Horn Károly Lajos

(1882 november 5. - 1945.)


Főmérnök, hegymászó. Diákkorában úgyszólván minden versenysportág aktív művelője volt s bár a turistasággal is foglalkozott, csak az érettségi után kapcsolódott igazán a turistaéletbe. Kezdetben BETE tag, 1904-ben járt először a Magas-Tátrában. Részt vett az egyetemiek Galyatetői menedékházának létrehozásában. 1906-1907 között legidősebb tagja a Horn-Serényi-Wachter híres hegymászóhármasnak. A Magas-Tátra valamennyi csúcsát megmászta s járt az Alpokban is. Az MTE Egyetemi Osztályában vezetőszerepe volt, 1913-ban választmányi tag is volt. 1913-ban résztvett a Magyar Sí Szövetség megalakításában, alelnöke, majd ügyvezető elnöke volt. Az 1918-ban alakult Magyar Hegymászók Egyesületének a megszűnéséig (1939) főtitkára volt. A Magyar Turista Szövetség vezetésében először mint tanácstag (1921-1922), majd társelnök (1924-1929), végül mint alelnök (1930-1935) vett részt. Kiterjedt turistairodalmi munkásságot fejtett ki. A Turistaság és Alpinizmus főmunkatársa (1920-1922), majd társszerkesztője (1923-1935) volt. Cikkei a Turisták Lapjában, Turista Közlönyben, Nemzeti Sportban, Budapesti Hírlapban, az Österreichische Alpenzeitungban és az MKE Évkönyveiben jelentek meg. Ezenkívül több turista szakmunka munkatársa volt. Mai fogalmak szerint így nevezhetnénk: "természetvédelmi apostol". Mindig csodálatos energiával és céltudatosan dolgozott, de sohasem akart feltűnni, soha nem várt elismerést vagy köszönetet. Ideális vezető és túratárs volt, élvezet volt vele járni a hegyeket. Tudott szótlanul vándorolni, de ha a környezet alkalmat adott, amatőr botanikus voltához mérten igen nagy tudással beszélt a növényekről. Érdekes módon mindig magyar neveket használt, kerülte a latint. A túratársak képességeivel hamar tiszába jött, mindig jól osztotta be a távolságot és az időt.

Túráiból:

Horn K. Lajos volt az egyetemiek galyai menedékházának, ennek a viharnak kitett épületnek a fedélzetmestere és kapitánya. Figyelme mindenre kiterjedt, minden vendéggel külön foglalkozott. Lelkesített, vigasztalt, dicsért vagy korholt, kinek mi járt. Külön szertartás volt a nehezen kivárt, későre halasztott ágyelosztás, akkor, mikor már nem volt várható betévedő vándor. Az elosztást mindig ő végezte, nagy tapintattal, de megfellebbezhetetlen határozottsággal. Nagyon vigyázott a vendégeknek az "egyetemiekhez" méltó viselkedésére, és az otthonias hangulatra. A hangoskodókat finoman leintette, a szótlanokat bevonta a társalgásba. Kedvező látási viszonyok mellett sohasem mulasztotta el felhívni a figyelmet arra, hogy a háztól 20 m-re álló csúcskereszttől
a Tátra! Óh, a Tátra látható, csodálható!
Hiszen a Galyán kívül a Tátra volt mindene. Abban az időben tabu volt a Tátra, nem lehetett úgy odajárni, mint ma. Ezért a távoli látásában, a nagy vágyakozásban mély áhítat volt. Esténként tátrai emlékeiről, a BETE múltjáról, Wachterről, Serényiről mesélt ...

A Kommün lelkes híve volt, még utána is pártolta a rombolókat. A II. világháború végén Budapest ostroma alatt vesztette életét. Önzetlenül felajánlotta édesanyjának, hogy helyette elmegy vízért, s eközben halálos sebet kapott.

Forrás:
[Magyar Turista Lexikon, szerkesztette Polgárdy Géza, Budapest 1941., 89. o.]
[Neidenbach Ákos, személyes közlés]
[Beszámoló a Magyar Földrajzi Társaság Hegymászó Szakosztályának 1982 évi működéséről, Budapest 1983., 69-71. o.]
[Dr Komarnicki Gyula: A Magas-Tátra hegymászókalauza, III. kiadás, Késmárk-Budapest, 1926., Turistaság és Alpinizmus lap-, könyv- és térképkiadó RT kiadása]