Szerintem sokan ismerik Dékány Pétert. Alakja időnként feltűnik a Magyar Hegymászó Klub Bajcsy-Zsilinszky úti helyiségeiben is, de aki igazán ismeri, az a hegyek között találkozik vele. Persze csak akkor, ha szereti a nehéz és izgalmas feladatokat, mert Pétert általában télen lehet megpillantani egy-egy meredek, alpesi északi falon, amint - hogy saját szavait használjam - "mellig érő hóban túrja magát előre". Azaz fel. A csúcs felé tartva. 1996-ban mi, magyarok is szeretnénk a csúcsok csúcsára feljutni, Dékány Péter lesz az expedíció technikai vezetője. Kívánom neki, sikerrel kormányozza a kis csapatot a cél felé, s úgy gondolom, a csapat sikere mellett neki magának is jó esélye van elérni a Világ Tetejét.

Hegymászó: Kezdjük egy teljesen banális kérdéssel! Hogyan lesz valakiből hegymászó?

Dékány Péter: 1969 karácsonya táján az akkori tornatanárunk az egész osztályt elvitte barlangászni a solymári Ördöglyuk-barlangba. Azt hiszem, ez vezetett a hegymászás felé. Később kerestem egy barlangász klubot, a BEAC-ot. Ott voltam 73-tól 76-ig. Velük jártunk ide-oda, amoda. Közben megismertem Szente Pistát meg néhány hegymászót, a Sztrákos Károlyt, Berán Jancsit. Kijártunk az Oszolyra mászni, vagy a Hétlyuk-zsombolyhoz ereszkedni, és ezeket nagyon élveztem. Már csak a barlangászós múltam miatt is elég jól ismertem magát a kötélkezelést, 76 nyarán ezért inkább azért mentem el egy hegymászó tanfolyamra - az OSC-be - hogy társaságot találjak.

H.: Elvégezted a tanfolyamot, már voltak társak az OSC-ben. Milyen volt az első nagyobb túrád?

DP.: Csővázas hátizsákkal, vattahálózsákkal mentünk ki Győrfi Bélával télen a Magas-Tátrába. Egy tapasztaltabb parti után másztuk a Korosadowicz utat a Sárga-falra (2ó V.) aztán már kettesben megmásztuk a Nap útját a Markazit-toronyra (3ó V+). Talán nem tűnnek ezek manapság olyan komoly feladatnak, de nekem akkor azok voltak. Aztán megmásztunk egy utat a Jávor-csúcsnak arra a részére, amelyik a Vörös-torony felé néz. Hát ez volt az első Tátra-túrám, és most már tudom értékelni, hogy milyen szerencsés kezdet volt ez: télen három utat is megmászni. Később Zöhls Miki vett a szárnyai alá, aki akkor már igen tapasztalt hegymászó volt, vele jártunk ki a következő évben, tehát 77-ben a Tátrába. Rengeteg utat másztunk akkor, vagy 50-et is. Ugyanabban az évben de már az ősszel pedig ismét Győrfivel új hegység, a Juli-Alpok következett.

H.: A Tátra és a Juli-Alpok után mikor jöttek a még nagyobb hegyek?

DP.: 1976 vagy 1977 volt az első év, amikor már működött a pontrendszer és megalakult a hegymászó élgárda. A második évben sikerült bekerülnöm. És akkor jöttek sorba: sok-sok Tátra túra, télen-nyáron, azután egy nyári Kaukázus, egy nyári Alpok túra, majd sorra jöttek a Pamír túrák.

H.: 1983, azt hiszem, egy fontos dátum volt.

DP.: Az első magyar Himalája-expedíció. A megelőző években háromszor egymás után voltunk a Pamírban. Lassan beérett a dolog, emlékszem, keményen vitatkoztunk, hogy a Himalájába menjünk-e vagy Alaszkába. Az előbbi mellett döntöttünk. Ozsváth Attila éppen akkor volt katona, úgyhogy nekem kellett elkezdenem a szervezést. A kezdet kezdetén nagyon tudatlanok voltunk. Meghívtunk egy lengyel hegymászót, aki már járt kint és vetített a Himalájáról. Vetítés után azután beszélgethettünk vele, de szinte nem is tudtunk mit kérdezni tőle, mert nem tudtuk, nem ismertük, hogy milyen problémák merülhetnek fel egyáltalán.

H.: Izgalmas volt ez az első vállalkozás?

DP.: Igen, az volt. Igaz, sok nyűggel járt, mert nehéz volt még akkor az utazást megszervezni. Az OTSH, a Természetbarát Szövetség segítsége kellett az útlevelekhez, a vízumok beszerzéséhez, a pénzügyek bonyolításához. A létszámot is csökkenteni kellett, ami igen kínos pillanatokat is okozott. A jelöltek nagyon sokat dolgoztak az expedíció tőkéjének előteremtéséért. Három partiban másztunk. Fodor Zoltán Jankovics Lászlóval, Vörös László Decsi Istvánnal és én Attilával. Lakatos János megbetegedett és így nem mászott velünk. A hegy alatti táborból elindulva, a második éjszakát már 6400-on töltöttük, egy gerincen. Nehéz mászás volt, omlott a kő, nagyon kemény volt a jég. Attilával külön indultunk tovább, a másik két parti leszakadt. A következő napokban - amikor mi megint tovább indultunk felfelé -xi ők úgy döntöttek, hogy visszafordulnak. Egy kemény jéggel borított, nagyon meredek gerincen haladtak lefelé, amikor Laci megcsúszott és lezuhant. Mi ezt fönt nem tudtuk - nem volt rádiónk - csak azt láttuk, hogy nem jönnek utánunk. Közben jött egy nagy havazás, volt egy lavinakalandunk. A csúcsot nem értük el, épp hogy le tudtunk jönni. Így ért véget az expedíció, az maradt belőle, hogy meghalt a Laci ... Talán túl nagy tervnek tűnt, hogy az első expedíció egy új utat mászott lett volna. Eredetileg mi máshova szerettünk volna menni, egy alacsonyabb hegyre, normál úton, de az indulás előtt megváltoztatták a kinti természetvédelmi szabályokat és lezárták azt a környéket. Az utolsó pillanatban kellett változtatni, ezért döntöttünk a Satopanth mellett. Hajszál híján sikerült. Hazajöttünk, egy kis űr keletkezett, azt hiszem érthető okokból.

H.: Közben már készülődött az 1985-ös Himalája-expedíció is, amiből kimaradtatok. Mivel "kárpótoltátok" magatokat?

DP.: Nekünk is akadt programunk, 1985-ben mentünk el a Spitzbergákra, síeltünk 1000 km-t a tél végén. Ezt nem jegyzik sehol, de nekünk maradandó élmény volt.

H.: Akkor azért lehetett tudni róla, csak mostanra süllyedt a feledés homályába.

DP.: Hát igen, a boulderezés mellett ez különösen meddő és haszontalan dolognak tűnik. Pedig biztos vagyok benne, hogy most is akadna rá egy csomó jelentkező. Az egy fantasztikus környék! Szerintem most csak azért nincs ilyen vállalkozás, mert éppen nem bukkan föl valaki, aki megszervezze. Nekünk szerencsénk volt. Futó Bandi akkor települt át Losoncról Budapestre, ő volt a szervező. Lehet, hogy nélküle nem is lett volna meg ez az expedíció. Ez is egy kis kitérő volt a hegymászást illetően, de számomra nagy poén volt. Télen 1000 km a sarkvidéken, fókák meg jegesmedvék között.

H.: Azt mondtad, ez is egy kitérő volt. Volt másik is?

DP.: Ősszel barlangászokkal elmentem a Berchtesgadeni-Alpokba, a Hoher Göll mellett egy 1170 méter mély barlangban jártunk. Erre is voltak felkészülő túrák korábban, a Juli-Alpokban, Lengyelországban. Nagyon szeretem az ilyen nagy barlangokat, ahol ezer métert lehet ereszkedni...

H.: 1986, majd 1987 következik. Újra egy Himalája-expedíció.

DP.: 1986-ban voltunk Peruban, a Cordillera Blanca-ban...

H.: Ez már a Himalája-expedíció felkészülő túrája volt?

DP.: Én úgy tartom, hogy minden túra egyben felkészülés egy következőre. Egy nagy vállalkozásra nem lehet csupán egyetlen nyáron, néhány túrával felkészülni. Arra állandóan készülni kell, vagyis benne kell lenni és kész. Akkor megy. Aztán 1987-ben volt az a bizonyos rendkívül sikeres Shisha Pangma expedíció...

H.: Ami neked nem hozta meg a személyes sikert...

DP.: Hát igen, pedig minden nagyon jól indult. Az akklimatizáció nekem mindig könnyen ment és akkor, a Shisha Pangmán is az elsők között tudtam fölfelé indulni. Hárman mentünk fel először az előretolt alaptáborba Nagy Sándorral és Balaton Zoltánnal. Aztán hármasban indultunk tovább a hegyre Attilával és Nagy Sándorral. Két magashegyi tábort is felállítottunk, 6900 méterig jutottunk. Minden olyan jól indult, de ezzel nekem be is fejeződött az expedíció, mert attól kezdve csak hideg rázott három héten keresztül.

H.: Óriási balszerencse volt.

DP.: Elég rossz volt így ez az egész. Bár a csoda tudja, néha úgy érzem, valahogy nem is érdemeltem volna meg igazán. Hajszál híján ki sem mentem, mert akkor már egy ideje nagyon komolyan foglalkoztatott, hogy maradjak-e ipari alpinista vagy sem. Elkezdtem egy iskolát is közben, azt is be kellett volna fejeznem, de azután végül épp az expedíció miatt azt is elhalasztottam egy évvel. A lényeg az, hogy kint voltam és feltehetően fel is tudtam volna menni, ha... de hát így nem tudtam felmenni, így történt...

H.: Menjünk tovább az időben. Ez volt tehát 1987, azután a következő évben Nagy Sándor szervezett egy Alaszka expedíciót, ami - ahogy említetted - már 1983-ban is szerepelt a terveid között, mégsem mentél el.

DP.: Nem. Azt hiszem, a 1987-es expedíció élménye sem lökdösött túl intenzíven a hegymászás felé. Meg, mint az előbb is mondtam, a hegymászó munkákkal kapcsolatosan is voltak fenntartásaim. Egy idő után már elviselhetetlen volt, hogy minden ugyanúgy megy tovább. Végül is volt benne pénz, volt szabadidő, de... Nyolc év, az már túl sok volt ebből. Félretettem hát minden mást és befejeztem a korábban elkezdett iskolát. Sikerült egy nagyon jó munkahelyet is találnom. Nagy szerencsémre belecsöppentem egy jól működő vállalkozásba. Nagyon izgalmas dolgokkal, számítógépes térképészettel foglalkozunk. Például sohase gondoltam volna, hogy helikopterről fogok légi fényképeket készíteni. Nagyon érdekes munka. Aztán következő években nem nagyon másztam. Úgy érzem, az ember ahogy idősödik, folyamatosan változnak az életkörülményei. Tanul, dolgozik, családja lesz, változik a munkahelye, a lakáskörülményei. Ezek a dolgok nálam is így vannak. A családnál maradva, amíg például egy gyerkőc kicsi az nekem kevesebb gondot jelentett, mert hát az édesanyja, a nagyszülők vannak vele. De amint nő, egyre több időt kell rá fordítani, és ez az idő egyre több örömet jelent és ez így is helyes.

H.: Amikor Attiláék 1989-ben elmentek a Kedar Dome-ra, akkor fölmerült, hogy te is utazol velük?

DP.: Előtte voltunk Attilával és Walterrel az Alpokban, a Matterhorn környékén. Onnan úgy jöttünk haza, hogy én is megyek velük a Kedar Dome-ra. De a tanulmányaim és a munkám miatt döntenem kellett: a Shisha Pangma, vagy Kedar Dome... és ebből a Shisha Pangma lett.

H.: És 1990-ben Nagy Sándor nem hívott a Cho Oyu-ra?

DP.: Én valahogy úgy voltam vele, mint 85-ben, hogy nem is foglalkoztatott. Úgy éreztem, és most is úgy érzem, nem ez a fajta mászás érdekel igazából, amit egy ilyen jelent. Volt már részem bőven annak idején a Pamírban, és az épp elég volt.

H.: Volt a Himalájában egy sikeres túrád is Attilával, amely végre egy technikailag nehéz, új út egy magas hegyre.

DP.: Ez volt 91-ben a Thalay Sagar expedíció. Attilát nagyon feldobta a Kedar Dome és volt egy befizetett csúcsengedély Indiában. Kiderült, nem tudnak elmenni és az út meghiúsulni látszott, úgy döntöttünk, ne hagyjuk, hogy elvesszen a befizetett pénz. Sikerült egy kicsi, de jó csapatot összeválogatni. Öten mentünk ki, Szikszai Attila, Kiszely György, Berecz Gábor és mi ketten, Attilával. Készültünk az útra, klasszikus módon, többször is másztunk télen a Tátrában, az Alpokban is. Azután kimentünk, és végre minden, legalábbis majdnem minden jól sikerült. Kár, hogy a többiek nem mentek fel, legalább a normál úton. Úgy sokkal kerekebb lett volna a történet. 1983-ban a Satopanth után elég sok kritikát kaptunk, amelynek az volt a lényege, hogy összecsődítettünk egy csapatot azért, hogy meglegyen a pénz, és mi kimehessünk, a többiekkel meg lesz ami lesz. Akkor ezt Laci halála váltotta ki. Ez a Thalay Sagar előtt is eszembe jutott. Ezért még az indulás előtt szó volt arról, hogy milyen módon csináljuk. Másszunk együtt, egymáshoz alkalmazkodjunk, vagy külön partiban, külön úton mászunk a többiektől. De nem indokolta semmi azt, hogy együtt menjünk, közösen cuccot cipeljünk, fix köteleket rakjunk. Be is igazolódott, hogy jobb volt külön partiban mozogni. A többiek két nappal később indultak a hegyre, közben az időjárás elromlott, így nekik már nem jutott elég idő arra, hogy följebb menjenek.

H.: A Cho Oyu-val kapcsolatban mondtad, hogy tulajdonképpen nem is nagyon vonzott az a hegy, a normál út. Itt a Thalay Sagar-on egy egészen más jellegű úton másztatok. Ez olyan út volt, mint amilyet elképzelsz magadnak?

DP.: Igen. Most is úgy érzem, hogy ami engem érdekel a hegymászásban, az ilyesmi. Eljegesedett, behavazódott hosszú út, ahol lehet hágóvassal, jégcsákánnyal mászni, vagy pedig egy klasszikusan szép alpesi sziklaút. Egy ilyen út nemcsak fizikailag - a nagy magasság, a körülmények miatt - hanem szellemileg is megerőltető, kemény, mert állandóan dönteni kell.

H.: 1993-ban ismét a nagy hegyek közé utaztál. A "Hegymászó" 93/2-tes számában erről már olvashattunk.

DP.: A Tien-Shan meglehetősen rossz, tragédiákkal terhes évet évadot mondhatott magáénak. Egészen szerencsétlenül jött ki minden. Nyolcan haltak meg. Talán ennek kapcsán is, de egyébként is... Én úgy érzem, hogy ennyit utazni, ennyi pénzt fizetni és felmászni normál úton egy 6995 méter magas hegyre, ami egy nagyon könnyű hegy, szóval... ez csak egy drága és időigényes pótcselekvés volt, legalábbis nekem. Egy edzőtúra, de arra nem érdemes ennyit áldozni.

H.: Most már itt vagyunk a jelenben, és előtted most egy felelősségteljes feladat magaslik, amit Nagy Sándor a vállaidra helyezett, ez pedig a Mount Everest expedíció 1996-ban.

DP.: Nagy Sanyi az expedíció technikai vezetésével bízott meg, a többi feladatot sikerül őrá visszahárítani. Ez végül is azt jelenti, az én dolgom lesz annak kitalálása vagy összeirkálása, hogy mit kell vinni, hogy mikor, hogyan, mit kell megcsinálni, és hát végül is az hogy ki menjen. Nyilván ez utóbbi egy sarkalatos dolog.

H.: Először beszéljünk az útról.

DP.: Ez az útválasztás persze úgy történt, hogy Nagy Sándor a dolog olcsóbbik végét megfogva Kína felől akar menni. Az első puhatolódzó levélre először elutasító válasz jött, azután mégis azt írták a kínaiak, hogy menjünk, ők ajánlották a Nagy-Kuloárt. Ez így az első szóra is rokonszenvesnek tűnik. Kína felől hat út van, amelyek közül három út nagyon nehéz, A Kangsug Face (a keleti fal), a Hornbein-kuloár meg a nyugati gerinc. Van még a normál út, a nyugati nyergen keresztül, az a legszimplább, de épp ezért azon van a legnagyobb forgalom. A Nagy-Kuloár a északi falon van, ami végül 8500-on csatlakozik az északi nyereg útjához, de addig egy szép vonalvezetésű, de lavinaveszélyes hegyoldalon megy fölfelé. Az előretolt alaptábor úgy 6300 méter körül szokott lenni, ezután meredekebb jégfalakon kell felmenni 7000 méter környékéig, ezen a szakaszon szoktak fix kötelet használni. 8500 méter körül vannak azok a bizonyos sziklalépcsők, amelyek lezárják ezt az északi falat. Ezen keresztül lehet jobbra oldalazni és a csúcspiramishoz felérni. A megemlített pontok közötti szintkülönbség két és félezer méter. De nem biztos, hogy ezek lényeges dolgok, majdnem mindegy, hogy hatezer és hétezer méter között a meredekség 50, 70 vagy 75 fokos. Hát persze a 75 fok már elég fárasztó, de nyilván nem lesz technikailag nehéz, és éppen ez okoz némi gondot. Szóval, félő, hogy a drasztikus nepáli csúcsdíj-emelés miatt, másrészt mert az Everest ennyire népszerű a hegy kínai oldalán nagy tömeg lesz. Ez nem azt jelenti persze, hogy sátorhelyet sem fogunk találni, (bár még az is előfordulhat) hanem ebben az lesz a kiábrándító, hogy mindenhol piszkos a hó, minden ki van taposva, de legalábbis mindenhol járt már valaki egy-két napon belül. Ezért volt jó a Thalay Sagar, mert csak mi voltunk ott. És ezért volt különösen kiábrándító a Tien-Shan, mert elképesztő tömeg volt, szélesen kitaposott út, vizeletfoltok mindenhol, rettenetes tömeg az alaptáborban.

H.: Most érkeztünk el az Everest-expedíció egyik nagyon izgalmas kérdéséhez: hogyan lehet kiválogatni egy csapatot? Csináltál már ilyen válogatást korábban is, valamelyik másik expedíciónál?

DP.: Hogyan is szokott lenni? Leültünk, vagy leültem, elképzeltem, hogy ki az, aki képes ilyesmire, ki az, akinek van tapasztalata, ki az aki érdeklődik iránta ezután megkérdeztem néhányukat. Most az Everestnél, ha felteszem valakinek a kérdést, hogy, na te eljönnél, ki az, aki azt mondja, hogy nem? Szóval nagyon széles körben nem végeztem közvélemény-kutatást. Én úgy érzem, hogy az Everesthez ennél sokkal több kell! Nagyon kevesen vannak, akik téli, alpesi körülmények között nekilátnak, és előre túrják magukat mondjuk egy V-ös úton fölfelé, hátizsákkal. Márpedig szerintem ide ez az abszolút minimum.

H.: Mekkora volt az a létszám, akikből az Everest expedíció tagjait kiválasztottad?

DP.: Hát, harmincnál több név fel sem merült.

H.: Ezek szerint nem volt olyan nehéz dolgod, nem kellett túl sok potenciális jelölt közül válogatnod.

DP.: Én egy kicsit félek attól, hogy mindezek ellenére a társaság nagy lesz, és áldozatául eshet az eddigi magyar expedíciós nyűgöknek, amin a rossz hangulatot, a zsörtölődést, a, széthúzást értem. Hát egy kicsit tehetetlen vagyok ezen a téren, és mégsem mondhatom azt, hogy csak nyolcan vagy tízen menjünk. Egy kis szűk baráti társaságnak lehet hogy nem jönne össze a pénz. Arról nem is szólva, hogy itt biztosan az eddigieknél is több cipekedésre lesz szükség, lehet hogy a betegeskedés is több áldozatot szed, tehát valamennyi tartalék kell.

H.: Most tizenhárom ember kezdte el együtt az edzéseket. Körülbelül ez a létszám fog utazni?

DP.: Igen. Én reméltem, hogy ennél kevesebb, de az anyagiak miatt lehet, hogy többen. De szerintem a létszám növelése csak úgy képzelhető el, hogy aki beszáll, az sok pénzt hoz.

H.: Ahogy elmondtad, a Nagy-Kuloár nem lesz igazán alpesi stílusban megmászható. A fix kötelek, a felszerelés miatt inkább "expedíciózni" kell majd.

DP.: A fix köteleket azért emlegettem, mert ez utal a nehézségekre. Nem tudom azt mondani, hogy ennyi vagy annyi fix kötelet rakunk. Ami pedig a stílust illeti, mi nem tudjuk alpesi stílusban mászni, mert nagyon hosszú és magas. De azért úgy állunk hozzá, ahogy az eddigi expedícióinkhoz is, azaz magashegyi teherhordók és oxigénpalackok nélkül.

H.: Terveztek közös edzéseket? Két év van még az expedícióig, közben elmentek együtt valamerre?

DP.: Az ideális az lenne, ha évente három-négy hónapot együtt töltenénk valahol, de ez nem teljesíthető. Senki sem tud rá ennyit áldozni. Nekem kétféle elképzelésem van a felkészülő túrákról. Az egyik a közös gerinctúra, amikor együtt megy a csapat és mindenki össze tudja mérni a másikkal, hogy ki tapos gyorsabban és ki dől ki hamarabb. A másik fajta felkészülés pedig az, amikor együtt utazunk el valahova, de ott mindenki önállóan mászik és akkor ott mindenkinek döntenie is kell. Egy ilyen csillagtúra jellegű felkészülő túrán életszerűbb az egész mászás. Nyáron a társaság egy része valószínűleg a Pamírba megy, a másik része nyilván végigdolgozza ezt az időszakot. Én is az utóbbiakhoz fogok tartozni. Jövőre...jövőre viszont mindenképp el kell menni valami komolyabb hegyre, ha az nem sikerül, akkor nem is lesz értelme kimenni!

H.: Kanyarodjunk most vissza egy kicsit a személyesebb kérdésekhez, de azért még maradjunk az Everest közelében. Mit szól mindehhez a család, elengednek?

DP.: A családi életünk ebbe a dologba nőtt bele, ebbe a szörnyű önzésbe, amit a hegymászás jelent nekem. Ari, a feleségem megértő, ő is mászott annak idején, volt a Pamírban, a Kaukázusban. Csak hát most például fel kellene építeni a házat, mielőtt még ránkdől a fal. És ez megint egy hosszú elfoglaltság, mindenféle anyagi és időáldozatokkal. Az expedíció előtt hajtani kell, hogy sikerüljön rá felkészülni - ehhez sokat kell mászni, edzeni, másrészt előre teljesíteni kell a munkahelyi feladatokat, meg kell szerezni a pénzt - ehhez meg sokat kell dolgozni. Szóval ez egy ilyen taposómalom, ami akkor is az, ha hegymászás.

H.: Mi az a környezet, amelyikben le tudod magad lazítani egy ilyen expedíció, egy komoly hegymászás felgyülemlett feszültségét, ahol el tudod rendezni magadban az élményeket?

DP.: Azon gondolkodom, volt-e ilyenben részem... Nagy mellbevágás valahonnan hazajönni egyrészt a klímaváltás miatt, másrészt itt azonnal megrohanják az embert az itthoni dolgok. Ilyenkor egy-két nap eltelik kötelező családlátogatásokkal, nagyon kellemes látogatásokkal, ez jelenti mondjuk a kikapcsolódást. De mindig úgy ér véget egy expedíció vagy nagy utazás, hogy egy kapcsoló elfordul - eddig volt ez és most jön az. Nem lehet lazítani.

H.: Ha nem hegyet mászol és nem dolgozol, akkor mivel foglalkozol a legszívesebben?

DP.: Ez a kérdés egyre aktuálisabb! No de komolyabbra fordítva a szót, soha nem tudtam annyira belefeledkezni a hegyekbe, hogy mást ne is csináljak közben. Mindig bicikliztem, edzésként futottam, egy kicsit sárkányrepülőztem, télen síelek. De sajnos mostanában - és erről is már szó volt - a hegymászás és a munka mellett elég kevés időm van.

H.: Sok mindenről beszélgettünk már a hegymászással kapcsolatosan,i itt a vége felé hadd kérdezzem meg, van-e példaképed a hegymászásban?

DP.: Nagyon nehezeket tudsz kérdezni. Példaképem a hegymászásban? Nincs személy, akire azt tudnám mondani...Talán Jerzy Kukuczka, de nem, nem mint példakép... Az kell hogy önálló legyen, hogy érdekes dolgokat, újat csináljon, legalább maga számára. Inkább egy viselkedésformát tartok optimálisnak, amit szeretnék elérni. Egy lazaságot, hogy ki kellene kapcsolni már ott. Az expedíciók után sóvárogva gondolok arra, milyen jó lenne még itt egy hétig, egy hónapig csavarogni, ha már sok pénzért elutaztunk a világ másik végére. És ezt nagyon-nagyon kevésszer sikerült megcsinálni.

H.: Befejezésül megint kanyarodjunk vissza a hegyek közé. Mikor jártál utoljára a Tátrában vagy más, szép alpesi úton?

DP.: Amikor az Ortler-csoportbéli felkészülő túra volt, hamarabb jöttünk haza néhány nappal, mint terveztük. Igy megint akadt egy hétvége, kimentünk négyen a Tátrába. Kemény sítúrával fölmentünk a Kisnyereg-hágó alá és azután felgyalogoltunk a Markazit-toronyra. Az idén másztuk a Königspitze Königswand útját is. Kötél nélkül másztunk, meredek is volt helyenként, le is volt fagyva, de néhány óra alatt megmásztuk. Nem volt egy nagy út, de olyan lendületes, jól sikerült túra volt.