A dombon
néhány hallgatag, csenevész borókabokor. Közöttük kecskék legelnek: szakállukon megül a por.
Aranyba fordul már a búza, telt kalászú bennük a remény. Tarkállik pipacs, imola: napfény-írta
sok szép költemény. Kár egy könnycsepp, gördül hegyek mögé a Nap. A vízen fecskeszárnnyal ejt
sebet az alkonyat. Mintha csak álmában kondulna úgy szólal meg este a harang, s mint pitypang
pihéje száll, lebeg az alélt falu fölött a hang. |