A harmadik Sella-torony

Plivelic Iván

1997 szeptember, 3 - csönget a telefon:

"Itt Quitt András beszél Budapestrõl, holnap indulunk a Turista Szövetséggel a Sella csoporthoz... (hû a mindenit, milyen táviratos stílusú!) Meg tudnád magyarázni, hol történt a szerencsétlenség a szegény Rudival? Tudomásom szerint csináltatok valami mûemléket is neki"

Hát ez hihetetlen, negyeven év után megjelenik a régi túratárs, s percek alatt szeretné megtudni, amit én talán már majd el is felejtettem. Szerencsére rögtön kapcsolok: hát azt nem lehet elfelejteni, az valamit belevésett az énembe.

"Bandikám, egész véletlenül pont most, négy nappal ezelõtt voltam ott, felvettem fotóra és videóra is a baleset színhelyét. Mikor ott vagytok a Passo Sellán - te érted mit jelent a Passo - akkor nyugat felé nézve láttok három toronyszerû képzõdményt, a harmadik az, összetéveszthetetlen a ferde repedés miatt, ami jóformán kettévágja. Ott maradt függve felette néhány tíz méterrel a szegény fiú. Egyébbként nem lett semmi emlékmû felálitva, csak eltemettük a Val Gardenai Selva községben, ki tudja megvan-e még a sír... Évek óta nem megyek arrafelé"

"Kösz a segítségért, üdvözöllek" s már zárja is a vonalat még mielõtt hozzátennék egy fontos utasítást - az internacionális telefon pénzbe kerül. Remélem jól megértette. Félreértés elkerülése miatt talán hasznos lesz részletesen megírni neki, mi történt. Nem is tudom, küldtem-e akkor valamit haza, ha igen, az elkallódott. Szerencsére maradt egy másolatom, na meg maradt valami kitörülhetetlenül az agyamban is, nehezen tudja az ember az ilyen emlékeket elfelejteni.

Nézem az összegyûrt 19 oldalt jellegzetes szamárbetûimmel; lefordítom jóformán szórol szóra, kivéve a szükséges korrekciókat. Most jobban ismerem az olasz nyelvet, s a magyart is visszanyertem eléggé. Ha nem, akkor majd valaki kijavítja. A megsárgult papír tanúsítja, mennyire rohan az idõ - jövöre éppen negyven év lesz azóta. A magyar fordítása pedig már 1999-ben megy a megmaradt barátok kezébe. 

Lássuk csak a kéziratot:

"Még egyszer visszajöttem Selva di Val Gardénába. Meglátogatni régi barátomat, Rudit, talán az utolsó alkalommal.

Itt, ezen a helyen temettem el saját kezemmel két derék hegyilakó segítségével. Ugyanazokkal a kezekkel szorítottam pár órával elõtte Itália napjátol megbarnult csontos kezét. A Fény mit végre saját szemével látott. Utolsó kézszoritás a barátság nevében. Most, a szürkülõ délutánban, az inzisztáló hideg esõtõl ázva szenteltem egy majd ismeretlen de ezért nem kedvesebb barátnak. Alkalmi társaim, nyilvánvalóan hozzászoktak a hasonló körülményekhez, s szívüket nem érintve szorgalmasan mûködtek közre láthatólag minden probléma nélkül. Talán pénzért, talán kényszerítve a Községházától, kifejezetten nem a kölcsönös barátság jegyében egy ismeretlen iránt, habár annak a neve igen ismerõsnek tûnik:

Santora Rudolf, élt ... évet, nem tudnám mennyit, legalább kettõvel többet mint én, azidõben 23 éves. Most az esõtõl lemosott sírkövön már nem látható. Tehát a vezetéknévbõl ítélve olasz eredetû lett volna? Igazat adva a falusiaknak, akik rögtön észlelték, mondhatnám, hogy Rudi visszajött õsei földjét megnézni és... ott meghalni.

A rögök monoton zuhogása ritmikusan követte lázas gondolataimat. Körülöttünk néhány kíváncsi - talán egy hullatolvaj is és... a túlélõ K. Pite, a régi barát, aki Svédországba menekült a halottal együtt '56 után. Eljöttek megvalósitani hosszú ideig táplált álmukat: megmászni a Dolomitok híres csúcsait. Mindannyiunk, a természetbarátok vágyát, kik bezárva a kis szûk országba azt hittük, sohase fogjuk meglátni. Nekünk kevés kivételezetteknek ez megadatott. A két fiú részérõl ez volt az elsõ s egyben utolsó kontaktus az annyira ábrándozott sziklákkal. Rudi itt marad pihenni örökre az álmodott csúcsok alatt - a másik, megrendülve s megundorodva elmegy a messzibe, s róla semmi hír többé. Érdekes sors: én vagyok az egyetlen s pont a legkevésbé adatott akinek megadatott, hogy álmait megvalósíthassa s Itáliában élhessen, sõt, még késõbben egy kis hegyi lakást is megvehessen a Dolomitokban. Három annyira különbözõ sors!

Nincsenek hivatásos sírásók Selva falujában, tehát improvizált felajánlásom kapóra jön - mondhatnám majdhogynem óhajtott is, s úgy lett elfogadva mint a legtermészetesebb spontán közremûködés: a falusiak elvárták tõlem, hogy tiszteljem meg utoljára megkínzott társamat, talán ez maga is egy régi helyi szokás maradéka. Nyilvánvalóan nekem igazában új volt az egész; sohase gondoltam, hogy egyszer a sírásó alakját valósítom meg. A körülmények, kiváltképpen a tragédiák felnevelik egyik napról a másikra az embert, s én éreztem, milyen gyorsan tudtam az új, nem óhajtott szomorú szerepbe beszállni. Helyemen voltam, azt csináltam, amit az emberek tõlem vártak.

Pite visszautasította, ellökte a felajánlott lapátot. Nem akart semmiféle látható módon résztvenni a ceremónián. Látszólagosan nyugodt arccal, szigorú de nem túl szomorú szemmel, kicsit elhúzódva, majdnem közönyösen követte az eseményeket. Hirtelen egy új, ismeretlen s nem túl megközelíthetõ embert láttam benne. Csak a fiatalkori öntudatnélkülisége akadályozta meg, hogy felfogja a történtek nehézségét... avagy talán túl sokat látott és értett meg, mialatt õ is oly közel találta magát a Halálhoz? Ki tudja? Ezek mind feltevések, amelyek nem zárnak ki más lehetõségeket.

Lassan a szemerkélõ esõ betöltötte a jelenlévõk nyomait a nedves földön, az est rohamosan közeledett ebben a gyászos júliusi hónapban, 1958 esztendejében. Az alacsony felhõk a szent telket környékezõ csúcsokon Wagner: Istenek alkonyatára emlékeztettek. A többiekben feltehetõen hozzájuk közelebb álló gondolatokat gerjesztett; egy családtag elmúlását, egy gyermek korai elhalálozását vagy más szerencsétlenül járt hegymászókat emlékét, akik errefelé keveredtek. Csupán azon a huszennegyedikén Rudin kívül még négy ember halt meg a Marmoládán s a közeli hegyekben. Saját magam számára az alig két napja elkezdett hegymászás végét is jelentette. Három év óta a katonaság miatt nem mehettem a hegyekbe. Ferrara is túl mesze van a szûkpénzû ösztöndíjas diáknak. Most, hogy mindennek vége, én is, testileg nem, de lelkileg igen megsebezve, szívemben megundorodva elhatároztam: sohase fogok többé sziklát mászni. Vége az alig elkezdett kalandnak, nem marad más, mint a fájdalom.

Az egésznek a kezdete a magyar Pilisi és Oszoly dombokon született, ahol egy kis vékonypénzû baráti társaság igyekezte régi vacak kötelekkel s rozsdás szögekkel szimulálni az Alpok meredek falait, a magas csúcsokat, a gleccsereket. A miniatûr kis sziklaiskolákban megtalálhatók mind a szûk repedések, a hatodfokú kiálló meredekségek és a lehulló kövek, de mind kicsiben, túl kicsiben. Hiányzott a legfontosabb tényezõ, az edzés, a hosszú órákig tartó fáradságos megközelitõ gyaloglás, a nagy szintkülönbségek szédülés-érzete s végülis a legfontosabb: az idõjárás szeszélyes befolyása. Technikailag eléggé fel voltunk szerelve, de nálunk, ha az idõjárás rosszra fordult, akkor hamar le lehetett szökni a néhány tízméteres falakról. A fáradtság nem tudott oly magas kimerültségi fokra jutni, mint a magas hegységekben. A mászóiskola kétségkívül hasznos és szükséges volt de... nem elegendõ a dolomiti óriások kihívására. Az igazi, gyakorlati tapasztalat hiánya a végére tragikus bukást okozott. Íme így és miért történt:

Megérkeztünk hárman a Sella csoport azon részének lábához, ami a Val Lasties betorkolásától egészen a Sella hágóig (Passo) vezet. Letettük a sátrat egy mesés mezõre, közel a Lasties patakhoz - ma már évek óta tilos ott tanyázni. Utána felsétáltunk a meredek fal lábához, ahol szokásosan sok ember látható a kapaszkodásban. Nem ebben az órában; mi sem igazi hegymászásra, hanem csak egy kis gyakorlatra gondoltunk. Igazában csupán õk ketten tréningeztek a másnapi feladatra mivel engem egyáltalán nem tartottak alkalmasnak ilyen feladatra. Nem lettem volna a kötélparti harmadik tagja. Ez ugyan bántott engem, de mit tehettem? Igazuk volt.

Nekiálltak tanulmányozni utikalauzukat; egy régi német nyelvû kiadványt, amit Pite fordított, mondván jól ismeri a nyelvet. Részemrõl hamarosan kételkedni kezdtem nyelvismeretében.(Mivel õk Svédországba menekültek, a német nyelvet csak úgy-ahogy ismerték. Ez késõbb teljesen bebizonyosodott.) Kevés hiányzott, hogy tragikus végem legyen! Mutattak nekem egy "könnyû" repedést, ahol "minden nehézség nélkül" fel tudok mászni. Nem emlékszem, milyen fokú nehézségrõl beszéltek, de aztán eltûntek valahova a komoly melóra.

Elkezdtem felfelé gyalogolni, s az egyre sûrûsödõ nehézségekre nem tudtam mit mondani: talán az én tapasztalatlanságom miatt oly megerõltetõek, avagy nem jó helyre irányítottak? A fene tudja, mentem, míg dübörgött ifjú szívem a szokatlan fáradtságtól meg a magas szokatlan szinttõl. Már másztam kézzel lábbal, elérve egy egyre meredekebb, egyre szûkebb repedésbe. Egyszercsak két függõleges fal között találtam magamat, lehetetlen a meredekségen tovább menni. Egyetlen lehetõség átlendülni a repedés másik oldalára, de hogyan? Alkalmasnak látszott egy kb. 60 centi magas behemót kõdarab pont elõttem. Úgy be volt ékelõdve a sziklafalba, mint Arthur király kardja. Ha rákapaszkodom, gondoltam, akkor ingaképpen átlendülhetek a túloldalra, ami még alkalmasnak mutatkozott a kapaszkodásra, ámbár teljesen meredeken. A probléma ott volt: megtart a kõ vagy lezuhan testem súlya alatt? Nem tudtam kiböngészni, szilárdnak látszott, de amikor próbáltam megmozgatni, mintha remegett volna. Persze ez lehet az én izgatottságom miatt is, bátorítottam magamat. Lehetetlen másképen megtudni, meg kell gyõznöm idegrendszeremet, rá kell kapaszkodnom. Csak egy gyakorlati próba adta volna meg a választ - ami fatális végû lett volna, ha a kõ lehúz az immár több száz méter mélységbe. Hosszú ideig tûnõdtem a dolgon, nem akarva gyáván visszavonulni. Be akartam bizonyítani társaimnak, hogy én is tudok sziklát mászni! Gyanakodtam is; talán tényleg nem jó helyen járkálok, de aztán elhatároztam magamat. Elõször is csináltam néhány felvételt a Closter fényképezõgépemmel. Legalább lássák az élõk, hova másztam fel! Ezután rákapaszkodtam két kézzel a kiálló kõre, és nagy ívvel átlendültem a túloldalra. Õszintén szólva úgy tûnt: a kõ tényleg mozog a kezem alatt. Nem sokáig tartott örömöm: pár méter után teljesen befejezõdött a hasadék, vissza kellett fordulnom. Ki tudja, megtart e még egyszer a kõ, vagy meglazult testem alatt? Nem volt más, ki kellett próbálnom. Ismételten érezve a kemény anyag rezgését, valószínûleg idegeim megfeszítése végtében míg visszarepültem eredeti pozíciómba. Lemenet vettem észre, hogy néhány tíz méterrel odább emberek mennek felfelé egy ösvényen. Akkor tényleg rosszul igazitottak el? Nem volt már kedvem kivizsgálni.

Végtelennek látszó s-kanyarokon keresztül értünk le éppen jókor, hogy egy kis tábortüzi összejövetelen részt vehessünk. Két német turista, egypár helyes lány és én, akit kinevettek hiányos német nyelvtudásomért. A végén behúzódtam a hangtalanságba. Különösképen bántott a gúunyos nevetés az én "Ich liebe in Italien" mondatomért aminek igazában "Ich lebe in Italien"-nek kellett volna lennie: én Olaszországban élek. Az igaz; van különbség az "élek" és "szeretek" szavak között, de elvégre én Olaszországban éltem is meg szerettem is. Nekem elvileg ugyanazt jelentette: élni egy helyen s azt nem szeretni az õrültség, de úgy látszik, barátaim ezt nem értették. Õk egy olyan nép közé kerültek, amelynek nem értették meg a mentalitását, amellyel nem tudtak semmi közös kulturális alapot felfedezni, amely elridegítette mentalitásukat. Gondolták, velem is így történhetett.

Hogy mennyire deformált mentalitást nyertek a két évi svéd tartózkodásban, arra elég mondani, hogy jelenlétemben is svédül dumáltak maguk között! Éjjel a sátorban, míg kettõjük közt feküdtem, fejem felett röpködtek az érthetetlen szavak, talán rólam beszéltek, talán valami káros dologban törték a fejüket? Én hallgattam, s lassan álomba merültem.

Úgy hirtelen ébredtem fel, kint ragyogó napsütés, barátaim eltûntek, valószínûleg már utaznak a Sella torony felé. Úristen! Itt hagyták a kocsit; gyalog mennek az õrültek! Így rengeteg értékes erõt és idõt vesztenek, míg a szikla lábához érnek. Az a hegy túloldalán oly messze van, hogy tegnap nem is mentünk odáig. Nem tudom, túlzásba vitt természetszeretet, büszkeség vagy a benzinspórolás ösztönözte õket erre a butaságra. Sohase tudtam meg az igazi okát, ami Rudi életébe került. Reggeli után lesétáltam Canazei városkájába a busz menetrendjét megtudni, ami napokon belül a Garda tóra vitt volna.

A história többi része kicsit homályos, egyes részeket csak következtetésekkel tudtam kihámozni konok barátomból.

Már sötét este s a haverok nem érkeznek. Mindinkább idegesen mászkáltam a sátrak között, a német leányzók se tudtak megnyugtatni. Kilenc órára már nem bírtam magammal s felküldtem a két német mukit a Volkswagen kocsijukkal a Passo Sellára hírt szerezni. Magamnak fogalmam se volt, hogyan kell a kocsit vezetni, így nem tudtam elmozdulni onnan. Visszajöttek a már sejtett rossz hírrel! A két magyar csapdában maradt a toronyfalon, már adtak jelt segítségre, de a pozíció olyan, hogy sötétben megközelíthetetlen. Mondták; már több mint húsz gyakorlott alpinista várja a hajnali órát a menedékházban, hogy elinduljanak a mentésre. Egyetlen lehetõség felmenni a csúcsra és onnan egy acélkötél segitségével leereszkedni barátaimhoz. Mindenesetre, mondta a két német megnyugtatásomra, a fiúk jól érzik magukat. Aludjak csak nyugodtan.

Kellemetlen, izgatott éjszakám volt remények és félelmek közepette. A reggeli napsütés aztán kicsit megnyugtatott s így javított humorállapotban felsétáltam a Sella hágóra. Útközben, emlékszem, még a távolban tündöklõ Marmolade hegyet is lefotóztam.

Fél tizenegy lehetett, amikor megérkezve már messzirõl látván többen bámulnak a torony felé áhítatos csendben. Én a tornyot csak fényképrõl ismertem addig, azután bevésõdött agyamba. Kis maradék reménnyel megközelítem a társaságot, kérdezve kikrõl van szó. Õk lennének, hogy vannak, mi töténik? Mondjanak már valamit az Isten szerelmére!

"Az egyik meghalt, a másik ott függ a falon!"

Micsoda rettenetes szentencia e kevés szóban! Megfogtam az óriási messzelátót, de semmit se láttam, annyira remegett a kezem, mint az õszi levelek. Szemembe is könnyek szöktek, lehetetlen volt kontrollálni idegeimet a hirtelen változástól. Elõzõ pillanatban mentve tudtam õket, s most derül ki, hogy egyikük meghalt, nem tudom melyik, a robbanásszerû változás még nagyobbá teszi a tragédiát. A Halálra mindig reagál az ember, de itt, a természetben még nyomasztóbban éreztem a különbséget az Élet és a Halál között. Ott emelkedett elõttem a büszke gyilkos torony gyönyörûsége, fenséges mérhetetlensége. Valami olyan sohase látott óriási dolog, amit nem hittem volna létezõnek se. Elbûvölõ és félelmetes, elragadó és rettenetes - egyszóval leírhatatlan. Miként is merhetünk mi, kicsi emberek, kihívni, megbirkózni vele?

Elindultam mint egy alvajáró a torony felé, velem szembe jött a szûk ösvényen egy csendes, néma csoport - nem tudtam még kivenni arcukat. Magamon kívül léve nem értettem az egészbõl semmit, mintha a szerencsétlenség saját magammal történt volna.

Hirtelen észrevettem Pitét az érkezõk között. Lesütött szemmel, mogorva arccal jött felém, de járása nem árulta el, hogy majdnem egy napot töltött el mozdulatlanul a falon. Furcsa módon igen nyugodtnak, mondhatnám kívülállónak láttam, mint akire nem is vonatkozik az egész ügy. Én azt gondoltam volna, hogy le van törve, hogy emberibb arcot mutat, de nem; odaért mellém, rám se nézett, össze se ölelkeztünk, mint ahogyan én feltételeztem, s tovább ment szótalanul. Miért ez a nagy tartózkodás?

Míg a mentettet elhelyezték a hágói menedékház egy szobájában, én lementem két úrral az autóért és a holmiénkért. Visszaérve pont kereszteztük a mentõk második csoportját. Hozták szegény Rudi meggyötört testét egy zsákban, kinézésérõl azt hitted volna, hogy krumpli van benne. Megrázkódtam; a test hihetetlenül kicsinek tûnt a szövet burkolása alatt, inkább egy kisgyerekre gondolt volna az ember, minthogy egy velem egymagasságú felnõttre. Nekem érthetetlen volt, hogyan képes egy test ilyen kicsire összezsugorodni! A zsák baljós kinézete, a történtek részletes leírása mind olyan nyomasztó, hátborzongató színjátéknak tetszett.

Aztán letették Rudi megkínzott testét a hegyi kápolna hideg kövezetére. Arca letakarva, teste a lepel alatt is láthatólag összecsavarodva, mindez szívfacsaró látvány, a legrosszabb pillanata az egész esetnek. Én, aki nem sírt apjáért (s nem fog sírni anyjáért se) se az ötvenhatos meggyilkoltak láttára, most már nem bírtam magammal, sírva fakadtam. Olyan ismeretlen intenzitással, olyan meghatódottsággal, amit sohase éreztem, sohase tapasztaltam, talán azért is, mert váratlanul, hirtelenül történt minden. Kegyeletes, de természetellenes is. Azóta se éreztem semmi hasonló méretû meghatódottságot, s remélem, nem is fogok többé az életben. (És mégis megtörtént mikor egy másik fiatalkori barátom, Darvas Johan elhunyt.)

Délután áthelyeztük magunkat a Gardena völgy Selva nevû községébe. Evvel hirtelen s nem tervezett módon befejezõdött közös túránk. Szerencsétlen barátunkat betették egy nyitott kunyhóba az éjjelre egy égõ gyertya mellé. Senki se õrködött felette, én se válalkoztam rá, mert most már félelmetesnek látszott, s egyben úgy idegennek is, mintha sohase ismertem volna.

Mi ketten nem messze letettük a sátrat a folyópartra. A következõ éjszaka életem egyik legfélelmetesebbje volt; hullott az esõ, fújt a szél mint az orkán. Nem tudom, mi lett volna, ha nem bújok bele a Rudi hálózsákjába! Valószínûleg belefagyok.

Reggelre egy teljesen megváltozott táj mutatta magát: az egész Sella tele friss fehér hóval, jóformán le egészen az aljáig. A hõmérséklet lezuhant a téli fokra. (Visszamentem oda a karácsonyi vakációk alkalmával 1958, 59 és 61 telén is, és mindig kevésbé volt hideg, mint azon a napon, pedig kb. ugyanúgy voltam mindig felöltözve, mint akkor). Ha ez az elõzõ éjszakán történik, akkor bizony Pite se meséli el, mi történt a falon, mert rövid nadrájában ott fagy nyomban. Furcsa módon ez se hozta ki a sodrábol, nem mutatott különös örömet, hogy megúszta ezt is. Látszólag semmi se tudta kitépni õt olimpiai nyugalmából

Lassacskán aztán megtudtam sokmindent, amíg fordítottam olaszra a csendõröknek.

Túl késõn érkeztek a torony aljához (mint mondtam, órákig tartó gyalogolás a sátrunktól), fáradtan a legalább 500 méter szintkülönbségtõl is. Nekiálltak az úgynevezett Via Jan-nak, ami ugyan csak III-as nehézségû, de hamarosan idõproblémák keletkeztek a felszereléssel kapcsolatban. Ráadásul hagytak elõzni két csoportot is. Sisak nélkül a zuhogó kövek alatt keresték és elvesztették több ízben a helyes utat, tehát a toronytetõre túl késõn, délután négy órakor érkeztek egy óriási vihar közepette. A zuhogó esõ és szél mellett leginkább a sistergõ villámoktól féltek. Egyik a másik után ütött be közéjük a ménkû õrületes dübörgéssel. Úgy zörgött a lég, mintha millió szúnyog lebegne s az atmoszféra annyira telve volt az elektromossággal, hogy minden hajszáluk az égnek meredt. A fémbõl levõ tárgyak hozzáértetlenek s az egész helyzet feltarthatatlan. Le kell menni innen a leggyorsabban, mondták, s itt történt a nagy hirtelenségben, hogy elhibázták a normális utat ami ugyancsak III-as nehézségû volt. Alig láttak valamit a sötétségtõl, s így az idegesség és a borzasztó félelem elvett tõlük minden lehetõséget, hogy higgadtan felbecsüljék a tennivalókat. Egy rövid veszekedõ vita után el kellett határozni magukat a legkevésbé rosszra. Nyilvánvalóan nem lehetett a német utikalauzba nézegetni, amit egyébbként is csak a Pite ismert - eléggé gyéren, utóbbi tapasztalatom szerint.

Le innen, akármi módon, üvöltötték a süketítõ viharban alig hallva egymás hangját. A leszállás közben hamarosan valami meredek falakra kerültek. A benne levõ hézagok, repedések mind zuhataggá változtak, öntötték a vizet és a köveket a fiúkra. Valami hibás stratégia jegyében elhatározták, hogy párhuzamosan ereszkednek le két közeli vízzel teli kanálisban. Szerintük ez gyorsította volna a leereszkedést, valójában késleltette, mert a nagy zajban nem értették meg s nem is látták egymást. Így mindkettõ saját módján igyekezett minél hamarabb leérni, ámbár az összekötõ kötél ebben igencsak zavarta õket. Nem látták, nem hallották egymást; vakon menekültek a rémes zivatarban. Elérkezett a szürkület s még mindig ott lógtak a falon; fogalmuk se volt, melyik részén találják magukat. Végre sikerült egyesülni, de akkor meg egy másik szerencsétlenség tette még drámaibbá a helyzetet: egyetlen kötelük beragadt valahol fenn a hasadékban, nem volt mód kiszabadítani. Erre rettenetesen összevesztek, mondta Pite, de egyiküknek se volt már ereje, hogy fölmásszon kiszabadítani. A síkos fal is lehetetlenné tette a kapszkodást. Érdekes és sajnálatos módon - nekem úgy tûnt - nem jutott eszükbe a Pruszik csomóhoz folyamodni. Pedig, emlélszem, azt többször használtuk az Oszoly falon. Ez volt a Vég kezdete, mert nem volt meg a szükséges tapasztalatuk. Talán ha elhatározzák s ott maradnak mozdulatlanul, akkor... ki tudja?

Két kis kötéldarab maradt csupán, amit levágtak a beragadtból, semmi más. Gondolták, egyesítve le tudnak érni arra a hatalmas ferde sziklapárkányra, amit a hamis fény oly közelinek mutatott. Az utolsó fénysugarak vagy talán a felizgatott lelkiállapot, ki tudja, annyira közelinek mutatták az igazában legalább hatvan méterre fekvõ, bivaknak alkalmasnak mutatkozó párkányt. Annyira közel, s mégis...

Ezután elérkeztek az utolsó, végzetes elhatározásra, amit nem kellett volna megtenni. A számtalan veszekedéstõl minden higgadt megfontolás lehetetlenné vált. Az egyetlen megmaradt szög bevésve a falba biztosította Pite kényelmetlen helyzetét, míg Rudi az összecsomózott kötelekkel a híres Dülfer módon gondolt leereszkedni a sötétedõ sziklaperemre. Ez volt az utolsó hiba: A kötél rövid volt, félt, hogy amikor a végére ér, az kicsúszik a jobb kezébõl, így gondolta, ezt megakadályozhatja, ha odaköti a mellére. Biztosítás helyett csapdát állított saját magának. Amikor a kötél végére érkezett, észrevette, hogy még nagyon messze van az óhajtott sziklaperemtõl. Pillanatokon belül elkezdõdtek a bonyodalmas nehézségek. Tudnivalóan a magasból jövõ kötél a bal combján keresztül felfutott hátul a nyakára s onnan le a jobb kezébe a használati utasítás értelmében. Azaz futott, míg volt belõle, aztán hirtelen kifutott a kezébõl s megakadt a mellén levõ csomónál. Szakember részére rögtön világos, milyen rémületes hiba történt, aki nem érti a dolgot, igen könnyen kikísérletezheti: a test súlya ilyenkor már teljesen a nyak hátsó részére nehezkedik s nyomja azt le a melle felé mindinkább szoritó erõvel. Szegény Rudi egy kibírhatatlan helyzetbe került, a testsúly nyomása alatt feje egyre inkább a mellkashoz szorult, álla mind jobban nyomta a bordáját, leírhatatlan fájdalmat érzett. Agya már nem jól mûködött a lelassuló vérkeringése miatt, már nem látta tisztán a helyzetet, kezdte elveszteni eszméletét. Higgadtabb vérû, gyakorlottabb embernek talán sikerül megszabadulnia a végzetes szorításból, ha hintaszerûen átlendül. Rudinak már nem volt ereje semmire. Egészen más lett volna, ha sikerül neki úgy egyszerûen lógni a kötélen, mert akkor hosszabb ideig kibírja s talán kieszkábál valami tennivalót. Felmászni a kötélen elképzelhetetlen fogyatkozó energiájával. A Vég közeledett, lélegzése egyre lelassult, ott függött mint egy rongybaba a mélységben, minden segítség nélkül, amit a társa nem nyújthatott. Utolsó lélegzetével kérte rimánkodva Pitét, hogy vágja el az átkozott kötelet, gondolta jobb lezuhanni a közelinek látszó sziklaperemre mint megfulladni. Igazában nagyon messze volt, talán hatvan méterre is alatta.

Felette a másik didergett vékony rövidnadrágjában két bizalmatlan szöggel biztosítva. Kimeresztett szemmel fürkészte társát a sötétedõ viharban, hallgatta síránkozását, de nem tudott segíteni. Bizonytalan helyzete, fogyó ereje nem engedte meg, hogy megkísérelje felhúzni barátját. Kénytelen volt a haldokló egyre gyengébb siralmas szavait hallani a süvítõ szélben, nem tudta magát kivonni a borzalmas élménybõl, ámbár saját magát is épp elég életveszélyes állapotban találta. Szivszaggató jajongásai majd megõrjítették, de nem tudott eleget tenni barátjának, amikor az kérte, vágja már el a nyavajás kötelet, mert jobb lezuhanni mint ott megfulladni. Ezt se tudta vagy merte vállalni. Nem akarta elvágni a kötelet mint ahogy Rudi kérte, mert félt, hogy a mentõk a sziklán összezúzott testbõl esetleg egész másra következtetnek, például arra, hogy akarattal meggyilkolta társát, amikor elvesztette fejét egy veszekedés alatt. Ez kétségkívül egy elfogadható indok, ami persze nem küszöböl ki más okokat. Ha elvágja a kötelet, azt sem éli túl a szerencsétlen Rudi, mert mint másnap kiderült, tényleg hatvan métert zuhant volna, hacsak nem le egészen a torony lábáig a mélységbe.

Ott maradt a két elhagyott árva. A haldokló zokogása égbe meresztette a haját annak, aki remélte, hogy túléli a rettentõ kalandot. A haláltusa eltartott egy jó negyedóráig, talán hosszabb ideig, örök idõnek tûnt mindkettõjüknek. A jajongások mind gyengébbek, szaggatottak, anyu, anyu, segítség... az utolsó sóhajtás és azután semmi, csak a süvítõ szél a hideg sötétségben.

Pite helyzete se volt irigylésreméltó. Kétségekkel telve önmaga sorsára nézve, ott állt a jelenben a két szöghöz kötve, rövid kis nadrágjában, minden meleg ruha hiányában. Megfelelõ felszerelések hiányának tudatában világos, hogy nem tud saját maga leereszkedni a csapdából. Kivette fényképezõgépébõl a filmet, amire órákkal elõtte szenzációs sziklamászó eredményét szerette volna megörökíteni. Nem tudott belõle nagy észrevehetõ lángot kicsalni: a tudomány pont éghetetlenné varázsolta az anyagot. Remélte, valaki csak észreveszi, hogy nem jöttek vissza a toronyról. Ezekután nem maradt más, mint a kiömlött tejen síránkozni, elgondolni, milyen szeleburdi módon, gyakorlatlanul s megfelelõ felszerelés nélkül vágták be fejszéjüket egy náluknál sokkal magasabb fába. Ismételten visszament gondolataiban az egész nap eseményeire, kutatva a végzetes pillanatot, a meghatározó téves mozzanatot, miután már nem volt visszakozás.

Másnap hajnalban kezdték a nehézkes mentési mûveleteket. Lehetetlen volt a függõleges falra felmászni, tehát elõször is fel kellett mászniuk a normál úton a csúcsra, és onnan egy acélkötelet küldtek le, aminek segítségével az élõ leereszkedett az alapfalhoz. Az elhunyt alpinistát egy VI.-nál nagyobb nehézségû falon találta a leszálló mentõ. Akarva se tudtak volna rosszabb helyet kiválasztani barátaink, maguknak a mentõknek ez volt a környék egyik legnehezebb mûvelete. Ha jol emlékszem, úgy húsz-huszonöt fõ körül lehettek, nyilván azért annyian, mert rögtön megértették, hogy milyen komoly dologról van szó.

A szerencsétlen fiú testét betették egy egyszerû fakoporsóba. Említésre méltó, hogy ebben a szomorú légkörben is volt egy érzelem nélküli ismeretlen zsivány, tiszteletlen a halott iránt. Mikor vitték másnap temetni, felfedezték; hogy valaki ellopta a kalapácsát! Emléknek vagy pénzért eladni, nem firtattuk, de nagyon elszomorított az ördögi cselekedet. Sohase tudtuk, meg ki volt, aki éj idején vakmerõen bemerészkedett a kápolnába s levágta övérõl a szerszámot, amit illem szerint vele kellett volna eltemetni. Nagyon elgondokoztató, az biztos! Éppen úgy, mint Pite viselkedése is, amit máig se tudok megérteni, tehát nem is hívom igazi nevén, nem érdemli meg, hogy bekerüljön a Történelembe. Amint megérkeztünk Bolzánóba három napi helyi vizsgálat után, õ rögtön hangot változtatott irányomban is, elérkezve arra a vádra, hogy nem képviselem az érdekeit, vagy talán Isten tudja mi okból, összeszûrtem a levet az olaszokkal! Ez már túl sok volt, betetõzte kapcsolatunkat, s otthagytam a sorsára.

Utólag értesültem; az olasz hatóságok nem bíztak benne, és az autót (Ford Zefir six) egy hivatásos sofõrrel küldték vissza Svédországba. Az alak tiltakozott, mondván a pénz jó részét õ adta az utazáshoz, de nem hittek neki. Ez volt az utolsó hír róla.

Tévedések a tudatlansághoz adódva, a magashegyek ismeretlensége, a felszerelés hiányosságai és az idõvesztesség a közeledésnél, meg hagyni elõzni magukat, energiapazarlás, pánik, idegesség, veszekedés és fatális technikai hiba a kötelet mellére kötni, talán a bátorság hiánya is elvágni a kötelet, mindezek kellékei egy elkerülhetetlen - akart szerencsétlenségnek. A hosszú, háromnapi kihallgatás Selvában talán azért, mert mást is sejtettek a csendõrök? Nem akarok ehhez csatlakozni, ámbár a túlélõ viselkedése legalább is furcsának tûnt fel.

Azt hiszem nem fogok többé idejönni: a táj nagyon megváltozott, a falu nem az a meleg családias hely, hanem egy turisztikai metropolisz. Legfõképpen zavar az az új épület, ami elzárja a sírtól a vészes torony kilátását. Míg Rudi nézhette szerencsétlenségének színhelyét, volt egy fanyar megelégedése, immár az se. Ott maradt elhagyatottan, de nem a barátainak szívében, akik õt szerették.

1997. szeptember 21. - 1999. július 2.