Az I. világháború után a szép és dicső múltra visszatekintő magyar hegymászást ébresztgetni, keltegetni kezdte tetszhalott dermedtségéből az akkori ifjúság. Kisebb-nagyobb csoportok alakultak és készülődtek többnyire igen nehéz körülmények között a magashegyi túrák útjaira.

Gyűjtöttük a drága és sokszor csak keservesen megszerezhető felszerelést, bújtuk a térképekket, útikönyveket és vasárnap jó időben, rossz időben ott voltunk a mászóiskolák szikláin.

Az egyik igen kis taglétszámú, de annál lelkesebb alpin csoport Zsigmondy Emilt választotta eszményképnek. A csoport tagjai igazán lángoló lelkesedéssel, odaadással szentelték magukat a hegymászásnak, amelyet szinte életcélnak tekintettek. Nyugodtan állíthatom, hogy ebben túlzás nincs, mert én is köztük voltam. A huszas-harmincas években a szép hírnévre szert tett Zsigmondy társaság fel is tudott mutatni olyan kiváló eredményt, amellyel nemzetközi szinten is méltó módon példázták: a magyar alpinizmus feltámadt!

S hogy ez a lelkesedás nem szalmaláng volt, annak bizonyítására hadd mondjam el, hogy az alapító tagok egyike, Bucsek Henrik, éppen hetvenen innen a nyáron négyezres svájci hegyóriásokat mászott meg, köztük olyanokat, mint a Piz Bernina és a Matterhorn. Már hetvenen túl is klasszikus sziklamászó túrákkal tért haza.

Ebbe a társaságba tartozott a most örökre eltávozott Buzay Béla. Első útja a francia Alpok kincses házába, a Dauphinéba vezetett, ahol Zsigmondy nyomait kereste. Utána minden évben a magashegységeket, a svájci és osztrák Alpokat, az olasz Dolomitokat járta, többször pedig a Tátrát is meglátogatta. Élményeiről, túráiról beszámolókat írt, előadásokat tartott és az új hegymászó ifjúságnak értékes, útmutató nevelést nyújtott.

Legszebb emlékei persze gyönyörű hegyi felvételei maradnak, amelyeket ott láthatunk a különböző kiállításokon és amelyek annyi díjat, oklevelet, kitüntetést és elismerést arattak számára. Mesteri és ösztönösen művészi fényképész volt. Most, hogy már csak egyedül nézhetem közös túráinkon készült szebbnél-szebb képeit, nem is tudom, melyek azok, amelyek fájdalmasabban ütnek szíven: az égbemeredő fekete sziklák, a havas örökjégpáncélos bércek közt készültek, vagy a kedélyes, vidám, gondtalan, sajnos oly rég elmúlt hazai vándorlások mosolygó emlékei?

Tavaly még a Lengyel-Tátrában járt, de mi régi barátai már aggódva és tehetetlenül láttuk, hogy életösvénye meredeken lefelé vezet. A hegyi túrákból kirándulások, s ezekből egyre rövidebb séták lettek, míg aztán az utolsó, ismeretlen úton tűnik el a mindig szeretetreméltó, szerény és annyira hozzánk tartozó vándor ködbevésző alakja.

A szüntelen fogyó, öreg hegymászó gárda egyik értékes és markáns katonáját vesztette el Buzay Béla személyében, mi régiek pedig kedves bajtársunkat és jóbarátunkat gyászoluk benne.

Forrás:
[Skolil Vilmos: Buzay Béla halárára, Hegymászó Híradó, 1973. 1. szám, 23-24. o.]