Minden ember életének van egy korszaka, amelyre különös szeretettel gondol vissza, amelynek emlékét különös szeretettel őrzi lelke mélyén. Az én életemnek ez a korszaka azok az esztendők voltak, amelyeket ide s tova több mint három évtizede az "Egyetemiek" körében töltöttem, amely évek egybeestek a BETE megszületésének idejével, amely esztendők rányomták a BETE-re a Tátra kultuszának bélyegét és belőlem is lelkes tátrajárót neveltek.

Ma, a messze múlt távlatából, tekintenek felém azok az idők. De ez a múlt nem jelent számomra valami elmúltat. Amit azok az idők belémneveltek, az ma is életemnek legszebb tartalmát adja; azt a munkát, amelyet akkor kezdtem meg, lankadatlan szeretettel ma is folytatom és nemcsak csodálója, hanem mind a mai napig harcos katonája is maradtam a magas hegyek világának s mindenekelőtt a Magas Tátrának. Ha mégsem tudok minden meghatottság nélkül visszaemlékezni azokra az időkre, ez azért van, mert egy valami belőlük mégis a múlt emlékévé vált: az a baráti kör, amelyet akkor a BETE jelvénye egybekovácsolt, elszéledt; a java közülük kidőlt az élők sorából, akik pedig megmaradtunk, azokat is szétszórta a sors és az élet. De azok helyett a barátok helyett, akiket akkor egy közös eszme lelkesített és tartott egybe, mint egy kis családot, nem tudott másokat adni az élet, nem tudta őket másokkal pótolni.

Én, aki magam is ott álltam a BETE bölcsőjénél, ma vissza akarom idézni a múltat; fel akarom eleveníteni a mai nemzedék előtt az akkori BETE-t, ennek a kicsi, de annál lelkesebb körnek akkori életét és működését.

Az egykori BETE, különösen pedig keletkezésének körülményei, elválaszthatatlanul összeforrtak a Tátrával. Ezért a BETE ottani szerepéről való megemlékezés előtt rövid történelmi visszapillantást kell vetnem a Tátra hegymászó feltárásának korábbi történetére.

A múlt század elején életrekelt mozgalom, amely az embereket a magashegység ismeretlen vadonainak felkutatására, elérhetetlennek hitt ormainak meghódítására ösztönözte, a Tátrában is talajra talált. Sőt arra is vannak adataink, hogy még az ezt megelőző korszakokban, amikor az Alpokban a hegymászás úgyszólván még ismeretlen fogalom volt, a Tátrában mind többen hatoltak be rejtélyeibe, és merészkedtek fel annak egyik-másik ormára. A tátrai hegymászásnak ez a jellegzetessége, hogy úgyszólván függetlenül alakult ki az Alpokban kifejlődő hegymászómozgalomtól, végigvonul a Tátra hegymászófeltárásának egész történetén és ezt a jellegzetességét megőrizte mind a mai napokig. Ha időről-időre jöttek is ide az Alpok iskoláját járt férfiak, a Tátrának mindig megvolt a maga hegymászógárdája, amely a Tátra aljának őslakóin kívül, a működésüket kizárólag, vagy legalább is elsősorban a Tátrának szentelő magyar és lengyel hegymászók soraiból került ki. A magyarság szereplésének fénykora a múlt század 70-es éveire esik, amikor Déchy Mór a Tátracsúcs, Téry Ödön pedig a Középorom és Fecsketorony, ezeknek az akkoriban a megmászhatatlanság hírében állt ormoknak első megmászásával a Tátra történetének a legragyogóbb lapjaira írták be nevüket. Sajnos, ezek a tettek csak elszigetelt jelenségek maradtak és a magyar tátrajárás a következő két évtizedben mondhatnók a nyárspolgáriasság színvonalára süllyedt. Amikor a Magyar Turista Egyesület a század fordulóján megépítette a Kistarpataki völgy öttavi katlanában a Téry-menedékházat, a Tátrának ez a napjainkig is legalpinabb környezetében álló támaszpontja hivatva lett volna egy újabb pezsdülő hegymászóélet alapját megvetni. Ma szinte érthetetlenül állunk az előtt a tény előtt, hogy a MTE-nek ez a nagyjelentőségű alkotása nyomán sem kapcsolódott be egy nagyobb magyar turistagárda a Tátra feltárásának munkájába és nem vette ki a magáét ennek a munkának hegymászószemszögből nézve értékesebb részéből: Komolyabb tevékenységgel megint csak magábanálló jelenség ebből az időszakból Dőri Gyula és mindenekelőtt Jordán Károly, aki a Lomnici csúcs Jordán útjának felfedezésével, a Mártacsúcs első megmászásával és a Rejtett völgyből megfélemlítő falakkal feltörő Rumancsorba első keresztezésével örökítette meg nevét a Tátra feltárásának történetében.

Az ezt követő esztendőkben, amelyek a Tátrafeltárás egy újabb korszakának kezdetét jelentik, jutnak szerephez a Tátrában az "Egyetemiek".

Mily stádiumban volt akkoriban a Tátra hegymászófeltárása. A tátrai csúcsok első megmászásának klasszikus kora akkor már lejárt; a Tátra valamennyi jelentősebb orma már gazdára talált s ami ezen a téren még hátramaradt, az már csak a tallózás volt; csak itt-ott akadt még egy-egy alárendeltebb jelentőségű, kisebb sziklatornyocska, amely még legyőzőjére várt s amelyeket már csak egy epigon korszak tudott felértékélni és felemelni csúcsok sorába. De ezzel együtt kezdődik a Tátra hegymászófeltárásának újabb fejezete. Most, amikor már minden orom meghódolt az ember előtt, a hegymászók figyelme az egyes ormoknak falai és gerincei felé irányul. Nagy, klasszikus feladatok várnak itt megoldásra, feladatok, amelyek fokozottabb mértékben igényelnek erőt, ügyességet és a hegymászótechnika feltétlen uralását, feladatok, amelyek sokszor már az emberi lehetőség határán járnak. Csupa oly követelmény, amelyekkel a fiatal szervezet és lelkesedés tud legjobban megbírkózni. Ez volt az adott időpont, hogy az ifjúság is szóhoz jusson és csak a szikrára volt szükség, amely lángralobbantsa a lappangó erőket.

A MTE-nek 1904-ben újból megalakult Egyetemi Osztályában máris kezd kibontakozni, bár eleinte még szerény mértékben, az alpin irányzat. A fiatal egyesület ifjú tagjait nyaranta ott látjuk a Tátrában, ahol a kezdők szerénységéhez illően, a könnyebb utakon és könnyebb csúcsokon akarják megismerni ezt a páratlanul szép hegyvilágot, ezeréves hazánknak leggyönyörűbb ékességét.

1906 tavaszán egy talán kissé különc és zárkózott természetű ifjú keresi fel az egyesületet: a pécsi származású Wachter Jenő. Rajongója a hegyeknek, határtalan tettvágy és magávalragadó lelkesedés tölti el; az ő megjelenése döntő jelentőségű az Egyetemiek további működésének irányzatára. Rokonlelkeket keres, és ilyenekre talál: Ő az a szikra, amely végre lángralobbantja a többiek lelkében szunnyadó érzéseket. 1906 nyarán az Egyetemiek két legaktívabb tagjával felkeresi a Tátrát és a Wachter-Serényi-Horn trió első fellépését az új irányzatnak mintegy előhangjáuI jelölhetjük meg. Amikor az ősz újból az egyesület falai közt találja annak tagjait, azonnal kézdetét veszi az új élet. Tudatos készülődés nagy feladatokra: Alpin szakkérdések és különösen a Tátra a főtémái a sűrűn látogatott összejöveteleknek, vasárnaponként pedig mind nagyobb számban találkoznak a tagok a pestkörnyéki sziklákon, hogy ott gyakorolják és képezzék magukat a sziklamászásban. Ezeket a pestkörnyéki "mászóiskolákat" ugyan nem az Egyetemiek fedezték fel, de ők találtak és oldottak meg ezeken a gyakorlóhelyeken oly lehetőségeket, amelyek az akkori idők sziklamászótechnikájának legmagasabb tökélyét jelentették és ezzel megszerezték számukra a képesítést arra, hogy a Tátrában a legnehezebb feladatokra is vállalkozhassanak.

Így köszöntött be az 1907. év nyara, mely az eddigieknél sűrűbb rajokban bocsátotta az Egyetemieket a Tátrába. Élcsapatuk, a Wachter-trió a szebbnél-szebb és komolyabbnál-komolyabb túrák sorát viszi véghez. Augusztus 8-án társaságuk fent áll a Simontornyon, a Tátra legnehezebb ormán, ami akkoriban minden komoly tátrajáró vágyálmának beteljesülését jelentette.

De már pár perc múlva bekövetkezik a tragédia. A toronyról való kötélleereszkedés közben a kötélgyűrű elszakad Wachter súlya alatt és a magyar hegymászás nagy reménysége társainak szemeláttára zuhan a mélység ölelő karjaiba.

Azt lehetett volna hinni, hogy ez a megrendítő tragédia halálos csapást fog mérni a fiatalokkal feltörő hegymászás ügyére is. De nem így történt. A MTE őszi közgyűlésén súlyos kritikák hangzottak el, amelyek elítélték az Egyetemiek által kezdeményezett, az öregek részéről szélsőségesnek bélyegzett hegymászóirányzatot. Ha nem is hallgathatjuk el, hogy a simontoronyi katasztrófát pillanatnyi meggondolatlanság okozta és az kellő elővigyázatosság mellett semmikép sem következhetett volna be, magából ebből a tényből nem lehetett az új irányzatra hátrányos következtetéseket vonni. Az irányzat csak nálunk volt új, mi Egyetemiek ebben csak követni akartuk azt a fejlődési fokot, amelyet a hegymászás az Alpokban már régen előttünk elért. Ezért síkraszálltunk igazunk mellett és törhetetlen állásfoglalásunknak azzal adtunk kifejezést, hogy önálló egyetemi turistaegyesület szervezését határoztuk el.

Wachter Jenő tragédiájának mindnyájunk lelkére nehezedő friss emléke mégis arra bírta az Egyetemiek nagy részét, hogy a következő nyáron elkerüljék a Tátrát és helyette inkább az Alpokat válasszák tevékenységük színhelyéül. Különböző körülmények engem visszatartottak ettől és saját személyemre nem volt más választás, mint megint a Tátra mellett maradni. Egyedül, társ nélkül utaztam fel a Tátrába és a sors úgy hozta, hogy ez az ott töltött nyaram sokban hozzájáruljon az Egyetemiek későbbi tevékenységének gyorsan ívelő kifejlődéséhez. A véletlen összehozott a lengyel tátrajárók színe-javával, akik - szokásuk szerint - a Halastónál ütötték fel sátorfájukat. A lengyel tátrajárás már akkor is virágzását élte: A lengyelek nem csak mint hegymászók, de mint a Tátra terepének és történelmének kutatói és ismerői vezettek. Heteket töltöttem társaságukban, velük barangoltam be keresztül-kasul az egész Tátrát és ezeknek a heteknek tanulságai, valamint az ekkor kifejlődött értékes baráti kapcsolatok voltak az alapjai az én és - szinte mondhatnám - az Egyetemiek később mindinkább tökéletesedő tátraismereteinek. Ebből az időből egy mozzanatot elevenítek fel. Egy szép napon nagyobb lengyel társaságban a Halastó feletti Barátvölgyben táboroztam. Az egyik lengyel felszólít, kíséreljük meg a Barát addig még érintetlen északi falának átmászását. Csakhamar ott álltunk a fal tövében. Ilyen meredek és sima sziklákat eddig még nem láttam közelről; szótlanul követtem társamat a majd ide, majd oda vezető mászásban. Egyszerre csak társam - aki mögött pedig már szép hegymászómúlt állt - megakadt. Hiába volt minden próbálgatása, sehogy sem tudott megbírkózni azzal a hellyel. Kértem, engedjen előre s íme - nekem simán ment a dolog. Nem hiába, a BETE jó előiskolának bizonyult. Így legalább megvolt az elégtételem, hogy nemcsak "statisztáltam", hanem nekem is volt valami érdemem a túra sikerében, amellyel megszereztem a BETE-nek az első komoly új túrát.

Végére járt a nyár, amikor - megint csak a véletlen sors - néhány túrára összehozott a szintén a Tátrában időző dr. Martin ismert német hegymászóval. Érdekes ember volt és dolgát német alapossággal végezte. Évek óta úgyszólván csak új túrák után vadászott a Tátrában és már garmadára való "Erstbesteigung"-gal dicsekedhetett. De Martinnak ez még nem volt elég, hanem valami egész különösen értékes új túrára vágyott. Akkoriban két ilyen probléma állt a Tátrában az érdeklődés homlokterében; a legyőzhetetlenség hírében álló két hatalmas hegyfalról suttogtak: ezek a Tátracsúcs és a Varangyostavi csúcs északi falai voltak. A Tátracsúcs északi falát az utolsó pillanatban csípték el a lengyelek Martin orra elől, aki most már a Varangyostavi csúcs falát szerette volna megmenteni a maga számára. Felszólításának, hogy vele tartsak ezen a túrán, örömmel tettem eleget. Egy ködös, esős szeptemberi napon azután első rohamunkra elesett a Varangyostavi csúcs északi fala, - a legszebb, legmonumentálisabb és legfenségesebb valamennyi létező tátrai fal között. Ezt a gyönyörű eredményt másodnapra rá megtetéztük a Sárgatorony és Középorom északnyugati gerincének első bejárásával, amely még manapság is a legszebb tátrai gerinctúrák közé számít.

Így ez az 1908. évi nyár nemcsak a tátrai ismereteim, vagy hogy úgy mondjam - ismereteink megalapozásához járult nagyban hozzá, de ez volt kiindulópontja annak az útnak, amely a következő esztendőkben jelzi az Egyetemieknek az új túrák hosszú sorozatával elért sikereit.

Az 1908. évi őszi közgyűlés kimondta az egyetemi osztály megszűnését és a helyébe lépő BETE megalakulását.

Azután jött az 1909. esztendő, amely fényes tanuságot tett a fiatal egyesületben rejlő eleven erőről, tagjainak határtalan lelkesedéséről és tettvágyáról. Ha ennek az évnek tavaszán valaki titkon bepillantott volna a BETE falai közé, csodálkozva látta volna, hogy milyen lázas munka és készülődés folyik itten. Olyan munka és készülődés, amely még egy nagyobb ügyhöz is méltón illett volna. De ezzel most korántsem akarnám kicsinyíteni, még kevésbbé lekicsinyelni az akkori munkánk jelentőségét. Bármennyire anyagias korban élünk, még mindig magasra kell értékelnünk, sőt különösen magasra kell értékelnünk az emberi tevékenységnek eszmei célokat szolgáló megnyilvánulásait.

Előttünk akkor más cél nem lebegett, más nem lelkesített, mint összemérni erőinket a sziklák világának nehézségeivel és veszélyeivel, és úttörőnek lenni ott, ahol eddig ember még nem járt. Ekkor már kezdtük ismerni a Tátrát, tudtuk, hol várnak nagy problémák megvalósításra, tisztában voltunk céljainkkal és hónapokon át tartó megbeszéléseinken testvériesen megosztoztunk azon, hogy kinek jusson ennek, vagy amannak az új túrának, első megmászásnak dicsősége. Ezt betartani becsület dolga volt. Erről is el akarok mesélni egy esetet. Az óriástömegű Jégvölgyi csúcs két hatalmas, vad tornyokkal megrakott oldalgerincet bocsát ki magából észak felé. Ezek a Jégvölgyi tornyok és a Feketetavi tornyok gerincei; mind a kettő ezideig még érintetlen terület. Az osztozkodásnál a Jégvölgyi tornyok gerince öcsémnek és nekem, a Feketetavi tornyoké egy másik klubtársunknak jutott. Amikor megjött a nap, amely kettőnket ott látott a Jégvölgyi tornyokon, sóvárogva tekintettünk át róluk a szomszédos Feketetavi tornyok gerincére, amely annál is inkább csábított, mert valóban a Feketetavi tornyok voltak az utolsó még megmászatlan tátrai ormok, amelyek komolyan csúcs-számba voltak vehetők. De hiába, kötött a szó. A kissé szeleburdi természetéről közismert barátunk azonban, hogy-hogy nem, megfeledkezett a Feketetavi tornyokról, annak ellenére, hogy ezek neki voltak fenntartva. Nemsokára rájöttek a lengyelek és... ezek a tornyok bizony nem a BETE, hanem a lengyelek sikereit öregbítették. No, de ezen az egyen nem múlott, mert amikor ez év őszén az Egyetemiek, akik a nyáron az eddiginél is nagyobb számban lepték el a Tátrát, hiánytalanul megint összegyülekeztek a BETE falai közt, oly gazdag és értékes sikerekről számolhattak be egymásnak, ami könnyen el is szédíthette volna őket.

Az 1909. évi nyár jelenti tulajdonképen az Egyetemiek első fellépését a Tátrában, amely őket mint tudatos úttörőket mutatja be. Önteltség és túlzás nélkül állapíthatom meg, hogy ez az első bemutatkozás ezen az egy nyáron több sikert hozott, mint a korábbi magyar tátrajárók eredményei egy évtizeden át együttvéve. Hogy a sok közül a legszebbeket kiragadjam: a Zöldtavi-, Gerlachfalvi- és Csorbai csúcs északi falai, a Jégvölgyi tornyok gerince és a Fecsketorony délnyugati gerince mind oly túrák, amelyek az addig véghezvitt Tátratúrák legnagyobbszerűi közé sorolhatók és még ma sem vesztettek eredeti fényükből.

Ez a szinte hirtelennek mondható nekiindulás azonban nem bizonyult az annyiszor ócsárolt magyar szalmalángnak. A következő esztendőkben töretlen, sőt emelkedő vonalban folytatódik az Egyetemiek működése a Tátrában. 1910, 1911, 1912, 1913... megszakítás nélkül mind aranylapjai a BETE történetének. A Fehértavi csúcstól a Krivánig alig van a Tátrának orma, amelyen nem örökítették volna meg nevüket az Egyetemiek úttörő munkájukkal. Ezeknek az új utaknak oly nagy a száma, hogy felsorolásuk nagyon hosszadalmas és úntató lenne, azért ezeknek az esztendőknek terméséből inkább csak a legkimagaslóbbakat akarom kiemelni: a mondaövezte Karbunkulus-toronynak a Zöldtó felett feltörő DK fala, a Varangyostavi csúcsnak nemes körvonalakban felépülő É fala, a Papiruszcsúcs és Bafizfalvi csúcsnak sima vértezetükkel a Dolomitokra emlékeztető déli falai, a Késmárki csúcs sírkerti útja és déli pillére, a Wébercsúcsnak északi fala és ÉK éle, a Markazittorony csodás déli fala, a Bibircsnek kőhullásseperte nagytarpataki hószakadéka, a Varangyostavi csúcs DNy fala, a Jávorcsúcs É fala, melynél megfélemlítőbb talán nincs az egész Tátrában, a Márta-csúcs ÉK fala, a Sárkányfal DK gerince, a sziklamászás szépségének ez a kőbevésett apoteózisa, a Triumetal északi fala, a Krivánnak ÉNy fala, amely olyan ünnepélyes, mint egy dóm, a Hrubogerinc és Jávorgerinc végtelen hosszúságú csipkesora, . . . ezek mind az egykori BETE fényes múltjáról regélnek.

Külön fejezete a BETE történetének, szereplésük a téli Tátrában. Az Egyetemiek már kezdettől fogva lelkes művelői voltak a sísportnak, de specialitásuk a téli túrák keményebbik fajtája, a téli csúcsmászások voltak. A tátrai csúcsok javarésze sziklaorom, amelyeknek hóborította, jeges szikláin a felhatolás megint egy egészen más világ volt és ezek a gyakran fergeteges hóviharban, velőkig ható fagyban végrehajtott téli sziklatúrák ugyancsak cudar, kemény vállalkozások voltak, amelyek még a legnehezebb nyári túráknál is több akaraterőt és ellenállóképességet igényeltek. A téli túrázásnak ebben a fajtájában a Tátra különben is előljárt az Alpok előtt. Míg az Alpokban az I. világháború előtt télen úgyszólván kizárólag sítúrákat vittek véghez és csak a legutóbbi évtizedben kezdenek ott is a téli sziklatúrák felé fordulni, a Tátrában már akkoriban virágzott a téli csúcsmászásak szokása. Ezen a téren is előljártak az Egyetemiek és nagy a száma azoknak a tátrai ormoknak, amelyekre Egyeterniek tették télvíz idején először a lábukat. Itt is a legnehezebb volt az, ami őket különösen vonzotta és hogy egyebeket ne említsek, a Vöröstavi csúcs, a Fecsketorony, a Varangyostavi csúcs első téli megmászásai az Egyetemiek nevéhez fűződnek, sőt a Tátra par excellence mászóormai, mint a Hegyestororry, Sárkányfal és Simontorony ugyancsak Egyetemit láttak először télen a homlokukon.

És mindez az eredmény nemcsak egy-két ember nevéhez fűződik. A BETE-nek éppen az volt a nagy érdeme, hogy egy egész hegymászónemzedéket nevelt, és tucatjával kerültek ki soraiból, akik a magas hegység világának nemcsak bámulói, hanem kemény harcosai lettek. Hogy milyen vonzó- és összetartó erőt képviselt a BETE, mutatja az is, hogy ami szepesi fiatalság Budapestre került - pedig a szepesiek, mint a Tátra szülöttei, nagy lokálpatrióták, - mind a BETE zászlaja alá siettek és büszkén vallották magukat a BETE-hez tartozóknak. Ilykép a BETE az ő révükön is értékes elemekkel gyarapodott, akik csak öregbítették az egyesület tekintélyét.

Ezt a évek során folyó lelkes munkát egyszerre törte derékben az I. világháború és az azt követő összeomlás. A világháború egymás után követelte áldozatul az Egyetemiek legjobbjait; ezután jött az úgynevezett béke, amely elszakította hazánktól a Tátrát, és az elrabolt területek helyett ezer bajjal és gonddal ajándékozta meg az országot. Jöttek a nehéz esztendők, amikor a mindennapi kenyér volt a fiatalság gondja, nemhogy tátrai utakra tellett volna. Ezekben a háború utáni első esztendőkben már csak egy, újonnan jött BETE tag viszi diadalra az egyesület zászlaját a Tátra ormaiért újból meginduló nemes versengésben, - Reichart Dezsőre gondolok - de ő már nem a BETE neveltje, hanem mint a Tátra fia, hazulról hozza magával annak szeretetét. És mint az utolsó bölény a régiek közül, olykor-olykor még én is ott tallózom és keresem a visszfényét egy már letűnt szép korszaknak.

Ezalatt - más oldalról - újult erővel indul meg az úttörők munkája. A lengyelek, akik a Tátra-kultuszból mindig nemzeti ügyet csináltak, most nemzeti öntudatra és önállóságra ébredve, fokozott ambícióval fognak hozzá a feltáró munka folytatásához és - befejezéséhez. A kiválóbbnál kiválóbb hegymászóknak egész sora kerül ki közülük, akik előtt leomlanak a még pár év előtt legyőzhetetlennek hitt sziklaakadályok; nincs az a feladat, amely elkerülné figyelmüket, nincs az a probléma, amelyet rendszeres és szívós munkájukkal sorra meg nem oldanának. Mellettük - bár szerényebb keretekben, de olykor szintén ragyogó sikerekkel - szepesi véreink is kiveszik részüket a Tátra titkaiért vívott, ebből az utolsó küzdelemből.

Az I. világháború óta eltelt két évtizedben a Tátra feltárása - most már sajnos javarészt nélkülünk - végleges befejezést nyert. Lezárult a Tátra történelmének e része, amelyben - korábban - sűrűn szerepelt a BETE neve. És ha ezek a teljesítmények sokszor el is maradnak ama tüneményes eredmények mögött, amelyeket a háború utáni nemzedék vitt véghez, - ne feledjük, hogy mi egy régebbi korban szerepeltünk. A hegymászás - mint minden sport - technikailag rohamlépésekben fejlődött az évekkel, az új nemzedék ott kezdi, ahol a korábbi elhagyta. Ahol pedig mi elhagytuk, az akkori időknek olykor csúcsteljesítményei voltak.

De ha az úttörés, a feltárás munkája a Tátrában befejezést is nyert, balgaság lenne olyasmit állítani, mintha ezzel a Tátra ormaihoz járulás szépségében vagy értékében bármit is vesztett volna. Aki új utakat nyitott, ezzel csak a hegység történelmében biztosított magának nevet. Annak, aki őt követi útjain, akárhányadikként is tette légyen ezt, nem kevésbbé lesz szép, gyönyörűséges és felemelő az a küzdelem, amelyet a sziklákkal meg kell vívnia. Azért, amikor most visszaidéztem a múltat és az én s vele együtt egykori bajtársaim lelkéből feltört a megemlékezés a BETE egykori hőskoráról, mi régiek akkori munkánknak abban lelnők koronáját, ha az új nemzedék a mi rajongásunkkal és lelkesedésünkkel követne utainkon.

Forrás:
[Dr Komarnicki Gyula: "A BETE múltja a Magas Tátrában", Turisták Lapja, 1942., 5. szám, 81-85. oldal]