Öten kerestük fel a Svájci-Alpok egyik legszebb, leghavasabb részét, a Berninát, Henrik, Rupert, én és két feleség. Bázis táborunkat négy éjszakára a Diavolezza-ház kényelmes turistaházában létesítettük. Első napon a Piz-Palü kereszteződését és a Bellavista hó-csúcsát másztuk bemelegítésként, de fő célunk, amiért tulajdonképpen ide utaztunk ez alkalommal, a Piz Bernina, Bianco-gerincének átmászása volt.

A harmadik nap szép napfényes reggelén indultunk Diavolezza-háztól, kiszemelt úti célunk felé. Kötélvasúttal ereszkedtünk le a Bernina-völgybe, és vasúttal utaztunk Pontrezináig. Itt elváltunk a hölgy tagoktól, kik városnézésre utaztak tovább St.Moritzba. Vidáman integettünk vonatuk után, bizonygatva, hogy másnap, vagy éppenséggel két nap múlva viszontlátjuk egymást kiinduló bázisunkon.

Kényelmes turistaúton indultunk felfelé a Roseg-völgyön, a Tscherva-turistaház felé. A remek idő és a rekkenő meleg ugyancsak megizzasztott bennünket és flanel ingeinkből csavarni lehetett az izzadságmirigyeink váladékát. A völgy közepe táján létesítet szállodánál megpihentünk egy pár fénykép, no-meg egy-egy üveg jó hideg sör erejéig, mely kifizetése után, még jobban lehűltünk. De ki tud ennek ellenállni, mikor a szálló környékén (annak ellenére, hogy a völgyben a járműforgalom ki van tiltva) nyüzsögnek a sétáló, napfürdőző turisták, fogyasztva az üvegekben és poharakban harmattól gyöngyöző, finomabbnál-finomabb jéghideg söröket és más italokat. Nekik lehet? Nekünk nem? Dehogynem, ördög vigye a takarékoskodást, nem lehet azt végtelenségig betartani, no meg most készülünk az egyik legszebb mászó túránkra. Erre igazán kell egy kis "doppingszer". Finom is volt, de mennyire. Csak éppen az lett a következménye, hogy később nem csak az ingünk, hanem a hátizsákjaink is átáztak, az izzadságtól. A sok bámészkodó, sétáló turista kíváncsi tekintetétől kísérve (látva felszerelésünket és öltözetünket), indultunk tovább felfelé a völgyön. Átkeltünk a Roseg-patakon és balra a Tscherva-gleccser morénája mellett kaptattunk felfelé a jól járható ösvényen.

Először a szemben lévő Piz-Glüschaint (3594 m), meredek falában, és a Sellák (3564, 3584 m) hófehér, cukorsüvegre emlékeztető csúcsaiban gyönyörködtünk, majd a szikrázó napfényben előtűnt a környék talán legszebb csúcsa is, a Piz-Roseg (3937 m), melyről sokáig nem tudtuk levenni a tekintetünket. A Glüschaint és a Roseget, két évvel később szintén sikerült megmásznom, Halmos Peti, Vörös Laci, Berán Jancsi és Németh Kari társaságában. Egyre magasabbra jutottunk az ösvényen és mikor rátértünk a Tscherva-gleccser morénájára, a látóhatár peremén megláttuk túracélunkat, a Bianco-gerincet is, mely innen nézve nagyon barátságosnak látszott. A Bernina nyugati oldalának fekete, függőleges falának tetején, egy innen nem túlzottan meredeknek látszó, éles hó-gerinc húzódik, északról, déli irányba a csúcs felé. Maga a csúcs innen nem látszott, mert az kissé hátrább, délkeletre van, takarásban.

Késő délután értük el a Tscherva-turistaházat, ahol éjszakázni szándékoztunk. Sok hegymászó gyülekeztek itt, bázisként használva a házat másnapi túráikhoz. A ház gondnoka nem túlságosan nagy lelkesedéssel fogadott bennünket, mikor megtudta, hogy kik és milyen úti céllal érkeztünk ide. Barátságtalansága még tovább fokozódott, mikor tapasztalta, hogy étkezés terén önállóak vagyunk, és nem költjük kevéske pénzünket az ő méreg drága konyhájának készítményeire. Bosszúból csak 21 óra után volt hajlandó számunkra hálóhelyet biztosítani, többszöri türelmetlen sürgetésünkre.

3-kor keltünk és gyors reggeli után, zseblámpáink fényében keltünk útra. Persze azért nem voltunk olyan gyorsak, hogy elsők lehettünk volna. Már több csoport járt előttünk. Álmosan botorkálva lépegettünk egy nagy létszámú csoport után, kik előttünk indultak el, és teljesen rájuk bíztuk magunkat, abban a tudatban, hogy egy az úticélunk. Már vagy két órája baktattunk, a gleccser-moréna kövei között néma csendben, mikor feltűnt, hogy az előttünk járók, jobb felé rátérnek a Tscherva-gleccser jegére. Ekkor vettük észre, hogy tőlünk balra, jóval felettünk is fel-felcsillan, egy-egy lámpa fénye. Stop! Álljunk csak meg. Hiszen mi rossz irányba tartunk.
- Sporikáim, ti hová igyekeztek? - tettük fel a kérdést, az előttünk haladóknak.
- Mi a Piz Rosegre. Ti nem oda jöttök? - volt a válasz és a viszont kérdés.
Na jól megjártuk, mehetünk vissza. A mi útvonalunk már korábban eltért balra, csak éppen nem vettük észre az elágazást. Jó fél órás időhátrányba kerültünk, mire megtaláltuk a helyes utat.

A felettünk magasodó Morteratsch oldalába kapaszkodtunk felfelé egy jó darabon, majd harántolva értük el a Tscherva-gleccser bal felső részét. Itt kezdett ránk pirkadni és megláttuk az előttünk haladó partikat is, akik egy meredek hófalon igyekeztek már felfelé. Előszedtük a kötelet és felkötöttük a hágóvasainkat. Felmásztunk egy rövid meredekxi jégfalon a gleccser felső platójára, mely végéből nyílegyenesen vezetett fel az út a Prievlusa-hágóba (3430 m) egy nagyon meredek firn falon, mely 4-5 kötélhossz. Nekünk már könnyű dolgunk volt vele, mert az előttünk járók kényelmes lépcsőket hagytak maguk után, így nem okozott különösebb nehézséget, legfeljebb a felettünk járók által lerugdosott jég és firn darabok kellemetlenkedtek olykor-olykor. A hágóba érkezve jutottunk el a tulajdonképpeni gerinc kezdetéig. A túloldalon elénk tárult a két nap előtti mászó-túránk teljes útvonala (Piz-Palü - Bellavista) és messze távolban, bázisházunk a Diavolezza. Oda kellett estére visszajutnunk. Hej de messze van az még! A java még csak most kezdődik.

Rövid pihenő után kezdtük meg, utolsó partiként, a mászást. A hágóból még nem a hógerinc kezdődik. Először egy meredek, havas, jeges szikla élen kell felmászni, (kicsit a jobb oldalon), mintegy két kötélhossznyit. Nehéz ronda terep. Biztosításra igen kevés alkalom nyílik, szögelni nemigen lehet. Nagyon óvatosan kell itt mászni. Mozognak a kövek és csak a hó, és jég tartja össze őket. Jégcsákánynak nem sok haszna van, legfeljebb a fokát lehet használni, fogáskeresésre, és tisztogatásra. Nagyot lélegeztünk, mikor épségben jutottunk fel a sziklagerinc tetejére, minden baj nélkül. Előttünk kígyózott a Bianco-gerinc hószalagja. E szalag 800 m hosszú és 417 m szintkülönbségű, éles firn gerinc, mely az Alpok szakértői szerint, tíz legszebb gerincének egyike. A hóélnek talpazata, mindkét oldalon több száz méter mélyre leszakadó sziklagerinc tetején nyugszik, attól látványilag élesen elválva, de mégis szilárdan hozzátapadva. A rajta felvezető út csaknem végig a hó-gerinc élén vezet, kanyarogva az alapot nyújtó sziklagerinc szeszélye szerint. A hó gerinc beszállásához a sziklagerincről, mintegy kötélhossznyit (bal felé tartva) le kell mászni egy csorbába és innen tiszta firnen, már csak a hóélt kell követni. Ha nincs nyom, ajánlatos az óvatosság, mert szakaszonként jókora hópárkányok képződnek. Az időjárás továbbra is ragyogó volt. A hóélen való mászás élvezetes, annak ellenére, hogy helyenként meghaladja a 45 fokot. A hógerinc tetején (Piz-Alv 3995 m) megpihentünk és kissé csalódva tapasztaltuk, hogy a tulajdonképpeni csúcs még elég távol van, és nem is tűnik nagyon könnyűnek. Leereszkedve a Piz-Alv-ról (a hópárkányok miatt még fokozottabb figyelmet követel), egy szélesebb csorbába (két kötélhossz), ismét vegyes terep (szikla, hó, jég), illetve gerinc következett. Két sziklatűt kell átmászni (ismét két kötélhossz), mely nem túlzottan nehéz, legfeljebb a kevés hó és jég miatt a hágóvasak egyenetlen felfekvése okozott némi gondot. A két torony között igen szellős átlépést (90-100 cm) kell végrehajtani, ahol 4-500 m-es űr tátong alattunk. Ha ezt a rész elhagyjuk, akkor már a nehezén túl vagyunk. Továbbra is vegyes sziklagerincen érjük el (3-4 kötélhossz), a Piz-Bernina 4020 m-es főcsúcsát, mely nyáron általában hómentes.

A csúcson nem sokat időztünk. Rendeztük felszereléseinket, egy-két korty a kulacsból és máris indultunk tovább. Kissé időzavarba kerültünk, amit főleg a hármas parti lassúsága és Bucsek Henrik (67 év) magas életkorából eredő erőnléti állapota okozott. Lefelé a Spalla-gerincen indultunk (ez a Piz-Bernina normál útja), mely a tetőről balra ívelő éles hó-gerincen, kezdetben enyhén ereszkedik. Az ív végén, ismét balra, egy nagyon meredek firn falon (55-60^o) kell leereszkedni. Az előttünk lévő nyomok ellenére igen nagy óvatosságot igényel a lemenetelnél, mert kicsúszás esetén több száz méteres mélység tátong alattunk. Mintegy két kötélhossz után, jobbra vissza kell oldalazni a gerinc élre mely most már könnyebb és biztonságosabb. A gerincélen addig kell haladni, míg találunk egy meredek hófolyosót, mely jobbra levezet a Morteratsch-gleccser legfelső platójára, a Crast'Aggüza-hágóba. E plató felső végében van a Marco Rosa-turistaház (olasz kezelésben), mely már a gerincről is jól látható. Nem tértünk be a házba, mert úgy döntöttünk, hogy van még elég időnk és energiánk a Diavolezzához visszatérni. Ellenben azt latolgattuk, hogy melyik útvonalat válasszuk: vagy lefelé indulunk a Morteratsch-gleccseren Boval-ház irányába és onnan a kijárt úton a Diavolezzához, vagy felmegyünk Furkota-hágóba és a már ismert Fortezza-gerincen, ereszkedünk le a Pers-gleccserre és azon keresztül fel a turistaházhoz. Ebben az esetben, mély hóban a hágóig 4-450 m szintet kell felfelé megtenni és a Fortezza-gerincen 3-4 kötélhosszt, még mászni is kell. Úgy döntöttünk (főleg Henrikre való tekintettel), hogy lefelé indulunk a Morteratsch-gleccseren, mert azt könnyebbnek véltük. Mint később kiderült, nagyot tévedtünk és ezt az útvonalat, a Marco Rosa-háztól, a Diavolezzához, senkinek sem ajánlom. A kezdetben enyhe lejtésű, jól kijárt gleccser felső része, kényelmes lemenetelnek ígérkezett. Később egyre meredekebb lett az út, és a nyomok is fogyni kezdtek, illetve akik a nyomokat lerakták, valószínű visszatértek a Marco Rosa-házhoz, ahonnan elindultak. Bekeveredtünk egy jégesés, repedésekkel szabdalt labirintusában, ahol az előttünk lévő nyomok végleg eltűntek. Nehéz útkeresés kezdődött, botorkálva a gleccserrepedések között. Nagy óvatosságot igényelt ez a szakasz, mert a hóval fedett repedések igen alattomosak. Ennek ellenére, mégis beszakadtam az egyik, szerencsére csak keskeny repedésbe és igencsak megszenvedtem mire kiszabadítottam, beszorult lábamat. Hosszas keresgélés után végre rátaláltunk a helyes útirányra, mely alulról felfelé, jól láthatóan ki volt taposva egyik repedés széléig, de csak odáig. Onnan senki sem kelt át felfelé, mi pedig még az innenső oldalon voltunk. A repedés mintegy 3 m szélesen, 15-20 m-es mélységgel tátongott előttünk. Megkerülésére, csak óriási kerülő és nehéz mászás után lehetett volna remény. Az idő sürgetett az erő is kezdett fogyatkozni, így csak az átugrás segíthetett. Sima talajon 3 m átugrása nem tűnik nehéznek, de itt félő volt, hogy ha a repedés szélei esetleg nem elég szilárdak, könnyen leszakadhatnak. Elég szép kis mélység volt alattunk. A hágóvasak, hátizsák, meg a kézben lévő jégcsákány is kötöttséget jelentett. Letettük a hátizsákot és elsőnek én ugrottam, kettős biztosítással. Jól sikerült ugrás után, megkönnyebbülve hemperedtem a túlsó oldalon a fellazult mély hóban. Az átvitt kötéllel áthúztuk a zsákokat és társaim is szerencsésen "átlandoltak" a barátságtalan mély repedés felett. Innen megint jól látható nyomok vezettek egyenesen lefelé a Morteratsch-gleccser alsó jégfolyama felé. Egyre jobban siettünk, mert félő volt, hogy ránk sötétedik, és nem találjuk meg, az Izla-Pers-re felvezető ösvény elágazását. A gyorsabb haladás érdekében levettük a hágóvasainkat, melynek az lett a következménye, hogy mikor elértük a jégfolyam szélét, a piszkos, sáros jégen megcsúsztam és "nadrágféken" érkeztem meg, a gleccser tiszta jegére. Gyorsan felkötöttük ismét a hágóvasakat és rohantunk tovább az enyhén ereszkedő gleccseren lefelé. A két házat összekötő út valahol keresztezte a gleccser jegét, de a tiszta kék jégen, a nyomokat felfedezni nemigen lehetett. Nekünk jobbra kellett tartani az Izla-Pers irányába, és valahol ott rátalálni az ösvényre a moréna oldalban. Ezért "toronyirányt" haladtunk a vizes jégen, átlépkedve, átugrálva a vízzel teli, kisebb nagyobb, szerencsére még jól látható jégrepedéseket. Éppen besötétedett mire megmásztuk a gleccser moréna falát és rátaláltunk az Izla-Pers-re vezető ösvényre. Csaknem 300 m-es emelkedés után fel értünk a tetőre és végre feltűntek a távolban, a Diavolezza-ház fényei is. A tetőről még vissza kellett ereszkedni a Pers-gleccserre, és azon átkelni, majd a túloldalon megkeresni, a mintegy 230 m szintkülönbségű felvezető utat a házig. Mindezt teljes sötétségben, alapos fáradsággal, de büszke örömmel, tartalék energiánk teljes bevetésével, csaknem 3 óra alatt tettünk meg. Éjfél előtt egy fél órával, leraktuk hátizsákjainkat a ház előterében, azzal a jóleső tudattal, hogy életem leghosszabb (21 óra) túranapja, az egyik legszebb élményt nyújtotta számomra, az Alpok havas mászó túráin.