Még ég a magasban a napnak éltetadó fénye. Az Etancons jégtengere
szenvedélynek lángjára gyúl, izzik a holt kő s a pirban égő hegyek
homlokára mint lángoló aranyfátyol simul a tüzes pára . . . Porban,
árnyban hever lábaidnál , a Dauphiné, csak homlokodon tündöklik még
a jégdiadém, Te hódító, hideg csúcskirálynő, Meije !
A Val des Etancons mélyén már beköszöntött az est. Hol a mindennapiért vitt küzdelemben ellankadt, pihenni vágyó emberek laknak, ott kuporodnak La Bérarde kunyhói. Amott meg az alkony halványkék páráinak tengerében bujdosik a csendes hegyi falu, Saint-Christophe. Pihenjetek jó emberek, elmélkedjetek az élet küzdelmeiről és azokról, kik egykor voltak, de küzdelmeik után immár nyugovóra tértek. Kis falutok temetője is rejt magában egy sírt, hol örök álmát alussza az elesett bajnok, ki nem, mint az emberek ezrei és ezrei dőlt ki az élők sorából, hanem küzdelmeiben a nemest keresve, nemesítő harcban lelt korai halált.
S amint megjő az est, mint békítő szellem száll a mohos sírok felett az Isten kertjében s száll tovább a néma völgyön végig az enyészetnek, elmulásnak vigasztaló szózata: a lélekharang. Memento mori! Imádkozzatok ti csendes hegyi lakók ma ő érette is, az idegenért, ki a távolból jött s köztetek talált örök pihenést. Sokan szállnak ma ide emlékben, vágyban, imában. Testvér testvérére, barát barátjára és ezernyi ismeretlen bajtárs rég elesett bajtársára gondol vissza: az ifjan elhalt Zsigmondy Emilre.
Negyedszázad immár, hogy Te pihenni tértél, hogy átadtak Téged a nyugalomnak, porladásnak, csendes enyészetnek. De az eszme kiemel Téged az elmulás honából s emlékednek életet ígér. Mert emléked őrzik, kik Veled lelkesülni tudtak s kik lelkesülni fognak a természet leghatalmasabb alkotásaiért : a magas hegyekért.
Huszonöt éve, 1885. augusztus 6-án hajnalban indult Dr Zsigmondy Emil két társával: bátyjával Dr Zsigmondy Ottóval és barátjával Dr Karl Schulz tanárral a kopár Vallon des Etanconsban fekvő Refuge du Chatelleretből utolsó útjára : a Pic de la Meije eget ostromló déli falára. Vágyott ifjúi hevében és lelkesedésében újból harcot vívni a nagy heggyel, melynek egyik legszebb ékességét csak napokkal előtte csikarta ki, vágyott megoldani azt a megfejthetetlen rejtélyt, melyet e sötét fal állított a feléje közelgők útjába . . . S midőn elközelgett az est órája s ismét alkony borult a tájra, a küzdelem sorsa el volt döntve. A hegy győztes maradt, a győzhetetlen elbukott.
Két megtört lelkű hallgatag vándor szállt a magasból alá. 800 m -el mélyebben a Glacier des Etancons jegén pihent holtan Zsigmondy Emil. Itt látták őt ismét viszont a testvér és barát. Két napig tartott, míg végre augusztus 8-án sikerült a rettenthetetlen Ludwig Purtschellernek elhúnyt jó barátja tetemét néhány tehetetlen ember segélyével lehozni a gleccserek világából. Augusztus 10-én helyezték el, távol hazájától és szeretteitől, csak testvére és néhány hű barátja jelenlétében St. Christophe temetőjében örök nyugalomra. Sírja a hegymászók zarándokhelyévé, sírfelirata jelszavukká lőn : Excelsior !
Az alpesi szerencsétlenségek gyászos krónikája alig tud katasztrófát felmutatni, mely oly általános szomorú hírességre és széleskörű részvétre tett volna szert, mint Zsigmondy Emil halála. Mert érezte az egész hegymászó világ, hogy ebben az egy emberben mennyi veszett el a Meije falán. A legerősebbet, legkiválóbbat sújtotta le a hegyek haragja: természet örök törvényeiben mondott felette kérlelhetetlen ítéletet.
Zsigmondy Emil egyike volt azon férfiaknak, kiknek erélye és akarata nemcsak a jég- és sziklaóriásoknak tudott parancsolni, hanem kik egyéniségükkel irányt szabni, tollukkal, csákányukkal és példájukkal pedig ezreket tudtak lelkesíteni. Mert fiatal kora dacára is erőteljes egyéniség volt, kinek megadatott, hogy az életben elől haladjon és teljes öntudatossággal vezető állást foglaljon el.
"A jellem határozottsága és szilárdsága, valamint vaskitartása Emilnél ideális felfogással párosult és áhitatos rajongással mindenért, mi szép és nemes, - írja egyik kortársa. - Ezen tulajdonságaihoz nyíltság, barátságosság és nagy szívjóság csatlakoztak és teljessé tették egy kedves és nemes embernek képét. Mint fiú, testvér és barát Emil kiváló volt és ezt neki mindenki a legnagyobb szeretettel viszonozta."
Mily kár, hogy e férfiúnak, kinek lelki és testi tehetségei oly fényes jövőt jósoltak, a mostoha sors oly rövid életet juttatott osztályrészül. 1861. augusztus I1-én született Bécsben s így halálakor még néhány nap hiányzott 24-ik életévének belöltéséhez. Származására nézve Emil magyar volt, de atyját, a nagytudományú orvost, - hivatása külföldre szólítván, gyermekeinek szülőföldje, új hazája Bécs lett. Az atya tudományos örökébe másodszülött fia, Emil lépett; középiskoláinak elvégzése után az orvosi tudománynak szentelte magát, melynek a bécsi egyetemen egyik legtehetségesébb, tanáraitól nagyrabecsült növendéke lett, mígnem a kitüntetéssel végzett tanulmányai befejeztével a doktori címet nyerte el.
Élete tavasz volt, remény és igéret !
A legszebb örökség, melyet a gyermek szülőitől nyerhet, a léleknek azon nemes vonása és tulajdonsága, melyet a szülő, mint gyenge hajtást, serdülő gyermekének lelkébe olt, útra adván e kincset az egész életre.
A természet szeretetet, a nagy hegyek iránti vonzalmát Emil szintén szüleinek köszönhette. Alpesi vándorlásait még mint kisfiú hosszantartó gyaloglásokkal kezdte meg Karinthia és Tirol hegyeiben, két évvel idősebb bátyja, Otto kíséretében, vezető nélkül, katonai térképpel kezükben. E korai vándorlásokon szokta meg a két testvér az önállóságot és ekkor fejlődött ki náluk az az őszinte lelkesedés és szeretet a nagy hegyek iránt, mely a testvéreket magasabb célok elérésére ösztönözte.
Gyermekségétől férfikora küszöbéig, 14-ik évétől a 24-ikig járta a hegyeket s amit e tíz év alatt átélt, látott, tapasztalt, az az alpinizmusra nézve maradandó értékű; útja pedig diadalút volt. Csaknem mindig vezető nélkül, önállóan járván, több mint tíz éven át folytatott vándorlásai által Zsigmondy Emil, ki bár csak középmagas és karcsú, de erőteljes és egészséges volt, rendkívüli kitartást, biztos és tiszta itélőképességet; az Alpok és azok természeti erőinek rendkívüli ismeretét szerezte meg. Mint kitűnő sziklamászó és jégember, oly eredményeket ért el, milyenekkel korábban csak igen kevesen dicsekedhettek s a nagy vezető nélküli triász pedig - a két Zsigmondy-testvér és Ludwig Purtscheller - tán még ma is utólérhetetlen. Testi és szellemi tehetségei és természetadta tájékozódó képessége folytán legtöbbnyire ő reája hárult a túra vezetése. Az, hogy ő a hegyekben túra közben lelte halálát, az kiválóságát nem érinti, évek hosszú sorának diadalait el nem homályosítja. Mert a természetben objektiv törvények uralkodnak, melyek megmásíthatatlanok: hatalmuknak alá van vetve a legerősebb, legderekabb is.
Szinte végnélküli a csúcsoknak sora, melyet Zsigmondy Emil ifjú életének e rövid tíz éve alatt bejárt. A Falkenmauer-Thörl, a Hochschwab és a Reisseck jelzik szerény kezdetét az útnak, mely a Grand Pic de la Meije keresztezésében érte el a tetőpontját. S e két végpont közt több mint száz 3000 és 4000-es megmászallan ormok, szűzi falak útjának mérföldkövei. Legszebb diadalainak emlékét egy Zsigmondyspitze (Feldkopf; Zillertal, Zsigmondykopf (Hochalmspitze-csoport), Breche de Zsigmondy (Dauphiné), vagy a barátságns Zsigmondyhütte (Sexteni Dolomitok) neve őrzi.
Régmúll időknek tettei . . . s mégis, valahányszor utána hajt vágyad, gondolatban elkísérheted e fiatal hőst tüneményes útján. Vedd csak kezedbe azt a könyvet, mellyel a baráti kegyelet emelt emléket a Meije áldozatának, összegyűjtvén benne az elköltözöttnek legszebb alpin tárgyú dolgozatait. Ez az "Im Hochgebirge": a klasszikus alpin-irodalom remeke, nekem - legkedvesebb olvasmányom. Egy ifjú élet legboldogabb napjainak emlékei vannak e könyvben letéve. Napsugaras szép vándorlások, melyek elvezetnek az Ennstali-hegyekből a Hohe Tauern, Zillertal és Stubai gleccserei közé, a Dolomitok mesevilágából az Ortler, Adamello jéghazájába. Majd a Berner Oberland, Bernina és Wallis óriásain ül diadalt . . . A távolból tündöklik Dauphiné hegyeinek királynője, a Meije!
S ha olvasod az ő igénytelen sorait, melyekből oly mély érzés, tiszta kedély, nemes szív és őszinte természetszeretet sugárzik, szinte hallani véled az ajkat, mely oly réges-régen elnémult, hallod, amint oly kedvesen és szerényen szól hozzád az ő hőstetteiről, milyeneket előtte még senki el nem ért.
Nincs e könyvben tudományról, művészetről szó. Zsigmondy nem volt a hegyekben járó tudós, festő vagy író. Hisz rövid is volt ifjú élete még ahhoz, hogy ily téren babért babérra halmozzon.
Ő a hegyekért járt a hegyekbe, a hegyeket önmagukért szerette. Szerette őket szépségükért, nehézségeikért, veszélyeikért. Felkereste őket, hogy onnan hozzon üdülést és erőt; iskolái voltak neki az életre, az erély próbakövei, tanítói a kitartásban és a kitűzött cél keresztülvitelében.
Zsigmondy az alpinizmust tette nagygyá és az alpinizmus az, mely nagynevű bajnokának emlékét hálás kegyelettel őrzi.
A közelmúlt idők hegymászói iránya Dr Zsigmondy Emilben, mint kora egyik legerőteljesebb egyéniségében jegecesedik ki. Technikai tudása tökély és sokoldalúság tekintetében alig talált korában párjára. Kitűnő sziklamászó, minl Barth vagy Grohmann, biztos a jégen, mint Payer vagy Hoffmann. Csakis e képességek tehették őt minden idők egyik legnagyobb "all round" alpinistájává. Természetes rátermettség volt ennek alapja; de a többi már vasakaratnak és szorgalmas iskolázásnak voltak gyümölcsei.
Mert sziklamászó fenomének talán születhetnek, de hegymászó zsenik nem. Zsigmondy is csak hosszú évek tapasztalatai után érte el a tökélyt; sokat köszönhetett vezetőinek vagy idősebb, tapasztall barátainak, kik őt első útain kísérlék, de leginkább önálló, vezetőnélküli vándorlásain szerezte meg a nagy technikai készséget és a hegyek veszélyeinek nagy ismeretét, melyet tapasztalatainak nagybecsű kodexében, "Gefahren der Alpen" cím alatt tett közre.
Szinte meglepetésszerűen hangzik, hogy e férfi, ki testi kiválóságainál fogva a legelsők közt állt, a hegymászást mégsem tekintette sportnak. Előtte célok lebegtek : s legyen bár életbevágó a technika: a technika eszköz, az eszköz szolga marad.
A hegymászásnak nem a technikai oldala volt előtte a legfontosabb; de a művészeti vagy a tudományos sem. Zsigmondy Emil könyvében visszautasította, hogy a hegymászást a szó szoros értelemben sportnak tekintsék. "Nem avégből járunk a hegyek közé, hogy becsvágyunkat tüzeljük." Barátunkban, mint minden hegymászóban egy magasabb, nemesebb felfogás, egy etikai momentum élt, amint ő azt nevezte. Számára a jellem kiképzése, a nehéz cél utáni fárasztó küzdelemben és az önerőből kivívott siker öröme volt a hegymászó legszebb jutalma.
Íme, e szavakban van megadva az alpinizmusnak oly nehezen definiálható lényege. Nem kifundált teória ez, vagy körmönfont doktrína tán. Ne csak a test küzdjön nyers erejével, dolgozzon az ész tudományával és élvezzen esztétikai érzéssel. Értsétek meg : a lélek követelte jogait. Mert az alpinizmus nem testgyakorlás, nem tudományos kutatás, vagy a szépben való hallgatag elmerülés. Az a testi és lelki momentumok egyensúlya, harmóniája. Csak az, ki átélte a hegyek veszélyeit, aki lelke mélyéig érezte azoknak komor hatalmát, csak az, kinek lelke a küzdelemben a köznapitól megtisztulva emelkedik a nagy hegyeknek eszményien magas világába, csak e fogékony lélek fogja igazán megismerni, átérezni és érezni a hegyek szépségeit. A küzdelem és fáradozás az esztétikai élvezet határtalan növelését vonja maga után.
S nem véletlen, hogy e tökélyt vezetőnélküli érte el. A vezetőnélküliség nem áll a vezetők lekicsinylésében, megvetésében : tisztelet e férfiaknak, ők védpajzsul életüket adják. Az igaz vezetőnélküli : öntudat és önerő.
Az alpinizmus is csak oly egyének közt létesül, legyenek bár vezető vagy amatőr, hol egyenrangú képességű társak szövetkeznek. Nem úgy, ha bár egyik a másiknak gazdája, de lelkileg rab, mert vezetőjének kegyéből él ; vagy legyen bár vezetőnélküli is, de kiválóbb társának mankójára, pórázára szorul. Csak ott, hol megvan a munkamegosztás, testi és lelki kiegészülés, egyenrangúság és helyettesítés a vezető és turistája vagy két társ közt, - a hegyek közt mind egyenlők, emberek, - csak ott van alpinizmus, önálló testi küzdelem és lelki szabadság. Vajjon képzelhető-e szebb társulás és testi-lelki kiegészülés, mint azok közt, kiket már a természet rendelt egymás társaiul, mint a két Zsigmondy testvér közt?
És hogyan ítélt Zsigmondy nézetei felett az utókor? Mily irányú fejlődést mutat a hegymászás ma?
A technika meg nem álmodott tökélyre emelkedett, de az irány ketté ágazik.
A technika úrrá lett, a lélek nem képes szárnyra emelkedni. Élvezete a sziklához mint tornaszerhez tapad mohón; céljai kémények, falacskák harmadrendű mászótömbök. Ez a mászósport.
A másik is a technika vállain lett nagygyá, de szabadon csapong a lélek. A küzdelemben a gondolatot, a lírában a nagyszerűt, a harmonikus szépet keresi. Szeretelének tárgya a természet, a hegy maradt, melyhez maradandó emlék fűz. Ezen irányban él Zsigmondy szelleme, mely egy Ushba-áhnászásban egy Peuterey-gerincben ült diadalt.
Zsigmondy Emil! Végig tekintettem ifjú életedcn, tüneményes pályádon; tetterődre, eszményeidre bámulva tekint az utókor.
Nevednek akartam áldozni, de neveddel a múlt homályából egy letűnt fényes korszak emléke lép elő. Te eszményünk lettél, de magad is eszményi időkben éltél. Az ember önelégülten pihenhetett meg diadalútjában; a hegyek leigázva, de az eredetiség, érintetlenség és titokzatosság varázsa még ott rejtőzött sziklavadonukban. Tavasz volt ez, napsugaras májusi nap; az alpinizmus rügyei kifakadtak, mely bő aratást, gazdag termést igért. Vajjon ki lehetett volna az, ki szebben, mélyebben, lelkesebben adhatta vissza e kor érzéseit, mint az az ifjú, ki maga is még csak derűt, boldog tavaszt látott, kinek idealizmusán még nem törött csorbát sem nyári zivatar, sem az ősz utónak fagyos zuzmarája.
Fiatalon, szíve telve lelkesedéssel és másokat lelkesítve vonult át gyors diadalmenetben az Alpokon, míg itt a kemény végzet a frissen zöldelő ágat letörte, kérlelhetetlenül, könyörtelenül. De Zsigmondy ifjú őszinte lelkesedése túlélte őt és korszakokon át fog élni az ő életvidám, napsugaras irataiban. Az ő korszaka voll és marad a napsugaras, fényderűs tavasz a hegymászásnak történetében.
A lenyugvó nap pihenésre, az estharangszó imára hív. Ember, ha fáradalmaid után megpihensz, ne csak életed bajaira gondolj. Legyenek eszményeid, ideáljaid; gondolj azokra, kik nemcsak a mindennapi élet javainak voltak szorgalmas munkásai, hanem eszményeknek hitvallói, lelkünk kincseinek bajnokai.
Az ő sírja elhagyott, távol hazájától, barátaitól, szereletteitől; csak a nagy hegyek állják körül, kigyúl a Meije onna, búcsúja szól legigazabb imádójának, legnagyobb ellenfelének.
A virágok, melyeket letűnt évek fájdalma és kegyelete helyezett föléje elszáradtak, a szél elszórta őket.
Új nemzedék jött, mely telehinté a hantot a hegyek frissen zöldelő virágaival és emlékedet magának kéri. Ott az a néhány bahérlevél pedig, melyet trikolórunk szalagja fog közre, legyen üdvözlet egy elfelejtett, elvesztett hazából . . . A mi üdvözletünk száll a távolból Hozzád Zsigmondy Emil, tőlünk magyar bajtársaidtól, kik Benned eszményt, Tőled hitvallást nyertünk.
Komarnicki Roman.