Czárán Gyula: A Pojéni csúcs (elbeszéli ő maga)

Bizonyára azt hiszitek úgye, kik onnan alulról hozzám fel-feltekintetek, hogy mindig e helyen állottam, ahol most láttok, hogy kezdettől fogva a kies liget szomszédságában éltem napjaimat?

Pedig hej! messze-messze esik innen az én szülőföldem. Hegyei a legtisztább időben is csak halvány ködfátyolképen derengenek olykor-olykor ide át a szemhatár kéklő távolából...

Ott vannak testvéreim most is; mindannyian tekintélyes, előkelő állást foglalnak el a hegyormok hierarchiájában. S habár nem viselnek "nagyságos" és "méltóságos" címeket: a "nagyság" és "méltóság" jelzői sokkal inkább találnak reájuk, mint az emberi parányokra, kik e címekkel hívalkodni szoktak.

Én voltam testvéreim között a legfiatalabb, és ők - talán ezért, vagy, mivelhogy olyan jó, szelíd természetű valék, ami még most is meglátszik rajtam - nagyon szerettek engem. És én még sem voltam elégedett, még sem tudtam boldognak érezni magam.

Valami megnevezhetetlen érzés, melynek látszólag nem volt semmi alapja, de mely folyton ott libegett nehéz sötét felhő gyanánt kedélyem felett, elfogva ettől a derült életkedv napsugarait; ez a meghatározhatatlan érzés nem engedte, hogy a világot olyan szépnek lássam, mint amilyen valóban; hogy az életet élvezni tudjam, mint mások; hogy gyönyörködni tudjak a kelő és nyugvó nap pompájában, az égbolt mélységes kékjében, a felhők szeszélyes játékában és a harmatcsepp ragyogásában, a tomboló vihar zúgásában és a kis madárka énekében. Semmit sem találtam szépnek azen a szép világon; egyhangú, fakó színben úszott szemem előtt minden, és semmi sem okozott többbhé örömet...

Valami mérhetetlen vágyódás, melynek nem volt semmi határozott tárgya; kiolthatatlan sóvárgás valami után, amiről nem tudtam, hogy mi az, csak azt tudtam, hogy híányzik; valami sajátságos érzés; nélkülözése az ismeretlennek, emésztett és tette ízetlenné reámnézve az életet.

Testvéreim aggódni kezdtek miattam s faggattak, mondjam meg, valljam be mi bánt, mi a bajom?

" Mi lelt? Kérdezik, én nem felelék;
Mert hisz' magam sem tudtam, hogy mi lelt.
Szomjas valék, s vizet hiába ittam,
Nem enyhíté az eltikkadt kebelt"

Kedélyem mint inkább és inkább elborult. Nem tudtam tovább tűrni a dermesztő, nyomasztó hangulat ólomsúlyát.

A megszokott képek, melyek körülvettek, melyek közt éltem idáig, türhetetlenné váltak lassankint előttem.

Felkerekedtem s még testvéreimtől sem véve búcsút, elindultam mindem ok, cél irány és terv nélkül.

Nem tudtam magam sem, hogy mit keresek, csak mentem, mentem, mindig mentem, csupán csak azért, hogy menjek, hogy egyhelyt ne maradjak. Úgy éreztem, hogy

" Az út hová talpam nyomul,
Sülyed ropog, átvékonyul;
Ónsúllyal a kolosszusi lég
Elzúzna, ha megállanék"

Valami nyugtalanság űzött és nem hagyott pihenni sehol, soha... Csak tovább, tovább! és mindig tovább.

Ilyenformán érezheti magát egynémely modern turista, aki elindul és megyen-megyen, és mindig csak megyen, és egyebet sem igen csinál, mint csak megyenż nem néz se jobbra, se balra, alig vet egy-egy futó pillantást a legszebbre, ami útjába akad; hanem csak nyargal tovább és mindig tovább, vakon, mint a bolygó az ő kiszabott pályáján, melyet a kitűzött időben, ennyi és ennyi nap óra és perc alatt be kell futnia!...

Én is így mentem és mentem, hol úton, hol uttalan, mezőkön, erdőkön, síkon és lejtőkön - tovább, tovább! Fellegekben fürdő gerinceken végig, szédületes meredélyek felett, tátongó szakadékokon át, hegyeken és völgyeken, fel és le, - csak mindig tovább, tovább!

Szerencse, hogy akkor még nem volt csendörség, de sőt még a csendbiztosokat és perzekutorokat sem ismerték; így nem állta senki utamat, nem kérdezte senki, hová való vagyok, honnan, merre megyek, van-e foglalkozásom, mi keresetem? - Nem kért senki útlevelet tőlem - Mert különben megtörtént volna az a csúfság, hogy mint toloncot visznek haza 's Tóth Ede népszínművet csinál belőlem...

... Csak tovább, tovább!

" Az üstökös meg' visszatér;
Kiröppent nyíl oda is ér;
Az eldobott kő megpihen;
Én is céltalan, én szüntelen--

-- tovább, tovább!"

Így jutottam el a Bihar hegylánc magas gerincére is. Amint itten a mogorva Bohogyő oldalában elsétálok, aki oly fáradhatatlan Medúza-képpel mered rá az emberre, hogy szinte a jövendőbeli anyósom arcát vélem benne látni; amint -mondom - mellette elsuhanok s tovább akarok a Munceei szélesen terjeszkedő gyepes hátán menni - amint a másodosztályú, alacsonyabb hegyek fején keresztül balra lepillantok, - az álmélkodástól mintegy megmeredve, helyhez rögzitve állok ím ottan az igéző látvány előtt, mely szemem elé tárul. Egy bájos kis völgyecske mosolyog fel onnan alulról hozzám, a boldogság nevető képe. Viruló pázsit puha bársonyzöldje borítja a medence alját, itt-ott messze belelnyúlva az egészet körben övezendő fenyves erdők közé, melyeket mély sötétje még inkább kiemeli, még derültebbé, vidámabbá, még nevetőbbé teszi a gyeppázsit lágy színhangulatát. Egy igéző kis oáz, ide varázsolva a hallgató ősrengeteg közepébe, tengernyi erdőségek titkot tartó, komoly zöldje köze rejtve,melyek beláthatatlan terejedelmű védőbástyázatot képeznek körülötte, úgy ragyog ki közüllük, mint kis drágakő a masszívabb foglaltból.

És olyan formás, olyan kedves, olyan vonzó volt ez a kis völgyteknő, amilyet még nem láttam eddig. Nem birtam róla levenni szemeim, mintegy köré gyökeresedett a lábakkal álltam ottan némán gyönyörködve a kis tündér völgy előtt, bámulva önfeledten belé!

És minél tovább néztem, annál szebbnek vonzóbbnak, bájosabbnak tünt fel. Nem votam képes tovább mozdulni a helyről...

...Eljött az este, utána az éjszaka, - és én még akkor is bámultam oda, mikor már nem láttam semmit, csak üres sötétséget. Ott, azon a helyen talált a reggel és a másik este, és a másik reggel és így tovább és tovább egészen mostanáig. A nap nem adta meg magát engedelmesebben Józsue szavának, mint én a varázsnak, mely onnan alulról a kis ligetből mintegy felém sugárzott. És e sugárzás melege leolvasztotta dermedt kedélyemről a fásultság nehéz, kemény kérgét is. Újra kezdtem örülni a világnak, élvezni az életet, ami benne szép; gyönyörködni a napsugár melegadó fényében s menyboltozat csillaghímzett kárpitjában; fenyves zúgás ünnepélyes beszédjében s gondtalan kis csermely csobogásában; az ég kebelét meghasító villámtűzben s virág kelyhét fürösztő harmatcseppben... Szép, nagyon szép a világ! Csak olyan szemmel kell nézni, mely szépet meglátni tudja...

Nem is gondoltam rá többé, hogy innen tovább menjek valaha... S azóta itt vagyok mindig a helyt és gyönyörködöm ebben az én egyetlen drága kis ligetemben és nem szándékozom innen tovább menni soha.

Pedig hej! be rég ideje már annak, amit elbeszéltem! Azóta megrémültem; meg is kopaszodtam egészen. de még most is olyan élvezettel, olyan gyönyörtelt szemekkel nézem és bámulom ezt a kis zsuzsut, mint a legelső napon.

Igyekeztem is mindenképpen hasznára válni, és megteszek tőlem telhetőleg mindent, amível néki örömet szerezhetek. Itt állok őrt felette, s termetemmel védem széltől, vihartól. Fürge kis patakocskákat küldök le hozzá, hogy öntözzék, üdén tartsák, megelevenítsék. S éjelente sűrű pártázatból szőtt takarót bocsájtok rá, hogy hideg le ne tarolja virányait. Olyan részvéttel kisérem életének minden mozzanatát! Visszahat rám minden, ami véle történik... Ha sötét felhő árnya vonul át rajta, az én homlokom is beborul; elkomorulok. Ha kiderül felette az ég, én is újra mosolygok 's meghitten integetek feléje. ha öröme van, én is véle örülök; ha valami bánatja, én is vele érzem azt.

Sokáig, nagyon sokáig csak egy-egy pásztor fordult meg itten nyájával. Az utóbbi évek alatt azonban egyszerre cifra úri nép kezdte felverni a magány csendjét.

És énnekem ez - nem tagadom - elég rosszul esett. Azt képzeltem, hogy az én drága ligetemnek terhére van ez a zaj, ez a jövés menés. Hanem azután lassanként csak bele nyugodtam ebbe is. Láttam, hogy mindez nem bántja a kis ligetet; hogy mostan is épp úgy virul mint előtte.

De ugyan, hogyis lehetnénk olyan irigy? Elgondoltam, hogy ezeknek a vendégeknek, kik ide sereglenek, Talán szintúgy szükségük lehet üdülésre, gyógyulásra, újjászületésre, mint énnekem volt mikor idejöttem; talán majd ők is épp úgy fellelik itt ezt, amit én felleltem annak idején...

A boldogság jószívűvé tesz. - Én is kívánom hát, találja itt mindegyik azt amit keresni ide jött; 's mutassa meg az én kis ligetem rajtuk is újjá teremtő, csodatévő erejét; hogy az élet nehéz munkáján ismét teljesen megedzve, testben, lélekben megifjodva, hagyhassák el a szép

* Ez az írása a "Stîne de Valéi regék" című gyűjteményből való, mintegy önvallomás, amely jól mutatja Czárán érzésvilágát a Bihar felfedezése előtt és után. Különösen találónak tartom a dőlt betűkkel szedett mondatokat. (Szerk.)