Dr Horváth Magdolna

(? - )

Hegymászó emlékeim


Kedves Olvasó, aki arra méltatod e sorokat, hogy egy kis időt reá pazarolj, engedd meg, hogy mindjárt az elején bemutatkozzam. Nevem Dr Horváth Magdolna, és már 70 éven felül vagyok jó pár esztendővel. Nevem előtt a doktori cím vegyészi diplomámnak szól, melyet 1944-ben nyertem el, de amelyet pályafutásom alatt nemigen használtam, mert szorosabb munkaterületem évtizedeken át a sugárbiológia volt és evvel együtt a rákkutatásban tevékenykedtem. Ez a beszámoló azonban nem a szakmának szól, hanem életem legjelentősebb hobbyjának, a hegymászásnak. E téren végzett saját tevékenységemről soha nem állt szándékomban írásban beszámolni, ha most mégis megteszem, mindez azért, mert felszólítottak reá. Állítólag a II. világháború után azok közé tartoztam, akik aránylag szép sikerrel hódoltak a hegymászás szemvedélyének.

Hadd kezdjem azonban mentegetőzéssel: nagyon alkalmatlan időben születtem. 1938-ban, érettségi jutalomként Svájcban töltöttem néhány hetet, beleszerettem a hóval borított magas hegyek látványába, főleg amikor a Jungfrau-t láttam Interlakenből és azt hittem akkor: enyém lesz a világ. A következő évben kitört a háború és megszűnt a külföldre való kiutazás lehetősége. Akkor még saját hazánk dombjai nem nagyon kötötték le érdeklődésemet, nagyobb magasságokra vágytam, az örök hó birodalmába.

Nem is kell talán mondanom, hogy a magas hegyekkel való első találkozásom után 24 esztendő telt el, amíg újra eljutottam az Alpokba. A közben eltelt időszakot azonban lassanként elkezdtem felhasználni szerényebb lehetőségekre, és noha ez a megalkuvás jegyében történt, idővel megkedveltem hazai dombjainkat is és minden évszakban rendszeresen bejártam őket az ötvenes évek eléggé korlátozott lehetőségei közepette, mintegy felkészülve a majdan komolyabb vállakozásokra.

Számomra 1957-ben nyílt meg igazában először a hegyek világa, amikor is a Magyar Természetbarát Szövetség devizamentes cseretúrái formájában először a Lengyel Tátrába jutottam el. A Tátra déli oldaláról már előzetesen, egyénileg is kaphattam egy kis ízelítőt, 1943-ban, tehát a háború alatt, nyaralnom sikerült a Csorba-tónál, és akkor eljutottam a Tengerszem-csúcsra (Rysy), ahonnét csodás kilátásban volt részem. Ezt a lengyel oldalról további két alkalommal sikerült megismételnem. A sors iróniája, hogy a nehezebb mászást nem jutalmazza meg a kilátás.

Az 1957-es lengyel-tátrai túrázás már sok szép benyomással ajándékozott meg és főleg azzal, hogy megtanultam a közösségben hegyet járni és másoktól tapasztalatokat nyerni. Voltak azonban kedvezőtlen benyomások is, így pl. magyar túravezetőnk néhányunkat feljelentett a Szövetségben, hogy zakopanei tartózkodásunk alatt vasárnap elmentünk a misére. Szerencsére "jóakaratának" nem lett következménye. 1956 után voltunk közvetlenül!

1958-ban ismét csak a szövetségi cseretúra formájában a Fogarasi Havasok, majd a Bucsecs következtek, 1959-ben pedig a bulgáriai Rila hegység. Ekkor jutottam a Muszala-n 3000 m-es magasságig, de a nagy élményt a Fogarasi Havasok több napon át tartó gerincvándorlása jelentette, amelyről ma is csak azt mondhatom, hogy teljesítményben messzemenően vetekszik az Alpok hegymászó útjaival, főleg azért, mert a teljes felszerelést végig kellett cipelnünk és technikai segítség nem nagyon könnyíti meg a mászó útját. De nem csak teljesítményben, hanem szépségben is az élenjáró útvonalak közé tartozik a Fogarasi Havasok gerince. Meg is éreztem az eredményt, mert a teherhordással való több napos vándorlásban mindkét térdem beadta a kulcsot, és akkor már azon keseregtem, hogy a jövőre nézve befellegzett a hegymászásnak, de szerencsére már a rövidhullámú kezelés is helyrebillentett, és csodálatosképpen térdeim még ma is, koromhoz illően, de tűrhetően működnek.

1960-ban követte előző túráimat a Nyugat-Kaukázus, megint csak szövetségi cseretúra formájában. Ez legszebb és legmaradandóbb élményeim közé tartozik ma is. Később, 1977-ben, eljutottam még a Közép-Kaukázus-ba is, az Elbrusz vidékére, de még ma is állíthatom, hogy a Nyugat-Kaukázus számomra szebbnek tűnt, és a turistacentrummal Dombaj vidékén a későbbiekben sem tudott vetekedni más hely. A lenyűgöző élmények közül kiemelkedő volt az a pillanat, amikor egy esős nap után a Teberda-völgyben, a Huti vízeséseknél sátorban töltöttük az éjszakát és én hajnali 5 órakor kikecmeregtem a kemény fekvőhelyről és lementem a patakhoz. Ekkor pillantottam meg először a Nyugat-Kaukázus Matterhornját, a Belalakaját, a felkelő nap fényétől rózsaszín pompában, a friss hóval borított piramison. Ébresztő kiáltásomra a fotószenvedéllyel rendelkező társaim is kitódultak a sátrakból és többen osztoztak velem a nagyszerű látványban. Ez a hajnalban készített felvéteiem számos, Kaukázusról szóló vetítettképes előadásomon tapsorkánt váltott ki hallgatóimnál.

A Nyugat-Kaukázusban jutottam el turistatársaimmal 3000 m-es magasságba a Muszatcseri tetejére, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a dombaji katlan szép formájú csúcsaira és a környék négyezresére, a Dombaj Ulgen-re. A többnapos vándorlás legmegerőltetőbb napja, de egyben legérdekesebb és látványos élménye volt a szuhumi hadiúton a 2816 m magas Kluhor-hágón való átkelés, amely távolságban és szintkülönbségben a teljes felszerelés hordozásával együtt alapos edződést, egyben vándorlásunk koronáját jelentette. Viszont Szuhumiban megérkeztünk a tengerhez, a jól kiérdemelt üdüléshez, és ez egyben ráébresztett bennünket arra, milyen szerencsés kombináció a hegyek és a kellemesen meleg tengervíz közeli találkozása.

A Kaukázusban való látogatásomat a következő esztendőben a Krim-félszigetre való utazás jelentette, ahol a hegyek ugyan kevéssé magasak, viszont a feljutás rájuk több forróságot jelentett a nyári időszakban. Itt 1600 m-es hegyre (Csatür Dag: Eklézi Burun) kaptattunk fel túratársaimmal, a látványos formájú Aj Petri csúcsára való feljutást ú.n. "biztonsági okokból" nem engedélyezték számunkra, pedig ez igen tetszetős formájú sziklahegy és vágytunk rá.

Számomra az 1962-es esztendő hozta meg a politikai enyhülést, amikor végre hosszú szünet után először jutottam el nyugati országba, a szomszédos Ausztriába, és ezúttal az Alpokba is. Előgyakorlatokat ugyanezen évben Erdélyben a Bucsecs-en és Királykőn végeztem, majd kiutazhattam Bécsbe, az elsők között elnyert turista útlevéllel. Semmiféle rokonom nem lévén nyugaton, aki meghívott volna, előbb nem jutottam útlevélhez. Ez az első Ausztriába való kiutazásom is hivatalos jelleggel történt, szakmai meghívólevéllel mentem intézetlátogatásra, tanulmányútra. Mindezt azért írtam le ilyen részletesen, hogy rávilágítsak arra, milyen nehézségek árán lehetett hajdan útlevélhez jutni és milyen trükköket kellett alkalmazni. A magam részéről tudományos kutatásaim vonalán többször sikerült valamilyen intézménytől szakmai tanulmányútra meghívólevelet szereznem. A meghívásnak illően eleget tettem, természetesen saját költségemre, de a nekem járó hivatalos időből mindig elcsíptem valamit, hogy akár pár napra a hegyek közé tudjak eljutni.

Amikor 1962-ben először mentem Ausztriába, a turista útlevél valuta fedezete 2 hétre futotta (baráti ingyen szállásal), ebből egy hetet a Zillertali Alpokban töltöttem, és most jutottam fel először a közel 3500 m-es magasságba, a Grosser Mösele csúcsára. Ez volt első gleccservándorlással kombinált hegymászásom, vezetővel és 2 társsal tettem meg. Étvágyam az igazi hegymászáshoz most aztán valójában megjött.

A fentiekben leírt módszerrel három egymás utáni éven át sikerült "kipanamáznom" magamnak a turista útlevelet. Mindaddig simán ment a művelet, amíg a Magyar Nemzeti Bank bele nem kapcsolódott az útlevelek kiadásának anyagi fedezetébe. 1966-ban azonban, amikor első alkalommal készültem a Dolomitokba (mivel Cortina d'Ampezzoban kongresszust rendeztek, és ezt a hegymászáshoz ugródeszkának szántam), szóval ekkor már azt a választ kaptam deviza igénrényemre, hogy a turista útlevél nem tudományos utakra való. Ettől kezdve módszeremet variálnom kellett, hol meghívólevéllel utaztam ki 2 évenként barátaim segítségével, hol pedig 4 évenként kértem turista útlevelet. Időközönként beiktattam Jugoszláviában a Juli Alpokat, de minden esztendőben sikerült hegyekbe szóló kirándulást létrehoznom. Mindezt talán túlságosan is részletesen azért hoztam fel, hogy hangsúlyozhassam: mennyi hátránnyal kellett küzdeni azért, hogy rendszeresen el tudjak jutni az Alpokba, vagy Európa egyéb hegyvidékeire. A rendszeres gyakorlásra csak a hazai dombok álltak rendelkezésre, komolyabb hegyek között csak rövidebb időszakokat tölthettem anyagi okokból, mert a turista útlevélből bizony nem sokra futotta. Korom előrehaladta is beleszólt a tervekbe, hiszen amikor a Zillertalban első komoly háromezres csúcsomon álltam, már 42 éves voltam. Mindezen okok közrejátszottak abban, hogy mivel a hegymászást eleve későn kezdhettem, meg kellett elégednem szerény sikerekkel, normál mászóutakkal, lánccal biztosított ösvényekkel, az Alpok maximális négyezres magasságával. Tovább nem jutottam, sem korom, sem anyagi helyzetem miatt, és megfelelő technikai kiképzésben sem részesültem. Amit eredményekben elértem, azt a hegyek iránti szeretetemnek köszönhetem, és mindig arra törekedtem, hogy a hegymászásban a szépség élményében részesülhessek. Különös boldogságot jelentett számomra a minél egyszerűbb és apróbb hegyi virágok megismerése és lefényképezése. Ezekből minden bejárt hegységben komoly begyűjtést végeztem, no nem leszedésükben(!), hanem felvételekben.

Mivel hegymászásaim nagy részét egyedül végeztem (hiszen a már említett években nem sokan voltak olyan szerencsés helyzetben, hogy elkísérhettek volna), komolyabb hegymászásokra vezetőt fogadtam, vagy vezetett csoporthoz csatlakoztam, ha akadt ilyen. Akkoriban még nem voltak égbenyúló hegyivezetői árak.

Hogy ezek után folytassam a hegymászások felsorolását: 1963-ban Zürichbe és Párizsba mentem tudományos tanulmányútra, és ezt követően eljutottam először Chamonix-ba, hogy megtekintsem a Mont Blanc vidékét, majd Zermattba mentem a Matterhornban való gyönyörködésért. Ez utóbbi szerelem volt első pillantásra, de akkor még gondolni sem mertem arra, hogy valaha fel tudnék e hegyekre jutni. Utamat Pontresinában fejeztem be és itt sikerült egy 5 főnyi vezetett csoporthoz csatlakozva a Piz Palü-t (3905 m) megmásznom. Boldogságom leírhatatlan volt, főleg mert a hegy híres ill. hírhedt "késpenge" gerince megnyerte tetszésemet. Eszembe jutott Zsigmondy Emilnek a "Die Gefahren der Alpen" című könyve, melyben különösen megemlékezik ennek a gerincnek kitettségéről és izgalmas történetéről.

A következő - 1964-es - évben svédországi tanulmányút keretében jutottam ki, és a tanulmányutat követően Norvégia csodás hegyvilágával és fjordjaival ismerkedtem meg. Azóta is ez az ország első számú kedvencem. Egyedül utazva vonattal, autóbusszal és komppal, úgy vélem, a legszebb táji szépségeket összegyűjtöttem ebben a nagyszerű országban, de komolyabb túrákat ekkor még nem végeztem.

Ahogy már említettem, 1966-ban kerültem el a Dolomitokba és mivel a Nemzeti Bank már beleszólt terveimbe, sikerült egy papírforma szerinti baráti meghívást szereznem. Végigvándoroltam a Dolomitokat, újabb helyi barátokra szert téve.

És mivel ekkor már az Olasz Alpokban voltam, hát ne elégedjünk meg ennyivel. Ezért első látogatást tettem az Ortler-hegység-ben. Kinéztem magamnak a Königsspitzé-t (3859 m) és elkaptam Suldenben az utolsó, még szabadon lévő hegyivezetőt, mert éppen javulás állt be az időjárásban, rossz periódus után. Hegyivezetőm áttanácsolt a hegy nyugati oldalára. Santa Catarina Valfurva-ba, ahol kevesebb hó hullott, mint keleten, Sulden vidékén. Míg a postaautóbuszra várakoztunk, egy idősebb német hegymászó csatlakozott hozzánk, aki eredeti terveit módosítva, velem együtt hajlandó volt az én hegyemre jönni. Megörültem az ajánlatnak, hiszen költségeim ezáltal közel a felére csökkentek. Másnap együtt jutottunk fel csodás időben a valóban királyi-csúcs tetejére. Az, hogy a német úriemberrel közös kötélre kerültünk, több évtizedre szóló igaz barátságot jelentett, ezután állandóan leveleztünk, sőt többször találkoztunk is.

A Königsspitze túrát a kedvező idő miatt megtoldottuk még a Cevedale (3778 m) megmászásával, így az Ortler-hegység 2. és 3. csúcsa már a miénk lett. A szomszédos Ortler csúcsát jól megnéztem magamnak és közöltem vele: "Visszajövök még érted!"

Az Olasz Alpokkal való ismerkedés evvel még nem fejeződött be számomra. Tovább utaztam az Aosta-völgyben és eljutottam annak végébe, Courmayeurbe. Itt két szép kilátóhegyet sikerült felkeresnem: a Mont Chétif-et és a Mont de la Saxe-ot. Előbbit, noha valóban szép kilátóhegy, valójában csúnya hegynek nevezik, mert eltakarja a kilátást Courmayeurből a Mont Blanc-ra.

A Mont de la Saxe-ra úgy emlékezem, hogy egy békésen legelészőnek tűnő tehéncsorda egyszerre csak nagy bőgéssel utánam eredt és alaposan megkergetett, de sikerült elinalnom előlük. Még ma sem értem, hogy mi ütött beléjük?

A két kilátóheggyel még nem elégedtem meg, többre vágytam. Vezetőt fogadtam a Tour Ronde-ra, amely szomszédos a Mont Blanc-kal (Monte Bianco), és a környék elismerten legszebb kilátócsúcsa. Ez lett a túratervem, ami dugába dőlt. A vezetővel elindultunk a Rifugio Torino-ból a gleccseren, minden lépésnél térdig besüppedtünk a hóba. Túl meleg volt az idő, a gleccser hava meg sem fagyott éjjel, túlságosan puha volt, a hegyet felhő takarta, kilátásra semmi remény. Egy órai kínlódás után a vezetőm azt tanácsolta, forduljunk vissza az értelmetlen vállalkozásból. El kellett fogadnom javaslatát, igaza volt. Akkoriban azonban még az volt a szabály, hogy a túra sikertelensége esetén is a teljes vezetői díjat ki kellett fizetni.

A 12000 lírás összegből a vezető fájdalomdíjként 1000 lírát visszaadott a kezembe, egy pohár borba fojtottam bánatomat ebből a "hatalmas" megmaradt összegből. A Mont Blanc csúcsa aznap egyetlen pilanatra sem volt látható. Viszont még a hajnal pillanatában a csodás Peuterey-gerincen a felkelő nap fénye pár másodpercre rózsaszín köntösbe öltöztette a tájat. Ez volt a nap egyetlen ajándéka.

Ezen negatív tapasztalatok után visszafordultam az Aosta-völgyből. Pré St. Didier-ből, a vasútállomástól még egy pillantást vetettem a Monte Bianco ragyogó napfényben fürdő csúcsára, így búcsúzott tőlem. Vissza kelet felé kiszálltam a vonatból Val Tournanche-nál, hiszen még látni akartam Breuil-ből (Cervinia) a Matterhornt, amely itt a Mont Cervin ill. Monte Cervino nevet hordozza. Míg a vasútállomásnál az autóbusz megálló helyét kerestem, egy barátságos fiatalember megszólított egy kocsiból és kérdezte: Cerviniába megyek-e? Ő olaszul, én franciául, de azért valahogy megértettük egymást. Felajánlotta, hogy elvisz Cerviniába, valakit lehozott az állomásra, úgyis visszamegy. Hallani sem akartam róla. Nem volt pénzem taxira. Közölte, hogy nem kér semmit. Erre még jobban megijedtem, mert már eddig is sikerült néha olasz férfiak "túlzott barátságosságát" megismernem, pedig már 46 éves voltam! Egy ideig még kézzel-lábbal vitatkoztunk, végül mégis győzött a rábeszélés és beültem melléje a kocsiba. Kiderült, hogy a torinoi Fiat műveknél dolgozik, saját kocsiját is maga állította össze. Beszélgetés közben elővettem a nálam lévő prospektust és rámutatva megkérdeztem, vajon hol található a csodálatos Lac Bleu amelyben a Matterhorn visszatükröződik? Hirtelen fékezés és jobbra mutatott: az út mentén, pár méterre tőlünk volt a tó és benne teljes szépségében a hegy olasz oldalának profilja. Lelkesedéssel körülfutottam a tavat, nagy lendülettel készítve a felvételeket, mígnem szinte megdermedve eszembe jutott, hogy nagyméretű hátizsákom mellett a kocsiülésen hagytam oldalzsákomat is, melyben minden pénzem, irataim, útlevelem stb. Ha vendéglátóm elhajtott volna kocsijával, jól néztem volna ki! Szerencsére nem tette, türelmesen megvárt a nagy fotózás után, és Cerviniába érve letett a turista iroda előtt. Megköszöntem a kedves segítséget és a jó tapasztalatokat (de azt csak magamban!). Könnyen kaptam szállást egy kis szállodában, az ágyamba az ablakon át betekintett a Matterhorn, csodás volt az ébredés.

Másnap vezetővel a Breithorn csúcsára jutottam fel, mely első négyezresem volt (4165 m). A kilátás sajnos elmaradt, a hegy csúcsa felhőbe burkolózott, mire feljutottunk. Azonban itt tanultam meg először, hogy a hegymászás akkor is élményt jelent, ha nem jutalmazza a csúcson a hegymászót töretlen kilátás. Maga a hegymászás, a csúcs felé törekvés, a közbülső pillanatok minden apró élménye, a gleccseren való vándorlás felejthetetlen benyomásokat jelentenek. Ennek átérzése a későbbiekben egyre erősödött bennem.

Amikor Cerviniából eljöttem, hotelszobámban a papirkosárba dobtam a Budapesten, egy "szakértő" által házilag készített hágóvasamat, amely legalább két kilóval terhelte amúgy is jó súlyos bakancsomat. Már a Königsspitzére való kapaszkodás közben is fejét csóválta vezetőm, hogyan lehet ilyen súlyú hágóvassal közlekedni. Cerviniában, a hotelben meghagytam, nehogy eszükbe jusson a hágóvasat utánam küldeni! Egy következő utamon sikerült Szlovákiában fél kilónál nem súlyosabb ú.n. "Stubai" hágóvasat vásárolnom, ez kísért el következő mászóútjaimon.

Az 1967-es évben a Juli Alpokkal ismerkedtem meg, egyedül vágtam neki ennek a szép sziklavidéknek. A Jalovectől a Triglavig végighaladtam a gerincen. Élveztem ezt a vándorlást, amelynek egyetlen hátránya az volt, hogy a víz hiánya kínzóan jelentkezett, mosdásról napokon át szó sem lehetett. A Vrsic-hágótól a Prisojnik és Razor csúcsára jutottam (2547 ill. 2602 m), a Triglav-ot (2863 m) a Dolic-hágóból értem el, és a 7 tó-völgyén át ereszkedtem le a Dom Savicához a Száva forrása közelében, ahol végre egy nagy kanna meleg vizet kaptam mosakodáshoz, 4 napos nélkülözés után. A vándorlás alatt egyetlen kissé rázós, kitett útszakasszal találkoztam, amikor a Pogacnikov dom-ból a Luknja-hágó felé indultam el a Bovski Gamzovec-en át. Barátaim az előző évben tették meg ezt az útszakaszt, említették, hogy egy helyen a sziklahasadék olyan szűk, hogy le kell venni a hátizsákot és kézzel áttolni rajta. Mikor azonban szemrehányást tettem, hogy nem a hasadék volt kitett és rázós, hanem az útvonal más része, és erről nem tettek említést, azt válaszolták: "Nem is tehettünk, mert ködben kapaszkodtunk, és nem láttuk, hogy alattunk a semmi tátong!". Én bezzeg láttam!

A Juli Alpok túrámat egy nagy csapás is jellemezte, ami fotószenvedélyemet érintette: 12 tekercs Agfa diafilmmel tértem haza (az első év volt, amikor idehaza nyugati Agfa filmet lehetett vásárolni) és az előhívó laboratóriumban 6 tekercset teljesen félrehívtak, mert nem vették észre, hogy az első előhívásnál az automatika elromlott, egyetlen felvétel sem maradt rajtuk! Kárpótlásul 6 tekercs filmet kaptam, azonkívül semmi kártérítést a hegycsúcsokon készített gyönyörű felvételeimért. Nagy megrázkódtatás volt a számomra, de egyben ösztönző is: meg kell ismételnem a Juli Alpokban készített képeimet. Ezután még háromszor vonultam ki kedvelt hegyeim közé, hol innét, hol onnét teljesítve valamit. Így pl. az Aljazev Domból, kelet felől jutottam fel ismét a Triglav csúcsára, más úton, mint először. Utoljára pedig jóval később, turistaszakosztályom tagjaival 1979-ben a Skarlatica csúcsára is felkaptattam (2738 m), így elmondhatom, hogy a 14 Juli Alpok jelentős ormai az enyémek lettek.

Az 1968-as év megint az Alpoknak szólt, ismét csak egyedül vágtam neki. Bemelegítésre a Brenta Dolomitokba mentem. Különös gyönyörűséget jelentett a híres Bocchette-útvonalat, a hágók biztosított mászóútját végigjárni. Ezt a zseniálisan kialakított ösvényt a dolomit kőzetrétegződések szalagjain hozták létre, néhány helyen még berobbantással is. Ahol a kőzetszalagok közt szintkülönbség volt, vaslétrákkal hidalták át fel- és lemenethez a közlekedés útját. Ennél izgalmasabb sétaút alig képzelhető el! Csúcsmászást csak egyet iktattam programomba: a Cima Tosa (3173 m), a Brenta Dolomitok legmagasabb pontja volt a választottam, beleesett az útvonalba, szinte félvállról lehetett teljesíteni. Különös érdekessége, hogy a dolomit-orom tetején egész csinos méretű gleccser-maradvány terül el, egyesek szerint csak hókupola.

A Brenta Dolomitok mászóútjai azonban nem a későn kelőkre létesültek: a Garda tóról már a kora délelőtt óráiban ködpára szokott felszállni, ami az izgalmas formájú (főleg a Gulia di Brenta, vagy Campanile Bosso) sziklákat teljesen betakarja, oda a kilátás és a közlekedés is eléggé veszélyessé válik. Célszerű tehát hajnalban elindulni. Másik jellegzetessége a hegységnek, hogy az olaszok kissé a sajátjuknak tekintik, sokkal többen fordulnak elő itt, mint a Dolomitok kelet felé eső részén. Éppen ezért jobban megismerkedhetünk szokásaikkal. A Brenta nem csendes hegység, a mászóutakon haladva már több száz méter távolságból hallhatjuk a derék olaszoktól a tőlük megszokott hangerejű "csevegést". Így idejében felkészülhetünk a velük való találkozásra és elkerülhetjük, hogy éppen egy létra kellős közepén fussunk össze egy csoporttal, vagy egy kitett sziklafal láncos útján kerülgessük egymást.

A Brenta Dolomitokban való élvezetes bemelegítés után a következő lépés az Ortler-hegység második meglátogatása voit, ezúttal a főcsúcs, az Ortler tervével. Ez kissé nehézkesen sikerült. Két évvel azelőtt megismert vezetőmet Suldenben felkeresve közöltem, hogy az Ortlert a Hintergraton át szeretném megmászni, de erről nyomatékosan leintett, mondván, hogy a jégviszonyok a hegy élén kedvezőtlenek. Hozzá kell fűzni, hogy pár nappal előtte két német hegymászó zuhant le ezen az úton, ilyenkor a vezetők egy ideig frászban van nak és húzódoznak a vezetéstől. Az én vezetőm is nemcsak, hogy átpasszolt a normál útra, hanem más vezetőre is, egyéb elfoglaltságra való hivatkozással.

Így aztán felbaktattam a Payer-menedékházhoz, ahol új vezetőmmel és egy német fiatalemberrel, kötéltársammal kellett találkoznom. Másnap hajnalban az ablakon át kitekintve azt láttam, amit magyarul "tejfelnek" neveznek, németül Waschküché-nek, vagyis semmit sem lehetett látni, legfeljebb néhány esőcseppet a ház körül. Indulásról szó sem volt, bánatosan gubasztottunk a reggeli roncsai mellett. Tudtam, hogy szoros útiprogramom mellett másnap tovább kell utaznom, nincs több lehetőségem az Ortlerre feljutni. Közöltem a vezetőmmel, hogy hajlandó vagyok elindulni a csúcsra, még kedvezőtlen időben is, ha ő lehetségesnek tartja. Azt válaszolta, hogy tisztában kell lennem avval, hogy még visszafordulás esetén is meg kell fizetnem a teljes vezetői díjat, ez a szabály. Vállaltam. Volt már ilyen gyakorlatom. Német társam persze azonnal dugába dőlt, közölte, hogy nem jön velem, jobb alkalomra vár. Így persze a vezetési díjam duplájára emelkedett. Sajnálom a "szegény" németet, aki nem volt hajlandó anyagi kockázatot vállalni.

A vezetőm már a házon belül kötélre vett. Minden jelenlévő döbbenten nézett reánk, mint a háborodottakra. Mi azonban nekündultunk. És nem hiába, mert feljutottunk a csúcsra! A kilátás ugyan erősen korlátozott volt, de időközönként még a nap is kibukkant és szép rátekintéseket engedélyezett a gleccserre. Végül is nem volt okom megbánni, hogy elindultunk: enyém lett az Ortler (3899 m) is, öszszességében a hegység 3. legmagasabb csúcsa.

Vezetőm a vállamat veregette, bátor katonaleánynak nevezett, (apám hajdan katonatiszt volt), és elismerése fő jeleként kezembe nyomott a vezetési díjból 1000 lírát, amit a házban büszkén elfogyasztottam egy pohár borocskára, csakúgy mint egy előző alkalommal a sikertelen Tour Ronde túra után. Viszont most megérdemelt sikerem volt! Nem kell mondanom, hogy elszánt példánkat a menedékházból még néhányan követték és utánunk megindultak a csúcsra többen is.

A siker boldogságérzetével hagytam el az Ortler-hegységet és utaztam tovább nyugat felé a Stilfser Joch-on át. Noha ez "csak" a második legmagasabb hágó Európában, amin át lehet jutni gépjárművel (mi az a pár méter különbség a Col de l'Iseran javára!), ez a hágó mindig lenyűgözött szépségével. Csodálatos fehér dómként emelkedik az Ortler csúcsa a többi fölé, innen legszebb formájában mutatkozik.

Ebben az esztendőben a Brenta Dolomitokat és az Ortler csúcsának elérését is bemelegítésnek szántam egy nagy feladathoz. Avval a titkos vággyal érkeztem Zermattba, második látogatásomra, hogy megkíséreljem a Matterhornra való feljutást. Öt évvel előbb, első látogatásom alkalmával még csak gondolni sem merészeltem a vállalkozásra, csupán látni szerettem volna az Alpok legszebb hegyét. 1968-ban azonban a titkos vágyamat, hogy feljussak reá, nem koronázta siker. A nyár időjárása ebben az 1968-as esztendőben a fényképezésnek kedvezett, a hegymászásnak nem. Minden hajnalban tiszta, napfényes időre ébredtem, a Matterhorn vakítóan fehér hótakaróban tündökölt, legszebb felvételeimet készítettem róla. Amikor azonban bementem a zermatti hegymászó irodába és érdeklődtem vezető iránt, felvilágosítottak, a hegy nem mászható, nem kaphatok vezetőt. A lavináknak előbb le kell jönniük, ha majd a hegy szürke színű, hómentes lesz, akkor lehet jelentkezni a normál út megmászásá.

Ez azonban nem következett be. Minden nap, már a délelőtt folyamán megindult a felhősödés és délben már az eső is, ami következő hajnalig tartott. Ez aztán folyton ismétlődött. A koronát a rossz időjárásra az tette fel, amikor 24 órán át olyan tomboló orkánnal együtt szakadt az eső, hogy szobám ablakából kitekintve az eső vízszintesen húzta a csíkot előttem. Feladtam a reményt, bánatosan távoztam Zermattból.

Az időjárás továbbra is erősen változékony maradt, de ennek ellenére szép túraeredményekben azért volt részem. Így pl. Kanderstegből a Svájci Alpok legszebb tavához, az Öschinensee-hez sétáltam fel, majd még magasabbra, föléje, és onnét gyönyörködtem a Blümlisalp csúcsainak a tóba meredeken leszakadó falaiban. - A Berni Alpokban is sikerült ragyogó felvételt készítenem az Eiger félelmetes északi faláról, a félelmetességet szép virágos előtérrel szelídítve. A hegyivasúttal a Jungfraujochba utaztam zúzmarás napsütésben, sétáltam a gleccseren a Mönch hágójába, gyönyörködtem a Jungfrau szikrázóan fehér csúcsában, felkerestem a Grindelwald határáig nyúló alsó és felső gleccsert, végigjártam a neves szurdokokat, a Bachsee fölött a Faulhornra menet elkapott a hóvihar is, szóval voltak gyönyörű pillanatok és rögtön bekövetkező időromlás is. Ez volt jellemző 1968 nyarára. Nagy teljesítményekre nem engedett vállalkoznom, de felejthetetlen élményeket nyújtott.

Az 1969-es esztendő változást hozott hegyjáró életemben. Eddig mindenhová egyedül jártam, most társaim akadtak a hegyek szeretetében és bejárásukban: Végh László és felesége Matyi, a baráti házaspár.

Első közös próbálkozásunk 1969-ben Erdélybe vezetett és most először gépkocsival utaztam velük együtt. A határ után elsőnek a Bihar-hegységbe érkeztünk, ahol a Czárán-féle leírás alapján végigjártuk a Pádisi-rét központjából a látnivalókat, így pl. a Ponori csodavár, a Galbena szurdok, a Flóra-rét, az Elsülyedt világ útvonalait és igen szépnek találtuk ezt a tájat.

Ezen bemelegítés után áttettük szállásunkat a Fogarasi Havasok-ba, ahol is a Surul-házban csatlakoztunk a Budapest Természetbarát Szövetség egyik turistacsoportjához. Ebben az esztendőben kb. 10 csoportban mintegy 100 fő turista vonult a Fogarasi Havasokba. A mi kis társaságunk július elején érkezett, és meg kell adni, a hegység teljesen télies köntösben fogadott bennünket. Amikor a Negoj csúcsára feljutottunk a jeges terepen és a sűrű ködben, a Szövetség túravezetője, Virágh Magda, nem megfelelően felszerelt és kiképzett csoportját azonnal visszairányította a Negoj-házba, kijelentve, hogy nem folytatja velük a gerincvándorlást, hanem az alsó úton fog velünk felmenni a következő házba.

Mi hárman a csúcson maradtunk és vártuk egy ideig a köd felszálltát, de a köd makacsabb volt. Így aztán nekündultunk a Strunga Dracului-n lefelé menetben. Hát menetnek nem volt nevezhető! A meredek hasadékban térdig ért a hó, a biztosító lánc a hó alatt a sziklára fagyott, nem lehetett kapaszkodónak használni, és alighogy elindultunk lefelé lassú ereszkedéssel, jégeső zúdult a nyakunkba. A csorba hasadékában formális vízzuhatag ömlött alá, felülről folyva bele hegymászó cipőinkbe. Minden lépésnél gejzírként szökellt ki a víz lábbelinkből és deréktól lefelé a bőrünkig vizesek lettünk. Alighogy a Strunga Dracului-n leereszkedtünk, rövidesen visszafelé föl kellett kapaszkodnunk a Strunga Ciobanului-n sűrű ködben, csak egy hólépcső köddel takart, mennybe vezető lépcsőfokait látva magunk előtt.

Amikor a Negoj-házba visszaérkeztünk, a társaság többi tagja már vacsoránál ült, a közös hálóteremben csak mi hárman voltunk. Így azután zavartalanul a falnak fordultunk, pucérra levetkőztünk, szárazra törölve elázott testünket. Szerencsére a teljesen átnedvesedett "pelenkát" is levethettem magamról. Végh Laci barátom vizespohárnyi gint töltött belém, üres gyomorral lévén, ez hatásos eredménnyel járt: az étterembe érkezvén mindenkinék a nyakába akartam borulni. Szerencsére a vacsora elfogyasztása helyrebillentett és a Negoj kirándulás vizes élményének nem lett következménye.

A következő napon mi hárman elváltunk a vezetett csoporttól, folytattuk utunkat a gerincvándorlásban, amely a télies viszonyok ellenére is szép élményeket nyújtott. Csak az volt terhes, hogy a hegyet alábecsülve, nem komoly bakancsot vittem magammal erre az útra, hanem csak egy ú.n. "pionírkát", amely a havas vándorlás alatt teljesen átázott. Helyesbítenem kell: szerencsére 2 pár pionírkát vittem, így aztán minden este a turistaházakban cipőt szárítottam, de cipőváltásom volt.

A BTSZ csoporttal még egyszer találkoztunk Bilea Lac-nál, mi fölülről a gerincről, ők alulról a völgy felől érkeztek, a tóba nyúló földnyelven szépen fekvő házba. (Akkor még nem épült meg a havasokat átszelő autóút.) Ezen a helyen végleg elváltunk egymástól, és mi hárman a Moldován csúcsát is érintve a Simbata-völgyön hagytuk el a Fogarasi Havasok számos szépséget nyújtó területét. Ezután még a Királykő, Keresztény Havas, Hargita, Gyilkos-tó környéke, Békás-szoros, Egyeskő, Nagyhagymás, Csalhó és még sok egyéb hely került bele erdélyi vándorlásunkba.

Következett az 1970-es esztendő, amely legszebb eredményeinket hozta. Ezen az úton is a Végh házaspárral együtt utaztam. A cél a Svájci és Francia Alpok voltak. A bemelegítést a Bergell-völgyben végeztük. Bemelegítésre nekünk, magyaroknak, mindig komoly szükségünk volt, hiszen hazai hegyeink magassága messze elmarad az Alpok jelentősebb hegyeinek magassága mögött. Szállást ezúttal a Maloja-hágóban, egy hegyivezető házában sikerült kapnunk, majd innen fokozatosan tovább települtünk a Bergell-völgy alsó vége felé. A Forno-völgy meglátogatása után a Bondasca-völgyben a kis Saas Furá menedékházban pihentünk meg. Csupán öten voltunk a házikóban, rajtunk kívül két magyar alpinista, akik motorkerékpárral érkeztek és nagy meglepetésünkre találkoztunk velük. Ők a Piz Badile északi élét mászták eredményesen, mi a bemelegítést a Sciora-menedékházhoz való átmenetben végeztük. Itt kezdtünk megismerkedni avval a svájci terepen előforduló jelenséggel, hogy a turistaházak közti átmenetek sem mindig problémamentesek. Ezen a helyen lefelé gleccserpatak vízsugarán kellett átkelnünk, ferdén lejtő, sima, csúszós sziklák között. Laci barátunk segítsége az átkelésnél felbecsülhetetlen volt.

A begyakorló túrák után felkerestük Soglio-t, ezt a nagyszerű fekvésű települést, melynek nemcsak jellegzetes és érdekes épületei vannak, hanem egyedülálló kilátása a Bondasca-völgy szépséges és impozáns formájú csúcsaira: Badile, Cengalo, Sciora. Az egy napos üdülés után kelet felé utazva megérkeztünk a Bernina Alpokba, hegymászó vállalkozásunk első területére. Skodánkat a Corvatsch felvonó parkolójában hagyva a Fuorcla Surlej-hágóba utaztunk fel, onnan felgyalogoltunk a Coaz menedékházba. Ezt az érdekes formájú házat először a gleccserre telepítették, el is mozdult rajta, át kellett helyezni egy sziklasarkantyúra. Innét jutottunk fel az Il Capütschin (3386 m) jeges, zúzmarás ormára, majd a házból tovább vándorolva a gleccsermorénán át, szintén nem egészen sima úton, eljutottunk a Tschierva menedékházba, onnét tovább a Boval-hágón át leereszkedtünk a Boval menedékházba. Kilátás hiányában kihagytuk a Morteratsch csúcsát a hágóból, de amint a Boval házból a Morteratsch és a Pers-gleccseren át felkapaszkodtunk a Diavolezza házba, már gyönyörű időnk volt, szép gleccser- és virágfelvételek készülhettek. A Diavolezza házban találkoztunk Maloja-hágóbeli hegyivezetőnkkel, akinek nemrég házában laktunk. Azt tanácsolta, ki ne hagyjuk a Piz Palü teljes átjárását három szakaszával együtt, főleg a tetszetős Spinaz Grat-tal.

A Diavolezza házban nagyszerű naplemente és napfelkelte fényeiben gyönyörködhettünk, rózsaszín ragyogásban megörökítve azokat. Hajnalban indulva a normál úton, a már ismert "késpenge" gerincen, amely most is alapos hópárkányokkal rendelkezett, feljutottunk a keleti előcsúcsra, onnan a középső főcsúcsra. Számomra ez volt a csúcs második megmászása (az első 1963-ban). A nap csodásan sütött, de a meglehetősen közel fekvő Ortler-hegység fölött már félelmetes fekete felhők tornyosultak és villámlások szakították meg a feketeséget. Így a nyeregben töltött rövid pihenő és ebédelés után megindultunk a gerinc harmadik szakaszán a Spinaz Grat-on.

Itt volt az a pillanat, amikor szinte elátkoztam Maloja-hágóbeli házigazdánkat jó tanácsáért. A gerinc ugyanis részben jeges, részben sziklás volt, a hágóvasat hol felvettük, hol levettük, ez pedig rengeteg időveszteséggel járt. Tetézte a kényes helyzetet, hogy a vihar az Ortler felől fölénk húzódott, egyelőre csak elektromossággal töltve fel a levegőt, de kezemben a jégcsákány remegett a feszültségtől és hajam szálai is időnként felborzolódtak. Nem lehetett tudni, mikor csap belénk egy villám a kitett gerincen. Fájdalmas pillantással néztem az alattunk húzódó, szépen kitaposott vízszintes ösvényre a gleccseren, ahol kényelmesen és biztonságosabban haladhattunk volna. Egy idő múlva meguntuk a félelmet keltő vándorlást a gerincen és meglehetősen rázós körülmények között leereszkedtünk a gleccserre. A körülmények azért voltak rázósak, mert lemenetelünket egy meglehetősen széles gleccserhasadék keresztezte, nem vágytunk belegurulni. Egy helyen még Laci is megcsúszott, mi, a két nő, alig tudtuk megtartani a kötéllel. Végül is elértük a hóban kitaposott ösvényt és vidámabban baktattunk tovább a Bellavista csúcsok alatt. Hát egyszerre csak kivel találjuk magunkat szemben? Kedves Maloja-hágóbeli vezetőnkkel, aki egy vezetett személlyel éppen velünk szembe jött és akinek pillanatok alatt beolvastam, amiért a Spinaz Grat-ra küldött bennünket, mint rendkívül könnyű és kellemes terepre. Ezután el is váltunk egymástól, elmentünk a Casta Grüzza mellett és elérkeztünk a már olasz oldalon fekvő Marco e Rosa menedékházhoz, amelyet az akkor már sűrű ködben csak egészen közelről pillantottunk meg.

Erről a menedékházról mesélte hajdan nekem régi kedves alpinista barátom, Kunfalvi Rezső, hogy ezen a helyen komoly viharok szoktak tombolni, a főgerinc kitett szakaszán fekszik a ház és előfordult már, hogy a hegymászót, aki a bizonyos helyre akart elvonulni, csak kötélre kötve engedték kimenni a házból!

Az időjárás ekkorra már teljesen elromlott, a másnapra tervezett Bernina-csúcs mászás elmaradt, kénytelenek voltunk leereszkedni, a labirintusszerű gleccser helyett megint csak egy jegesen sziklás gerincen a Fortezzá-n. Leérkeztünk Pontresinába, ebbe a nagyszerű környezetben fekvő sportcentrumba, ahonnan azután az említett kezdeti sikerek után áttettük szállásunkat Zermattba.

Mielőtt erre a közös útra elindultunk az Alpokba, az a kikötésem volt, hogy barátaim hagynak nekem annyi időt, hogy Zermattban kísérletet tehessek a Matterhorn megmászására, hiszen ez a szándékom már évek óta fennállt. Barátaimnak ugyanis elsősorban a Monte Rosa és Mont Blanc volt a tervükben, ez utóbbira már ők is tettek eredménytelen kísérletet.

Zermattba késő délután érkeztünk, és ahelyett, hogy lepihentünk volna, az utolsó vonattal felutaztunk a Gornergratra, majd már szinte a sötétedés küszöbén baktattunk át a Gorner gleccseren és érkeztünk meg a Monte Rosa házba. Kedvező időjárás lévén, a ház zsúfolt volt, fekvőhelyet csak a padláson kaptunk, és mire a vacsora után lefekvéshez jutottunk, éjfél volt. Ébresztő hajnali 2-kor. Ha erre a hegymászó útra egyedül jöttem volna, egy napot pihenésre szánok és csak másnap indulok á csúcs felé. Azonban nem voltam egyedül, és noha nem értettem egyet túravezető társammal, alkalmazkodnom kellett a számomra hajszoltnak tűnő tempóhoz. Kialvatlanul, álmosan kapaszkodtam felfelé a gleccseren két társam között a kötélen, és a rövid pihenőknél ülve elaludtam a napsütötte hóban. Csak az tartotta bennem a lelket és érdeklődést, hogy gyakran hátra pillantottam a mögöttem magasba meredő Matterhornra, amely ezúttal hómentesen, szürkén tekintett reám. Meg is kaptam érte a szidást, hogy a Monte Rosán mászom és folyton a Matterhornra kacsingatok.

A Monte Rosa mászás keserves volt ebben a ki nem pihent állapotban, késésben voltunk, és igy mi, a két nő, az előcsúcsnál visszamaradtunk és átengedtük Lacinak, hogy a Dufour csúcsra az utolsó szakaszt gyorsan megtegye. Estefelé érkeztünk vissza a Monte Rosa menedékházhoz, ekkor sikerült Lacit rábeszélnem, töltsük a következő éjjelt az ekkorra már üres házban, ahol végre kialhattuk magunkat. Jutalmunk késő este egy csodálatos naplemente felvétel lett, amikoris az alkonyati napsugár áttört a sűrű felhőzet egy résén és fantasztikus fénnyel világította meg a gleccsert alattunk.

A Monte Rosa kiruccanásunkról Zermattba visszatérve azonnal bementem a hegymászó irodába és jelentkeztem a Matterhorn megmászásra. Ezúttal szerencsém volt, mert az utolsóként szabadon lévő hegyivezető fájós lába miatt fent maradt a Hörnli-n és hajlandó volt másnapra vállalni vezetésemet. Így azután a délutáni órákban felvonóval felutaztam a Schwazsee állomáshoz, majd innen gyalog felsétáltam a már jól ismert ösvényen a Hörnli Grat-ra. A Hotel Belvedere-ben volt szállásom, mint azon hegymászóknak, akik vezetővel készülnek a csúcsra.

Ezen a délutánon megálltam a ház előtt (3280 m) és közvetlen közelről tekintettem a hegyre, a csúcsra vezető szakaszra.

A keleti gerinc és a keleti fal ilyenkor már árnyékban van, a nap a csúcs mögött, és az útvonal félelmetesnek látszik. Azt mondtam magámban: ezt a hegyet akarod te megmászni? Nem túl merész vállalkozás ez? De leküzdöttem magamban az aggodalmat, és másnap hajnali fél 4-kor vezetőmmel elindultam. Már jó magasan jártunk, amikor reggel 5 óra tájt a Mischabel-csoport csúcsai fölött felkelt a nap. Talán hihetetlennek hangzik, de ilyen boldogságérzettel még soha nem másztam hegyet. Folyton azt mondogattam magamban: "A Matterhornon mászol!"

Amikor a Solvay menedékházhoz érkeztünk, összetalálkoztam a kanadai fiatalemberrel, akivel előző este a házban egy asztalnál vacsoráztam. Neki persze egy másik vezetője volt, mert már szabály volt, hogy a Matterhornra egy vezetőnek csak egy hegymászót szabad vezetnie. Ezt a szigorítást azért vezették be, mert sok volt a baleset.

Szóval, amikor a kanadai fiatalemberrel találkoztam, megkérdeztem, milyen érzései vannak a mászással kapcsolatban? "It's terrible" válaszolta, tele aggodalommal. "It's wonderful" válaszoltam én, elcsodálkozva azon, hogy egy 30 év körüli fiatalember hogyan tarthatja félelmetesnek azt; amit én, az 50 éves, élvezetesnek találok. Milyen különbözőek a vélemények!

Az utolsó szakaszon, ahol a fix kötelek voltak, ezek kissé jegeseknek tűntek, de problémát nem okoztak, és 3/4 8-kor a napsütött, tiszta kilátással rendelkező csúcson állhattam. A hegymászó kalauzban megadott időn belül jutottam fel, és engem is meglepett, hogy így sikerült, mert sohasem voltam gyors hegymászó, még fiatalabb koromban sem. De a Matterhorn gondolata megtáltosított és hihetetlenül boldog voltam, hogy életem nagy álma beteljesedett.

Vezetőm a csúcson 20 perc tartózkodást engedélyezett, azután megindultunk lefelé. Itt kellemetlen meglepetés volt számomra, hogy amikor a vezető nélküli hegymászókkal (akik az útkeresés miatt lassabban jutottak fel) szembe találkoztam a fix köteleknél, és udvariasan félreálltam, hogy felfelé engedjem őket, vezetőm kíméletlenül lelökött és egy francia férfiú nyakába potyogtam. Méltatlankodásomra vezetőm közölte, arra nincs időnk, hogy minden később érkező turistának elsőbbséget adjunk. Persze a hegyivezető a neki járó fizetséget a legrövidebb idő alatt igyekszik megkeresni, de így aztán valóra válik a megjegyzés, amit egyszer egy alpinista társam tett: "a Matterhorn utálatos hegy is tud lenni".

Délre már a Hörnli-n voltunk, ahol utólag elfogyasztottam a csúcs-csokoládét, majd vezetőmet kifizetve, levonultam Zermattba. Ami a fizetséget illeti, 1970-ben a vezetés díja a normál úton 250 svájci frank volt, ezenkívül még fizetnem kellett a vezető vacsoráját és reggelijét, így összesen 320 frankomba került. A nevezett esztendőben ez hazámban egy havi fizetésemnek felelt meg, a következő évben azonban Svájcban a díjak már duplájára emelkedtek. Zermattban a hegymászó irodában átvettem a Matterhorn megmászását igazoló diplomát. Reám várakozó barátaim alig akarták elhinni, hogy 15 órára visszatérve már megjártam a hegyet, de hiába szerettem volna egy estén át még elpihenni babérjaimon, megint előtérbe került a sietség, összekaptuk holmijainkat és áttettük szállásunkat a szomszédos Saas Fee-be. Itt azonban csak sétákat rendeztünk az imponáló hegykoszorú környezetében.

Nyugat felé tovább haladva, Franciaországba érkeztünk, eljutottunk a Dauphiné-ba, ennek azonban csak az ismerkedés volt a lényege. St. Christoph-ban tisztelegtünk Zsigmondy Emil sírjánál. A csodálatos formájú Meije-t északról és délről is megközelítettük és megemlékeztünk róla, hogy a kiváló hegymászó, Zsigmondy Emil ennek a déli oldalnak lett tragikus áldozata.

A Francia Alpok egymást követő magas hágóin gépkocsival átkelve végül is megérkeztünk St. Gervais-be, a Mont Blanc tövébe.

Ez a megérkezés és az előttünk álló vállalkozás azonban az én szempontomból nem tűnt egyszerűnek. Ma sem tudom pontosan, hogy mikor következett be, csak gyanítom, hogy a Romanche patak vizéből való ebédfőzés után csúnya gyomorrontás jelentkezett, minden kellemetlen tünetével együtt. Már az autóval való utazás alatt gyengén éreztem magam, és amikor a Nid d'Aigle hegyi vasútállomástól felindultunk a Tete Rousse (2700 m) menedékház felé, olyan rosszul viselte a szívem az enyhe emelkedést, hogy a magam számára reménytelennek éreztem a Mont Blanc vállalkozást. Úgy képzeltem el, hogy a menedékházból másnap inkább lefelé, mint felfelé fogok elindulni.

A Tete Rousse házban kemény éjszakánk volt. Noha 5-6 pokróccal takaróztunk, a kint tomboló orkán, a Nyugati Alpok híres szele, azt okozta, hogy melegünk mégsem volt, a sok pokróc csak súlyt jelentett, a házon belül is átfújt rajtunk a szél és még a pokrócokat is szinte emelgette rajtunk. Az orrunk hegye jéghideg volt, amikor kezünk között melengettük, a kezünk lett jéghideg, és azokat combjaink közé helyezve kellett újra megmelengetnünk. Szóval keserves éjszaka volt, rosszullétem azonban másnapra elmúlt, és barátaimmal együtt elindultunk felfelé a 3800 m-en fekvő Aiguille du Gouter menedékház felé.

Az emelkedő több száz méteres latyakos hóval borított sziklalejtőn át vezetett, ennek aljában egy csúszós, eléggé veszélyesnek tűnő hófolyosót kellett kereszteznünk, amely fölött magasan elhelyezett biztosító kötél volt fixen rögzítve. Ezen saját kötelünket átvetve kellett áthaladnunk. Másoktól megtudtuk, hogy ezen a helyen az előző nap két német hegymászót ért halálos baleset.

Ami másokat illet, amikor mi hárman felfelé kapaszkodtunk a latyakos sziklákon, mindenki velünk szemben lefelé jött, mondván, rossz az idő odafent, semmi remény a csúcsmászásra. Számunkra ez nem hangzott biztatóan, de nem volt más választásunk. Idő- és pénzhiányban szenvedtünk, nem volt lehetőségünk kivárni az időjárás jobbra fordulását, meg kellett kockáztatnunk a felmenetelt.

Az Aiguille du Gouter-házban nem sokan voltak, a házat sűrű, tejfelszerű köd vette körül. Bánatosan gubbasztottunk a félig üres ebédlőben, várva az idő múlását. Alkonyat felé egyszerre csak egyetlen pillanatra egy villanásnyi napsugár tört át a felhőzeten, mire egy hang derűsen rázendített az "O sole mio" dallamára. Ez persze derültséget váltott ki. Nemsokára megjelent asztalunknál egy kiszolgáló leányzó és megkérdezte, kérünk-e reggelit? Feltettem a kérdést: mikor lesz a reggeli? "Négy órakor." - felelte a leányzó. "Hát van remény, hogy el lehet indulni a csúcs felé?" A leányzó azt felelte, hogy van a házban egy vezető az ügyfelével, és ő azt állítja, hogy van remény az időjavulásra másnap. Nagy lelkesedéssel megrendeltük a hajnali teát, fél 4-kor felkeltünk és rövidre fogott reggeli után fél 5 tájban elindultunk felfelé. Még sötét volt, a magas hótakaró a ház tetejéig ért, és mi a tető magasságából léptünk a keményre fagyott gleccserre. A jégcsákányok ütemes zajjal vágódtak bele. Ezúttal mi is "nyompoloskák" voltunk, elől ment a vezető homloklámpájával, utána szép kis sor követte. A távolság egyre nőtt közöttünk, mi lassabban haladtunk, mint a vezető, de az útvonalat nem lehetett eltéveszteni. Nagyon szenvedtünk az előző napon átnedvesedett síkesztyűinkben, kezünk szinte odafagyott a jégcsákányhoz.

Mire elértünk a 4300 m magasságban lévő meteorológiai állomást és a Vallot menedékházat, kezünknek teljesen elege lett a fagyoskodásból, bemenekültünk a szűk bivak-alumíniumkabinba, és magunkkal hozott gázfőzőnket meggyújtva a láng fölött nagyjából megszárítottuk nedves kesztyűnket.

Folytattuk utunkat a 4807 m magas csúcs felé. Mire fölértünk, az előttünk haladó vezető turistájával már visszafelé jött és figyelmeztetett bennünket, siessünk, az időjárás romlik. Nem is tartózkodtunk a csúcson 3 percnél tovább, kilátásról szó sem volt, csak a csúcsfotó készült el a sűrű felhőben. A szomszédos Mont Blanc de Courmayeur 50 m-el alacsonyabb olasz csúcsán már villámlott és dörgött, siettünk mi is lefelé. Úgy döntöttünk, hogy nem megyünk vissza az Aiguille du Gouter-ra, hanem a Grand Mulets felé ereszkedünk le. Sűrű köd, enyhe havazás. Sajnos, vagy talán szerencse, nem láttuk a ködben a Taconnaz- és Bossons-gleccser impozáns séracjait. Amilyen félelmetes, olyan nagy látvány lett volna.

Du. 2 órakor értük el a Grand Mulets menedékházat, ahonnan hajdan a csúcsmászások indultak, 2 órával hosszabb menetidővel. Bementünk a házba egy sziklafalon oldalozás után, ettünk valamit, hiszen hajnal óta semmit sem fogyasztottunk. Megkérdeztem a menedékház gondnokát, töltsük-e itt az éjszakát, vagy induljunk le Chamonix-ba? Azt állította, hogy 2 óra alatt elérhetjük az Aiguille du Midi-re vezető felvonó középső állomását, éppen előttünk ment le két alkalmazottja. Mint utólag kiderült, a tanács nagy melléfogásnak bizonyult. Du. fél 4-kor indultunk lefelé, de ekkor már aggodalommal vettük tudomásul, szó sem lehet arról, hogy sötétedés előtt elérhessük a felvonót. A Bosson-gleccser minden, csak nem sétaút! Jégtornyok labirintusán át kell haladni, a meredek gleccser csak egyetlen szakaszon hajlik vízszintesbe, ezen a helyen lehet a gleccsert elhagyni, de itt is látni kell, világosság szükséges hozzá. Augusztus 20-a volt, a nyár vége. A számtalan gleccserhasadékon át falétrákat helyeztek el, hogy a hasadékok kerülgetése ne okozzon időveszteséget, de ezek a falétrák a nyár végére a gleccser mozgása miatt többnyire már összetörtek. Így azután este 8 óra tájban ránk sötétedett és addig még nem találtunk rá a gleccserről kivezető útra.

Meg kell vallanom, hogy amikor a gleccseren az éjszaka ránk köszöntött, félelmetes érzés fogott el. Itt állunk egész napos megerőltető hegymászás után fáradtan, bivak felszerelés nélkül, az egyre keményebbé váló hidegben, azzal a kilátással, hogy az éjjelt álldogálva a jégen kell tölteni. Öröm fogott el Laci ötletére, hogy főzzünk forró teát, hiszen gázfőzőnk és teás edényünk velünk volt a hátizsákban. Az edényt hóval megtöltöttük, egy órába telt, míg a tea elkészült, de a forró folyadék új életet lehelt belénk.

Erős fényével felkelt a hold és bevilágított a katlan formájú gleccsermélyedésbe melynek szélén álldogáltunk. Kötélen leereszkedtem és sikerült az oldalában felfedeznem a lábnyomokat, melyet az előttünk elvonult két személy hagyott. Tehát itt volt a kivezető út a gleccserről arra a sziklaösvényre, melyet már előzetesen megláttunk. E nyomokon sikeresen kijutottunk a gleccser labirintusából, és tovább baktatva a sziklaösvényen, éjféltájt elértük a felvonó hajdani, de mostanra már elhagyott közbülső állomásának helyét, a Hotel des Glacier-t. Abban reménykedtünk, hogy talán emberi lakhelyre és szállásra találunk, de ennek semmi nyoma nem volt. Nem mertünk az ösvényen tovább menni, mert néhány pataklefolyáson átkelve jeges sziklákra kerültünk és a kicsúszástól tartva inkább visszafordultunk. Egy némileg romos házban leltünk menedéket, ennek se ajtaja, se ablaka nem volt. Volt viszont egy falba épített szekrény, ennek alján elhelyeztük az összetekert hegymászókötelet, ráültünk és megkíséreltük az alvást. Barátaim azonnal hangos jelét adták az elszundításnak, nekem nem sikerült, bizony eléggé fáztam "szellős" alvóhelyünkön. Csendben feltápászkodtam a kuporgásból, a hátizsákhoz surrantam, melyben egy még alig érintett kulacs jó erős gin pihent. Húztam egyet a nemes nedűből, mire egy harcias hang a sötétből rám szólt - Lacié volt - nehogy az egész készletet megigyam. Eszemben sem volt, ki is készültem volna tőle. De a korty, amit fogyasztottam, elviselhetővé tette az éjszaka további részét és noha aludni ezután sem sikerült, hajnalra mégis kipihentnek éreztem magam. Alig kezdett derengeni 5 óra tájt, mi már cihelődtünk és elindultunk a felvonó valódi középső állomása felé. Itt találkoztunk a Grand Mulets menedékház alkalmazottjával, aki előző napon előttünk jött le a gleccseren. Így alkalmam volt a ház gondnokának üzenni: máskor gondolja meg jobban, hogy a csúcsról érkező hegymászóknak azt a tanácsot adhatja-e, hogy 2 óra alatt le lehet menni az aper-ré vált Bossons-gleccseren a felvonó középső állomásáig? - Miután így bosszúságomat kiadtam magamból, olyan energia szállt belénk, hogy megvetve a felvonót a költségekkel együtt, lesétáltunk Chamonix-ba. Itt az akkor még létező turistaházban szállást vettünk, de mivel a házban fürdésre nem volt lehetőség, elvonultunk a városi zuhanyozóba, ahol pénzbedobással kiadósan kizuhanyoztuk magunkat. A hegy megmászása ugyanis 3 napos mosdatlansággal járt, tehát valamit, valamiért, ez volt az áldozat, amit érte kellett hoznunk.

Ez volt hármunk számára az Alpok legmagasabb csúcsának megmászása 1970-ben.

1971-ben több hónapot töltöttem Stockholmban egy ösztöndíjjal, és ekkor némi nehézség árán sikerült elrendeznem, hogy a baráti Végh házaspárral Oslo-ban találkozhassam, ahová ők gépkocsival érkeztek. Együttesen indultunk norvégiai közös utazásra, az általam összeállított útvonalon, hiszen én már 7 évvel előbb egyedül utazva (bár nem kocsival) kitapasztaltam, melyek a leglátványosabb tájak. Fő érdeklődésünk, mint mindenütt, ezúttal is a hegyeknek szólt. Jotunheimenben, az óriások országában, sikerült feljutnunk Skandinávia legmagasabb pontjára, a Galdhöppingen 2468 m-es tetejére. Ennek a technikailag könnyű gleccsersétának az volt az érdekessége, hogy a fehér éjszakák idején nincs olyan jelentősége a hegymászás időpontjának, mint az Alpókban. Mi du. 5 óra tájt indultunk és este 9 óra tájt tértünk vissza a hegyről, természetesen végig nappali fényben.

Norvégiában nagy álmom volt, hogy szerettem volna feljutni Európa legnagyobb kiterjedésű firnmezejének, a Jostedalsbre-nek 2000 m-es tetejére, de ez az álmom nem teljesült.

Az 1250 km2-es Jostedalsbre 26 gleccsernyelwel nyúlik le a környező völgyekbe, egyik szebb, mint a másik. Egy alkalommal elindultunk felfelé a Nigardsbren, de a gleccser sérac-jai között elkapott az eső, értelmetlen felfelé hatolásunkat gyorsan befejeztük. Egy másik esetben a Bödalsbre-n indultunk el, a szépséges Kjenndalsbre szomszédságában, de itt az egyik partner aznapi alkalmatlan kondíciója szabott határt a firnmezőre való feljutásnak. Az álom tehát beteljesületlen elképzelés maradt.

1972-ben ismételten Erdély hegyeit jártam, ezúttal egyedül, de már a következő 1973-as évben megint a megszokott házaspárral utaztam, ezúttal Spanyolországba. Noha ez inkább kultúr-utazás volt, (hiszen Spanyolország hihetetlenül gazdag kulturális látnivalókkal rendelkezik), mégsem hiányzott belőle teljesen a hegyek megismerése. Feljutottunk a Sierra Nevada Veleta (3428 m) csúcsára és combig érő hóban érkeztünk le róla, május hónapban, eléggé ostobán félcipőben! - Meglátogattuk a Picos de Europa szép szikláit, a Monserrat fantasztikus formájú kőkupoláit és behatoltunk a Pireneusokba az északi oldalról a legszebb pontra: a Cirque de Gavarnie-ba. Ez a hihetetlenül impozáns sziklakatlan különlegesen varázsos alpesi virágok gazdag választékával várta a virágfotóst és egyes helyeken térdig érő hóval, ami fölülről még a bakancsba is behatolt. A hegyi séta koronáját a Bréche de Roland óriás sziklakapu formájú hágója jelentette. A francia-spanyol határon álltunk és mélyen bepillantottunk a Pireneusok spanyol oldalára.

Az 1974-es évben a már szokásos "váltás-elv" alapján megint Jugoszláviába utaztam és a Juli Alpokban túráztam, de mivel ez ősszel történt, a korán érkezett behavazás miatt komolyabb teljesítményekre nem kerülhetett sor.

1975-ben egy Skóciában rendezett kongresszus alkalmával sikerült ennek az érdekes országnak hegyes vidékét beutaznom, de a társasutazás nem adott lehetőséget egyéni vállalkozásra, pedig Skye szigetének híres sziklahegyei, a Cuillins igen érdekeltek volna.

Az 1976-os év a hat év előtti, hajdani Alpok-beli hegymászó sikerek kiegészítése lett volna. Nem vagyok babonás természetű, de igen megnehezteltem Laci barátunkra, mikor egy vetítettképes előadásunk alkalmával bejelentette a hallgatóságnak, hogy rövidesen az Alpokba készülünk és 8 négyezres csúcsot vettünk tervbe! Bizony, előre ivott a medve bőrére! A terveket megint csak magam készítettem, és a felemlegetett csúcsokat, mint lehetőséget vettem figyelembe, távolról sem gondolva arra, hogy pár hét alatt ezeket mind teljesíthessük. Ha csak 3-4-et tudnánk megmászni, már igen elégedettek lehetünk.

Összefoglalva az eredményt: egyet sem sikerült! Ennek többféle oka volt. Az egyik az, hogy az 1976-os nyár, hasonlóan az 1968-ashoz, igen kedvezőtlen időjárást hozott. A gleccserek már a nyár elején olyan aper-ek voltak, mint a nyár végén, a tél folyamán kevés hó esett. Kedvező hóhidak nem léteztek. A másik fő ok volt, hogy a 6 év előtti előző utunkhoz képest mind a hárman öregedtünk és a kondíciónk sem volt a régi.

Így erről az egész vállalkozásról csak rövid élményekkel tudok beszámolni, amelyek részben pozitívak, részben negatívak. Így pl. az Aosta-völgyön végigutazásnál felmentünk a Valpellinébe, megszálltunk az Aosta menedékházban, miután átvándoroltuk az izgalmasan szép, erősen tagolt, egyben elég kacifántos Tsa de Tsan-gleccsert. Az Aosta kulcsos menedékház volt, egyedül laktunk. Ez számunkra szerencse volt, mert engem előzetesen baleset ért. Egy helyen gyors sodrású patakon kellett nagy ívben átugrani. Laci segíteni akart, megragadta bal kezemet és akkorát rántott rajtam a túlpartról, hogy bal vállam kirándult és egy bokorban landoltam. Mivel annyi pénzem nem volt, hogy kórházba vonuljak és kezeltessem magam, betegségbiztosítás idehaza még nem létezett; nem tehettem mást, minthogy bal vállamat használaton kívül helyeztem, megkíséreltem a fájdalmat elviselni. Kezelésre 6 hét elteltével Budapesten került sor, visszaérkezésem után. El lehet képzelni, hogy e baleset hegymászó utunk elején milyen hátrányokat jelentett mindennemű mászásban.

Az elmondottak ellenére mégis maradt az Aosta házról kedves élményem. A mellétte lévő fából épült budi környékén hihetetlen mennyiségű havasi gyopárban lehetett gyönyörködni. Olyan furcsa volt, hogy ez a nemes, védett virág, a hegyek egyik legszebb királynője éppen egy nemtelen helység környékét díszítette.

Az Aosta házban hajnalban felkelve azt tapasztaltuk, hogy sűrű tejfel vesz körül bennünket, esik az eső. Bánatosan visszafeküdtünk, folytattuk az alvást. A következő ébredésnél, úgy 8 óra tájt, láttuk, hogy kisütött a nap. Gyorsan cihelődtünk, tudván azonban, hogy ilyen késői időpontban nem sok értelme van elindulni a Dent d'Hérens 4000 méteres csúcsa felé. A terep is nehéz volt, a hó igen puha, állandóan besüppedtünk, a hóhidak már mind beszakadtak, fülledt meleg volt, egyszóval a hegy lábáig jutottunk, onnan fordultunk vissza.

Tovább utaztunk Courmayeurbe, a Mont Blanc olasz oldalához. Megszálltunk a Rif. Torino-ban, ahonnét kigyönyörködtük magunkat a Nyugati Alpok egyik legszebb naplementéjében, az egész körpanorámában. Tervünk a Tour Ronde megmászása volt, annak idején 1966-ban nekem vezetővel sem sikerült a kedvezőtlen időjárás miatt. Itt csúnya tévedésben lett részünk: a Tour Ronde helyett alapos eltájolás után az Aiguille de Thoule-ra kapaszkodtunk fel, és amikor a nagyon rossz, ingó sziklák megmászása után felérkeztünk a csúcsra (3534 m) vettük észre, hogy a Tour Ronde jóval odébb van. De nekem, használhatatlan bal karom miatt egy ilyen kellemetlen mászásból elegem volt, tovább próbálkozni nem voltam hajlandó, főleg, miután nem magamat kellett okolnom az irány eltévesztése miatt.

A Mont Blanc alagút átutazása után a Francia Alpokba érkeztünk, Chamonixból már csak a Couvercle menedékházba való felkapaszkodásra jutott erő, az Aiguille Verte tövébe. Célunk volt a csodás látványt nyújtó Jardin megismerése. Ennek lenyűgöző látványt nyújtó képét egy, a század elejéről való metszeten láttam évekkel előbb és már akkor elhatároztam, hogy szeretném a valóságban is megismerni. A Jardin, melynek neve kertet jelent, a Francia Alpok egyik legszebb látványa. Magasan fekvő völgykatlanról van szó, mely szinte színpadi díszletet képez. Déli irányban a Mont Blanc és a Grandes Jorasses az összes kísérő csúccsal lezárja a katlan körpanorámáját. A sziklasarkantyún épült menedékházhoz a Mer de Glace gleccserről vaslétrákon vezet felfelé az út egy sziklafokon. El lehet képzelni, milyen könnyű volt számomra teljes felszereléssel, félkézzel kapaszkodni fel- és lefelé. A látvány azonban még így is megérte.

Chamonixból szállásunkat áttettük Zermattba, miután előzetesen a Mischabel-csoportban próbálkoztunk volna egy négyezres csúccsal, de a Britannia-házban megint csak alkalmatlan időjárás fogadott, le kellett vonulnunk Saas Fee-be. A Britannia menedékház hegymászó múltam legvisszatetszőbb szálláshelyének bizonyult, melyet a svájci körülményekhez teljesen méltatlannak találtam. Még ma is borzadva gondolok rá vissza.

A Mischabel csoportnál sajnos nyugat felől sem kedvezett a szerencse, egy éjszakát a Fluhalpon töltöttünk, de a Strahlhorn ezúttal is felhőbe burkolódzott előlünk, az eső is szemerkélt, tehát: levonulás Zermattba.

Zermattból egyetlen vállalkozásunk volt sikeres: a Mettelhorn 3410 m-es csúcsa. Ez a csodálatos kilátóhegy, melynek panorámája a Gornergrat kilátását is felülmúlja, technikailag nem jelent problémát, de a magassága igen. Szerencsére sem vonat, sem felvonó nem vezet föl rá. Zermatt 1620 m-en fekszik, a Mettelhorn csúcsáig 1800 m szintet kell megmászni, tehát ez is oka annak, hogy kevesen ismerik. Mi mindenesetre az ezúttal ragyogó időben kiélveztük a kilátást.

Zermattba azonban ezúttal nem a szép kilátóhegyért jöttünk. Barátaim ugyanis megváltoztatták több év óta hangoztatott véleményüket, hogy a Matterhornt, az Alpok legszebb hegyét nem megmászni kell; hanem nézni. Mostanra ők is tervbe vették, hogy megkísérlik a megmászást.

Nekem a vállsérülésem miatt szó sem lehetett arról, hogy velük tartsak egy második megmászásban. Nem is törekedtem rá, mert az volt a meggyőződésem, hogy a megfelelő időpontot 6 évvel előbb elszalasztották, amikor én jártam a csúcson. Azóta velem együtt ők is öregedtek, és ez utóbbi évek alatt Laci felesége vesztett hajdani hegyjáró képességeiből, főleg a térdei okoztak panaszokat. Lacinak azt tanácsoltam, a felesége nélkül kísérelje meg a hegy megmászását. Ő azonban túlontúl szolidáris volt hozzá: vagy vele, vagy sehogy volt az álláspontja. Sajnos ez utóbbi történt.

Mint nekem utólag elbeszélték: sok időt elvesztegettek az útkereséssel, kitévedtek a keleti falba is, mint sok más hegymászó, és már 14 óra volt, amikor a Solvay ház fölött, nem sokkal a csúcs alatt viszszafordulásra kényszerültek. Ekkorra már régen lent kellett volna lenniük a Hörnlin. - A visszafordulásra egy kis, a délkeleti élre rátapadó felhőpamacs kényszerítette őket. Én valóban csak felhőpamacsnak láttam, amikor Zmutt felől, az északi fal alatt szép lassan sétáltam a Schwarzsee-ig, ennek partján üldögélve aggodalommal vártam vissza őket. A kis felhőpamacs a magasban fent, közvetlenül a csúcs alatt, jeges hóvihart jelentett.

Zermattba visszatérve, nyugtalan éjszakát töltöttem el, mert barátaim estére sem jöttek vissza. Másnap reggel telefonon megtudtam tőlük, hogy este 11 óra tájban, amikor rájuk sötétedett, abbahagyták az ereszkedést, közvetlenül a ház fölött. A falban töltötték az éjszakát és ezt hihetetlenül érdekesen találták, még körvillámot is látni véltek a Breithorn fölött. A merész vállalkozás végül is komolyabb baj nélkül véget ért.

Ezután a gyengén sikerült 1976-os alpesi vállalkozásunk után kevesebb közös hegymászó tevékenység várt ránk barátaimmal. Más lehetőséget kellett keresnem, ami nem volt számomra könnyű, mert magam korabeli partnerek nem akadtak.

Az 1977-es évben 10 magyar alpinista vonult a Közép-Kaukázus-ba, a csoportban én voltam az egyetlen nő és amellett veterán. A többiek fiatalemberek, akik a csúcsmászásokat és az általános tempót sokkal jobban bírták mint én. Részemről ezen az úton komoly teljesítmény nem is született, legfeljebb a csúcsok alatti táborozásig jutottam el a többiekkel. Így pl. a Dzsantugan alatt, meg a Cseget vidékén túráztam. Szerencsére orosz vezetőnk megengedte, hogy egyedül mászkáljak a környéken.

Szó volt arról, hogy esetleg részt vegyek egy Elbruszra való feljutásban, de végül is ebből sem lett komoly eredmény. Amúgy is aggályom volt, hogy akinek a Mont Blanc csúcsa volt a legmagasabb pontja hét évvel előbb, ilyen idősen, 57 éves koran próbálkozhat-e 5600 m-es magassággal? Noha sikereket nem is értem el az Elbruszon, egy izgalmas élményben mégis volt részem.

Ha emlékezetem nem csal, az Elbruszra két lépcsőben vezet felvonó: az első 2700 m-ig, a második 3500 m-ig, a gleccser aljáig. A felvonónak hol az első, hol a második lépcsője működött, a kettő együtt soha. Amikor én elindultam a kb. 4000 m-en lévő Prijut 11 bunker formájú menedékházba, akkor éppen a 2. lépcső volt működésképtelen, ez tehát 800 m-es felesleges kapaszkodót jelentett, undorítóan kellemetlen terepen. A hegy az alsó hómentes szakaszon olyan, mint egy kokszolásból visszamaradó törmelék-hányó, vörös salakpor, ami térden felül rátapad a hegymászó lábára.

Végül mégiscsak eljutottam a 2. lépcsőfok tetejére és elindulhattam a gleccser haván, ami lényegesen kellemesebb volt az eddigieknél. A menedékház alatt széles, nagyméretű katlan van. Mire ebbe az utolsó előtti szintbe jutottam, körülöttem kitört a vihar. Pontosan olyan elektromossággal feltöltött levegő vett körül, mint hajdan a Piz Palü Spinaz gerincén. Fejemen a hajcsomó időnként sisteregve égnek tornyosult, kezemben remegett a jégcsákány. Ekkor már nagyon beijedtem és leszúrtam a hóba a jégcsákányt, eltávolodtam tőle, ne csapjon belém a villám. Nem sokáig tartott azonban eltávolodásom, sajnáltam a jégcsákányt elhagyni, visszamentem érte, hátha nem látnám többé viszont. Orosz jégcsákány volt, kedves hegymászó barát ajándéka.

Ahogy a lejtőn felfelé kapaszkodtam, a menedékházból hirtelen kijött az instruktorunk, aminek itt hegyivezetőnket nevezték. Leszaladt a lejtőn, hogy segítségemre legyen az egyre vadabbul tomboló viharban, elvette hátizsákomat, hogy könnyítsen rajtam. Máig sem tudom, hogy hátizsákom aluminium ötvözete, amely a keretet képezte, milyen viszonyban lehet a villámcsapásokkal, én mindenesetre a jégcsákányt igyekeztem az instruktor kezébe nyomni, amitől jobban féltem, de a "bátor férfiú" nem volt hajlandó tőlem elfogadni!

Szerencsénkre feljutottunk a Prijut 11-be anélkül, hogy a villám belénk csapott volna. A ház bizony nagyon primitív, de most jó menedékül szolgált. Ráadásul egyágyas szobafélét kaptam szállásként, ezt csak egy egérrel kellett megosztanom, amely éjjel a hátizsákom élelme körül foglalatoskodott, de elmentettem előle. A ház körül egész éjjel tombolt a vihar, alpinista társaim közül, akik 1-2 nappal előbb vonultak fel a hegyre, akadt, akinek sikerült a csúcsról még a vihar kitörése előtt visszaérkeznie. Nekem azonban már nem adódott alkalmam a próbálkozásra. Másnap reggel rövid ház körüli séta után, amit egyik társammal 4000 m fölött tettünk, az időjárás további romlása miatt telefonon lerendeltek bennünket a hegyről. Ezzel véget is ért az Elbrusz kaland.

Az ezután következő évekről nem számolok be időrendi sorrendben. Részben ismétlésekre került sor a hegyek között, vagy pedig egy nagyobb más jellegű utazással kiruccantam a hegyek közé is. Így kerültem el többször a Bajor Alpokba, majd szakosztályommal a Juli Alpokba (erről már tettem említést), végül ismételten a Dolomitokba. Az 1980-as esztendőben teljesen önálló utazást is tettem pici gépkocsimmal, kizárólag Ausztria hegyeit vettem programba. Eddig Ausztrián mindig csak átutaztam, pedig megérdemel önálló vállalkozást is.

Ausztriai hegymászó utazásomat váratlan és kellemetlen ésemény előnytelenül befolyásolta: életemben először, 60 éves koromban, beteg lettem, epe-kólikával kórházba kerültem pár naprá. Igen nagy szerencsémre, ezúttal először, betegségbiztosítást is kötöttem (akkor még csak napi 5 forintba került!) és így nem jutottam anyagi csődbe. Az epekő rohamon hamar túlestem, alig befolyásolta hegymászó tevékenységemet.

Ausztriai tartózkodásom alatt vezetővel feljutottam a Dachstein 3002 m-es csúcsára, átvándoroltam a Kaiser Gebirge-t, kezdve a Zahmer Kaiserben, megérkezve a Wilder Kaiserbe. A Stripser Jochból az Elmauer Tor csodás hágóján keltem át, a hágóból felsétáltam a Hinterer Goinger Halt szerény magasságú, de igen szép kilátású könnyű csúcsára. A Wilder Gschöss izgalmas sziklalabirintusán át jöt tem le a hegyről.

A kórházból való elbocsátás után 3 nappal már az Ötztali Alpokban voltam, de a Similaunra nem sikerült vezetőt szereznem, helyette egyedül felmentem egy igen szép háromezresre, a Kreuzspitze csodás kilátású csúcsára (3457 m). - A Similaun felé csak elsétáltam egy napsütötte délutánon a gleccserig a Marzellkamm-on át, életem legcsodásabb kék szőnyegén. Soha ilyen tömegben törpe encián még nem borította lábam alatt a szikfákat! - Az Ötztal-ból a Stubai Tal-ba vonultam és itt a Dresdener Hüttében több szerencsém volt, csatlakozni tudtam egy vezető 5 tagú társaságához, akikkel aztán felkapaszkodtam a Zuckerhüttl (3507 m) pompás hókupolájára az imponálóan meredek jéglejtőn. A csúcs a szép időben tele volt turistákkal, akik rámkérdeztek, hány éves vagyok. Amikor közöltem, hogy 60, tapsorkán tört ki!

Ez a tapsorkán a későbbiekben megismétlődött a Grossvenediger (3604 m) csúcsán. Ide még szerencsésebben jutottam fel. Amikor a hegy lápánál kis kocsimmal megálltam, és érdeklődni kezdtem a hegy felől, kiderült, hogy egy nem hivatalos vezető társaival a hegyre készül, valaha ezen a vidéken nőtt fel. Befogadtak maguk közé. Felvonultunk a Neue Prager Hüttébe, szállásunkra. Szeptember 17-e volt, a ház elvben már 15-én bezárt, de a ház gondnoka barátja kedvére még három napra kinyitott. Csodás időben jutottunk fel a csúcsra, ismételten megkaptam a tapsot a jelenlévőktől. Nagy és szép élmény volt. A Grossvenedigert azért választottam, mert apám fiatal tisztként 1912-ben erre a hegyre jutott fel, élete egyetlen csúcsára. Az ő emlékére mentem fel én is.

Úgy éreztem, betegségem nem várt bekövetkezte miatt is, hogy ausztriai hegymászó utazásom egész szép eredménnyel járt. Kicsike gépkocsim még nálam is többet teljesített, az összes magashegyi hágót, beleértve a Glocknert is, zökkenőmentesen vette.

Hadd meséljek még kissé a Bajor Alpokról, melyet több okból is nagyon megkedveltem. Igaz, az első találkozás nem volt túl kedvező. A legelső kiruccanások közé tartozott, hogy felvonóval felutaztam a Zugspitzére, de lefelé már gyalog jöttem az igen hosszú Reintalon át. Közvetlenül a Zugspitze alatt igen kellemetlen tereppel találkoztam: annyi hatalmas kő között kellett bukdácsolnom, mintha egy hatalmas tojástengeren keltem volna át. És közben még ködben is baktattam, de ez a völgy alján feltisztult. A terepen járó erdész, úgy látszik, megsajnált, és noha autóstoppot még félholt állapotban sem szerettem használni, az erdész lefékezett mellettem VW kocsijával és leszállított egy jó darabon, míg útjaink elváltak. Ez időnyereséget jelentett és hála neki, 18 óra tájban a Partnachklamm felső bejáratához érkeztem. Túl késő délután volt már, a fényképezésnek nem volt értelme, másnap délelőtt 11-kor megismételtem szurdok-látogatásomat, ekkor igen szép szivárványos felvételeket készíthettem.

A Bajor Alpokkal való további ismerkedést annak köszönhettem, hogy a Közép-Kaukázusban való alpinista utunkon barátságot kötöttem egy Berchtesgadenben honos fiatal házaspárral, ők meghívtak hozzájuk látogatóba. Semmi sem kedvesebb egy szegény magyar hegymászónak, mint egy ingyen szállóhely a hegyek között! Hát ez még milyen volt! A hajdani "Sasfészekként" ismert Berchtesgaden határában egy dombtetőn szép kis ház áll, erkélyét sűrűn borítja piros és rózsaszín muskátli. A muskátlis előtér mögött premier planban Berchtesgaden legszebb házi hegye: a Watzmann többszörös csúcsa. Amikor először megláttam, szíven ütött a látvány szépsége és tudtam: nem lesz nyugalmam mindaddig, amíg ezt a szép formájú hegyet enyémnek nem tudhatom.

Nem is sokáig töprengtem, már másnap nekiindultam a Wimbch szurdoknál lévő parkolótól a normál útnak. Fel is jutottam a Watzmann-házig délutánra, de sajnos akkor már kissé fáradt voltam, nem vágtam neki a kb. 2 órás kapaszkodónak a csúcshoz. Rá is fizettem a korai pihenőre, éjszaka szörnyű vihar tört ki, hajnalra a csúcs behavazott, eljegesedett, a ház környékét zúzmara borította. Mit tehet ilyenkor egy józan hegymászó? Levonul a hegyről, még ha nagyon fájdalmas is. Bizony évekbe telt, amikor is a következő lehetőség kínálkozott.

A Bajor Alpokban begyakorló túraként Péterrel, szállásadó társammal végigvándoroltuk a csúcsnál kezdve az Untersberg gerincét. Ez egy szép határhegy Salzburg és Berchtesgaden között. A gerincvándorlás szép volt, de igen hosszú és fárasztó, ritkán fordult elő, hogy ennyire kimerített egy túra, de az is igaz, hogy egy első, kondíciószerző vállalkozás volt. Ráadásul Péter elég komplikált módját agyalta ki a gépkocsival való felvonulásnak a hegy tövéig. Másutt jöttünk le, mint ahol felvonultunk és ezért alaposan kimerülve még az ő kocsijával el kellett az enyémért menni, hogy lehozzuk kiindulási pontunkról.

Úgy vettem észre, hogy Péternek a kocsikkal való manőverezése szokássá vált, mert rövidesen ismétlésre került sor a Hoher Göll megmászásakor.

Ide az ő kocsijával vonultunk, ameddig csak személyautóval lehetett, azután felvonóval a Kehlsteinra. Innét a számomra érdekesnek minősített Manndl-Steig mászóútján át fel a csúcs felé. Az időjárás némileg bizonytalannak tűnt, sajnos még a csúcs elérése előtt teljesen elromlott. Tomboló orkán, vízszintesre fújt esővel (emlékeztető 1968-ra Zermattban!) keserített el bennünket. Csak hajdan Zermatt-ban ablakon át néztem, most a ruhámat szaggatta. Ajánlottam Péternek, hogy a csúcsról visszatérve ereszkedjünk le a Purtscheller-ház felé a normál úton. (Purtscheller annak idején gyakran volt Zsigmondy Emil mászótársa.) Péter nem volt hajlandó javaslatomat elfogadni, mondván, hogy a normál út nedvessé vált meredek sziklái ilyenkor igen veszélyesek. Helyette a pocsék időben, a nedvesen tomboló orkánban végigvándoroltunk a teljes gerincen, a Hohes Brett-en át. Óvatosan evickéltünk le a hegyről a csúszós úton. Egy helyen mégis csak sikerült kicsúsznom és a sárba beleülnöm. Hátsó felem botrányosan nézett ki. - Az útra leérve Péter szokásához híven leintette egy barátságos fiatalember kocsiját és visszafuvaroztatott bennünket saját kocsijához. Még soha nem történt meg velem, hogy egy kocsiban ne merjem súlypontomat az ülésre helyezni, erősen kapaszkodtam, hogy az ülés fölött lebegjek. Elsüllyedtem volna a szégyentől, ha egy tiszta rendes kocsiban sártócsát hagyok magam után. Mire hazaérkeztünk, legszívesebben ruhástól ugrottam volna a kádba. Mivel ez mégsem ment, mindent külön-külön ki kellett mosni rajtam. Életem egyik legkedvezőtlenebbül sikerült hegymászása volt a Hoher Göll csúcsa.

Pár év után mégis csak sor kerülhetett a Watzmann kísérlet megismétlésére. Péter azt tanácsolta, válasszak a felmenethez más útvonalat, mint első esetben. Ennek alapján a Königssee felől közelítettem meg a hegyet. Hajóval utaztam St. Bartolomä-ba és onnan felfelé a Watzmann keleti fala mellett a Rinnkindl útvonalon egy hágóba, majd a Kühroint házhoz. A hágó tetejéig senki emberfiával nem találkoztam, a hágó magasságában egy magányos férfiú jött lefelé. Megjegyezte, hogy igen fárasztó útvonalat választottam. Véleményét nem egészen osztottam, az útvonal ugyan hosszú kapaszkodó volt és helyenként szinte kitett, viszont mindvégig csodás rálátást biztosított felülről a Königssee-re és vele együtt a festői St. Bartolomä templomra. Szóval megérte. - Éva, Péter felesége, később otthon elmondta, ő nem mer ezen az útvonalon közlekedni, mert kissé szédüléses.

A Kühroint háztól pihenő után felgyalogoltam a Watzmann házba. Ezt éppen tatarozták, szörnyű piszkos és elhanyagolt volt, a fekvőhely is pocsék, csak matracokon, sűrű rétegekben. Viszont egyetlen csésze tea 10,50 márkába került! Ilyen költséges teát még életemben nem fogyasztottam!

Másnap reggel mérsékelten borús időben felgyalogoltam a csúcsra, de már a Hocheck-en szemerkélő eső fogadott, a középső csúcsra vezető láncos út jeges volt és ködben úszott. Így nem láttam értelmét a továbbmenésnek, szép időben igen vonzó lett volna végigsétálni a gerincen a Watzmannfrau- és Kinder kisebb csúcsai között. Így azonban megelégedtem az első csúccsal, elvégre ez is a Watzmann volt, és szépen levonultam vissza a Königssee-hez. Útközben rövid zivatar zúdult a nyakamba, de szivárvány látványában is volt részem. Tulajdonképpen a Watzmann pár évvel ezelőtt, 70 évesen, az utolsó hegymászásom volt, azóta nem folytattam hasonló teljesítményekkel.

De mivel a Watzmann ezideig talán utolsónak említett megmászásáról említést tettem, befejezésül szeretném még felsorolni, hogy ennek előtte is voltak szerény teljesítményeim, melyekről eddig még nem szóltam. Ezeket még a Végh házaspárral való utolsó közös utazásaink alkalmával tettük. Így pl. a Dolomitokban eredményeink közé tartozik a Sella Piz Boë csúcsa (3151 m), a Nuvolau (2575 m), a Kesselkogel (Antermoia, 3004 m), vagyis a Rosengarten-csoport legmagasabb csúcsa, melyre szép, lánccal biztosított, szédülés-mentességet igénylő út vezet. És végül a Marmolada, a Dolomitok királynője (3342 m), melyre Lacival együtt jutottunk fel, és ráadásul olyan napon, melyen a felvonó éppen nem működött, tehát kb. 700 m-es szintkülönbség-többlettel. A csúcs-teljesítmények mellett talán említenem sem kell, a Dolomitokban számos vándor-túrában is részem volt.

Tulajdonképpen ezzel a végső felsorolással, naplószerű beszámolóm végére jutottam. Most a végén, mire megöregedtem, elmondhatom, hogy egész hegymászó pályafutásom alatt igyekeztem minden esztendőben valamit teljesíteni a hegyek között, minden időt és kínálkozó szerény lehetőséget kihasználni hegymászásra. Kevés olyan hegyvidék van Európában, ahol meg ne fordultam volna valamilyen formában. Elsősorban a hegyek szépsége vonzott, ez szabta meg leginkább, hogy hová akartam feljutni. Nekem az élet legnagyobb szépségét és örömét mindenkor a hegyek jelentették.


Az általam megmászott hegycsúcsok:


Szlovákia - Lengyelország

Magas-Tátra

Tengerszem-csúcs (délről)(2503 m)1943
Tengerszem-csúcs (északról, a lengyel oldalról)(2503 m)1957, 1965
Kis Viszoka(2429 m)1956
Furkota-csúcs(2405 m)1956
Oszterva(1984 m)1943
Swinica(2301 m)1957, 1986
Krzyzne(2113 m)1957
Giewont(1900 m)1957, 1965
Czerwone Wierchy(1766 m)1965, 1974

Bulgária

Rila-hegység

Muszala(2925 m)1959

Románia

Fogarasi Havasok

Negoj(2544 m)1958, 1969
Moldován(2543 m)1969

Bucsecs

Omul(2507 m)1958, 1962

Királykő

Pásztor-csúcs(2238 m)1962, 1969
Egyeskő(1608 m) 
Nagyhagymás(1793 m) 
Öcsém(1708 m)1969, 1972
Csalho(1907 m)1972, 1985

Jugoszlávia

Juli Alpok

Prisojnik(2547 m)1967, 1979
Razor(2602 m)1967
Triglav(2863 m)1967, 1971
Skarlatica(2738 m)1979
Spik(2472 m)1979

Grúzia, Kabar-Balkária

Kaukázus

Muszatcseri(3002 m)1960
Cseget(3404 m)1977

Spanyolország

Sierra Nevada

Veleta(3428 m)1973

Ausztria

Zillertali Alpok

Grosser Mösele(3478 m)1962

Dachstein

Dachstein(3404 m)1980
Donnerkogl(2505 m)1980

Ötztali Alpok

Kreuzspitze(3474 m)1980

Stubai Alpok

Zuckerhüttl(3505 m)1980

Hohe Tauern

Grossvenediger(3674 m)1980

Olaszország

Mont Blanc-csoport

Mont Chétif(2343 m)1966
Mont de la Saxe(2693 m)1966
Aiguille de Toule(3534 m)1966

Ortler-csoport

Ortler(3905 m)1968
Königsspitze(3859 m)1966
Cevedale(3764 m)1966

Dolomitok

Rozetta (Pala-csoport)(2741 m)1976
Nuvolau(2575 m)1983
Piz Boë (Sella-csoport)(3151 m)1983
Antermoia (Kesselkogel)(3004 m)1983
Marmolada(3342 m)1983
Cima Tosa (Brenta-csoport)(3173 m)1983

Svájc

Svájci Alpok

Piz Languard(3262 m)1963
Piz Palü(3905 m)1963, 1970
Il Capütschin(3386 m)1970
Breithorn(4165 m)1966
Monte Rosa(4638 m)1970
Matterhorn(4478 m)1970
Mettelhorn(3410 m)1976
Titlis(3239 m)1987

Franciaország

Francia Alpok

Mont Blanc(4807 m)1970

Németország

Bajor Alpok

Hoher Göll(2522 m)1986
Watzmann(2713 m)1986
Hochthron (Untersberg)(2360 m) 
Kneifelspitze(1189 m) 

Norvégia

Galdhöppingen(2468 m)1971


Forrás:
[Dr Horváth Magdolna: Hegymászó emlékeim, Pomáz 1999., 40 old., magánkiadás]