Kordos László: Magyarország barlangjai
 

VÍZALATTI ÖSVÉNYEKEN

A karsztos hegységek barlangjai a bennük tárolódó, rajtuk keresztülfolyó víz hatására alakulnak ki. Képződésük idején vagy teljesen vagy részben vízzel borítottak a járatok, attól függően, hogy a területen mennyi csapadék hullott, s hogyan jutott be a barlangba. Minden nagyobb karsztos hegységünkben találunk már teljesen szárazzá vált, feltöltődésnek indult üregeket ugyanúgy, mint aktív vagy időszakosan aktív, azaz földalatti vízfolyással rendelkező barlangokat. Nem ritka a karsztvízszint közelében nyíló föld alatti barlangjárat sem. Jelenleg tehát számos olyan barlang van Magyarországon, amelyekben karsztvíz található, s a barlangkutatók egyik legnehezebben legyőzhető akadályát képezik. A vízzel elárasztott barlangszakaszok, a szifonok legyőzése nemcsak bátorságot, szerencsét, hanem komoly felszerelést, szervezett munkát követel. A szifonok bejárása, átúszása, majd térképezése a föld alatti kutatások külön ágát alkotja: a víz alatti barlangkutatást.
Az első föld alatti merülést a világon először valószínűleg 1777-ben, az angliai Casleton melletti Peak-barlangban végezték. A dél-franciaországi Vaucluse-forrás krátere nemcsak Petrarcát vonzotta, hanem a búvárokat is. 1878-ban Ottonelli egy bárkáról nehézbúvár-felszereléssel 23 m mélységbe ereszkedett, ahonnan egy kötélre erősített golyóval még 50 m mélységet mért meg, de a forrásjárat alját nem találta. 1938-ban újabb nehézbúvár próbálkozott, s ő már 48,5 m mélyre jutott le. A méltán híres és népszerű Cousteau kapitány az általa kidolgozott s a későbbi könnyűbúvár-kutatásokat lehetővé tevő sűrítettlevegős készülékkel 46 m-ig merült. A Vaucluse-forrás titka még ma sem oldódott meg, bár a Telenaut nevű víz alatti robotot 106 m mélyre tudták küldeni.
Magyarországon a nyíltszíni búvárokkal együtt haladt a víz alatti barlangkutatás fejlődése. 1908-ban, Lóczy Lajos kezdeményezésére, a Balaton-monográfiához kapcsolódó, szerteágazó kutatások egyikeként, a fiumei Magyar Királyi Tengerészeti Hatóság búvárai leereszkedtek a Hévízi-tó forráskráterébe, s ott 22 m mélységet értek el. Geológiai és hidrológiai vizsgálatuk során 12 m mélységben barlangnyílásokat és repedéseket figyeltek meg. 1932-ben a BETE barlangkutatói ostromolták a Baradla-barlang Domica felé nyúló vizes járatát, a Styxet, amelyet augusztus 22-én Kessler Hubertnek és Sandrik Józsefnek készülék nélkül sikerült átúsznia. Az első könnyűbúvár-merülést hazánkban Dräger-típusú oxigénes készülékkel Rádai Ödön hajtotta végre 1957-ben, amikor megpróbált behatolni a Tapolcai-tavasbarlang víz alatti járataiba. Az 1960-as évektől kezdve egyre több könnyűbúvár figyelme fordult a barlangok felé. A Magyar Honvédelmi Sportszövetség Budapesti Elnökségének Könnyűbúvár Szakosztálya a Tapolcai-tavasbarlangban 1960. december 31-e és 1961. január 9-e között tíznapos kutatótábor alatt 300 m víz alatti járatot úszott be, amiből 214 m-t feltérképeztek, majd előbb fekete-fehér, később 1961-ben színes filmet forgattak. Ugyanekkor a Pécsi MHS és a Baranya megyei Idegenforgalmi Hivatal búvár barlangkutatói eredményesen merültek a Kis-Paplika-barlangban, az orfűi Vízfő-barlangban és az Abaligeti-barlangban. Az 1960-as években a Tapolcai-tavasbarlang eredményes búvár barlangkutatója, Hortolányi Gyula próbálta a fiatal és lelkes kutatókat maga köré gyűjteni, sajnos akkor még kevés sikerrel. Az 1960-as évek második felében több könnyűbúvár klub megerősödött, s tagjai egyre rendszeresebb, nagy technikai felkészültséget kívánó barlangi merülést hajtottak végre. Az elmúlt 15 évben különösen az Amphora Könnyűbúvár SC, a Ferencvárosi Természetbarátok Sportkörének Delfin Könnyűbúvár Szakosztálya, a Vörös Meteor SK Természetbarát Szakosztályának Nautilus könnyűbúvár barlangkutatói végeztek egyre kiterjedtebb kutatásokat. A Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulaton belül 1976-ban megalakult az összes hazai búvár barlangkutatót tömörítő Vízalatti Barlangkutató Szakosztály. E nagy jelentőségű szervezeti eseményt megelőzte a Karszt és Barlang című folyóirat 1974. évi ún. "búvárszáma", amely nemcsak hazai, de nemzetközi viszonylatban is egyedülálló. A kitűnő áttekintő, összefoglaló munka lelke és szervezője az 1977-ben huszonkilenc éves korában tragikusan elhunyt Plózer István volt. A magyar könnyűbúvár barlangkutatók több évtizedes munkáját siker koronázta, de jócskán akadtak még legyőzésre váró víz alatti járatok.
Legjelentősebb feltárásokat, új föld alatti vízzel borított és levegős járatok felfedezését a Tapolcai-tavasbarlangban, az orfűi Vízfő-barlangban, az esztramosi Rákóczi-barlangokban, a budai Molnár János-barlangban, a Baradla-Alsó-barlangban és a Hévízi-tó forrásbarlangjaiban értek el.
Határainkon kívül a romániai Csarnóházi-barlang szifonjának feltárása hozott kimagasló sikert. A Sebes-Körös (Crisul Repede) egyik mellékágában, a Jád völgyében található jellegzetes forrásbarlang már 1943-ban felkeltette Kessler Hubert figyelmét is. A barlang hat méter széles és négy méter magas bejáratán teljes szélességben kiömlő bővizű patak a belső részeken hamarosan húsz méter széles és három méternél mélyebb tóvá szélesedve állta el a kutatók útját. Kessler 1943. évi vízszintsüllyesztési kísérlete eredménytelen maradt. 1973-ban a kolozsvári Amatőr Barlangkutató Csoport (CSA) meghívására az Amphora kutatói a Csarnóházi-barlang szifonjában 23 m mélyre merültek, majd 100 m víz alatti járatban előrehaladva, szabad vízfelszínnel rendelkező, nagyméretű terembe érkeztek. Ekkor idő hiányában kutatásaikat abbahagyták, de azt megfigyelték, hogy a terembe a vízszint alatt kb. egy méterrel tág járatból víz folyik ki. 1974 őszén az újabb merüléseket már az előző évben feltárt terem száraz agyagdombjáról indították. Tovább haladva, kb. 15 m-es víz alatti út után újabb termet találtak, amelyből négy újabb járat indult, közülük kettőből patak folyt ki. A patakos főág folytatását több rohammal sikerült felfedezniük. Az első alkalommal a rendelkezésre álló 45 percből 25 perc már letelt, s vissza kellett fordulniuk, annak ellenére, hogy továbbjutásuknak nem volt akadálya. Másnap újabb három búvár vágott neki a négy órára meghatározott útnak, és 2 óra 15 percen át követték a patakot felfelé. Közben számos vízesést, termet, nagyobb beszakadást, nyelőbetorkollást, patakelágazást és összefolyást figyeltek meg. Az észrevehetően egyre kisebb méretű barlangfolyosóban az idő rövidsége miatt ismét vissza kellett fordulniuk. Harmadnap két búvár indult útnak, s az előző napi végpontot egy óra múlva érték el. További negyedóra múlva elágazáshoz jutottak, majd másfél órával később elérték a főág végpontját. Itt a mennyezet újból ellaposodott, víz alá bukott, szifont alkotott. Visszafelé bejárták a jelentősebb mellékágakat, amelyek végpontjait vagy szűk szifonok, vagy beomlott járatok képezték. Az újonnan felfedezett barlang méreteit csak hozzávetőlegesen tudták meghatározni. Mérőszalaggal lemérték a tíz perc alatt bejárt barlangszakaszt, ami 430 m volt. Így a főág hossza 3,2 km-nek felelt meg, az új járatok teljes hossza 4,0 km-re tehető. A régen ismert szakaszokkal együtt a Csarnóházi-barlang 4,5 km-re növekedett. Ezzel a tettel és felfedezéssel a magyar víz alatti barlangkutatás eddigi legnagyobb teljesítményét hajtották végre.
Ugyancsak Romániában értek el jelentős szifonúszást a Vörös Meteor Nautilus könnyűbúvár barlangkutatói 1973-1974-ben. A Bihar hegységben, Vársonkolyos (Suncuius) melletti Izbindis-forrás tavában merültek a Román Tudományos Akadémia Emil Racovita Barlangtani Intézet kolozsvári részlegének a felkérésére. 1973 decemberében harminc métert úsztak be, majd 1974-ben a kétfelé ágazó járatban hetven-hetven métert jutottak előre. Tágas, levegős barlangba nem sikerült bejutniuk, de igen jelentős mértékben segítették elő a Bihar nagy barlangrendszerének megismerését.
A sok hazai szifonúszás mellett - amelyekre az egyes barlangok ismertetésekor térünk ki - számos, eddig legyőzhetetlen víz alatti járat állt ellen a kutatók ostromának, amelyek remélhetőleg hamarosan megadják magukat. 

TAPOLCAI-TAVASBARLANG

Tapolca és a tavasbarlang ma már elválaszthatatlanok egymástól. Pedig a barlang története nem tekint vissza hosszú múltra. Valószínűleg 1902 januárjában kezdett kutat ásni Németh Ferenc a Kisfaludy utca 6. sz. alatt, Tóth Pál pékmester telkén. Ami ezután következett, vagyis a barlang felfedezését, érdemes az egykori tudósításból, a Tapolcai Lapok első évfolyamának 7. számából idézni: "Már 14 m mélyre lementek, midőn robbantás után észrevették a munkások, hogy a kút gödrének délnyugati oldalán egy nyílás támadt, melyen keresztül egy ember összekuporodva átbújhat. A kíváncsiság csakhamar rábírt néhány vállalkozó szellemű embert, hogy betekintsenek a nyílásba. Nagy meglepetéssel tapasztalták az első kutatók, hogy a szűk nyílás csakhamar egy szélesebb folyosóvá lesz, mely másfél métertől négy-öt méter magasságúvá is válik. Ma már úri emberek is voltak lenn tudományos eszközökkel, és elbeszéléseik után közöljük a következőket: A nyíláson keresztülbújva, a folyosó északkeleti irányúvá lesz és a kúttól nyolc méter távolságra már barlanggá szélesedik, melynek hossza mintegy 50 m. A barlang végén van egy tó, melynek vize 19 oC. A levegő hőmérséklete 19,5 oC. A tavon túl a szikla falában több nyílás van, melyen keresztülbújva ismét egy barlangba jut az ember, melyben roppant mély víz van. Tovább kutatva még több ilyen barlangra akadtak... A felfedezésről Redl Gusztáv polgári iskolai igazgató távirati értesítést küldött a Földtani Intézethez." A távirat valóban megérkezett, s Lóczy Lajos Jordán Károlyt és testvérét, Jordán Viktort küldte ki e hír ellenőrzésére. A Balatonfelvidék című lap tudósítója szerint a Pestről feljött urak megvizsgálták a barlangot, valamint megállapították, hogy a tapolcai tó vizének lecsapolása a barlangi vízszintet csak 10 cm-rel szállította lejjebb.
A felfedezés zaja hamarosan lecsendesült, s Tapolca lakói természeti kincsüket hasznosítani kívánták. A barlang megnyitásának gondolatát Vastagh János 1910-ben vetette fel, majd még az évben a képviselőtestületi gyűlés elhatározta az üregrendszer felmérését és megnyitását. Létrehozták a Barlangtársulatot, s megbízták Keszler Aladár építőmestert a kivitelezéssel. Keszler elkészítette a barlang térképét, 1911-ben elkezdte a lejárat ásását, s alig egy hónap alatt elérték a föld alatti eredeti üreget. A Tapolcai Barlangfeltáró Társaság 1912-ben a barlangot három évre bérbeadta Gróf Gyula tapolcai lakosnak, majd megtörtént a kiépített barlang műszaki hatósági átvétele. Ezen Lóczy Lajos is részt vett, s a társaság a barlang legnagyobb termét Lóczy-teremnek nevezte el. Az új barlanglejárat hossza vízszintes vetületben 26 m, amelyen 75 lépcső vezet le. A barlang legnagyobb hosszúsága 85 m, legnagyobb szélessége 15 m, s legnagyobb magassága 6,5 m volt. Az 1912. május 5-i ünnepélyes megnyitó idején a barlangban nyolc kisebb-nagyobb tavat találtak, amelyeket különböző színű villamos lámpákkal világítottak meg. Az új látványosságot már 1913-ban 19 iskola diákjai keresték fel, s megindult a balatoni fürdővendégek zarándokútja is. Az első világháború alatt a barlangot elhanyagolták, a villanyvilágítás elromlott. A helyreállított barlangban 1923-ban indult meg újra a rendszeres idegenforgalom, s Keszler Aladár, új részeket kutatva, egy régi kút beomlott nyomaira bukkant. Közben 1925-ben újra olyan hírek röppentek fel, hogy a barlangokra épült Tapolca elsüllyed. Ezt az akkori nagykanizsai földrengés híre váltotta ki. Az újságok követelték hivatalos szakértő meghívását és az igazság kiderítését. Berger Károly, a Barlang Társulat igazgatója felkérte Kadič Ottokárt a szakértői vizsgálatra, aki a sziklamászókkal együtt megkezdte a tavasbarlang felmérését, s átkutatták a tüdőgyógyászati pavilon építésekor megnyílt újabb barlangot, a mai Kórház-barlangot. 1937-ben Kessler Hubert is bekapcsolódott a kutatásba, s a vízszint mesterséges süllyesztésével újabb 145 m-t tárt fel, ezzel a barlang teljes hosszúságát 352 m-re növelte. 1938-1939-ben eltávolították az egyes tavakat elválasztó törmelékeket, így kialakult a ma is használatos csónakázó-körfolyosó. 1940 őszén az elhagyott vásártéri kút bontásával a barlangnak új bejáratát nyitották meg, de a valódi célt nem érték el, nem sikerült összekapcsolni a tavas- és a kórház alatti barlangot. A második világháború alatt egyre többször felvetették óvóhellyé alakításának tervét, ami nem valósult meg, viszont a berendezések tönkrementek. A barlang fejlesztése 1952-ben vett új lendületet, amikor az Idegenforgalmi Hivatal kapta kezelésbe. 1953-ban kimélyítették a csónakázó-útvonalat, s a második legnagyobb teremben Batsányi-emléktáblát helyeztek el. Rendbehozták a világítást, és új bejárati épületet készítettek. Megindult az egyre jelentősebb idegenforgalom. 1957-ben új fejezet kezdődött a barlang történetében: megjelent az első békaember, Ráday Ödön, akinek sikerült beúsznia a vízalatti járatok kezdeti szakaszait. Az MHS Budapesti Elnökségének könnyűbúvárai Hortolányi Gyula vezetésével 1960 novemberében kezdték el sikeres kutatómunkájukat. Az év végét tíznapos táborral a barlangban töltötték, s a csónakázó-körjáratból nyíló három szifonba beúszva, összesen kb. 300 m új járatot fedeztek fel, amelyből 214 m-t fel is térképeztek. Munkájukról - amelyet a sajtó élénk érdeklődése kísért - fekete-fehér vízalatti filmet készítettek, ezt 1961-ben a bécsi III. Szpeleológiai Kongresszuson, Kessler Hubert előadásával együtt be is mutatták. Később egy színes filmet is forgatni kezdtek, de azt nem sikerült befejezniük. A további búvárakciók és felfedezések várattak magukra. A Vörös Meteor Nautilus csoportja 1967-ben kezdte el a szifonok újravizsgálatát, és több éves munkával feltárták a csónakázójárat nyugati felén a több ágra szakadó, levegős termeket is tartalmazó Meteor-ágat, amely a Kórház-barlang felé halad. A másik, általuk feltárt jelentős vízalatti barlangszakasz a csónakázó-körjáratból északi irányba indul, és a Nautilus-ág nevet kapta. Kutatásaikkal újabb 200 m-es vízalatti járattal gyarapodott a Tapolcai-tavasbarlang, amelynek teljes hosszúsága 1974 végén már elérte az egy kilométert. 1974-1976 között sikerült feltárniuk az ún. Átjárót, amely az MHSZ-körjárat és a Meteor-ág között húzódik. A vele párhuzamosan futó 70 m hosszúságú vízalatti és levegős járatokat szintén sikerült megismerniük. Ezzel mintegy 100 m vízalatti járatrészt tudtak a búvárútból kiiktatni, ami nagymértékben megkönnyíti a további kutatásokat. Ennek már 1977-ben hasznát vették, mert a csónakázótótól északnyugati irányban kb. 180 m újabb körjáratot tártak fel az MHSZ-körjárat-Átjáró-Meteor-ág között, amelyek a Kórház-barlang felé tartanak.
A barlang járatrendszereiben mindeddig nem sikerült törvényszerűséget felfedezni, s a vízalatti járatok kialakulása körül is sok kérdés vár megoldásra. Mindezekkel átfogóan Plózer István foglalkozott. Tanulmányából ismert, hogy Tapolca közvetlen felszíne alatt a laza szövetű, ún. szarmata mészkő erősen karsztosodott, a város alatti hajdani és jelenkori vízjáratok találhatók. A sok ismert és még ismeretlen üregben hideg és langyos karsztvizek találhatók, amelyek keveredése és lassú áramlása folytán erős oldóhatás figyelhető meg. Ilyenek a Tapolcai-tavasbarlang járatai is. Néhány tapolcai forrás, valamint a barlangi tó s a mélyfúrásokban feltárt vizek hőmérséklete magasabb a Bakonyban észlelteknél, ami az alaphegységet alkotó dolomit repedésein feláramló melegebb karsztvíznek tulajdonítható. Mivel a mérhető vízhőmérséklet sehol sem több 18 oC-nál, az eredeti triász karsztvíz hőmérséklete valószínűleg nem haladja meg a 35-44 oC-ot. Tapolca területén a legtöbb kút vize hidegebb (11-13 oC), tehát az előző rendszertől független, de a Vörösmarty u. 9. sz. ház alatti kút vize lang yos, s vízszintje is megegyezik a barlangi tó 120,4 m tszf. magasságával. Mindezek alapján valószínű, hogy a barlangi tó, a Vörösmarty utcai kút vize, valamint a Malom-tó forrásai ma egy rendszert alkotnak, s a búvárkutatások ennek járható összefüggését kívánják feltárni. Tapolca sajátos földtani és morfológiai helyzetéből adódik, hogy nemcsak ma, de a földtörténeti közelmúltban is óriási vízgyűjtő területtel rendelkezett, s így érthető a Malom-tó forrásának óriási hozama percenként kb. 22 ezer liter. A tapolcai barlangok rendszerét nemcsak a nagyrészt vízzel borított tavasbarlang, hanem a száraz Kórház-barlang s több, azóta betemetett beszakadás is jelzi. Ezek közül jelentős és nagy barlangfeltárási reményekre jogosít a városi kórház melletti sportpálya természetes beszakadása is, amelyet éppen formája miatt képeztek ki stadionná. Hasonló beszakadás ismert a város határában, a Haláp felé vezető út mellett, az ún. Kincses-gödör. Erről már a tavasbarlang felfedezéséről szóló híradások is megemlékeztek, miszerint az oda beengedett réce a Malom-tónál jött ki. A kacsamese ellenére tény, hogy ott egy nagyméretű barlangterem felszakadt maradványa volt, amelyet 1924-ben Keszler Aladár már kutatott, s legutóbb 1963-ban tapolcai fiataloknak a Kincses-gödörtől 50 m-re, egy mészégető munkagödréből 80 m hosszú barlangjáratot sikerült feltárniuk. A Kincses-gödör s a többi tapolcai üreg felfedezése, a különálló rendszerek összekapcsolása azonban még várat magára.
A Tapolcai-tavasbarlang élővilágának közismert s legfeltűnőbb képviselője a tó vizében több ezres tömegben cikázó fürge cselle (Phoxinus phoxinus), amelyet a tapolcaiak csetrinek hívnak. Dudich Endre kimutatta, hogy e halfajnak sajátos barlangi formája alakult ki, amely felszíni fajtársaiétól nagyságban, színben és élettanilag is különbözik. A barlang mohaflórája érdekesen kicserélődött az idegenforgalom következtében. Boros Ádám ugyanis 1964-ben gyűjtött és publikált négy olyan mohafajt (Fissides bryoides, Gymnostonnum rupestre, Tortula muralis, Bryum capillare), amelyeket az 1970-es évek elején a barlangból már nem lehetett kimutatni, viszont elszaporodott az Eucladium verticillatum nevű faj. Orbán Sándor véleménye szerint a korábban nem észlelt mohafaj a nagy teljesítményű lámpák hatására olyannyira elszaporodott, hogy kiszorította, kipusztította az eredeti, a még Boros Ádám által tanulmányozott mohaflórát. A barlang szárazföldi ízeltlábúit Loksa Imre értékelte 1960-ban, az előző két évben végzett gyűjtései alapján. Összesen 22 fajt mutatott ki, amelyek közül leggyakoribbak a troglophil ugróvillások.
A barlang levegőjének hőmérséklete a bejárat közeli száraz szakaszokban (Lóczy-terem és környéke) a legalacsonyabb és legváltozóbb (10,4 - 17,6 oC), míg a tó környékén már érződik a langyos víz kiegyenlítő és melegítő hatása, mert ott a hőmérséklet 17,6 és 20,2 oC között mozog. Loksa Imre a csónakázófolyosó északkeleti kanyarulatának partját találta a legmelegebbnek, 19,6 - 20,2 oC-kal. A barlang levegője nemcsak magas hőmérsékletével tűnt ki a többi hazai barlang közül, hanem gyógyító hírével is. Egészen az ötvenes évek elejéig úgy hitték, hogy a szamárhurutos és szívasztmás betegségeket a barlang levegője, a különböző szembántalmakban szenvedőket pedig a tó vize gyógyítja. Tapolca föld alatti vizeit 1929-ben az Országos Közegészségügyi Intézet egy tífuszjárványt követően megvizsgálta. Ekkor derült ki, hogy a volt leánypolgári iskola kútjának kivételével, a város majdnem valamennyi kútja összefüggésben van egymással, az oda bejuttatott festék sem a barlangban, sem a Malom-tóban nem jelent meg. 1958-ban a debreceni Egyetemi Gyógyszertani Intézet végzett levegővizsgálatokat, amelyek alapján feltételezték, hogy a külső levegőben lévő kóros anyagok hiányoznak a barlangból, és ennek tulajdonítható az asztmás tünetek csillapodása, visszafejlődése. A Kessler Hubert által 1963-1965-ben elindított rendszeres vizsgálatok igazolták, hogy a barlang levegője valóban gyógyhatású, kedvező a légúti betegségben szenvedők számára. A később Somogyi József főorvos vezetésével elkezdett meteorológiai vizsgálatok derítettek fényt arra, hogy a barlangi levegő a légzőszervi betegségek gyógyulását elősegíti. A kísérleti kúra alatt összesen 240 beteget kezeltek, akik közül 117 a terápia után tünet- és panaszmentessé vált. Később a kórház alatti barlangban idegenforgalomtól mentes, ideális gyógyító környezetben, folytatódtak jelentős sikerrel a terápiás kúrák.
A Tapolcai-tavasbarlangban tovább folynak a kutatások; lassan, de növekszik vízalatti és levegős járatainak a feltárása, de egyre növekszik a látogatottsága is, hiszen az 1970-es években egy év alatt már több mint 150 ezer érdeklődőt vonzott.
Sajnos az 1980-as évek legelején a közeli bauxitbányászat karsztvízmentesítő munkálatainak hatására, a barlangtó vízszintje erősen és tartósan lecsökkent, így nem marad más hátra, mint megvárni, hogy a Tapolcai-tavasbarlangban újra csónakázni lehessen. 

A HÉVÍZI-TÓ FORRÁSBARLANGJA

Hévíz névadója, idegenforgalmi vonzereje a közismert gyógyforrástó. A 38 m mély kráterből percenként 30-40 ezer liter hozammal 38,8 oC-os víz jut a felszínre. A víz a felső-triász fődolomitból áramlik fel, s a forrás a karsztos kőzet és a fedő pannon korú agyag-homokkő határon jut a tóba. Maga a forráskráter valószínűleg úgy keletkezett, hogy a törésvonalak mentén felnyomuló hévíz az agyagos, homokköves rétegeket fokozatosan alámosta, omlasztotta, s kivájta a kb. 70 ; 90 m-es forrástölcsért.
A tóról az első térkép 1769-ben készült, de azon a mai alakja még nem ismerhető fel. Később, 1864 és 1869 között, a tófürdő épületeinek építésekor Hencz Antal keszthelyi építész részletesen felmérte, s 43 m mélynek jelölte. Jordán Károly 1907-ben térképezte a forráskrátert, s közben már megsejtette a forrásbarlangokat. 1908 januárjában id. Lóczy Lajos felkérésére a fiumei Magyar Királyi Tengerészeti Hatóság búvárja csak 22 m mélyre tudott merülni, de a függőleges kráterfal oldalában több repedést, üreget talált, amelyekből víz tört elő. Még ugyanebben az évben három fiumei búvár érkezett, akik 12 és 8 m mélységből vízmintát vettek. Magyarországon ez a két merülés volt az első barlangkutató jellegű akció, hiszen a tó nyugati oldalában több szűk barlangjáratot jeleztek. Jóval később, 1953-ban, majd 1958-ban az újabb búvármerülések megállapították, hogy a forráskráterből a termális és a hideg víz különböző pontokon tör elő. Az 1958 óta történt búvármerülések alapján egyre inkább világossá vált, hogy a fő forráscsoport a 38 m mélységben lévő függőleges sziklafal aljában van. 1972-ben az OVH Árvíz- és Belvízvédelmi Központi Szervezete részéről Kovács György és Plózer István hozzáláttak a forrás bejáratát eltömő nagy mennyiségű törmelék eltávolításához. Március 16-án lemerülve azt tapasztalták, hogy a kitermelt fatörmelék helyére újabbak csúsztak le, a mögötte lévő iszappal együtt. A vízfeltörés a forrással szembeni bal oldalon határozott keresztmetszetet kezdett ölteni. A búvárok egymást segítve préselődtek be a törmelékek között kitárult forrásnyílásba, és meglepetéssel tapasztalták, hogy a víz egy vízszintes barlangjáratból lép ki. A törmelékkel eltorlaszolt nyílás szélessége kb. 2-3 m, magassága 0,6-0,8 m volt. A folyosó kb. 10-15 m hosszúságig látszott, a falak 1,5-2 m-re szűkültek, de a járat mennyezete megemelkedett, és a folyosó vége a sötétben tűnt el. A Hévízi-tó forráskráter barlangjának feltárását a VITUKI megbízásából 1975-ben Plózer István vezetésével az Amphora kutatói folytatták. Behatoltak a forrásszáj rendkívül szűk és veszélyes nyílásán, ahol a 38,8 ;-os meleg és a percenként 30-40 ezer liter vízhozamú forrás sodrását is le kellett győzniük. A szűk bejárat után tágas, 14 m magas és 17 m átmérőjű terem következett, amelyet Amphora-teremnek neveztek el. Középen, 40-41 m mélységben iszapnyereg osztja ketté, a keleti oldalon kisebb, a nyugati oldalon nagyobb mélyedést alkotva. S a kutatók előtt végre egyértelműen megoldódott az évszázados rejtély! Már nemcsak bizonytalan feltételezés, hanem kézzelfogha tó valóság, hogy a Hévízi-tó vize kettős eredetű, termális és hideg karsztvizes. Az iszapnyereg keleti oldalán 43 és 40 m között 17,2 oC-os, míg a nyugati oldalon 46 m mélységben 40 oC-os víz tör fel. A két különböző hőmérsékletű víz keveredése révén alakult ki a forrásnyíláson át kijutó, a kráter vizét pótló 38,8 oC-os hőmérsékletű gyógyvíz. A melegvíz feltörési pontja körül sárgásan, fémesen csillogó, néha több kilogramm súlyú markazitgumók, -tömbök kerültek elő, amelyek felszínét a forrás mozgó homokja sokszor fényesre csiszolta. Ugyanitt, a legerősebb vízáramlási pontokon a falakat három centiméter vastag, világosbarna színű, kocsonyás bevonat fedi, amely a melegkedvelő Actinomyces faj és baktériumok társulásából áll. A barlang mennyezetéről hosszú, fehér fonalak, valószínűleg szintén baktériumok lógnak le, míg a kráter meredek falán, ahol a melegvíz a felszínre áramlik, kb. 3-4 m szélességben fonalas kékmoszatok találhatók. A búvárok a kráter falán több helyen a 26-30 oC-os vízben egy két négyzetméter felületet borító édesvízi szivacsot fedeztek fel. A VITUKI megbízásából vízmintákat vettek a hideg és a meleg vízből, amelyek abszolút kronológiai vizsgálatával megállapították, hogy azok 8, illetve 12 ezer évesek. Ennyi idő telt el azóta, hogy a jégkorszak végén a felmelegedés hatására elolvadó jégsapkák vizéből keletkezett csapadék lehullott a Bakony területén, leszivárgott a mélybe, ásványi alkotókban dúsult, majd gyógyvízként a felszínre tört. Nem véletlen, hogy a Hévízi-tó gyógyhatásának megőrzéséért a következő években tovább folytatódtak a vízalatti kutatások, amelynek során kb. 300 óra összes merülési idővel sikerült pontosan feltérképezni a forráskráter minden ember számára járható üregét. Tisztázták, hogy a forrásbarlangon kívül a kráter nyugati falán csőszerű barlangjáratok vannak, amelyek alját 15-20 cm vastag iszapréteg borítja. Még 1972-ben az első üregbe 25 m-t, a másodikba 17 m-t, a harmadikba 15 m-t tudtak beúszni. Elágazásokat sehol sem találtak, s a járatok elszűkülve tovább folytatódtak.
A Hévízi-forrásbarlang további tudományos célú kutatásai 1977. október 30-án megszakadtak. Az eddigi feltárás vezetője, Plózer István és társa, Páli Ferenc az egyik barlangi merülés közben a megbeszélt időpontra nem tért vissza, s az értük induló mentőbúvárok már csak a holttestüket tudták a felszínre szállítani.
A hévízi baleset több tisztázatlan körülménye bizonyította, hogy a legképzettebb, legkorszerűbb technikát alkalmazó búvárokra is sok olyan veszély leselkedik, amelyeket csak maximális körültekintéssel lehet csökkenteni. 

AZ ORFŰI VÍZFŐ-FORRÁS BARLANGJA

Orfű község ma a Mecsek egyik leglátogatottabb turistaközpontja, hétvégi kirándulóhelye. 1857-ben Fényes Elek szerint 190 német és 54 magyar lakta, földje agyagos köves, sovány. Híressége mindössze a Sárkány-kút volt, amely "néha 1/4 óráig is olykor tiszta, olykor zavaros vizet okád ki nagy zuhogással". A másik jelentős forrásról, a Vízfőről, s különösen annak barlangjáról először Myskowszky Emil bányafelügyelő tesz említést 1905-ben, s szerinte a közelben lakó öregemberek állították, hogy 40-50 évvel azelőtt meglehetős hosszban volt járható a forrásüreg.
A Vízfő-barlang kutatását sokáig halogatták, pedig 1937-ben már a BETE kutatói is megtekintették, majd 1943-ban felvetődött a barlang robbantásos feltárásának terve. A második világháborút követően, több kisebb, eredménytelen próbálkozás után, 1952 telén, vízszintsüllyesztést követően, Kessler Hubertnek sikerült először bepillantani a szifon mögötti barlangterembe. Az első bejárati szifont 1958. október 23-án a MÜHOSZ könnyűbúvárainak, Marek Istvánnak és Hortolányi Gyulának sikerült átúsznia sűrített levegős készülékkel. Ezt követően, 1959 tavaszán a Pécsi MHSZ búvárai felderítették a forrás mögötti első üreget, majd ez év júliusában megkísérelték átúszni a 2. sz. szifont, de a szűk járatok miatt ez nem sikerült. Nagy előrelépést jelentett, amikor 1959. augusztus 18-án a Baranya megyei Idegenforgalmi Hivatal által patronált csoport elkezdte a forrás vízszintjének süllyesztését; bejutottak az első terembe, elkészítették annak pontos térképét, majd segítségével a szifon felett tárót robbantottak. A következő év kutatási célja már a 2. sz. szifon legyőzése volt. Augusztus 20-án kezdték el a vízszint csökkentését, a 2. sz. szifon meg is nyílt, de a bejutás mégsem sikerült, mert a 60 fokos dőlésű hasadék annyira elszűkült, hogy a kutatók még a fejüket sem tudták bedugni. A nyíláson át mindössze az előttük sötétlő terem iszapos-kavicsos fenekét látták a benne kavargó, örvénylő vízzel, s hallották egy távolabbi vízesés dörgő moraját. Bontásra nem volt lehetőségük, így augusztus 23-án egy kilogramm paxitot helyeztek el a falra, ennek felrobbantásával a nyílás annyira kitágult, hogy úgy hitték, bejutnak. Újabb robbantás után Rónaki Lászlónak sikerült átkúsznia a szifon mögötti első üregen, és a beadott szerszámokkal a szűkületet annyira kitágította, hogy a többiek is bemászhattak. Egy 6 ; 8 m-es terembe kerültek, amelynek a mennyezete öt-hat méter magas volt. Falait és alját vastagon borította az iszap és a kavicsos hordalék. Balra széles hasadékot láttak, amely hét-nyolc méter után összeszűkült. Szemben a hordalék közül tört elő a barlangi patak, majd nagy eséssel igyekezett a mögöttük levő hasadék felé. Felmászva az iszaplejtőn, egy nagyobb, cseppkövekkel díszített terembe értek. Velük szemben, mintegy húsz méterre, a fekete sziklafal repedéseiből mintegy három méter magasból tört elő az a vízesés, amelynek hangját már a szifon megnyílásakor hallották. A két terem tágas, sekély szifont alakítva kapcsolódott össze. A felfedezők elérték a barlangi tavat, amelynek kristálytiszta vize nagy mélységet sejtetett, mélyén éles sziklatömbökkel: előttük volt a 3. sz. szifon. Összesen 150 m új barlangszakaszt (a teljes föld alatti járatrendszert) tártak fel, s mint az egymást követő sikertelen kísérletek során megismerhették, a harmadik szifon mélysége a 20 m-t is meghaladta. 1962-ben, alapos tanulmányok után kénytelenek voltak arra a következtetésre jutni, hogy a búvárkészülékes átjutás lehetőségét a munka időigényessége és főleg balesetveszélyessége miatt el kell vetni. Helyette a forrást tápláló víznyelőkön át újabb bontásokkal lehet megkísérelni a minden bizonnyal komoly, ismeretlen barlangrendszert feltárni. A Vízfő-forrás vize tektonikusan kialakult meredek sziklafal tövében lép a felszínre, két-háromezer literes percenkénti átlaghozammal és 11 oC-os hőmérséklettel. A zárókőzet anyaga triász, középső-anizuszi dolomit, amelynek jellegzetes, "pókhálós" mállási eredménye mindenhol kimutatható. Ellentétben a többi, dolomitban kialakult barlanggal, Orfűn sok cseppkövet találni, amelyek túlnyomó része viasszerűen áttetsző, de a rózsaszín kalcitokon kívül hófehér és húsvörös színárnyalat is megtalálható. A barlang különleges ismertetőjegye a falak vastag, fekete színű mangános bekérgezése. A mangánkéreg kiválása Rónaki László szerint az átszellőzött sekély vízből történt. A mangán valószínűleg a lepusztulási terület alsó-triász korú kőzeteinek mállásából származik. A megfigyelések szerint a 3. sz. szifon környékén a mangános kiválás ma is folytatódik.
A barlang morfológiája jellegzetes tektonikusan előre jelzett szerkezetet, tipikus patakos hasadékbarlangot mutat. A barlang járatainak teremszerű kiszélesedései minden esetben több hasadék egymásba szakadása révén keletkeztek. Így például a legnagyobb, a Zuhatagos-terem három összetartó és egy keresztező nyitott törés mentén alakult ki. Eddig három szifont ismertek meg a barlangban, melyek közül a 3. sz. a forrás felőli továbbjutás jelenlegi akadálya. Valamennyi szifonnyílás az erózió által tágított réteg lapmenti elválásban fejlődött ki.
A Vízfő-forrás vízgyűjtő területe 16 km2, amelynek mintegy 31 %-a karsztosodó kőzetből áll. Rónaki László (1967) vizsgálataiból ismeretessé vált, hogy a Szuadó- és a Körtvélyes-völgy patakjai a Vízfő-forrást táplálják. Ennek alapján a Vízfő-forrás barlangjának új kutatási pontjait legcélszerűbb a Szua dó-völgyben vagy a Vízfő-forrás közelében kitűzni. Itt kerül ugyanis leginkább a felszín közelébe, mindössze 35-40 m mélységbe a patakos barlang egyik fő ága.
A Vízfő-forrás barlangjának villanófényes fényképezésekor már feltűnt, hogy a villantást követő egy-két másodpercig a cseppkőképződmények foszforeszkáltak. Ez a csaknem minden élő cseppkőnél tapasztalható jelenség felkeltette a területen dolgozó radiológusok figyelmét is, és meghatározták a barlangi képződmények, valamint a zárókőzet urán- és tóriumtartalmát. A barlang kőzetének urántartalma 1-2 g/t-nak adódott, viszont a cseppkövek vizsgálata során tíz minta közül csak háromnál lehetett 1 g/t mennyiséget kimutatni a többi cseppkő negatív eredményével szemben. A mangános felületi kérgeződések urántartalma 2-3, a tóriumtartalma 21 g/t. A barlangi patak hordalékában az urán 2, a tórium pedig 24 g/t, míg a barlangi agyag hasonló urántartalom mellett 73 g/t tóriumot tartalmazott. Az itt és a Mecsek karsztterületén folytatott más radiohidrológiai mérések a mészkőre általában jellemző alacsony aktivitási értéket mutattak. Az állandó vagy időszakos felszíni vízfolyások, melyek más területekről víznyelőkön keresztül jutnak a mészkő karsztosodott hálózatába, ugyancsak alacsony radioaktivitásúak. Ily módon a mecseki barlangokban is nagyon kis mértékű a radioaktivitás. A cseppkövek foszforeszkálása tehát nem a sugárzóanyag-tartalommal, hanem a kristályszerkezettel és az azokban előforduló szennyező anyagokkal van kapcsolatban. 

MOLNÁR JÁNOS-BARLANG

Budapest, II. kerület, Frankel Leó u. 48. sz. Itt, a forgalmas út mellett, kellemes gyógyfürdőkkel övezett területen nyílik a Molnár János-barlang. A Tó-presszó teraszán ülők közül sokan nem tudják, hogy közvetlen közelükben van az a 400 m hosszú és 30 m vízmélységű barlangrendszer, amely a Lukács-fürdő vizének nagy részét szolgáltatja.
A József-hegy lábánál fakadó forrásokat már a rómaiak is ismerték és használták, amit számos régészeti lelet között egy Claudius idejéből származó felirat is bizonyít: aqua calidae superiores et inferiores, azaz alsó és felső meleg vizeket említ. Később, egy 1148-as kiváltságlevél a források körül kialakult települést Géza Vásárhely néven említi, de a XII. század végén már Felhévíznek hívják. Mint Kalinovits Sándor 1978. évi gondos kutatásaiból ismerjük, 1187-ben Felhévíz már jelentős település volt, templomot is kapott. A Malom-tó valószínűleg már a középkorban is létezett, hiszen a területen a XIII. századtól működtek malmok, s gyakran került sor malomperekre is. A Malom-tavat a József-hegy lábánál feltörő források körül épített gáttal létesítették, amelyet az 1696-os Fontana-féle metszet és az 1798. évi térkép is ábrázol. A Malom-tó első írásos emlékeit 1510-ben találjuk meg az óbudai káptalan és a szigeti apácakolostor által az óbudai apácák ellen benyújtott panasz formájában. A malmok közelében fürdők álltak, ezek gyakran változtatták formájukat, számukat, s nem utolsósorban tulajdonosaikat. A mai Császár-fürdő a XIX. század elején a főváros legelőkelőbb gyógyfürdője volt, de később szerepét átvette a mellette fekvő Lukács-fürdő. 1858-ban fordulat történt, az épületeket átépítették, kibővítették, majd 1893-ban részvénytársaság alakult, amely gyógyhellyé alakította át.
A Molnár János-barlang vízrendszeréhez tartozó Malom-tó gátját valószínűleg a XIII. században építették először A tavat két forrás táplálja. Az egyik az ún. Boltív-forrás, amely a jellegzetes boltív alatt fakad, s vízhőmérséklete a már több mint egy évszázados szórványos mérések szerint 20,5 és 26,2 oC között változott. A tó vízrendszeréhez tartozó másik forrás az ún. Alagút-forrás, amely a Molnár János-barlang víz alatti bejárata. A forráshoz vezető ún. Malom-ág részben természetes, részben mesterséges eredetű. A tereprendezési munkák során a felül nyitott hasadékot lefedték. Vizének hőmérséklete 21,9-32,7 oC között váltakozott. Már a régebbi, 1721-ből és 1832-ből származó leírások, de különösen Molnár János részletes elemző cikkei a múlt század közepéről jelezték, hogy a tó vizének leengedése után a környező források apadását észlelték. Ma már egyértelműnek látszik, hogy a Malom-tó hévizekkel keveredett karsztvíz-előbukkanás, amely összefüggésben van az összes környező, karsztvízből táplálkozó forrással.
A József-hegy lábánál még több olyan forrást ismerünk, amelyekhez üregek kapcsolódnak. Ilyen a Zug- vagy Szikla-forrás (Frankel Leó u. 50.), és a Török-forrás (Frankel Leó u. 54.).
A Malom-tóhoz kapcsolódó Molnár János-barlang létezéséről először az Orvosi Hetilap 1858. évi 33. számában találunk említést. Első kutatója az 1860-as években Molnár János orvos és vegyész volt, aki felmérte a hegy oldalában nyíló forrásbarlang száraz részét. A barlang leírásában tekintélyes víz alatti rendszer létezését feltételezte. 1942-ben Papp Ferenc, a Budapest meleg gyógyforrásairól írott könyvében ajánlotta, hogy a József-hegy keleti oldalában, a Malom-tó felett 12 m-rel nyíló Langyos-forrásbarlangot annak első leírójáról, a budapesti gyógyforrások odaadó kutatójáról, Molnár Jánosról kellene elnevezni. Papp Ferenc, a hazai barlangkutatás későbbi nagy támogatója 1937-ben felmérte a barlangot, a Szt. Lukács-fürdő tavasbarlangját, s annak eredményét 1942-ben publikálta. A forrásbarlang víz alatti részeinek feltárását először 1953-ban Kessler Hubert, Rádai Ödön és Chambre Attila kísérelte meg a tűzoltóságtól kölcsönzött, zárt rendszerű oxigénes mentőkészülékkel, de eredmény nélkül. Még ez év októberében az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem (ÉKME) barlangkutatói készülék nélkül átúsztak egy régebben már ismert és azóta újra megnyílt, egy méter hosszú felső szifont, amelyen át bejutottak egy 9 m magas, 2 m hosszú és 80-90 cm széles terembe. 1959-ben az ÉKME kutatói újra próbálkoztak, de ezúttal sikertelenül. 1960. május 22-én az MHS BEKSZ búvárai átúszták az Alagút-forrás és a Szt. Lukács (János)-barlang közötti víz alatti termet. 1960-tól 1972-ig többen kísérleteztek új járatok felfedezésével, de komolyabb eredmény nélkül. 1972 elején, Kessler Hubert javaslatára és támogatásával, a Fővárosi Fürdőigazgatóság hozzájárult, hogy a Molnár János-barlangot a Ferencvárosi Természetbarát Delfin Könnyűbúvár Szakosztálya a vízminőség javítása érdekében kutassa. Már 1972-ben 17 alkalommal 980 perc víz alatti tartózkodással 85 m hosszú új járatot tártak fel, 1973-ban újabb 185 m hosszú járatot fedeztek és térképeztek fel. 1975-1976-ban a kutatócsoport búvárai beúszták és feltárták a barlang belső szintjeinek oldalágait. 1976-ban az ún. Dexion-teremben barlangi merülőbázist alakítottak ki, öthónapos rendszeres munkával elkészítették a barlang pontos térképét, 12 perces színes filmet forgattak, és sokirányú tudományos adatgyűjtést, műszeres vizsgálatot indítottak. Az 1977-es év új fejezetet nyitott a barlang kutatástörténetében. Január első napjaiban a vezetőkötél javítása közben észlelték, hogy az addigi végponton, az Óriás-terem alsó részén állandóan tiszta víz áramlik. Erre a meglepő eseményre Plózer István útmutatásai szerint igyekeztek magyarázatot találni. Merre áramlik az Óriás-terem alját kitöltő víz? Erre kaptak választ január 29-én, miután négy nappal korábban már sikerült beúszniuk egy hasadékba. A búvárok január 29-én, remélve, hogy a víz kellően leülepedett, ismét lementek az újonnan megismert hasadékhoz. Behatoltak a járatba, s hamarosan elérték az ott hagyott vezetőkötelet, mely a továbbvezető járatban feküdt. Egy 25-30 fokos lejtésű lapos hasadék volt előttük. Innen Kalinovits Sándor indult tovább. Mintegy 16 m után 3 m magas, 6-8 m széles terembe jutott, amelyből három irányba lehetett tovább menni. A terem alját finom iszap borította. Bármennyire is vigyázott, a legkisebb mozdulat is iszapfelhőt kavart fel. 36 m-rel volt a Malom-tó szintje alatt. Mivel a felkavart iszap mindent elborított, vissza kellett térnie társaihoz, majd a felszínre. Ekkor a Boltív-forrásnál meglepődve tapasztalták, hogy alulról erősen iszapos víz tör elő. Ahogy a térképet készítették, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy megtalálták azt az utat, amelyen a v íz az Óriás-teremből a Boltív-forráshoz jut. A hiányzó hatméteres szakasz továbbra is az ember számára járhatatlan maradt. Ezt az újonnan feltárt járatot Plózer István emlékére István-teremnek nevezték el.
A hosszú kutatási múltra visszatekintő Molnár János-barlangnak ma két, ember számára járható, és egy kimutatott, de még járhatatlan bejárata van. A száraz barlangszakasz a Malom-tó feletti hegyoldalban, 112 m tszf. magasságban nyílik, s jelenleg vasajtó zárja le. A második bejárat, az Alagút-forrás csak búvárkészülékkel közelíthető meg, mert a Malom-ágban 101 m tszf. magasságban, a Malom-tó vízszintje alatt 3,6 m-rel nyílik. A rendszer harmadik, ember számára járhatatlan bejárata a Boltív-forrás hasadéka, amely a Malom-tó hídja alatt, 103 m tszf. magasságban található. A hasadék 16 m mélységig ismert 50-80 cm széles repedés. A források vizét a Lukács-fürdő hasznosítja. A barlang járatainak ismert hossza 400 m, átlagszélessége 2,0-2,5 m, legnagyobb vízmélysége 37 m. A barlang legnagyobb mélysége 48,7 m (1979. évi adatok).
Az üreg a József-hegy lábánál, triász és eocén karbonátos kőzetekben északnyugat-délkeleti és északkelet-délnyugati, valamint észak-nyugati és észak-déli hegységszerkezeti vonalak mentén alakult ki. A barlangot három-négy fős csoportokban ésszerű bejárni, egy túra 60-90 perc merülési időt tartalmaz. A Malom-tótól indulva, a boltív alatti hasadékon (Malom-ág) át jutunk az Alagút-forráshoz. A szűk, háromszög alakú nyíláson átbújva kisebb terembe érünk, ahol a tájékozódás és a visszavezető út megtalálása érdekében vezetőkötelet fektettek le. Négy méter mélységben, 13 m út után keresztező hasadékba jutunk, ahol elérjük a szabad vízfelszínű, régóta ismert száraz barlangot. Itt a kutatók Dexion elemekből bázist építettek, s a hasadékot Dexion-ágnak keresztelték el. A bázis mögötti szűkületen átbújva 40 m hosszú, levegős szakaszt járhatunk be, amely párhuzamosan halad a Malom-ággal. Végpontját omladék zárja. A Dexion-ágból visszatérve a főhasadékba, hét méter után ismét két méter széles, levegős keresztfolyosót találni a Delfin-teremmel együtt. Innen 16 m távolságra véget ér a folyosó, elértük a Fekete-falat. Nevét a fal barna és fekete színéről kapta. E ponttól balra folytatódnak a barlang mélyebb szintre vezető járatai. A víz hőmérséklete érezhetően csökken, megváltozik a barlang morfológiája. A falak eltávolodnak, a mennyezet felemelkedik, a lámpák fényét elnyeli a hatalmas víztömeg, az Óriás-teremben vagyunk. A falat baritkristályok tömege borítja. 16 m mélyen a terem alját hatalmas kőtömbök alkotják. Tovább két út is kínálkozik: vagy a kőtömb mögötti aknán, vagy a kőtömb melletti hasadékon keresztül egy kisebb terembe jutunk, ahol a "Delfinesek" rögzített mesterséges légbuborékot hoztak létre. Innen jobbra 30 m mélységbe az Óriás-teremmel párhuzamos hasadékba, a beépített kötél mentén pedig a barlang legmélyebb pontjára, a 37 m víz alatti mélységű István-terembe lehet bejutni. A beépített kötelet követve az István-terem lapos, széles hasadékából egy kereszthasadék mentén az ún. Gyökér-ágnál érjük el a végpontot. A közeljövőben egy táró építése után a Malom-ág és a Gyökér-ág közötti omladékot eltávolítják, s ezzel megkönnyítik a további kutatásokat.
A Molnár János-barlang élő példa a meleg- és hidegvizes, tehát kevertvizű barlangok kialakulására. Az itt tapasztalt megfigyelések és vizsgálatok alapján Müller Pál 1974-ben publikálta elméletét a melegforrás-barlangok és gömbfülkék keletkezéséről. Szerinte a melegforrások közelében különböző töménységű és hőmérsékletű, nagy hozamú karsztvizek keveredése hozza létre a barlangokat. A vízszint süllyedése során a melegvíz felett légtér szabadul fel, és ebben konvekciós áramlás indul meg a hidegebb falak hatására. A hideg falra kondenzvíz csapódik le, ez a CO2-tartalmú levegőtől agresszívvá válik. A falakat ott oldja legjobban, ahol a járat elég tág az intenzív konvekció számára, a fal pedig eléggé hideg. Ezáltal a keletkező üreg gömb alakot igyekszik felvenni, s felfelé harapódzik. A Molnár János-barlangban mind a kondenzvíz-lecsapódást, mind a levegő szén-dioxid-tartalmát észlelni lehet, tehát itt nagy esély van az elmélet bizonyítására is.
A barlang vizének áramlási és hőmérsékleti vizsgálatsorozatából (Delfin, 1978) kiderült, hogy a járatokat két eltérő hőmérsékletű víz tölti ki. Ezek egymástól jól elválasztható helyen lépnek be a rendszerbe, és mozgásirányuk is eltérő. A barlang mélyebb részein áramló víz (-16 m-től) hőmérséklete 20,0 oC. Az Óriás-terem alsó részébe keleti-délkeleti irányból érkezik, majd az Örvény-folyosón, az István-termen és a Mély-úton keresztül a Boltív-forrás felé mozog. A felső járatokon (-6 m-ig) 22,0-24,0 oC-os víz áramlik a Fekete-faltól az Alagút-forrás irányába. Az alsó járatok vízhőmérséklete állandó, míg a felső járatokban mozgóé változó. Mint kiderült, a melegvíz felhasználásának mértéke hatással van a földtanilag közös rendszert képező forrásvizek hőmérsékletére is. Tehát a Molnár János-barlang feltárása és a búvár-barlangkutatók közreműködésével végzett vizsgálatok derítettek fényt a Lukács-fürdő vizét adó forrás optimális hasznosítására és üzemeltetésére. 

BARADLA ALSÓ-BARLANG

"A Baradla forrásának nevezett kútfők a Jósvafői malom felett csak 174 öl egyenes távolságra esnének a barlang utolsó pontjától... a víznek eredetit nem lehet másunnan magyarázni, mint onnan, hogy a barlang azon részén még nem lehet másunnan magyarázni, mint onnan, hogy a barlang azon részén még messzebb kiterjed" - írta Vass Imre 1831-ben, aki már megsejtette a Baradla alsó barlangjának létezését, melyben századunk minden kutatója hitt, s melybe nagy erővel próbált behatolni. Sorra bontották a főág víznyelőit, sokba tekintélyes mélységbe le is jutottak, mint 1969-1970-ben Szenthe István és társai az Óriás-termi víznyelőbe. Jakucs László a titokzatos alsó patakos ágat nem belülről, a barlangból, hanem a forrás környékéről próbálta megközelíteni. Előbb 1954-ben a Jósva-forrás feletti árvízi forrásvölgy aljába telepített egy tízméteres aknát eredmény nélkül, majd még ez évben vízszintes tárót vágatott a barlangjárat feltételezett helyére. Az év végén a táró elérte a barlangot, de abban oly mély vizű szifonok sorozatát találta, hogy meghátrálásra kényszerült. Nemsokára, 1955. augusztus 6-án bekövetkezett a szerencsés szerencsétlenség, vagyis hatalmas méretű árvíz vonult végig a Baradlán, majd felszakította a jósvafői barlangbejárathoz vezető út rézsűjét, s 25 m mély forráskráter keletkezett. Itt Jakucs László irányításával 12 m mély aknát készítettek, amelyen keresztül 1957. január 28-án Széchenyi Ferenccel mintegy 25 m-es szakaszt tudott bejárni, de aztán szifon állta útjukat. Egy hónap múlva szivattyúzással tették járhatóvá a feltárult Alsó-barlangot, amelybe kb. száz méter mélyre tudtak behatolni. Az árvízi forrásaknát és a felfedező nyílást az út helyreállításakor betemették, s egyidejűleg a Jósva-forrás felől aláboltozott bejárati tárót építettek. A felfedező nyílástól mintegy 25 m-re talált 1. sz. szifon megkerülésére átjárót robbantottak, s ekkor a barlang már 90 m hosszúságban járhatóvá vált (a táróval együtt 136 m). Végpontját ismét szifon zárta el. A 2. sz. szifont 1959-ben az MHS Központi Könnyűbúvár Szakosztály tagjai Hortolányi Gyula irányításával átúszták. Rövid, levegős szakasz után újabb szifon zárta el a továbbjutást, amelyet Jakucs László átrobbantott. A robbantási törmeléket 1968-ban a Vörös Meteor Nautilus könnyűbúvárai eltávolították, majd 1969 májusában Horváth Győző könnyűbúvár-felszereléssel átúszta. Ezzel az Alsó-barlang összesen 200 m hosszúságban vált ismertté. 1970-ben a harmadik szifon lerobbantásával a teljes 200 m-es szakasz búvárfelszerelés nélkül járhatóvá vált, s még az év szeptemberében átúszták a tágas 4. sz. szifont. A víz alatti járatot követően ellipszis szelvényű, 2,5-3,5 m átmérőjű folyosó, patakos ág vezetett tovább. A víz itt újra omladékból szivárgott. 1972 októberében az Alsó-barlangban vendégként merülő Amphora könnyűbúvárai átjutottak az omladék szűkületein, majd az 5. sz. szifont átúszva még további három szifonon át értek ismét száraz terembe. A szifonok közötti levegős járatok függőleges hasadékok voltak. A mintegy 400 m hosszúra növekedett Alsó-barlang végét újabb, legyőzésre váró szifon zárja.
Szenthe István 1970-ben végzett vízfestéses vizsgálatai bizonyították, hogy a Baradla-barlang középső szintje alatt nem is egy, hanem két alsóbarlang létezik. Az egyik legkorábban a Sárkányfej nevű képződménynél kezdődik, s vize a Baradla Alsó-barlang táróján jön ki. A másik legkorábban a Néger-kunyhónál lévő víznyelőnél indul, és a Jósva-forráson jön ki. A két alsó barlang létét az is igazolja, hogy a két egymás mellett fakadó és éppen a forrásnál egyesülő patak vize árvíz idején különböző hőmérsékletű, és lebegtetett hordaléka is eltérő mennyiségű.
Kémiai, vízfestési és egyéb vizsgálatok elvégzésével Jakucs László kimutatta, hogy a feltételezett és még ismeretlen, "Hosszú" Alsó-barlang nagy víztároló medencékkel, tufagátakkal visszaduzzasztott természetes tavakkal és összefüggő tágas légtérrel rendelkezik.
Az 1981-es, majd 1982-es szivattyúzásos vízszintsüllyesztéssel a korábbiaknál is nagyobb sikert ért el a több csoport tagjaiból verbuválódott kollektíva. 1982 nyarán túljutottak a 16. sz. szifonon, s elérték a törmelékzónát, amely közvetlenül a Baradla-barlang Óriás-terme alatt húzódik. 

AZ ESZTRAMOSI RÁKÓCZI-BARLANGOK

Esztramos! Ez a név a barlangkutatók álma. A barlangcsodák születésének és halálának színhelye. Mindössze egyetlen, szigetszerűen a Bódva völgye fölé tornyosuló mészkőhegy. A Rudabánya-Szentandrási-vonulat legészakibb felszínen maradt tagja, kitűnő minőségű, kohászatra igen alkalmas mészkőből felépítve. Vasérces repedéseit, teléreit évszázadokkal ezelőtt bányászták, de az 1950-es évek elejétől már a mészkőért kezdték skalpolni a messze mutató, jellegzetes csúcsot. A hegy oldalában, a vas- és mészkőbányászat érdekében kialakított bonyolult tárórendszerek munkásai gyakran bukkantak ásványokkal kitöltött üregekre, barlangokra. A legalsó helyzetű, ún. hetedik szint bányavágataiban ma két jelentős barlangot ismerünk, a Rákóczi 1. és 2. sz. barlangot, míg a hegy többi részéről eddig legalább 12-13 jelentős üreget lehetett számba venni. Ezek nagy része a bányaművelés során megsemmisült.
Itt, a vízalatti barlangkutatásról szóló fejezetben, most csak a Rákóczi-barlangokat ismerjük meg. Mindkét barlangrendszer kezdeti feltárását Szilvássy Andor és Szilvássy Gyula vezetésével az 1960-as években a Vámőrség Barlangkutató csoportja végezte. 1964-ben ottlétük alkalmával a hetedik szinten lévő egyik táróból ködre emlékeztető párás levegő áramlott kifelé. Kalocsay bányatechnikus, aki kísérte őket a bánya területén, kérdésükre elmondta, hogy semmilyen szellőztető berendezés nem dolgozik, és a mesterséges táró több irányba is elágazik. Azt az irányt követték, ahonnan az erős huzatot érezték. Elérkeztek arra a helyre, ahol a táróra merőlegesen több méter széles hasadékrendszer alakult ki. Ebbe a hasadékba a bányászok hosszabb időn keresztül a meddőt öntötték be. Az ottlévő biztosítókötél segítségével kb. 25 m mélyre ereszkedtek le, részint 60 fokos dőlésű szálkőzeten, részben az omladékos meddőhányón. Lent egy termet találtak, amelynek alján tavacska csillogott. A további kutatásokat november 5-én folytatták, amikor gumicsónakkal bejárták az első tavat, ebben 11,5 m vízmélységet mértek. A víz alatt szifonszerű nyílásokat láttak. Az egyik vízfeletti hasadék végén, igen nehéz mászási körülmények között felsőbb szintre jutottak, majd egy cseppkő függöny állta útjukat, amely mögül erős huzatot éreztek. Fájó szívvel, de a továbbjutás biztos reményében kitörtek három rövid cseppkő oszlopot, s a szűkületen átbújva újabb hatalmas teremben találták magukat., alattuk 20 m-re szintén tó vizében csillant meg karbidlámpájuk lángja. Gumicsónakjukat is átpréselték a szűkületen, körbehajózták a kis tavat, s megállapították, hogy a víz alatt további járatok mutatkoznak. Ennek a barlangteremnek a magasságát 40-60 m-re becsülték, tetejét elemlámpáikkal nem tudták bevilágítani. 1964-ben úgy gondolták, hogy kétségtelenül nagyobb barlangrendszerrel állnak szemben, amely képződményekben igen gazdag. Mivel ezen a területen éltek valamikor a Rákócziak, a feltárók javasolták, hogy az esztramosi barlangokat Rákóczi-barlangcsoport néven jegyezze be a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat a barlangkataszterbe.
E barlang első bejárói természetesen nem ők voltak, hiszen a bányászok annak első szakadékát, tavát már régóta ismerték, sőt az első térképvázlatot Venkovits István geológus már 1958-ban elkészítette. De a tudatos kutatás kezdete és folytatása kétségtelenül az ő érdemük.
1965-ben, egy évvel az "Öreg-barlang" bejárása után, a hetedik szint régi tárójából kiindulva, a bánya új vágatot hajtott. A vágat végén hasadék nyílt meg, amelyen keresztül szinte sivítva tört fel a légáramlat. A Vámőrség kutatói nyolc métert leereszkedve, törmelékkúpra jutottak, amely enyhén lefelé haladt kb. tíz métert. A járat itt egy egyenlő oldalú háromszög alakú nyílássá szűkült össze, amelyet a könnyebb közlekedés céljából kirobbantottak, s kb. 1,5 ; 2,0 m-es nyílást kaptak. A barlang fő irányát adó hatalmas hasadék alján több méter átmérőjű kútszerű, máshol 2-3 m széles és 50 m hosszú, cseppkövekkel díszített, csónakkal járható tavat találtak. A barlang bal oldali ágában egymás után sorozatosan elhelyezkedő, 20-30 m mély aknasorokat másztak be igen nagy nehézséggel, míg a jobb oldali ágban csónakkal járták a hosszú karszttavat. 1966-ban újabb szakaszokat próbáltak feltárni, de gumicsónakuk alját egy víz alatt húzódó éles sziklaborda felhasította.
A Rákóczi-barlangok száraz járatainak további kutatása azt mutatta, hogy a feltételezett rendszerbe, a két barlang összekapcsolására csak vízalatti merülésekkel lehet remény. Erre 1968-ban először a Delfin könnyűbúvárai vállalkoztak. Az 1. sz. barlang hátsó, ún. kettes számú tavában - vagy ahogy átkeresztelték: a Kötélhágcsós-tóban - próbálkoztak. Az első merülő Maróthy László volt, aki a kristálytiszta, zöldes tónusú vízben 14-15 m mélyen elérte a tó szűkületét, amelybe a mennyezetről leszakadt hatalmas kőtömbök ékelődtek. Hosszas felderítés után a déli falon egy szabályos négyszögletes sziklakaput figyelt meg, mögötte távolba és mélybe vesző vízalatti járattal. Maróthy feljövetele után Vörös János merült, aki a sziklakapun keresztül kb. 25 m-t úszva, egy hatalmas levegős terembe ért. Az 50 m-es biztosítókötéllel kb. a terem közepéig tudtak úszni, annak teljes hosszát 40 m-re becsülték.
1971 augusztusában az MHSZ Tatabányai Bányász Könnyűbúvár Klub tagja, Zubor Béla az ún. egyes számú tóban merült három alkalommal, s egy függőleges hasadék mentén 40 m-re hatolt le. Még 1971 decemberében újabb csoport, az Amphora könnyűbúvárai próbálkoztak ugyanitt a továbbjutás reményében, szintén eredmény nélkül. A további, egyre gyakrabbá váló merülések alkalmával a tavak előzőleg jelzett nagy mélységét nem találták meg, viszont azokat feltérképezték, s a kettes tó déli végének vízalatti folytatásában 1972-ben néhány apró, levegős fülkére bukkantak. Az ebben az évben végrehajtott merülések után kialakult az az elképzelés, hogy a Rákóczi-barlang (1. sz.) két tavából nem lehet további vízalatti járatokon át új szakaszokat feltárni. Ennek ellenére a Delfin könnyűbúvárai a második tóban, egy másik szifon átúszásával 1975-ben újabb levegős folyosót találtak, amelynek oldalai borsókővel és cseppkővel borítottak. Az 1976-ban nagy apparátussal folytatott expedíciók során újra részletesen beúszták az először feltárt vízalatti járatot, az ún. Vörös-tenger-ágat. 22 m mélységben elérték a hasadék mélypontját, s 18 m mélyen egy hatalmas szifonnyílást pillantottak meg, amely visszavezetett a kettes tóba. Második merülésük alkalmával e tó északnyugati végében, egy elszűkülő kürtőben 32 m mélyre ereszkedtek, de ott hatalmas törmelékbefolyással találták magukat szembe. A tó délkeleti végében is sikerült elérniük a 32 m-es mélységet, s itt, 22 m-rel a vízszint alatt, egy széles kürtőbe beúszva, hamarosan kiderült, hogy az az 1968-ban már máshonnan megköze lített folyosó levegős termébe vezet. Kutatómunkájuk során bebizonyosodott, hogy a Rákóczi 1. sz. barlang egyetlen hatalmas üregnek tekinthető, vízszintes vetületben északkelet-délnyugati kiterjedése 70 m, északnyugat-délkeleti irányban 35 m, míg függőleges teljes mélysége 87 m.
A Rákóczi 2. sz. barlang ("Surrantós"-barlang) vízalatti kutatása kezdetben arra az eredményre jutott, hogy a hosszú tóba járható méretű üregen keresztül nincs víznek be- és kiáramlása. Az időközben bekövetkezett vízszintcsökkenéskor, 1975-ben azután megnyílt egy addig ismert, de vízzel elárasztott szifon, amelyet búvárfelszereléssel nem lehetett bejárni. Most is csak egy rövid, elszűkülő járat nyílt meg. Ugyanekkor a tóból víz alatt egy kürtősorba jutottak, s mint később a térképen történt egyeztetés során kiderült, a már ismert ún. Y-ág végpontjához értek el.
Az esztramosi Rákóczi-barlangok mindeddig ellenálltak a nagy rendszer felfedezésére induló vízalatti barlangkutatók hadának, de egyre nehezebbé vált a működő bánya területére való bejutás is. Emiatt a hetvenes évek második felében érdemi kutatásokat már nem végezhettek. Úgy tűnik, az Esztramos többi, nagyméretű száraz barlangjának ismeretében, hogy itt összefüggő, vízalatti járatokkal összekapcsolt barlangrendszerre nem lehet számítani, inkább csak elszigetelt, hatalmas termekre.
Az Esztramos barlangjai elsősorban nem tavaikról, hanem különleges és nagy tömegben előforduló ásványaikról, borsóköveikről és görbe cseppkőtűikről nevezetesek. E ritka és jellemző ásványok keletkezéséről szakkörökben számos vita zajlott s zajlik napjainkban is. Szilvássy Andornak és testvérének, Gyulának 1965-ben az szúrt szemet, hogy a sima hengeres vagy inkább répára emlékeztető sztalaktitok két szemben lévő oldalán tarajszerű kinövések voltak. Az egymás mellett lévő képződményeken mindig ugyanazon az oldalon helyezkedtek el a tarajok. Elméletük szerint a levegőben lévő ködszemcsék (aeroszol), amikor a barlang falához érnek, nem egymás mellett helyezkednek el, mint az várható volna, hanem csak egymástól bizonyos távolságra. A továbbiakban a szemcsék mindig e pontokon rakódnak le. Később Cser Ferenc átfogó tanulmányt közölt a görbe cseppkövek típusairól, s abban az esztramosiakat külön csoportba is sorolta.
A Rákóczi-barlangok, valamint az esztramosi barlangok különleges ásványai alapján sokan azok melegvizes eredetére gondolnak, míg mások a hideg karsztvíz és a meleg vagy langyos víz időnkénti váltakozását tartják valószínűnek. Kordos László az Esztramos barlangjainak átfogó értékelésével megállapította, hogy a hegyen a pliocén óta süllyedő karsztvízszinttel kell számolni, amelynek felszíne közelében alakultak ki a barlangok. E sorozat legalsó szintjén, a mai karsztvízszinten, a Bódva középvízhozamával egy magasságban helyezkedik el a Rákóczi-barlangokban megismert tavak vize. A búvármerülésekből kiderült, hogy a cseppkövek a jelenlegi vízszint alatt kb. 4-5 m mélységig folytatódnak, majd az alatt megszűnnek, és a sziklafal üstös oldódása figyelhető meg. Ez azt bizonyítja, hogy az üregek tágulása elsősorban a karsztvízszint közvetlen közelében, oldással történik. Hasonló formákat a bányászattal feltárt idősebb helyzetű barlangokban is meg lehetett figyelni.