A magyar erdészet, erdőgazdálkodás, és más erdei tudományok egyik legnagyobb XIX. századi művelője, oktatója és szakírója. Mint a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémia hallgatója, saját szaktárgyai mellett az akadémia bányászati osztályán ásványtant is tanult, ebből is kitűnőre vizsgázott.

A kolozsvári kincstári jószágigazgatóság erdőkerületében megkezdett gyakornoksága alatt, 1862-ben Kolozsváron erdészeti államvizsgát tett.

A selmecbányai erdészeti akadémián 1867-ben vezették be a magyar oktatási nyelvet. Az intézkedést követően a német tanárok közül sokan távoztak a katedrákról. Wagner Károly lett az erdészet tanára, aki többek között Fekete Lajost hívta maga mellé oktatónak, így 1867. október 11-én helyettes segédtanári és erdőgyakornoki beosztást kapott. Számos önálló írásmű és tízévi tanári tevékenység után 1878-ban megkapta a rendes tanári kinevezést.

1881-ben a Földművelési Minisztérium a hazai fanemek tanulmányozásával bízta meg. Munkája során 1881-1889 között az augusztusi és szeptemberi hónapokban bejárta a hazai erdőségeket, s számos megfigyelést tett a hazai fafajok elterjedésével kapcsolatban. Tapasztalatairól elsősorban az Erdészeti Lapokban számolt be.

1891-ben került az erdőrendezési tanszék élére. Ettől kezdődően a régiek mellett még a következő tárgyakat tanította: erdőrendezés és gyakorlat, erdőbecslés és gyakorlat, erdőszámítástan és gyakorlat, erdészeti statisztika és erdészeti irodalom.

Az 1892-1893-as tanévben aligazgatója volt az akadémiának. Ez idő alatt az Erdőértékszámítástan, majd 1898-ban a Sóltz Gyulával közösen írt Erdőbecsléstan című munka új, bővített kiadását készítette elő.

1906. október 1-vel - 39 évi fáradhatatlan tanári működés után - nyugdíjba vonult. E hosszú idő alatt 14 szaktárgyat oktatott, amelyek szinte az erdészet összes ágazatát felölelték.

1867 és 1916 között 172 publikációja jelent meg. Tanári és szakírói munkássága mellett a gyakorlati erdészeti munka egyes folyamatai iránt is érdeklődést tanúsított. 1888-ban megszerkesztette a "tolókás magvetőt", amely később széles körben elterjedt, 1891-ben "hernyóenyvezőt" készített, majd a ferdejáratú "nyeles átallót" könnyebben kezelhető alakra szerelte át. Cséti Ottóval új "famagasság-mérő műszer"-t konstruáltak és vezettek be.

Alapító és választmányi tagja volt az Országos Erdészeti Egyesületnek, 1876 óta a Természettudományi Társulatnak, 1910-től a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Az Erdészeti Akadémia intézeti parkjában állíttatott emlékére szobrot 1930-ban.

Leírta a selmecbányai Erdészeti akadémia diákjai tátrai kirándulását: A selmeczi m. kir. erdőakadémia hallgatóinak ez évi tanutazása, Erdészeti Lapok, 1882, 7. szám.

Főbb művei:

• Erdőértékszámítástan, erdészek, erdőbirtokosok, erdőtisztek ... számára, Selmecbánya, 1874.,
• A Mezőség kopárainak befásítása, Kolozsvár 1876.,
• Az erdővédelem körvonalai, Selmecbánya, 1877.,
• Erdészeti rovartan, Selmecbánya 1878.,
• Az erdőbecsléstan kézikönyve (Sóltz Gyulával), Selmecbánya, 1882.,
• Az erdészeti jelentőségű fák és cserjék elterjedése a Magyar Állam területén, Selmecbánya 1913., I-II.

• Zsámboki László: A selmeci bányászati és erdészeti akadémia oktatóinak rövid életrajza és szakirodalmi munkássága, Miskolc 1983.,
• Hiller István: Erdészettörténet, Sopron 1985.

Forrás:
[Pintér János, Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Better Kiadó, Budapest 1997., 290. o.]
[Z. Radwanska-Paryska, W. H. Paryski: Wielka encyklopedia tatrzanska, Wydawnictwo górskie - Poronin 1995., 267. o.]