                                                         |
|
| Az
országúton alkonyati csendben, Míg luxusautók suhannak tovább, Egy vén csavargó, s hű kutyája, ketten, Úgy andalog a két öreg barát. Míg napsütésben, hóban, fagyban, télben, Így vándorolunk hegyen-völgyön át. Zúg a szél, s táncra kél, S a szél viszi a csavargók dalát. Egy hosszú út csupán az élet, Amelyen mindannyian végigballagunk, Holnap mi lesz, azt sose kérdezd, Hisz csak a mának él a vagabund. Nincs otthonunk, bivakban alszunk, Lakbérrel hátralékban mi sosem vagyunk. Egy csikk, egy csók, ez minden álmunk, S ha megvan akkor boldogok vagyunk. Nincs egy lyukas vasunk, Így él a vagabund. Az országutat télben, hóban járva, Bár nem tudjuk, miként keletkezett, De annyi szent, hogy aki azt csinálta, Mirólunk hogy nem, megfeledkezett. Míg mások rendes szép lakásban laknak, Addig nekünk az országút jutott, Zúg a szél, s táncra kél, S a szél viszi a csavargók dalát. |