| Henetergőzöm
a napsugárban, mely életet hoz a messze bolygó melegéből és felszakítja a fákon, bokron a hártyát, mely a nedves rügyeket takarja. A föld ég sáros, de már meleg, kábító illattal pompázik: új életek dajkálására készül. A rengő kalász, mely álma volt, a hosszú, fagyos, havas télben, már itten él a holnapban. Parasztok vágják a termőföldet s míg benyomják az ekeszarát, hozsannás gondolataik támadnak, kérges markuk, szeretteljes simogatással szórja el a magot a barázdába, melyből hajdan az élet támad fel. Dalos madárka szeli az étert, mely óceánok felett terül a végtelenbe, parányi szárnya hozza-hozza a tavasz költőjét, hogy megénekelje a feltámadást, a napot, az életet. Erdei patak jégleplét lerázza s vize, mit a fagynémaságra ítélt csacsogva szökdel a megsemmisülés: a tenger felé... Minden-minden életnek indul, csak a hó hal meg, szűzi fehérjét piszkos sárra váltja s kik úgy örültünk jöttének (békét osztó karácsony ünnepén) nem sajnálja senki. |