahol le kellett érkeznie. Félúton találkoztam a visszatérő svájciakkal, akik szintén látták Pétert, egyedül a csúcs alatt. A plató közelében én is megláttam messziről Pétert, aki már lefelé tartott a csúcsról. Mivel közel voltam az innen balra induló, Gumacsira vezető gerinchez, elindultam szintén egyedül, ne vesszen el a nap, az én számomra sem, csúcsmászás nélkül. Felhős, ködös időben értem el a csúcsot (3803 m), a könnyű gerincen. Tovább mentem a Cseget-Tau felé húzódó gerincháton, de nem láttam semmit a nagy ködben, és nem tudtam megítélni, hogy milyen és mennyi út van még előttem. Így visszatértem a táborba, ahová már közben Péter is megérkezett. A következő napon a svájciakkal és az egyik némettel közösen indultunk ismét a Dzsantugánra. Szép, tiszta idő volt. A beszállás előtt az egyik svájci visszafordult, mert nehéznek ítélte meg a kiválasztott útvonalat. Az É-i falat kissé ferdén, jobbra tartva másztuk át. Az előző napon Péter ettől balra, a fal hómentes, gerincbordáján ment fel.

A beszállásnál, a peremhasadék felett, mintegy 8-10 m-t haránttoltunk a fal közepe felé, majd kissé rézsut vágtunk neki, a mintegy 7-800 m. 50o-os, lavinákkal szabdalt hófalnak. Egyenletes ütemben, váltogatva egymást a vezetésben, jutottunk fel a fal tetején lévő éles gerincre. A hógerincen mintegy 100-120 m után jutottunk el a csúcstömb szikláihoz, melyen közepes nehézségű mászással, értük el a 4000 m-es csúcsot, 5-6 kötélhossz megtétele után. Lefelé egy igen meredek és keskeny kuloáron másztunk le a Dzsantugán platóra, majd onnan egy jellegzetes szikla felszökés tövében balra fordulva, több mély jégrepedést átugrálva jutottunk el a Dzsantugán gleccser felső részére. Innen már simán haladtunk tovább a már ismert úton, a tábor irányába, a meleg hatására megroggyant mély hóban. A "Zöldvendéglő"-től visszatéroben a Dzsantugán lágernél, találkoztunk egy instruktorral, közölte, hogy magyar társaink a "Szabad Spanyolország" csúcsra indultak innen, a megelőző napon, két különböző útvonalon (mindketto 5/b nehézségű), és nagyon aggódik értük. Nem tudott velük rádiókapcsolatot teremteni és a felmelegedett idoben rengeteg lavinát hallott és látott lezúdulni a hegyről. Mint kiderült felesleges volt aggodalma. Az egyik parti délutánra haza is ért a szállóba. A Dékány-Osváth-Soltész hármas a "Misaljev" (5/b) utat választotta. Előző hajnalban alapos eláztak. A falban nagy volt a "vízfolyás", sok volt a jég és kőhullás. Ezért visszaereszkedt és hazatértek. Mivel az idő megjavult, nem hagyta őket nyugton a dolog és két nap múlva ismét visszatértek, most már csak ketten (Dékány-Osváth) és sikeresen befejezték a mászást, nagy elismerést szerezve maguknak és a magyar csoportnak. A másik parti (Berecz-Szálkai-Vörös) a "Szubortovics" (5/b) úton, eredeti elképzelésük alapján, mászta végig a nehéz útvonalat, egy bivakkal a falban, és a laza hóviszonyok miatt, óriási kerülővel tértek vissza.

Míg ők úton voltak, addig mi Péterrel új vállalkozásba kezdtünk. Az Irikcsat (4050 m) csúcsát és csúcsgerincének keresztezését vettük célba. A Bakszán völgyi Elbrusz faluból indultunk felfelé egy szűk kanyon peremén, magas üledékes falak és bizarr tornyok között, majd az egyre szélesedő völgybe rótuk a kilométereket, az Elbrusz K-i lába felé, ahol jobbra fordulva és egy gyorsfolyású patakot keresztezve jutottunk fel, az Irikcsat elotti tágas katlanba. Itt telepítettük alaptáborunkat három sátorral. Egy osztrák hármas (akik az Ushba alól jöttek vissza, mert ott nagyon rosszak voltak a hóviszonyok), és egy német-svájci parti társaságában. Pirkadatkor indultunk és 8 óra tájban értük el a gerinc jobb oldali beszállását. Hosszú és meredek volt idáig az út. Az éjszaka enyhe volt, épp hogy fagyott. A hómezőkön sokszor derékig szakadtunk be a fellazult, mély hóba, a moréna lejtő laza kövei pedig sok bosszúságot okozott a meredek oldalban. Hiába volt ezek után szép, száraz és meleg, stabil gránit kőzet a gerincen, valahogy elrontotta a mászás örömét a beszállásig elszenvedett sok nehézség. A lefelé tartó mászó út is törékeny, málló kőzeten folytatódott és hosszú hómezőkön gázoltunk a fellazult hóban. A kevés szép mászás és a hosszú fel és levonulás csökkentette a közepes nehézségű, egyébként tájilag nagyon szép túra értékét, mely sok esetben hasonlított egy-egy tátrai gerinctúrához, csak ez négyezer méteres magasságban volt és nem kétezerötszáz méteres régióban.

Hazatérve mindenkit otthon találtunk. Időközben a Berecz-Szálkai-Vörös-Soltész négyes megjárta az Elbrusz mindkét csúcsát egy rohammal. Az igaz, hogy Soltész otthon hagyta a hószemüvegét és most az ágyat nyomva sziszeget. A szemüveghiány alapos kötőhártya gyulladást okozott neki, és úgy érezte, mintha homokot szórtak volna a szemébe. De a két csúcson ő is fenn járt. Immár hatan voltunk az Elbruszon, csak Osváth-Dékány párosnak volt még hátra. Mivel a hátralévő idő, csak egy túralehetoségre volt elég, így nekik nem volt kétséges, hogy hová menjenek. Mi többiek törtük a fejünket, mit csináljunk. Ne legyen nagyon messze, mert csak három napunk maradt. Ne legyen azért túl könnyű sem, mert ugye az eddigiek sem voltak azok, főleg a csoport "élgárda" részének. Így a Nakra-Tau "Tyuhanov"-pillérére esett a választás. Közel van, szinte benéz az ablakon, fél nap a beszállásig. Nem túl könnyű, hiszen az előttünk tavaly ott járt magyar csoport tagjainak három napjába telt, csak a mászás. Ha jól összevág minden, akkor a pillér tetejéről még egy 4000-es csúcs is a tarsolyba kerülhet, a kalauz szerinti könnyű gerinc útvonalon. Sikerült a vezetők hozzájárulását is megszerezni, kik ugyan egy kicsit kevesellték a tervezett szintidőt, de végül hozzájárultak, mert az eddigi túráinkról mindig a megadott időn belül tértünk vissza. Kora délután indultunk öten (Soltész a szemei miatt gyengélkedett), a Csegetre menő sílift középső állomásig felvonóval, hogy ezzel is időt takarítsunk meg. Onnan a völgy jobb oldalán az ún. Északi-turistaház felé, a jól járható ösvényen, fantasztikus sárga rododendron bokrok, még fantasztikusabb panoráma látványával kísérve. A Donguz-Orun és a Nakra-Tau É-i falai, meredeken lefutó gerincei és havas csúcsai, az alattuk képzodött óriás katlan tavaival, gleccsereivel és hómezőivel felejthetetlen látványt nyújtott. A felső tó felett átkeltünk a moréna-gátakon a "Tyuhanov" pillér lábához és a kiszeme beszállás közvetlen közelébe állítottuk fel sátrunkat, illetve építették fel bivak kuckójukat kövekből azok, kik nem hoztak sátrat. Mint mindig hajnalban - ekkor még nem lazult fel a hó és legtöbbször jól járható - egy a pilléről lehúzódó meredek firnlejtőn kezdtük meg a felhatolást. Hágóvasaink első körmei igencsak igénybe lettek véve és Achilles-inunk ugyancsak sajgott, mire elértük a gerinc gránit szikláit. Innen egy darabig könnyebbé vált a mászás, de minél feljebb értünk, annál lazábbá vált a kőzet és így egyre nagyobb óvatosságot igényelt a feljutás. Ennek ellenére jól haladtunk és a 12 órai rádiójelentkezésre már mindnyájan a pillér tetején pihentünk. Jó érzéssel jelentettük, hogy mindenki jól van és indulunk tovább a csúcsra. A rendelkezésünkre álló német hegymászó kalauz szerint innen 2/a nehézségű, tehát csaknem a legkönnyebb fokozatú, 5 órás út vezet a tetőpontig, közvetlen a gerincen. Még azt is tanácsolja, hogy köteleket, hátizsákokat hagyjuk a pillér tetején, a könnyebb és gyorsabb előrejutás érdekében, hiszen a legkönnyebb lejöveteli út is idevezet vissza. No akkor induljunk, de egy hátizsákot és egy kötelet azért vigyünk ötünknek. A többiek csak jégcsákányt és fényképezőgépet hoztak magukkal. Kezdetben a gerinc valóban nem volt nehéz, vagy ha mégis, meg lehetett könnyen kerülni a falba való mászással. De később egyre több és magasabb felszökés, torony, sziklabütyök nehezítette a haladást. Egyre többször jutott eszünkbe, hogy ide azért nem ártana egy kis biztosítás. Kis csapatunk szétszóródott. Az elől menő hármas (Péter-Gábor-Pista) keresztül mászott egy olyan tornyot, amit mi Lacival nem vállaltunk biztosítás nélkül, és mire megkerültük, alaposan leszakadtunk a többiektől. Mikor aztán ez megismétlődött még egyszer-kétszer és láttuk, hogy messze előttünk a többiek már kötelet is használnak biztosításra, ami azt jelentette, hogy nem is olyan egyszerű és főleg nem könnyű, ami előttünk van. Döntöttünk, visszafordulunk, ne keljen a többieknek ránk várakozni és különben is, öten túl sokan lennénk egy kötélre. Visszatértünk a pillér tetejére és ott vártuk be a csúcsról visszatérő társainkat, akik közölték, hogy a könnyű út nem közvetlen a gerincen vezet, sokszor jobbra kerüli meg azt. Tehát felfelé elvétettük valahol az utat, illetve nem olvastuk (vagy fordítottuk) kellő részletességgel a mászókalauzt. Ekkor már 17.30 volt. Megbeszéltük, hogy nem alszunk fenn a gerincen, még a sötétedés előtt levonulunk a gerincről. Először leereszkedtünk a túloldali hómezőre, majd onnan visszatértünk a gerinc egy alacsonyabb szakaszára, mintegy 3-400 m-es szintkülönbséggel. Majd azon átmászva a túlsó oldalra, először egy meredek hófalon másztunk (csúsztunk) le egy nagy hóplatóra, majd annak túlsó szélén fel, mintegy 100 m-t, a Hamis-Dongusz-Orun hágóba. Erősen alkonyodott már, mire a hágóba felérkeztünk, és megláttuk alattunk a még ugyancsak messze lévő "Északi-ház" sziluettjét. Sátrunk még messzebb, visszafelé a pill aljában várt ránk. A csoport nagyobbik felétől elváltunk. Ok egyenesen a turistaházhoz tartottak és ott szándékoztak eltölteni az éjszakát. Mi az előttünk lévő óriási hómezőket keresztezve ereszkedtünk a sátrunk felé, melyet már teljes sötétségben értünk el. Reggel fél 10 órakor a felvonónál találkoztunk ismét és együtt tértünk vissza a Cseget szállóba.

Ezzel a túrázást befejeztük. Visszatért Attila is az Elbruszról. Egyedül mászta meg mind a két csúcsot. Dékány Peti is vele indult lázasan és mivel állapota nem javult, inkább visszatért önszántából, mintsem, hogy kudarcot valljon és esetleg Attilát is, meggátolja a feljutásban. Láza nem volt komoly, harmadnap már teljesen egészséges volt.

Utolsó este egy bankett keretén belül bezárták a tábort. A bankett hangulatára rányomta bélyegét, a csoporthoz tartozó két osztrák tragédiája kik, a Bezengi-Kaukázusban egy túra alkalmával, meredek hólejtőn lezuhantak és mindketten életüket vesztették. A szervezők értékelték a csoportok teljesítményeit. Magyarokat az egyik legjobb csoportnak titulálták, a végrehajtott mászoútvonalak mennyisége és azok nehézségi fokozata alapján.

Július 23-án indultunk vissza Moszkvába, és 24-én a kora délutáni órákba érkeztünk meg Budapestre.

Összefoglalva az 1978. évi MTSz. Hegymászó Bizottság által szervezett Kaukázusi hegymászó tábor igen eredményesen zárult. A csoport tagjai (8 fő) 8 csúcsot mászott meg, 11 útvonalon.

A csapat aktivitása, erőnléte, jó összetétele a szovjet vezetők elismerését is kiérdemelte és külön gratuláltak teljesítményeinkhez.