                           |
|
| Mit búsulsz kenyeres, midőn semmid nincsen. Jó az Isten, jót ád, légy jó reménységben. Kinyílik az idő majd a jó tavaszkor, Hová két szemünk lát, oda megyünk akkor. Hogyne búsulnék én, én édes pajtásom. A temérdek gondok uralkodnak rajtam. Gondolkodásim közt se nyugton, se álmom, Lelkemet is bennem csak alig találom. Ki van az oldalon, rongyos a dolmányom, Hátam lapickáját veri a kalpagom, A tömérdek folttul nehéz a nadrágom, Zsíros ködmönkém is alig van nyakamon. A farkasbőrömnek lekopott a szőre, Palacka, pókháló a szögön belepte, Nem csalogat engem ifjúság öröme, Mert szennyes az ingem, nincs kifehérítve. |