(1765. augusztus 31., Ógyala, Komárom m. - 1841. június vagy július, Marseille, Franciaország)
Apja, Besse József földbirtokos neves jogtudós volt. Édesanyja Szécsy Teréz,
Pozsony megyéből, nemesi családból származott. Bessen János 1788-ban az
országbíró felesküdött titoknoka lett. Önéletrajza szerint a "a földismeret
iránti ellenállhatatlan hajlama" késztette világjárásra.
1791-ben bejárta Németország, Hollandia, Anglia és Franciaország nagy részét. 1795-ben és 1796-ban a yorki herceg oldalán egy huszárezred adjutánsaként részt vett a hollandiai hadjáratokban. 1797-ben kapitányi rangban a nápolyi király hadseregébe lépett. Kitűnt Gaeta védelmében. A persanói csatában életveszélyesen megsebesült. 1802-től 1810-ig Mauritius szigetén Charles Decaen francia kormányzó titkáraként és lapszerkesztőként dolgozott. Ezt követően Párizsban Langlés perzsa és Jaubert török nyelvi előadásait hallgatta. Párizsban megismerkedett a kor legnagyobb földrajztudósával, Alexander Humbolttal. 1818-ban elhagyta Franciaországot, s beutazta Itáliát, Németországot, Lengyelországot és Törökországot.
Az őshaza és nyelvészeti tanulmányok iránt Beregszászi Pál 1796-ban Lipcsében megjelent könyve keltette fel az érdeklődését. Reviczky Ádám kancellár támogatásával és több megye anyagi segítségével 1829. áprilisában indult a Kaukázusba. Lemberg, Odessza, Herszon érintésével jutott el a Krím-félszigetre. Konsztantyinogorszkban (ma Pjatyigorszk) csatlakozott a magyar származású Emánuel György orosz lovassági tábornok Elbruszra vezetett expedíciójához. A vállalkozásban a szentpétervári akadémia tudósai is részt vettek. Besse bejárta a Kuma és a Terek folyók völgyeit, eljutott Nalcsikba, Mozdokba és egy "Magyar" nevű település romjaihoz. Ezt követően körutazást tett a Krím-félsziget déli részén. Feodoszijából 1830. április 11-én Trapezuntba (ma Trabzon, Törökország) hajózott. A Pontusz-hegységen át Erzerumba ment, majd az Örmény-felvidéken keresztül május 28-án érkezett Grúzia fővárosába, Tifliszbe (ma Tbiliszi). Ezt követően a Kura és a Rioni völgyeit járta be, majd Konstantinápoly érintésével 1830. szeptember 2-án érkezett Bécsbe.
Kaukázusi útjának tapasztalatait a Tudományos Gyűjtemény hasábjain közölte. Őshazakutatási törekvéseit Magyarországon nem méltányolták. Útirajzait érdektelenség miatt (megfelelő számú előfizető híján) nem tudta közreadni.
A kudarc és az elkeseredés ismét hazája elhagyására késztette. 1832. januárjában Párizsba utazott. Könyvét sok nehézség árán francia nyelven adta közre 1838-ban. Francia szolgálatban, hivatalos álllami megbízatásokat teljesítve jutott el Algériába és Szicíliába.
A magyar őshazakutatók közül talán neki volt a legfordulatosabb, legkalandosabb élete. 44 esztendőt költött külföldön. Széles körű műveltsége, nyelvtudása (13 nyelven beszélt), átlagon felüli megfigyelőképessége, nyughatatlan természete, örök kíváncsisággal és állandó utazási vággyal párosult. Tudományos szempontból az 1829-1830-ban tett krími és kaukázusi útja járt a legtöbb eredménnyel, bár őshazakeresési, nyelvösszehasonlítási próbálkozásai sikertelennek bizonyultak. Elsősorban a Kaukázus tájairól, településeiről, népeinek szokásairól, nyelvéről, életéről közölt tudósításai tarthatnak számot az utókor megbecsülésére. Részletes beszámolókat közölt a kalmükök, tatárok, kabardok, karacsájok, abházok, cserkeszek életéről. Besse jelentésében helyi forrásokra hivatkozva azt állította, hogy öt kaukázusi néptörzs - a dugur, a balkar, a kuljam, a bingizi és az uruszpie - a magyarok leszármazottai. Megállapításait a tudomány később nem igazolta. Kiadatlan négykötetes élet- és útirajza halála után elkallódott. Legutolsó hazaírt leveleit 1841. június 12-én Marseille-ből keltezte. Betegen, utazásai viszontagságaitól megtörten, honvágytól gyötörve anyagi segítséget kért, hogy hazatérhessen, de ez a vágya már nem válhatott valóra. Feltehetően Marseille-ben halt meg, s földi maradványai is ott porladnak.
Főbb művei:
Irodalom:
Forrás:
[Magyar Utazók Lexikona, Panoráma, Budapest 1993., 52-54. o.]