Sass József:

TAVASZ

Henetergőzöm a napsugárban,
mely életet hoz a messze bolygó
melegéből és felszakítja a
fákon, bokron a hártyát,
mely a nedves rügyeket takarja.
A föld ég sáros, de már meleg,
kábító illattal pompázik:
új életek dajkálására készül.
A rengő kalász, mely álma volt,
a hosszú, fagyos, havas télben,
már itten él a holnapban.
Parasztok vágják a termőföldet
s míg benyomják az ekeszarát,
hozsannás gondolataik támadnak,
kérges markuk, szeretteljes simogatással
szórja el a magot a barázdába,
melyből hajdan az élet támad fel.
Dalos madárka szeli az étert,
mely óceánok felett terül a végtelenbe,
parányi szárnya hozza-hozza
a tavasz költőjét, hogy megénekelje
a feltámadást, a napot, az életet.
Erdei patak jégleplét lerázza
s vize, mit a fagynémaságra ítélt
csacsogva szökdel a megsemmisülés:
a tenger felé...
Minden-minden életnek indul,
csak a hó hal meg,
szűzi fehérjét piszkos sárra váltja
s kik úgy örültünk jöttének
(békét osztó karácsony ünnepén)
nem sajnálja senki.
/SCRIPT> /SCRIPT> /SCRIPT>