Kordos László: Magyarország barlangjai

SOLYMÁRI ÖRDÖG-LYUK

A solymári Ördög-lyuk nevét sajnos az egész ország ismerheti, mert hosszú, labirintusos járataiban tévedt el eddig a legtöbb kalandvágyó, barlangot felfedezni kívánó "kutató". A Nagykovácsi és Solymár között húzódó Zsíros-hegy oldalában, ma már közvetlenül a nagy fejlődésnek indult Solymár szélén, az elhagyott mészkőbánya felső peremén nyílik a főbejárata. Az oldalban több "hivatalos" kijárata és – sajnos – számos, időről időre titokban megbontott egyéb felszínre nyíló bejárata van, amelyeken át minden lezárás ellenére lejutnak a barlang későbbi foglyai.
A régóta nyitott barlang első tudományos leírását előkelő helyen, a Földtani Közlöny 1871. évi, tehát első kötetében Koch Antal közölte "A csobánkai és solymári barlangok" címen. Leírta, hogy 1870-ben a barlang első szakaszát sikerült bejárnia, de továbbmenni eszközök hiányában nem tudott. "Égő papír belehajítása által annyit láthattam, hogy ily irányban vagy 4 o-ra megy le, de aztán ismét más, kevésbé meredek irányban halad lefelé. Nagy darab köveket belehajítván, ezeket csekély időközökben kétszer gurulni, s kétszer esni hallám, miből körülbelül lehet irányára és terjedelmére következtetni. Solymári lakók azt beszélték nekem, hogy egy bele dobott kutya két nap múlva ismét visszajött, miből azt lehetne gyanítani, hogy létezik még egy alantabb nyílás, melyről a nép mitsem tud".
Később, a szervezett magyar barlangkutatás megindulásával egyidejűleg, 1914-ben a Barlangkutató Szakosztály megbízásából Kmetty Béla és Süts Pál felmérték a barlangot, de akkori térképük már a század első felében elavult. Az 1926-ban megalakult Magyar Barlangkutató Társulat hamarosan Solymári Bizottságot hozott létre, amelynek a barlang turista kiépítése és ismertetése volt a feladata. A harmincas évek közepén legfőbb gondját Jellinek János viselte, aki több ismeretterjesztő cikket és önálló ismertető-túravezető füzetet írt a solymári Ördög-lyukról. 1929-ben a vármegye 500 pengős segélyéből megkezdhették a barlang rendezését, a Bizottság, a Magyar Turista Egyesület Pénteki Asztalának tagjaival karöltve, vasráccsal zárta le az üreg mindkét bejáratát. Áthidalták a bejárat elején lévő töbröt, majd az utána következő mélyedésbe két nagy falépcsőt helyeztek. 1935-ben a Barlangkutató Társulat kibérelte a közelben álló kis házat, s barlangi túraházzá alakította át, állandó őrrel. 1936-ban a Budapesti Turista Egyesület Alpesi Osztályának tagjai a bejáratközeli aknába (Sikló) vasgerendákra épített lépcsőt helyezett el, amely ma is biztosítja a lejárást. Közben - elsősorban Jellinek János és Schönviszky László - a barlang több szakaszán végeztek feltáró kutatást. Így 1937-ben megállapították, hogy a Kupola-terem környékén a szűk, agyaggal kitöltött folyosók összeköttetésben állnak a főjárattal. A könnyebb túrázás miatt a törmelék nagy részét kitakarították, s ezzel sikerült a barlangot 80 m hosszú járattal bővíteni. Ez évben már 405 látogatót vezettek a barlangba.
A tudományos kutatás 1943-ban indult meg, amikor Vértes László Győző, a későbbi világhírű ősrégész, első ásatásaként - a barlangban egyedül, csupán egy kakas társaságában - csontmaradványokat gyűjtött. Egy kihalt jávorszarvas teljes csontvázára akadt. Az általa felfedezett lelőhely a rissz eljegesedési szakasz Európában is egyedülálló, a mai napig kiaknázatlan pontja, az ún. Solymári-szint típuslelőhelye. Csontmaradványok egyébként a barlang több pontjáról szórványosan kerültek elő, így a Denevér-teremből barlangi medve és farkas, a Sártorok sárga agyagából pedig gyapjas orrszarvú maradványa. A ma is élő állatok közül leggyakoribbak a denevérek, különösen három faj: a közönséges denevér (Myotis myotis), a hegyesorrú denevér (Myotis blythi oxignathus) és a kis patkósorrú denevér ( Rhinolophus hipposideros) és a rajtuk élősködő legyek. A barlang levegőjének hőmérséklete a mérések szerint a belsőbb szakaszokon 9-11 oC között ingadozik.
A 325 m tszf. magasságban nyíló barlang dachsteini mészkőben keletkezett. Eleinte Koch és Jablonkai úgy gondolták, hogy víznyelőbarlang volt, de az újabb szemléletű vizsgálatok szerint inkább hévizes eredetű, s már a pleisztocén megelőzően kialakult. Jakucs László szerint típusos a barlangjáratok térbeli elrendeződése, amely egy bokor ágaihoz hasonlítható, ahol a többnyire egy talppontból kiinduló kürtőágak elvékonyodás és felszíni kommunikáció nélkül érnek véget. A hidrotermális barlangkeletkezés legtöbbször - mint Solymáron is - a tektonikus járatok formakincsével szokott kombinálódni, de utólagos patakeróziós hatások is megfigyelhetők.
A barlang bonyolult térbeli szerkezete miatt - térképezése s főleg kiterjedésének pontos meghatározása igen nagy nehézséget okoz. A közkeletű, még az 1930-as években készített s azóta toldozgatott térkép szerint a főjáratok felmért hossza 809 m, de az összes hosszúságot kb. két kilométerre becsülik. Vértes László annak kiderítésére, hogy a jávorszarvas teteme hogyan kerülhetett a ma alig megközelíthető szűk járatba, elkészítette a bejárati részek gipszmodelljét. Valóban, ez az egyetlen használható eszköz, amellyel át lehet tekinteni a bonyolult térbeli alakzatot. Újabban a Ferencvárosi Természetbarát Sportkör Barlangkutató Szakosztálya Hartig Miklós és Horváth János vezetésével 1972-ben elkezdte a barlang pontos térképének elkészítését, de sajnos még nem készült el.
A barlang bejárására nehéz útmutatót adni a bonyolult járatrendszer miatt, ezért legcélszerűbb, ha a történetileg kialakult útvonalat követjük.
A kőfejtő fölött nyíló, lezárt főbejáraton át az Előcsarnokba jutunk, alattunk a Pince, előttünk a lépcső a Sikló kürtőjében vezet a Kupola-terembe, majd a betonlépcső tovább a Denevér-terembe. A lépcső aljától nyugat-délnyugati irányban haladva, a Cirkuszba nyíló átjáróhoz jutunk, majd az Alsó-körút járatai át elérjük a barlang egyik legmélyebb pontját, a Poklot, amely a bejárat alatt kb. 60 m mélységben fekszik. Innen a Kígyó-torka hasadékának megmászásával a keskeny, tekervényes járatrendszeren, a Gilisztákon át az ereszkedő és összeszűkülő folyosó az Óriás-terembe vezet. Ez a barlang legterjedelmesebb ismert csarnoka, alját leomlott kőtömbök borítják. Az Óriás-teremből a főbejárat közelében a Gilisztát balról elhagyva, és a Lófej mellett elhaladva, az Útvesztő nagytermébe érünk. Ez az az elosztópont, ahonnan más irányba, nyugat felé folytathatjuk barlangi túránkat. Egy gyengén emelkedő, agyagos folyosón át, majd a meredek falon felmászva a Zuhatag alá érünk. Szemben a fallal, óvatosan balra lépve, felhúzódhatunk a folyosó bal oldali falában nyíló két szabályos mélyedéshez, a Szemüreghez - vagy ahogy régebben hívták: a Szemüveghez. Innen le lehet menni a Vörös-terembe, de a főút előbb a Guanó-terem párkányára, majd aljára vezet. Észak felé menve a Cseppköves- vagy Aragonit-folyosón, a keskeny Szuszogón, az Anonymus-termen és a monumentális Nagy-templomon át a kijáratnál hagyhatjuk el a barlangot.
Ha a Guanó-teremnél nem a kijárat felé megyünk, hanem délnyugat felé, bejutunk a Fehér-termi-járatba. Az első ereszkedés után balra indul a Vörös-termi-járat. A Fehér-teremhez a Gipsz-folyosón és egy kényelmetlen, alacsony nyíláson át jutunk, és a Dobogó-teremben pihenhetünk meg. Innen északnyugat felé a Nagy-Kéményen, illetve megkerülő járatokon át a Lyukas-terembe érünk. Ha a Dobogó-teremből délnyugat felé indulunk, a barlang legismertebb részéhez, a Fehér-termi-kürtőhöz, s azon át az eredetileg fehér kristályokkal borított terembe jutunk, ahol régebben vendégkönyv volt elhelyezve. A bonyolult barlangrendszerben még számos túraútvonal létezik, de a barlang jellemzésére talán ennyi is elegendő. 

PILIS

A Pilis-hegység karsztosodásra alkalmas kőzetei keskeny sávban húzódnak Óbudától Csobánkán, Pilisszántón keresztül Esztergomig. Élesen elkülönül a vulkanikus eredetű Szentendre-Visegrádi-hegységtől, ahol természetesen barlangra alig lehet találni.
A mintegy száz barlangot tartalmazó Pilis legismertebb barlangjai a Sátorkő-pusztai-, a Legény- és Leány-barlang, vagy éppen a Kis-kevélyi-barlang, amelyet a turisták Mackó-barlang néven ismernek. A változatos barlangvilágra általában jellemző, hogy az üregek gömb, gömbüst formájúak, és szőlőfürtszerűen kapcsolódnak össze. Ez a csaknem minden pilisi barlangban látható forma leginkább a hévizes működésre vezethető vissza, és létrejöttéről már eddig is számos ellentmondó elmélet hangzott el. A legkorábbi barlangfejlődést mutató gömbfülkés felépítést a helyi hatások gyakran átalakították. Ahol például hárshegyi homokkő borítja a mészkövet, ott a kvarchomokkő repedésein lezúduló hólé igen agresszív, és az alatta kialakult barlangokban intenzív oldó hatást fejt ki. Máskor az egykori hévizes barlang hideg karsztvizet szolgáltató forrásbarlanggá alakult át. Nagyon kevés aktív, élő barlang van ma a Pilisben. A kiemelt karbonátos rögök üregei inkább pusztulnak, feltöltődnek. Karsztvízmozgás, barlangtágulás a medencék alatt tapasztalható, s a bányászok a megmondhatói, hogy mennyi nehézséget, bajt okoznak a kavernákból előtörő karsztvizek. Néhány millió év múlva ezekben járhatnak utódaink, s azokból a barlangokból, amelyeket korunk embere ismer, esetleg csak néhány létezik majd. 

AZ EZÜST-HEGY BARLANGJAI

Budapest tájképének jellegzetessége a budai oldal hegyekkel övezett karéja. Közülük is legimpozánsabb az Óbuda hátterében feltűnő Nagy-Kevély vonulata. A Kevélyek olyan büszkén merednek az ég felé, hogy tövükben két Ezüst- és egy Arany-hegy is elfér. Budapesthez közelebb, a budakalászi Ezüst-hegy lapos fennsíkját lassan eltakarják a sorozatosan épülő új házak, míg a Pilisborosjenő és Üröm határában fekvő, a Kevélyre közvetlenül támaszkodó Ezüst-hegy még nagyrészt lakatlan.
A Kevélyek fő tömegét a jól karsztosodó dachsteini mészkő alkotja, amelyre az alacsonyabb térszíneken kevésbé jól oldódó eocén márgák és mészkövek, valamint a karsztosodásra alkalmatlan, ún. hárshegyi homokkő települ.
Az Ezüst-hegy ez utóbbi földtani szerkezetű vidékhez tartozik. Nem véletlenül jegyezte meg 1937-ben Kerekes József, hogy "váratlan a barlang megjelenése ezen a helyen, hiszen sem a hárshegyi homokkő, sem pedig az agyagos márga nem hajlamos a karsztosodásra".
Mégis itt, a pilisborosjenői homokkőbányában ismerhetjük meg a Pilis leghosszabb barlangját, a mintegy 400 m hosszú és 60 m mély Papp Ferenc-barlangot. A hivatalos listákon általában nem a nagy tudósról elnevezett név szerepel, hanem az egyértelműbb Ezüst-hegyi 3. sz. barlang. Így már azonnal láthatjuk, hogy a kitűnő kvarchomokkövet fejtő bányában nem ez az első barlang. Sokáig leghíresebb az Ezüst-hegyi-barlang volt (amely most az 1-es számot viseli), mindaddig, amíg a sokkal hatalmasabb elő nem került 1969-ben, s a régit néhány évvel később a bányaművelés meg nem semmisítette. A bányában tehát három nagyobb üreget lehetett kimutatni, míg számos kisebb, jelentéktelen méretű valószínűleg megsemmisült.
Az Ezüst-hegyi 1. sz. barlang a bányába vezető keskeny mélyút végén, egy mesterségesen mélyített gödörből nyílt, kb. 330 m tszf. magasságban. A mindössze egy teremből álló üreg nagy része a padosan elváló hárshegyi homokkőben képződött, míg alacsonyabb részein az eocén kori márga is előbukkan. Ilyen körülmények között nagy vitát váltott ki a barlang keletkezéséről megjelent első szakcikk, amelyet Fekete Zoltán írt 1935-ben. Szerinte az üreg alatt, az itt nem látható dachsteini mészkőben már volt egy terem, s ennek mennyezete szakadt be. Tehát ma csak az utólagosan, omlás miatt kialakult homokkőbarlangot lehet tanulmányozni. Két évvel később Kerekes József írt az Ezüst-hegyi-barlangról, miszerint Fekete Zoltán az üreg "keletkezését tévesen magyarázza, mert az eocén márga jelenléte elkerülte figyelmét". Szerinte a szokatlan, nemkarsztos környezetben a barlang úgy alakulhatott ki, hogy a homokkő repedésein leszivárgó víz, amely a talajban szén-dioxiddal telítődött, a márgához érve annak mésztartalmát kioldja. A két kőzet határfelületén rendkívül hosszú idő elteltével kis üregecskék alakultak ki. Az eredetileg teljesen zárt termecske a bányaművelés hatására nyílt felszínre.
Ezzel a véleménnyel nem fejeződött be a híres barlang kialakulása körüli vita. Láng Sándor szerint (1953) valószínűleg eltömődött forrásbarlang volt, míg Leél-Őssy Sándor azt mondta (1958), hogy az üreget tektonikus repedések mentén feltört melegvíz oldotta ki. Ez utóbbival közel egyező álláspontot foglalt el Szenthe István is 1969-ben, amikor egyetemi szakdolgozatának írása közben alaposan szemügyre vette az egyre bővülő bányafalakat. Előbb a kőfejtő északi sarkában mászott be egy tágasabb függőleges hasadékba. Tíz méter után a leomlott homokkősziklák miatt továbbmenni nem tudott. Ezt a kis barlangot már korábban is említették, de csak Szenthe István kutatásai alapján ismerhettük meg részletesen, így ez az üreg az Ezüst-hegyi 2. sz. barlang nevet kapta. Ez a barlang is feltárta a homokkő alatti márgát, s a falakat sokfelé baritkristályok vonták be. Ez pedig az elméletek nagy részének álláspontja szerint egyértelműen a hévizes barlangkeletkezés csalhatatlan jele.
Nem messze a 2. sz. barlangtól, a bánya északnyugati falában az avatott szem hamar észreveheti, hogy a vízszintesen települt homokkőrétegek szabályossága egy kb. 30 m-es szakaszon megszakad, besüllyed. A többi barlang tanúsága szerint ez könnyen azt is jelentheti, hogy itt a homokkő alatt szintén barlang van! Erre gondolt 1969-ben Szenthe István is, amikor az összetört homokkőtömbök között kitágított szűk repedéseken bemászva, egyre mélyebbre hatolt. Nem volt valami biztató dolog az omlásra állandóan kész sziklák között bolyongani, s ráadásul a kvarchomokkő éles felszíne sem kímélte a feltárók bőrét, arról nem is beszélve, hogy nemegyszer csak hosszas keresgélés után lehetett visszatalálni a bejárathoz. Végül is 330 munkaóra ráfordítással 1969. február 16-án éjjel sikerült megtalálni azt a szűk rést, amelyen át le lehetett jutni a homokkő alatti tágasabb barlangba. A kb. 2,5-3,0 m hosszú, igen szűk, spirálisan csavarodó lejárat természetesen sokakat visszatartott a belső szakaszok megismerésétől. Pedig nem mindennapi barlang várta odalent a felfedezőket. A spirális járatból egy hatalmas, ferde hasadékba érkezünk, ahonnan mind fölfelé, mind lefelé tovább mehetünk. Fölfelé kis méretű, porló dolomitban kialakult terembe érünk, majd ez a járat egy mély dolomitaknában végződik. Sokakat rabul ejtett már e csalóka gödör. Azt gondolták, hogy itt folytatódik a barlang, de mindeddig nem sikerült aljáról továbbjutni, és a porló falon nem volt egyszerű visszamászni. Az ide vezető járat az aknán túl gyönyörű borsóköves járatban folytatódik, mint azt az elmúlt évek kutatásai kimutatták.
Visszatérve a bejárati szűkülethez, óvatosan leereszkedhetünk a meredek barlangfalon, ahol előbb az eocén mészkő, majd a márga ősmaradványoktól hemzsegő felületében gyönyörködhetünk. Lassan leérünk egy széles, hosszú terem aljára, amelyből erősen omladékos járaton át jutunk a végpontot jelentő rövid vizes ágba, vagy a másik oldalon felmászva a Szakadékba. Hóolvadáskor, nagyobb esők alkalmával itt szabályos zápor fogad minket, ugyanis a töredezett homokkőrétegen lejutó víz 12-15 m hosszú csöveket oldott a mészkőben, amelyeken át gyorsan a barlangba vezetődik a csapadék. Ez az "oldáscső" rendkívül jellegzetes képződménye az Ezüst-hegyen a hárshegyi homokkő alatt kialakult barlangoknak.
A barlangot a felfedezés előtt elhunyt tudósról, Papp Ferenc professzorról nevezte el Szenthe István. A méreteiben is országos jelentőségű barlang legfőbb értéke azonban nem is hosszában, vagy 60 m-es mélységében, hanem egyedülálló földtani felépítésében és ritka ásványaiban keresendő. A már említett aragonitfürtökön kívül a homokköves fe lső szakaszon itt-ott kis méretű, laza, vattára emlékeztető ásványpamacsok figyelhetők meg, amelyek Szenthe vizsgálatai szerint valódi "légből kapott" ásványok. Ugyanis a mélyből feláramló meleg, aeroszolban gazdag pára, a hideg omladékos szakaszban kicsapódva, lerakja ezeket az ásványcsomócskákat, amelyek a műszeres vizsgálatok szerint halloysitnek és montmilchnek bizonyultak.
Az Ezüst-hegyi 3. sz. barlang, mint a többi kevélyi üreg, ebben az időben a Szabó József Geológiai Technikum, majd a Szpeleológia Barlangkutató Csoport kutatási területe volt, így itt is kiterjedt klimatológiai vizsgálatok kezdődtek 1969-1970-ben. E mérések szerint a barlang meglehetősen hideg, mindössze 7,7 oC az átlaghőmérséklet.
A felfedezést követő években e barlangot a Pilis legveszélyesebb rendszerének tartották, joggal. A bánya tovább működött, a homokkőtömbök időnként meg-megcsúsztak, és a bejáratot éveken keresztül el is torlaszolták. Jelenleg ugyan ismét szabad a bejárás, de most is csak gyakorlott barlangkutatóknak lehet ajánlani a megtekintést.
Ha nem tudunk lemenni a Papp Ferenc barlangba, a közelben még két nagyobb, hasonló földtani jellegzetességű üreget is megtekinthetünk, a Szabó József-barlangot és az Ezüst-nyeregben zsombolyszerűen nyíló, gömbfülkés Arany-lyukat. 

LEGÉNY- ÉS LEÁNY-BARLANG

A Pilis nyugati lejtőjén kialakult barlangtestvérek teljesen azonos jellegűek, kutatástörténetük is nagyrészt megegyező. A két barlang Klastrom-puszta fölött, 420 m tszf. magasságban, egymástól 50 m-re nyílik. Az északi kisebb nyílás a Leány-barlangé, a délibb tágasabb pedig a Legény-barlangé.
A helybeliek által régebben Chlapec-barlangnak nevezett Legény-barlang kutatása ősrégészeti ásatással kezdődött. A Magyarhoni Földtani Társulat Barlangkutató Bizottságának megbízásából 1912 májusában Bella Lajos és Kadič Ottokár kezdett munkához. Előbb Bella Lajos a Leány-barlangból válogatta ki a kincsásók által kiszórt agyagból a régiségeket, Kadič Ottokár pedig az üregek felméréséhez kezdett hozzá, majd próbagödröt mélyített a Legény-barlang bejárati termébe. Bella igazgató megállapíthatta, hogy "a szóban lévő barlang a neolit-, bronz- és hallstatti korban, különösen pedig az utóbbi folyamán, ismételten a praehistoricus ember lakóhelyéül szolgált". Az ásatások alkalmával előkerült csontmaradványokban a feldolgozó Kormos Tivadar két, állatföldrajzi szempontból érdekes fajt mutatott ki: a földi kutyát és a hiúzt.
A húszas évek végén és a harmincas évek elején a turista-irodalomban többször szerepelnek e barlangok, főleg a megközelítésüket elősegítő utak kiépítésével. 1936-ban a Természetbarátok Turista Egyesület barlangkutatói Venkovits István vezetésével részletesen leírták a Legény-barlangot, s új felfedezésekkel annak hosszát jelentősen megnövelték. Mint Venkovits 1936-ban a Barlangvilág című, népszerű szakfolyóiratban leírta, "felmérés közben találtunk olyan eróziótól létrehozott kürtőt, amely valószínűleg a víz mélyebb rétegekben való távozásának egyik útja lehetett. Követtük a 8 m mély aknát, de hatalmas törmelékhalmaz zárta el utunkat. Amint reménytelenül turkáltunk a kövek között, az egyik elmozdítás után éles légáramlat sivított ki az ökölnyi nagyságú lyukból. Annyira kitágítottuk a nyílást, hogy nagyobb követ dobhattunk le. Végtelennek tetsző idő múlva hallatszott leesésének elhaló döreje. Nehéz munka után annyira kitágítottuk az utat, hogy egy ember áttörhetett rajta. Négy-öt méter után az oldalfal annyira összeszűkült, hogy véséssel kellett utat törni. A vésés sikerült és a szűk rész után az út kibővült, úgyhogy most már állva lehetett továbbhaladni. A meredek esésű, de nem függőleges járatnak a talaját törmelékhalmaz borítja, amely egyszersmind az utat elzárja. A légáramlás itt is erős, a cseppkőképződés viszont csekély. További bontás után szabaddá tettünk egy szűk, a mélységbe nyúló folyosót, ez 20 m után teremmé szélesedik, amely szebbnél szebb cseppkövekkel van díszítve. Vízszintes szakaszát vastag iszapréteg borítja. Nem sokáig kell itt keresnünk az út folytatását, mert a jól érezhető légáramlás elvezet bennünket a feketén ásító, sima falú kürtő széléig. Gondos kötélbiztosítással leereszkedtem a függőleges, majd kissé áthajló kürtőbe, és 30 m mélységben hatalmas terembe értem. Ezzel eljutottam ennek a járatnak jelenleg ismert legmélyebb szintjéig". E kutatással gyakorlatilag feltárult a ma is mintegy 350 m hosszúságban és 60 m mélységben ismert barlang.
A későbbiekben, 1953-1954-ben, Leél-Őssy Sándor vezetésével elkészült mindkét barlang új térképe s geomorfológiai feldolgozása. Vizsgálataik szerint a Legény-barlang teljes egészében a jól karsztosodó, felső-triász korú dachsteini mészkőben alakult ki. Keletkezését nagymértékben elősegítették a tektonikus mozgások. Különösen a bejárati teremnél, a mögötte fekvő keskeny hasadéknál, valamint a Sárkány-lyuknál szembetűnő ez a hatás. A barlang formakincsére az ágas-bogas, labirintusos alaprajz, a nagy termek és szűk szorítók jellemzők. Több helyen megfigyelhetők gömbfülkeszerű beöblösödések. Valószínűleg eredetileg hévizes barlang, amely később karsztos forrásbarlanggá alakult át. Az elmúlt években számos barlangkutató csoport vizsgálta a Legény-barlang rendszerét, s közülük a Vörös Meteor Foton csoportja a bejárati terem után vasajtóval le is zárta.
A Leány-barlangra először Bekey Imre Gábor irányította a figyelmet 1911-ben. Ennek nyomán végezte Bella Lajos 1912-ben régészeti ásatását, amikor is az őskori cseréptöredékek mellett a pénzhamisítók különböző eszközeit is megtalálta. Később a Magyar Turista Egyesület támogatásával Kadič Ottokár végzett benne ásatást, de az kizárólag a Pitvar humusztakarójának kiaknázására szorítkozott. Ebben a "neolit kortól kezdve fölfelé, majdnem minden őstörténelmi időszakból valami emléket találunk" - írta Kadič. A Leány-barlang Kadič által ismertetett részén túl Schönviszky László és Kiss Miklós kötélen leereszkedve feltárta, majd feltérképezte a további szakaszokat. Jóval később, Leél-Őssy Sándor munkássága révén készült térkép szerint, a barlang hosszúsága kb. 200 m. A bejárat és a legmélyebb pont közötti szintkülönbség 40 m. Formakincse, keletkezése megegyezik a Legény-barlangéval. Mint Leél-Őssy megjegyezte: "a természetben igen ritka két formának ennyire azonos és szimmetrikus volta. Nagyon valószínű, hogy a múltban a két barlang összefüggött egymással, és csak utólag tömődött el az összekötő járatuk." 

SÁTORKŐ-PUSZTAI-BARLANG

Dorogtól északra, az Öreg- vagy Nagy-Strázsa-hegy oldalában, 1944-ben, kőbányászás alkalmával az ott dolgozó munkások barlangra akadtak, s bár már akkor feltűnt szép ásványaival, mégsem sejtették, hogy a Duna-zug, sőt Magyarország egyik legérdekesebb üregét nyitották meg.
1946 júniusában több dorogi turista tudomást szerzett az új barlangról, s az ifjúmunkás természetjárók Várhidi Károly és Rudolf irányításával, minden különösebb felszerelés nélkül bejárták. Más alkalommal kötelekkel felszerelve egy barlangi kürtőbe is leereszkedtek, s bemászták az addig ismeretlen üregeket is. Értesítették a barlangkutatókat, akik közül elsőként Jakucs László, majd a későbbiekben Venkovits István és Nickl Matild is még ugyanezen év szeptember 28-án felkeresték a barlangot. Felfedeztek egy 11 m mély, tölcsérszerűen kiszélesedő aknát, amelybe kötélen leeresztették Nickl Matildot. Ő ekkor kikutatta a barlang mélyebb szintjét is. Mivel az új, nagy kiterjedésű üreg további feltárásokra adott reményt, s különleges ásványokat is tartalmazott, 1946-ban az Állami Földtani Intézet megbízta Venkovits Istvánt a barlang feltárásával. A teljes átkutatást Jakucs László segítségével hamarosan el is végezték, majd a bonyolult alaprajzú térképet Jakucs László jól áttekinthető gipszmodellen is ábrázolta. Az akkor feltárt barlang teljes hosszúsága 286 m, függőleges kiterjedése pedig 45 m volt. A kristálybarlangról hamarosan, már 1950 decemberében megállapíthatták, hogy az 1946-os felfedezéshez képest a barlang 25 %-os tudományos, és mintegy 50 %-os esztétikai pusztu lást szenvedett. A már kifosztott barlangot 1951-ben védetté nyilvánították.
A Sátorkő-pusztai-barlang kutatását a dorogi Kadič Ottokár csoportja vette át 1959-ben, s azóta évről-évre feltárói, házigazdái és gondozói e nagyszerű barlangnak. Első dolguk volt, hogy a főjáratot megtisztítsák a törmeléktől, a bejáratot erős vasajtóval lássák el, és a sziklafalra a barlang nevével táblát erősítsenek.
Már 1959-ben kísérletet tettek arra, hogy a barlangot gyógyászati szempontból hasznosítsák. Közben megkezdték a barlang további részeinek a kutatását is. Főleg a mélyszinti Nagy-teremben mélyítettek aknát, ahol az oldalfalakról folydogáló víz a törmelék között eltűnt. 1961-re öt méter mélységben elérték a törmelék alatti talpat, ahol jól kivehető forráskürtő vezetett az alsóbb, még ismeretlen részekbe. Munkájuk során az igen finom, szürkés színű agyaggal kitöltött egykori forrásjáratban hét méter mélyre tudtak lehatolni, s ismét találkoztak a lecsurgó vízzel. Ekkor a további feltáráshoz vascsövekből készített háromlábú állványt készítettek, s a kitöltést azon felakasztott csörlőn át szállították ki, 1962-ben már tíz méter mélyről. Eközben 1962. február 11-én Benedek Anikó alatt a hágcsóval felszerelt bejárati kürtő közelében a talaj megsüllyedt, s keskeny járat nyílt meg. Átpréselte magát a szűkületen, s a nagyterem álfeneke alatti terembe érkezett. Az újonnan megismert üreg kürtőben folytatódott 10-12 m mélységig, majd a leomlott kövektől eltömődve végződött. A dorogi barlangkutatók Benedek Endre vezetésével nemcsak a Sátorkő-pusztai-barlangot kutatták, hanem a környező többit is, abban a reményben, hogy egyszer sikerül megtalálniuk a híres üregrendszer párját. 1962-ben már három éve dolgoztak a Sátorkő-pusztai-barlangtól mindössze 40 m-re, kőbányászáskor megnyílt Strázsa-barlangban. A teljesen kitöltött mélyedésből több mint 500 m3 anyagot termeltek ki, amikor 1962. augusztus 4-én két kutató bontás közben átütve egy gömbfülke tetejét, aragonit, valamint gipszkristályokkal tömött üregbe érkezett. Itt is az elszivárgó víz nyomát követték, s bontással csakhamar további négy terembe jutottak, amelyek szintén zsúfolva voltak kristályokkal.
A Sátorkő-pusztai-barlangban sokáig nem sikerült jelentősebb feltárást elérni, miután 1975-ben a dorogi barlangkutatók megállapították, hogy a barlang alját kitöltő nagy mennyiségű törmeléken és alfenéken az állandó omlások miatt bontással nem lehet átjutni. Ezért bányászati módszerekhez folyamodtak, s függőleges akna kihajtásába kezdtek. Az év végére kilenc méterre jutottak le, s gyakorlatilag sikerült áttörniük a törmelékhalmazt. 1976 kezdetén a kutatás így igen izgalmasan folytatódhatott, miután az ácsolt függőleges akna tizedik méterében a leszivárgó forrásvíz mosta nyílás az újabb járatba történő bejutás reményét csillogtatta meg.
1977-ben az elfolyó víz útját követve, további járatrészeket ismertek meg, de a 16 m mélyre ásott aknába jutó víz az agyagot sárrá változtatta. Sajnos a Kadič-szakasz bejáratát alkotó tízméteres ácsolt akna a beszivárgó víz miatt 1978-ban beomlott. 1979 végéig hat méter mélységig újra kiásták, s most már talán biztonságosabb körülmények között sikerül majd a további járatokat megismerni.
A Sátorkő-pusztai-barlang nemcsak a különleges ásványai miatt nevezetes, hanem e képződmények s a barlang egész arculata a hévforrásos barlangkeletkezés legtisztább monogenetikus prototípusának tekinthető. Jakucs László tanulmányai szerint a barlangjáratok térbeli elrendeződése a kőzetösszlet belsejében valamilyen bokor ágaihoz hasonlítható. Szinte gyöngyfüzérszerűen számos kisebb-nagyobb, szabályos gömb alakú üreg kapcsolódik járatokká ebben a barlangban. Jakucs László szerint ezek a gömbfülkéknek nevezett képződmények kialakulásukat annak köszönhetik, hogy a teljes vízelborítás miatt a korrózió és az egyéb üregképző vegyi hatások érvényesülését a gravitációs hidrodinamika nem irányította. A többi hidrotermális üregünk ugyanis a Sátorkő-pusztai-barlangnál komplexebb, több tényezős keletkezést mutatnak. E barlangban a gipsz valószínűleg helyi eredetű, azaz a kénsavtartalmú víz az üreg falának mészkövével kémiai reakcióba lépve alakulhatott ki. Az aragonitoknak két fő kifejlődési típusát lehetett elkülöníteni: a tűszerű kristályosat és a borsóra, szőlőfürtre emlékeztető formájút. A barlang ásványtani érdekességei közé tartoznak a pirit utáni limonit pszeudomorfózák.
A Sátorkő-pusztai-barlang keletkezési idejét Jakucs László a harmadkorra vezette vissza, amikor a hegyvidék mai arculatát eredményező töréses hegyszerkezet kialakult, s a törések mentén feltört hévforrás-tevékenység erősen kifejlődött. 

GERECSE

A Gerecse szélesen elterülő tömbjét körös-körül kiterjedt édesvízi mészkőtakarók övezik, jelezve, hogy a múltban igen aktív karsztosodás, barlangképződés zajlott itt le. A vértesszőlősi vagy tatai forrásmészkő lerakódását még látta az előember és a neander-völgyi ősember. Ezek a források ma már alacsonyabb szinten fakadnak, s ott rakják le oldott anyagukat. Tata, a forrástavak városa ilyen, ma is működő mésztufára épült, s a beépült város alatt több barlangot ismerünk. Az évmilliókkal ezelőtti források anyaga a Gerecse magasra kiemelt tömbjéből származik, s eredetüket barlangok jelzik.
Sokáig úgy tudták, hogy a Gerecsében nincs sok barlang, és azok is csak egy-egy ponton csoportosulnak. Ilyen híres szikla a bajóti Öreg-kő, a Pisznice-hegy vagy a Tatabánya fölött magasodó sziklavonulat. Az újabb kutatások eredményeként a Gerecsében is több mint száz barlangot tartunk nyilván, közük jelentős mélységűt (Keselő-hegyi-barlang), nagyobb hosszúságút (Pisznice-barlang) és bonyolult járatrendszerűt (Lengyel-barlang) egyaránt. Különleges ásványkincséről nevezetes a bajóti Öreg-kői 2. sz. zsomboly, s nemeskövekkel kirakott szobára emlékeztet a tatai Angyal-forrási-barlang fényesre lecsiszolt terme. A tardosi bányában több millió éves csontokkal kitöltött egykori barlangot fedeztek fel a barlangkutatók.
A Gerecse barlangjait napjainkban több kutatócsoport igen intenzíven vizsgálja, s jó reményünk van arra, hogy a régebben alig ismert gerecsei karszt gazdagságát még jobban megismerhessük. 

LENGYEL-BARLANG

A Gerecse legnagyobb barlangját sokféle névvel illették már. Eredeti népi neve Ördög-lyuk volt, később Mammutos-útvesztőnek, Kőhegyi-barlangnak, Gázos-barlangnak, napjainkban pedig Lengyel-barlangnak hívják. Nem lenne célszerű a barlangok névhasználatánál elfogadott alapszabályt e barlang esetében alkalmazni, azaz visszamenni az eredeti névhez. Ördög-lyuknak nevezve senki sem tudná, hogy a Lengyel-barlangról van szó, s ördöglyuk számos van még az országban.
A tatabányai Kő-hegy (Turul-hegy) délkeleti peremén, a Turul emlékműtől kb. egy kilométer távolságra, 300 m tszf. magasságban nyílik. A felszíni horpadásból kiemelkedő szikla tövében jelentéktelen nyílással kezdődik a rejtélyes üreg, amelyet a barlangkutatók közül először 1929-ben Schönviszky László és Barbie Lajos kutatott át, 36 m mélységig. A barlangra Vígh Gyula hívta fel a figyelmet, aki a Gerecse barlangjairól az első áttekintő leírásokat adta. Az 1930-as évek elején a Bejárati-teremben Tasnádi Kubacska András lengyel internáltakkal ásatást végzett. Valószínűleg innen származik a Lengyel-barlang és a Mammutos-útvesztő elnevezés. Kutatta Kessler Hubert, Szilvássy Gyula, majd a Vasútépítő Törekvés és a Kőbányai Barlangkutató és Hegymászó Szakosztály is, valamint tatabányai csoportok. A barlang felső, labirintusos szakaszában sokan megfordultak, de az alsó szakaszt csak az 1960-as években sikerült feltárni, így itt a cseppkőképződmények még aránylag épségben megmaradtak.
A barlang jelenleg lezárt, szűk bejáratán lecsúszva a Bejárati- vagy Váró-terembe jutunk, amelynek végéből nyolc métert kell leereszkednünk ahhoz, hogy egy hasadékszerű terembe érjünk. A fenék lejtésirányát követve, kisebb üregeken keresztül kell csúsznunk ahhoz, hogy fel tudjunk állni. A termecske jobb vagy bal oldalán ereszkedhetünk tovább, majd a Harakiri nevű, négyszöget formáló torkon keresztül a Kupola-terem előterébe érkezünk. Utunk a Guanó-terem barátságtalan mélypontjára vezet, ahol a nyíláson át, hétméteres ereszkedés után bekúszunk a lapos, kényelmetlen Ipszilon-ágba, majd balra fordulva a Kínok-útján át egy szűk, öt méter mély hasadékhoz érünk. Ezen lejutva, nyolc métert kell kötélen ereszkedni. Ez a Nehéz-terem, ahonnan a Cseppköves-kuszodán át a Hajóba érkezünk. 50 m mélységben vagyunk, s az első valóban szép cseppköveket itt láthatjuk. Tovább szűk hasadékon, igen rossz levegőben mászhatunk, ereszkedhetünk le a barlang végpontjáig. Az üreg felső-triász korú dachsteini mészkőben található. A jelenlegi bejárat már egy barlangterem beomlása után keletkezett. A barlangrendszer kialakulásáról a leírók nagy része nem tesz említést, legfeljebb csak annyit, hogy hasadékzsomboly vagy egykori víznyelőbarlang. Sokévi helyszíni kutatás és az irodalom feldolgozása után Lendvay Ákos próbálta szintetizálni a barlang genetikájának eredményeit. A kialakulás első feltétele a tektonikai mozgások hatására létrejött hasadékrendszer volt. A felszínre is kiérő vízvezető repedések mentén, már a Kő-hegy kiemelkedése előtt kis víznyelők alakultak, amelyeknek mélyben összefolyó, különböző töménységű és hőmérsékletű oldatai a keveredési korrózió eredményeként üregképző hatást fejtettek ki. A barlang közelében Lendvay Ákos a mai felszínen hat aktív víznyelési pontot fedezett fel, amelyek elfolyó vize már önmagában is bonyolult üregrendszert hozhat létre. A Kő-hegy kiemelkedésével a nagy tömegű vízelnyelés megszűnt, a szivárgó vizek inkább agyagot, hordalékot raktak le, s a belső szakaszok is pusztulásnak indultak. Korábban a bonyolult járatrendszer és a gömbfülkék miatt inkább hévizes keletkezésre gyanakodott Lendvay Ákos is.
A Lengyel-barlang legfőbb jellegzetessége kétségtelenül "gázos" volta, amire a kutatókat barlangtúrájuk alkalmával a szaporább lélegzetvétel, a sárga golyóként égő karbidlámpa lángja, a fel nem lobbanó gyufa, majd később a tartós fejfájás emlékeztet. A barlang levegője a szokásosnál több CO2 -gázt tartalmaz, s ennek növekedésével az oxigén mennyisége csökken. Az első gázelemzés 1957-ben történt a Nehéz-teremből, s akkor a CO2 3,3, az oxigén pedig 17,5 %-nak adódott. A Kőbányai Barlangkutató és Hegymászó Szakosztály egy éven keresztül a barlang négy szintjéről vett elemzésre levegőmintát annak eldöntésére, hogy mennyi is valójában a szén-dioxid-tartalom. Időnként ugyanis fantasztikus hírek röppentek fel a "gáz" mennyiségéről. A szén-dioxid mennyisége a vizsgálatok szerint 0,1 és 4,2 % között mozgott. Az eddigi tapasztalatok szerint szeptember és november között, valamint a tavaszi időszakban a legrosszabb a levegő.
Lendvay Ákos vezetésével a kőbányai kutatók rendszeres barlangklímamérést is végeztek, s megállapították, hogy az átlaghőmérséklet 10,2 oC, az átlagos relatív páratartalom pedig 96%. A barlang mélységének növekedésével a hőmérséklet emelkedik, 0-32 m között 10,0, 32-50 m között 10,2 és 50-73 m között 10,3 oC. A Lengyel-barlang Bejárati-termében 1930 körül végzett ásatás során tipikus würm I. glaciálisba sorolható korú nagyemlős fauna került elő: szamár (Asinus hydruntinus), barlangi medve, barlangi oroszlán, óriásszarvas és mammut. Az óriásszarvas agancsán mintegy 10 cm hosszan párhuzamos, 10-20 mm hosszú bekarcolások figyelhetők meg, egy növényevő állat csigolyáján pedig éles szerszámtól eredő mély bevágások találhatók. Vértes László mikroszkópos és ultraibolya-megvilágításos vizsgálattal úgy találta, hogy a két csont sérülései mindenképpen emberkéztől származnak, és egykorú beágyazódásukkal, tehát a würm glaciális első hidegcsúcsának idejével. Ez a szélesebb értelemben vett moustieri kultúrának felel meg.
A Gerecse legnagyobb kiterjedésű barlangjának valóságos méreteit még ma is csak megközelítően ismerjük. Mélységét 25 és 68 m között adták meg akkor, amikor már legalább 50 m-ig (a Nehéz-teremig), majd később jelenlegi végpontig ismerték. A bonyolult alaprajzú s nagyrészt függőleges kiterjedésű barlangról már több térkép vagy térképvázlat készült, amelyek közül leghitelesebb a Kőbányai Barlangkutató és Hegymászó Csoport által 1964-1965-ben készített, majd 1972-ben újra ellenőrzött és kiegészített felmérés. Eszerint a barlang mélysége 72,7 m, hosszúsága 500-600 m, amelyből 400 m van felmérve. 

A TATABÁNYAI VÉRTES LÁSZLÓ-BARLANG

A Tatabánya-alsó feletti Farkas-völgyben fekvő Vértes László-barlang azok közé tartozik, amelyeket a teljes ismeretlenségből bontottak ki a kutatók az elmúlt évek kitartó munkájával. A Tatabányai Bányász barlangkutatói már régóta nyilvántartották az ún. 11. sz. víznyelőt, mint olyant, amelyben érdemes barlang után kutatni. Először 1969 májusában látott munkához a frissen megalakult csoport, s a Szénbányák anyagi támogatásával kibontották a nyelő felső szakaszát. Az agyagba ágyazott kőtömbök között nem sikerült elérniük a barlangjáratot, ezért a munkát ideiglenesen befejezték. A kutatás folytatását egy év múlva szerencsés véletlennek köszönhették. 1970. május 16-án a csoport két tagja zuhogó esőben a 11. sz. víznyelő környékén tartózkodott, és a keskeny völgyben lefolyó vizet terelőgát segítségével a víznyelőbe vezette. A nagy mennyiségű lezúduló víz láthatóvá tette a vízvezető járat folytatását. Egy hónappal később, június 27-én, a felszíntől számított öt méter mélységben sikerült továbbhaladniuk szinte komolyabb akadály nélkül, és lejutottak a majdnem száz méter mélyen található utolsó terem alját elzáró agyagdugóig. A tatabányai Vértes László csoport, a "Bányászok" utódja, az 1970-es években megpróbálta átbontani a végponti szifont, de ez nem sikerült. Jelenleg a barlang 123 m hosszú és 55,6 m mély.
A barlang felfedezése óta folyamatosan gondot jelentett a bejárat gyakori beomlása, eltömődése. Több alkalommal próbáltak ácsolatot építeni, de az eredmény gyakran ugyanaz maradt: ki kellett ásni a bejáratot ahhoz, hogy a barlangba lejuthassanak. Ezért - az Országos Természetvédelmi Hivatal Barlangtani Intézetének támogatásával - a tatabányai kutatók hatalmas munkával kiépítették a barlang bejáratát.
A mesterséges aknán lemászva a barlang első szakaszába jutunk, amely a dachsteini mészkő közé települt dolomitrétegek miatt erősen törmelékes. Kisebb aknákon, kuszodákon, termeken keresztülhaladva, 39-40 m mélységben érjük el a barlang középső szakaszát. Itt találhatók a legnagyobb termek, mint a 18 m magas, 8 m hosszú, 4,0-4,5 m széles Nagy-terem és a legszebb cseppkőképződmények is. A teremből a Cseppköves-kürtő ferde hasadékán keresztül jutunk le a középső szakasz végére. Itt találjuk a barlang különlegességét, a Teknősbéka nevű "lebegő" cseppkőkérget, amely 0,8-1,2 cm vastag, s mintegy két négyzetméter felületű. Ugyanitt látványos, 25-30 cm hosszú szalmacseppköveket is megnézhetünk. A Teknősbéka alatt sötétlő nyíláson lebújva törmelékes, vizes járaton juthatunk le a szifonhoz, amelyben mindig 40-50 cm mély, 1,0-1,5 m2 felületű víz gyűlik össze.
A 380 m tszf. magasságban nyíló Vértes László-barlang Lendvay Ákos tanulmánya szerint egy észak-északnyugat-dél-délkeleti irányú törésvonal mentén szakaszosan kialakult, időszakosan aktív víznyelőbarlang. A felső és középső szakaszában az eróziós formák, alul inkább a korróziós és eróziós formák keverednek.
A Vértes László-barlang hőmérsékletét a kőbányai kutatócsoport 1976-1977-ben rendszeresen mérte. Hőmérséklete erősen változó, 5,5 és 9,6 oC közötti értékeket mértek a végponton. A hóolvadékvizek és hidegbetörések erősen lehűtik a barlang levegőjét, s csak hónapok elteltével áll vissza a 9,0 oC körüli átlaghőmérsékletre. 

KESELŐ-HEGYI-BARLANG

A Gerecsét a kutatók sokáig úgy tartották számon, mint ahol sok kis méretű, szinte jelentéktelen üreg mellett csak néhány hosszabb fordul elő, mint a Pisznice- vagy a Lengyel-barlang. Még ma is csak nagyon kevesen feltételezik, hogy sikerülhet itt komolyabb mélységű és kiterjedésű barlangot feltárni. A Gerecsével szemben mutatott csendes közömb össéget azonban időnként meg-megzavarja a területen dolgozó néhány kutatócsoport munkájaként feltáruló, újonnan felfedezett barlang híre. Így történt ez 1976 végén is, amikor a tatabányai Szabó József Geológiai Szakközépiskola tanulóinak sikerült bejutniuk a Gerecse legmélyebb, 115 m-es zsombolyába.
A szakközépiskola barlangkutató csoportjának már évekkel a felfedezés előtt nagy hírű és eredményes elődje volt. A korábban Budapesten működő Geológiai Technikum csoportja Józsa László vezetésével az 1960-as években sikeresen feltárta a Róka-hegyi-barlangot és az ezüst-hegyi Szabó József-barlangot. A technikum megszűnésével a csoport is feloszlott, s egykori tagjaiból verbuválódott a későbbi Szpeleológia nevű csoport, amely a Kevélyek barlangkataszterezését és tudományos feldolgozását végezte.
Az 1970-es évek elején az átalakult szakközépiskola Tatabányára költözött, ahol a barlangkutató csoport 1974-ben ismét megalakult. Előbb az iskola mögötti Kálvária-hegy üregeit vizsgálták, s kiránduló túrákat tettek a Gerecse és a környék ismert barlangjaiba.
A váratlan fordulat akkor következett be, amikor 1976. november 21-én a tatabányai Keselő-hegy nagy mészkőbányájában a csoport négy tagja ásványgyűjtés közben felfigyelt egy rejtett barlangnyílásra. A sziklaüregnek vélt lyukba bemásztak, majd két méter traverzálás után kb. 0,5-1,0 m széles, meredeken lejtő hasadékban találták magukat. A hasadék alján 10-15 m-t megtéve kiszélesedő részhez jutottak, ahol kőzettörmelék és agyag alkotta álfenékbe ütköztek. Mivel kötelük az első bejáráskor nem volt, látva a sokat ígérő folytatást, visszatértek a kollégiumba. November 28-án 40 m kötéllel felszerelve vágtak neki a barlangi túrának, túljutottak a már ismert szakaszon, de a kötél rövidsége miatt csak 50 m mélyre tudtak lemenni. December 2-án ismét a barlangban voltak, s most a barlang addigi legnagyobb termének aljára értek. December 9-én túljutottak a Nagy-terem törmelékén, és ötméteres ereszkedés, majd hétméteres traverzálás után elérték a Szellem-termet. További nyolcméteres ereszkedéssel újabb terembe, majd ismét nyolc méter után a barlang legmélyebb pontjára, egy kisebb terembe érkeztek. Ezt az alján és a falán összegyűlt sár miatt "Dagonyának" nevezték el. Legközelebb egy év múlva, november 13-án sikerült további járatokat feltárni, amikor a csoport ismét bejárta a barlangot. A Nagy-terem tüzetesebb átvizsgálásával újabb szakaszra bukkantak, annak északkeleti folytatásában a Kos-teremre. A két terem összeköttetése keskeny, aragonitos hasadék, a továbbvezető járat pedig járhatatlanul elszűkült. Az itt ledobott kő esési ideje alapján viszont 70 m-nél nagyobb mélységre számítottak a diákok, s feltételezték, hogy az új rész alja valószínűleg eléri a barlang legalsó szintjét adó Dagonyát. 1979-ben alaposan megvizsgálták a továbbjutás lehetőségeit, s megállapították, hogy a Dagonya valószínűleg a karsztvízszint közelében van, így ott érdemleges továbbjutásra nem lehet számítani. Figyelmüket ezért a barlang északkeleti ágát alkotó, Kos-terem alatti, még ismeretlen szakasz felé fordították. Az 1979 májusában feltárt patakmeder alá október 28-án, a tatabányai Vértes László csoporttal közös akciójuk során sikerült lejutniuk. Szűk, függőleges hasadékokon leereszkedve, kb. 110 m-es mélységet értek el, ahol a továbbjutást agyagdugó akadályozta meg, de e mögött ismét szabad folyosó látszott. Legnagyobb meglepetésükre itt, ahol még ember nem járt, egy védősisakot találtak, tele híg agyaggal. Valószínűleg a víz sodorhatta le a felsőbb szintről, amit az erős vízmozgást bizonyító hordalék is alátámasztott.
A Keselő-hegyi-barlang a Tatabányától keletre emelkedő, a várost mészporral belepő keselő-hegyi Mész- és Cementművek Kőbánya Üzemének területén, 230 m tszf. magasságban nyílik. A bányaműveléssel feltárult bejárat - azóta vasajtóval lezárt - nyílásán leereszkedve, meredeken lejtő hasadékba jutunk. Tíz méter után kötélen ereszkedünk tovább a főjáratban, míg el nem érjük 60 m-es mélységben a Nagy-terem tetejét. Itt 17 m-es beépített hágcsón mászhatunk le a 20 m hosszú és hasonló magasságú, 3-5 m széles, hófehér aragonittal és kristálytűkkel díszített terembe. A délnyugati sarokból hasadékon át juthatunk tovább, érintjük a Szellem- és Kebel-termet, majd elérjük a 115 m mélyen fekvő végpontot, az agyagos, vizes Dagonyát. Ha a Nagy-teremből északkelet felé indulunk, így az új feltárást, a hosszabb és szebb ágat járhatjuk be. A törmelékes falon, majd szűk aragonitos hasadékon kb. 20 m-t felkapaszkodva a Kos-terembe jutunk. A terem tetejének északkeleti végében hágcsón megyünk tovább, majd kötélen ereszkedünk. A falakat vastag, mállott kalcitréteg borítja, s ez rendkívül omlásveszélyes. A végponton agyagdugó akadályozza a továbbjutást.
Mint a geológiai szakközépiskola tanulói megállapították, a barlang a felső-triász dachsteini mészkőben, tektonikai törésvonalak mentén képződött. Szélességét húzási mozgások, a leszivárgó csapadékvíz oldó hatása alakította ki. A repedések falán kalcit, hófehér aragonit, valamint a felszínről bemosott agyag található. Annak semmi nyomát nem találták, hogy valaha is víznyelő csatlakozott volna a barlanghoz, amelynek függőleges rendszerét a falakról leomlott, kövekből és agyagból álló törmelékdugók, omlások szakítják meg, számos álfeneket alkotva. A barlang legalját a csapadékos időben vízzel borított agyagtó képezi. A levegő hőmérsékletét 10,5-11,0 oC-nak mérték.
A Keselő-hegyi-barlang első, vázlatos térképe alapján 120 m mélységű volt, de a később készített, pontosabb, fixpontos felmérés szerint a Dagonya 115 m-rel van a bejárat alatt. Ezzel a Gerecse legmélyebb barlangjává lépett elő, megelőzve az addig csúcstartó Lengyel-barlangot. Így mind a barlang, mind az azt felfedező barlangkutató csoport az érdeklődés középpontjába került, s az 1980. évi 25. barlangkutató vándorgyűlés kirándulásainak fő célpontjává lett. Hossza a Kos-termi ág kivételével 260 m, de a teljes kiterjedését már 500 m-re becsülik. 

BAKONY

A Bakony, a Balaton-felvidék, a Tapolcai-medence és a Keszthelyi-hegység vonulata sokak szemében nem is igazi hegyvidék, inkább csak változatos, falvakkal telitűzdelt dombság. Az igen gazdag földtörténeti múlt eredményeként hazánkban itt tanulmányozhatók legjobban az őskarsztos formák. A bauxit trópusi klímakörülmények között képződött mély töbrökben, szakadékvölgyekben őrződött meg. A gánti, iharkúti bauxitlencsék karsztos alapzatán kívül a fosszilis karsztosodás nyomait a Csárda-hegyen is megtalálni, ahol mangánérc töltötte ki a trópusi idők tanújaként visszamaradt mélyedést.
A karsztvíz jelenléte, a bányák vízvédelme és jó minőségű "fehér arany" felhasználása éppen a Bakonyban a legnagyobb jelentőségű. A bányászat következtében lecsökkent a Tapolcai-tavasbarlang vízszintje, veszélybe került a Hévízi-tó gyógyvizének minősége. A karsztvíz kutatóit nemcsak a jelenleg vízzel telt üregek, hanem a korábban kialakult vízjáratok, a mai száraz barlangok is erősen foglalkoztatják. Bár az irodalomból még alig több mint száz barlangot ismerünk, a terület kutatóinak feljegyzésében már félezer üreg-barlang is szerepel. Jelentős méretű föld alatti rendszerként sokáig csak a Tapolca város alatti barlangokat ismertük. A 600 m magasra kiemelt Tési-fennsíkon húszévi rendszeres kutatás után ma akár 200 m mélységű, országos hírnévre szert tett, különleges víznyelőket találunk. 

A BALATONFÜREDI LÓCZY-BARLANG

Magyarország nyolc, az idegenforgalom számára megnyitott barlangjából kettő a Bakonyban van. Közülük is híresebb, jelentősebb a Tapolcai-tavasbarlang, míg a Lóczy-barlang Balatonfüred határában inkább csak fekvésének és kiépítettségének köszönheti ismertségét. Legfontosabb jellegzetességeit hamar el lehet sorolni. Kőbányában fedezték fel, ahol a barlang zárókőzetét, az anizuszi ún. füredi mészkövet fejtették. A kőzetrétegek gyűrődéseit a barlang falain kitűnően lehet tanulmányozni. Hosszúsága 130 m, mélysége 19,3 m. Loksa Imre biológiai vizsgálatai 21 állatfajt mutattak ki, köztük három új fajt. Mindaz, ami a tudományt, a barlangnyilvántartás kartotékait érdekelheti, mindössze ennyi. Mégis ennek a kis barlangnak hatalmas irodalma, fordulatokban gazdag története van.
Az első kérdés máris a felfedezés időpontja körül merül fel. A legtöbb kalauz és barlangvezető is úgy tájékoztatja az érdeklődőket, hogy a barlangot 1894-ben találták meg. Ennek az évszámnak viszont semmilyen hitelt érdemlő említését, írásos bizonyítékát nem ismerjük. Az 1894. évi időpont úgy kerülhetett át a köztudatba, hogy 1934-ben, a kőfejtőben dolgozó munkások bemondása alapján, a felfedezés negyven évvel azelőtt, tehát 1894-ben történt. Ezt azután a későbbi szerzők átvették. A bakonyi barlangok nagy szerelmese és a magyar barlangkutatás nagy leltározója, dr. Bertalan Károly szinte minden adatot összegyűjtött, amelyek a Lóczy-barlangra vonatkoztak. Ő készítette azt az érdekes összehasonlítást is, amelyekben a felfedezés időpontjának "bemondás" alapján való meghatározásait közli: 1930-ban és 1931-ben egyaránt azt írták, hogy 30, illetve 40 évvel ezelőtt, tehát 1890-ben, 1891-ben vagy 1901-ben fedezték fel. 1934-ben még mindig a 40 évvel korábbi időpontra emlékeztek, tehát 1894-re.
A balatonfüredi Lóczy-barlangot a sokféle adat ellenére valójában 1882 októberének végén tárták fel, amint arról a leghivatalosabb nyomtatvány, a "Veszprém - közgazdasági-, társadalmi-, helyi s általános érdekű megyei hivatalos helyi közlöny" 1882. november 5-i híradása az alábbiakban számol be: "Cseppkő-barlang Balaton-Füreden. A múlt héten Balaton-Füreden a Tamás-hegy nyugati oldalán, mintegy 120 láb relatív magasságban a kőfejtők cseppkőbarlangra bukkantak. Mintegy 100-120 lépésnyire hatoltak bele, és több elágazást észleltek. A tudományos kutatás rövid idő múlva részletes leírását adhatja e valóban érdekes felfedezésnek, mely bizonnyal a Balaton-egylet iránt is fokozni fogja az érdeklődést." A következő év, 1883. március 5-én a Keszthely című lapban a barlang részletes leírása is megjelent.
A sokáig feledésre ítélt barlangot a századfordulótól kezdik újra felfedezni, főleg Mangold Gusztáv újságíró népszerűsítő cikkeinek hatására. Mindezek ellenére a balatonfüredi főbíró, Lauger István az 1914 körüli években a barlang bejáratát betemettette, mert veszélyesnek ítélték. Mangold Gusztávot a továbbiakban is érdekli a barlang sorsa, s előbb 1926-ban levelet írt Kadič Ottokárnak, amelyben felhívja a figyelmét az elkallódó kincsre. Három évvel később, 1929. január 30-án már hivatalos beadványt intéz a Földtani Intézet igazgatójához, amelyben kéri a barlang tudományos kikutatását. Kadič Ottokár először 1930. június 22. és július 3. között foglalkozott a helyszínen a barlang vizsgálatával. 1930 júniusában a barlang betemetett nyílását kibontotta, s onnan két méter mély kürtőn ereszkedtek le a barlangba, amely mindjárt az elején három irányban elágazott. Egy bal oldali nyíláson átbújva tágas, csarnokszerű üregbe jutottak, amely alsó végén összeszűkülve két további kisebb terembe vezetett. A nagy teremmel párhuzamosan fut a második ág, egy mindjobban alacsonyodó folyosó, amely a nagy teremmel több ablakkal függ össze. A harmadik ágat a feltáró munka utolsó napján fedezték fel, amikor két nagy kőtömböt eltávolítottak a barlang elejéről. Alacsony résen átbújva kelvirágra emlékeztető cseppkőbekérgezéssel díszített üregbe értek, amelyből rézsút lefelé szűk, keskeny folyosó vezetett a mélységbe. Ebben a folyosóban 40-50 m-nyire haladtak lefelé anélkül, hogy tulajdonképpeni végéhez értek volna. Kadič Ottokár indítványozta, hogy: "Mivel ennek a szép barlangnak nincs neve, azt a nagynevű geológus tudósunk, a Balaton földtani viszonyainak fáradhatatlan kutatója, néhai Lóczy Lajos dr. emlékére, Lóczy-barlangnak nevezzük el."
1933-ban új szerelmese akadt a magára hagyott barlangnak, Kéri Gábor balatonfüredi asztalosmester személyében, aki altárót kezdett robbantani. Csak 1934. május 5-én sikerült áttörnie a barlang falát, de ekkorra a fürdőtől kapott 250 pengő már régen elfogyott, sőt saját vagyona is ráment. Ennek ellenére, beszéd közben szemében a barlang iránti fanatikus rajongás tüze csillogott, mint azt a vele egykoron beszélgetők leírták. Még ugyanebben az évben a Magyar Barlangkutató Társulat Balatoni Bizottsága vette át a feltárás vezetését. Új bejáratot törtek, amelyet eredetileg tíz méter hosszúra terveztek, de szerencsére belülről egy hét méter hosszú, agyaggal eltömődött hasadékra bukkantak, és ez jelentősen megkönnyítette a munkát. A robbantás még így is igen nehezen ment, mert a sziklapadok közötti agyagrétegek tompították annak hatását. Végül is az új bejáratot a külvilággal egy 4 ; 4 m alapú, 5 m mély akna kötötte össze, amelyben 3 m mélyen érték el a szálsziklát. A bejárat elkészülte után lépcsőket építettek a barlangba, és a Kéri-féle bejáratot elfalazták.
Már igen közelinek tűnt a hivatalos megnyitás, s az érdeklődők hada elindult az új látványosság megtekintésére.
1935-ben elkészült az új autóút a Lóczy-barlanghoz a Vörös Malom mellett. Az új bejáratnál már tavasszal elhelyezték Lóczy Lajos emléktábláját, amelyet ősszel avattak fel. Felvetődött a barlang elektromos világításának a terve, s megjelent a Barlangvilág című népszerű szakfolyóiratban Iván József részletes barlangismertetése. Néhány év múlva a szép kezdeményezésekből szinte semmi sem maradt. 1938. szeptember 3-i látogatásáról Bertalan Károly feljegyezte, hogy a barlang "igen elhanyagolt benyomást keltett. Ajtaja hiányzott, a bejárat feletti törmelék leomlott, és részben betemette a nyílást. Az emléktábla alját is föld takarja. Végigjártam a barlang feltárt részeit...A kürtő alatt behullott kőtörmelék volt felhalmozva."
A háború alatt még jobban tönkrement barlang újrarendezésének gondolata 1951-ben vetődött fel. A községi tanács elhatározta, hogy kiásatja a barlang bejáratát, a további feltöltődés megakadályozására kőfalat emeltet, a barlangot zárható ajtóval látja el, kezelőt fogad, s bevezeti a villanyvilágítást. A munka nagy része 1953-ra be is fejeződött, kitisztították a barlangot, s a villanyvilágítást 1953. augusztus 20-án, a Balatoni Hét alkalmával fel is avatták. Sajnos már a következő évben repedések mutatkoztak a barlang mennyezetén, s omlással fenyegették a látogatókat. 1956-ban az első villanyvilágítás tönkrement, amit csak 1958-ra sikerült rendbehozni, s azóta többször cserélni kellett. A barlang kezelését közben a Veszprém Megyei Idegenforgalmi Hivatal vette át.
Már a felfedezéstől kezdődően sokan feljegyezték, hogy a barlang mennyezetén látványosan gyűrt kőzetrétegek sok veszélyt rejtenek magukban, hol itt, hol ott kőhullást tapasztaltak. Több szakvélemény született ennek megakadályozására, amelyek egyöntetűen megállapították, hogy a barlangot magába záró kőzet, az ún. füredi mészkő szarukőgumókat tartalmaz, s rendkívül rideg. Rétegközeit agyagos márga tölti ki, amely a víz hatására megduzzad, szakítószilárdsága csökken, s így kellő alátámasztás hiányában a réteglapok mentén leszakadhatnak. A hegynyomásnak kitett, nagy felületű szabad réteglapok megrepedeznek, és időnként leszakadoznak. Ezért javasolták, hogy az elválni kezdő réteglapokat főtecsavarozással erősítsék meg, a keletkezett repedéseket cementálással biztosítsák, s azokat állandóan figyeljék, nem történt-e elmozdulás. A leggyengébb boltozat megerősítésére pedig stílszerű kőzetpillért kell kiképezni. Nagy gondot okozott az egykori felszínre nyíló kürtők megléte is, mert azokat biztonságosan sohasem zárták le. Így a bennük felhalmozódott felszínről származó törmelék állandóan becsúszott, befolyt a barlangba, emiatt szükséges ezek kitisztítása, majd megfelelő elzárása.
A Lóczy-barlang felfedezése és idegenforgalmi megnyitása körüli bonyolult és jellegzetes kép rövid áttekintése után nézzük meg, hogy a tudomány mit talált a sokat szenvedett barlangban.
A barlang jellegzetes középső-triász kori mészkőben képződött. A Felfedező-ág és a Meredek-folyosó egy látványos s hazánkban valóban egyedülállóan feltárult rétegboltozódás (flexura) tengelyében, az összemorzsolódott kőzet kioldódása révén alakult ki.
A barlang keletkezéséről már igen sok nézet látott napvilágot. Első tudományos kutatója, Cholnoky Jenő sze rint (1918) szenilis víznyelő. Kadič Ottokár 1930-ban azt írta, hogy a Kéki-patak ősének nyelőbarlangja. Ifjabb Lóczy Lajos véleménye (1935), hogy a harmadkor eleji törések mentén feltört termák hozták létre. Kerekes József, a hazai preglaciális jelenségek kutatásának úttörője szerint a barlang a levantei teraszon kialakult nyelőből fejlődött ki, amelyben a víz nyomás alatt áramlott. Láng Sándor úgy vélekedett (1958), hogy jellegzetes hévizes eredetű barlang. Bonyolult alaprajza, gömbfülkéi és hidrotermális eredetű ásványai bizonyítják ezt. Fiatal, s nem ó-, hanem újharmadkori törések nyitottak utat a hévizeknek. Járatai nagyrészt széles tektonikus hasadékok, melyeket a hévizek tovább tágítottak. Elképzelése szerint a Lejtős-folyosó volt a fő hévforráskürtő. A barlang egyidős a Füred környéki és tihanyi hévforrás-tevékenységgel, tehát ópleisztocén korú. A középső-pleisztocénban a barlang kiemelkedett, s azóta száraz, pusztuló. Leél-Őssy Sándor ugyanebben az évben írt tanulmányában szintén teljesen hévizes eredetűnek tartja. Hasonló véleményen van 1976. évi tanulmányában Nagy Géza geológus is, aki szerint a hegységképző erőhatások következtében összetört és részben összegyűrődött kőzet kedvező feltételeket teremtett a szénsavas termálvizek mélyből való feláramlására. Mindezt a jellegzetes gömbfülkés kioldódási formák, a járatok falát néhol bekérgező különféle aragonitkristály-nemzedékek kiválása és a barlang legmélyebb részéről - a Meredek-folyosón - ma is feláramló szén-dioxid bizonyítják. A barlangi hőmérsékletmérések alapján kitűnt, hogy nemcsak a mélyből felszivárgó szén-dioxid, hanem a meglepően alacsony (10,7 m/oC) geotermikus gradiens is árulkodik a hajdani hévforrásműködésről. A melegérzést a magas szén-dioxid-tartalom még fokozza, ez magyarázza a "Meleg-üreg" elnevezést is.
A Lóczy-barlang kitöltése nagyrészt a főtéből leszakadozott réteglapok törmelékéből áll, amelyet mangánkéreg vont be. Ezt a feltáráskor eltávolították. A bejáratnál még roncsokban észlelhető sárga színű mészkőtörmelékes agyag szolflukció útján juthatott a barlangba. A Lejtős-folyosó alján időnként állóvíz jelenik meg, ami azután ismét eltűnik.
Idők folyamán a barlang három bejáratát sikerült megismerni. Az első a Felfedező-járat, amely a kőbánya talpáról indult, majd betömték, újra kibontották, vasajtóval fedték le, s jelenleg ismét törmelékkel van teli. A második bejáratot Kéri készítette, s az az Oldal-folyosónál csatlakozott a barlanghoz. Amikor az új, ma is használatos harmadik bejáratot megnyitották, a Kéri-féle tárót betömték. Jelenleg tehát 180 m tszf. magasságból, a Lóczy-emléktábla melletti vasajtón jutunk a barlang Belépő-termébe, amelynek első három métere mesterséges áttörés. A többi részét meszes agyag töltötte ki. Továbbhaladva és a Belső-kapun átlépve, a barlang legtágasabb részébe, az Alsó-terembe érünk. Itt tudjuk leginkább szemrevételezni a zárókőzet gyűrt réteglapjait. Enyhe emelkedővel, az Átjárón át jutunk a Felső-terembe, amelynek észak-északnyugati oldalán kis körjáratot, az Oldal-folyosót találjuk a Kéri-féle táró eltömedékelt csatlakozási pontjával. A terem szemközti oldalában, a lejtőtörmelék fölött nyílik a szellőzőkürtő. A Felső-teremből az Átjáró vezet el az Elágazáshoz, ahonnan délkeletre három kis járat, az Elülső-, a Középső- és a Hátsó-ág nyílik az eredeti bejárat helyével. Vele szemben a hosszú folyosó kezdődik: a Meredek- vagy Lejtős-folyosó. Folytatása előbb a Meleg- vagy Mély-üreg, majd végpontja a Vizes-üreg. Kis visszakanyarodó oldalága a Kristály-folyosó és üreg.
A barlang viszonylag meleg, belső szakaszain 11,2-13,0 oC között váltakozik a hőmérséklet Loksa Imre és Nagy Géza vizsgálatai szerint. A téli hideg levegő az Elágazásig nyomul előre, s 6,2-9,8 oC-ra hűti le a levegőt.
Loksa Imre 1958-ban végzett biológiai vizsgálatot a barlangban, ahonnan 21 fajt állapított meg, köztük három újat: a Plusiocampa breviantennata és Eutrichocampa paurociliata (Diplura), valamint Pseudosinella argentea (Collembola) alakokat. Egyetlen troglobiont-, 17 troglofil- és 3 trogloxén-elem volt köztük.
A Balaton-felvidéki kis barlang története olyan gazdag múltra tekint vissza, hogy érdemes megtekintésére néhány órát rászánni. 

ALBA REGIA-BARLANG

Az 1970-es évek elején senki sem mondta volna, hogy az ország harmadik legmélyebb barlangja s a Bakony barlangparadicsoma a Tési-fennsíkon lesz. A bizakodó barlangkutatás legnagyszerűbb példáját a székesfehérvári Alba Regia csoport kis létszámú kollektívája nyújtotta. 1962-ben alakult meg a csoport, amelynek szinte egyetlen, minden hétvégét lefoglaló programja a Tés környéki szántóföldek facsoportokkal tarkított víznyelőinek vizsgálata volt. Egészen 1975 nyaráig komolyabb feltáró sikert nem tudtak elérni, s csak szakkörökben volt ismert magas színvonalú tudományos munkájuk.
Az addig csak I-44-esnek vagy Vadász-nyelőnek nevezett időszakos víznyelőt először 1965-ben, majd később is több alkalommal eredménytelenül bontották. Újra 1975 nyarán kezdték el a kis vízgyűjtő területtel rendelkező nyelő bontását. Októberben kiásták a bejárati kutatóaknát, amely mintegy öt méter mély. Csaknem harminc méteren keresztül szűk, omladékos járatokon haladtak keresztül, majd két-három függőleges hasadékon leereszkedve érték el a barlang úgynevezett Felfedező-ágát, amelyben már megjelentek az első cseppkövek. A rendkívül nehéz körülmények között mélyített kutatóakna alján október 24-én nyílt meg az út. A további felfedezést Szolga Ferenc a csoport évkönyvében írt beszámolója alapján elevenítjük fel. A járat végén biztató jelként hatott, hogy a huzat szokatlanul erős volt. Több munkabrigádot alakítva megkezdték a "Törmelék-szifon" átbontását, ahol már 170 m távolságra és - 69 m mélyen voltak a bejárattól. A szifont kb. öt méter hosszában két nap alatt ásták át, amikor néhány méter után elérték a barlang további főágában is jól nyomon követhető, ún. "lóhere szelvényű" eróziós folyosót. Bár ekkor sem volt akadálya a továbbjutásnak, idő hiányában vissza kellett fordulniuk. A következő hét végén folytatták a feltárást. Az előbbi végpontról követték a főágat, majd ennek egy omladékkal elzárt szakaszát a felső járaton megkerülve, egyre szélesebb és 1-1,5 m-re ellaposodó, ferde síkban (rétegdőlés síkjában) kialakuló járatrészekbe értek... Több jelentős hosszúságú oldalágat és emelet jellegű felső járatot tártak fel, valamint megmászták az aláhajló kürtők nagy részét is. Tovább bontották a szifonok alját, és tágították az omladékos szakasz szűkebb járatait. A bejárati aknát poligonácsolattal biztosították a löszben álló kövek becsúszása ellen. Folytatták a barlang főágának felmérését a Forrás-teremig. Eddigi hossza 450 m és -170 m-re van a bejárati szintek alatt. A végpont természetesen ennél mélyebben van, így jelenleg az I-44-es víznyelőbarlang Magyarország harmadik legmélyebb barlangja. Az új barlangnak nevet is adtak: Alba Regia cseppkőbarlang.
A következő évben, 1976-ban feltárási kísérleteit a csoport a végpontra összpontosította. Ez egy lapos, 7-8 m széles, lejtős járatot jelentett, amelynek bal és jobb oldali omladékos végénél számíthattak továbbjutásra. Baloldalt mintegy 25 m-t, jobboldalt 35-40 m-t sikerült kibontaniuk, de újabb szűkület zárta útjukat. Ezen átjutni nem is technikai, hanem lélektani és egészségügyi kérdés volt. A kutatók bíztak abban, hogy hamarosan elérik a karsztvízszintet, de ehhez 220 m mélységben, időnként 4-4,5 %-os légköri szén-dioxid-tartalom mellett kellett megküzdeniük. Mindez komoly igénybevételt jelentett. A szifonon ugyan nem sikerült átjutniuk, de a barlang alapos átkutatásával a járatok összhosszúságát 880 m-re növelték az év végére.
1977-ben kisebb szakaszokkal sikerült megnövelni a barlang főágát, az ún. Szarka-ágat, a Forrás-terem környékét, de a kutatók megállapították, hogy mindaddig, amíg részletes, pontos térképet nem készítenek a barlangról, a további járatok feltárása csak a szerencse, de nem a tudatos munka eredménye lehet. A már országos jelentőségűként nyilvántartott barlangban 1978-ban összesen 75 m-t, 1979-ben pedig kb. 30 0 m-t sikerült feltárni. Ez utóbbi a Bertalan-ág, amelyet a fehérváriak dr. Bertalan Károly emlékére neveztek el. Az új, jelentős ág feltárása az 1979. évi nyári táborukhoz kapcsolódik, amikor telefonkábel-szerelés alkalmával a Kupola-terem utáni lapos szakaszban egy időszakos vízfolyás agyagos nyomait fedezték fel. Kisebb kövek és az agyag eltávolítása után a továbbvezető szűk nyílást egy tekintélyes méretű tömb zárta el. Ezt nagy erőfeszítéssel sikerült a mögötte lévő üregbe fordítaniuk, s mellette bekúszniuk egy lapos, szűk kis járatba. Bejutottak a Fehér-lapítónak elnevezett 10 m hosszú, ferde szakaszba, de útjukat ismét omladék zárta le. Újabb bontás következett, és sikerült átvergődniük az egyre táguló és magasodó folyosóba, amely a fenyőfához hasonló kalcitkristályos Tüskés-terembe vezetett. Maguk mögött hagyva a különleges termet, az agyaggal feltöltött, komor hangulatú Fekete-lapítón átvergődve a Kártyavár tágas, eróziós járatába értek a felfedezők. Innen a fölöttük levő hatalmas, cseppköves omladékhalmazból vezetett tovább a lejtős járat. Kezdetben állva, majd az agyagfövenyre négykézláb ereszkedve bújtak át a tágas terembe, a bejárat alatt 105 m mélységben fekvő Kőtárba. Ennek végén a Szifon őre nevű impozáns cseppkőzuhatag melletti lyukból kis forrás csatlakozik a rendszerbe. Vize a továbbiakban végigkíséri az ágat. A hosszú folyosó néhány méter után egy hat méter átmérőjű, ellipszis szelvényű, öt méter mély aknába tört le. Folytatása a szűk, iszapos járat, végén a 150 m mélységben fekvő nagy reményű agyagszifonnal. A kutatók valószínűnek tartják, hogy a felszínen 1979 tavaszán megbontott I-100-as objektumnak nevezett járatrendszer szintén az Alba Regia-barlang Bertalan-ágához vezet, s feltehető, hogy a Kártyavár omladékkal eltorlaszolt eróziós folyosójának folytatásaként azonosítható. Az új felfedezésekkel együtt, 1979-ben a barlang már meghaladta a másfél kilométert, s továbbra is az ország harmadik legmélyebb rendszere.
Az Alba Regia-barlangban a székesfehérvári kutatócsoport Kárpát József irányításával három túraútvonalat javasolt a barlang látogatóinak. Az egyik a Bejárat-Cseppkőfolyosó-Kupola-terem; a második a Kupola-terem-Fő-ág; a harmadik a Kupola-terem-Bertalan-ág.
A kiépített bejáraton leereszkedve, 20 m után érjük el a szálkőzetben kialakult lejtős hasadékot, a Kismó-szűkületet, majd a Létrás-hasadékot, amelynek aljáról indul a Felfedező-ág. A kanyargó járaton kényelmesen mehetünk a 60 m után következő újabb szűkülethez, majd azon átkúszva ismét állva folytathatjuk utunkat a Cseppkő-folyosóban. A cseppköves, oldott falú patakmeder 20 m után hirtelen beszűkül, s a rövid Omladék-kuszodában, a Fekete-teremben és az U-szifonban folytatódik. Ennek végén egy csőszerű nyíláson felkúszva érjük el a 64 m mélységben fekvő Kupola-termet, amelynek 10 m magas boltozatát az örvénylő vizek csiszolták simára.
Tovább a Kupola-teremből jobbra nyíló, lapos járaton átcsúszva jutunk a Fő-ág tágas folyosójába. 40 m után az I. sz. Travi szűk, függőleges járatán mászunk le a jellegzetes keresztmetszetű Lóhere-folyosóba, majd a függőleges aknához, a Bázis-terembe érünk. A nyolcméteres vaslétrán lemászva már 120 m mélységben vagyunk, s újabb omladékokon átmászva a Fehér-terembe, a Pipi-kürtőbe és a hét méter mély Halál-travihoz jutunk. Az agyagos folyosó két Lapítóján át egyre szűkülő omladéktömbök között érhetjük el a 200-220 m mélyen fekvő végpontot.
A Kupola-teremből a főág felé haladva hamarosan feltűnik a Bertalan-ág irányába mutató tábla, amely a 400 m hosszú, 1979-ben felfedezett szakaszba vezet. A felfedezéskor már leírt járatokban, a Fehér-lapítón és a Kín-kapun át a Tüskés-teremhez, majd a Fekete-lapítón átmászva a Kártyavár tágas folyosójába érhetünk. A Kőtár, majd a Szifon-őre és az Ellipszis-akna után a Bertalan-ág 150 m mélységben, a 3,0-3,5 %-os CO2-tartalmú levegőjű, vizes szűkületben fejeződik be.
Az Alba Regia-barlang nevét viselő barlangkutató csoport a felfedezéssel párhuzamosan saját erőből, a Tésen berendezett kutatóházban kialakított műszerpark segítségével, széles körű tudományos feldolgozásba kezdett. Mindeddig ez az egyetlen barlang Magyarországon, ahol a felfedezéssel egyidőben a tudományos vizsgálatok is megindultak. A barlang alsó-jura korú mészkősorozatban alakult ki, a Tés környékére jellemző löszös fedettség mellett. Mint a kőzetfalból vett minták kémiai elemzéséből kiderült, az oldási maradék a barlang szelvénye mentén rétegről rétegre igen különbözik, ami a járatszelvények kialakításában fontos tényező. A hordalékvizsgálatok szerint a barlangi üledék csaknem kizárólag sósavban oldhatatlan tűzkőtörmelékből áll. Annak ellenére, hogy az Alba Regia-barlang eredetileg a felszíntől el volt zárva, számos gerinces maradvány lelőhelye. A szórványleletek mindegyike fiatal holocén korú, a víz által besodort vagy a barlangban telelő denevérek maradványából állt.
A Tési-fennsík felszínének és víznyelőinek fejlődését Kárpát József több alkalommal alapos matematikai elemzéssel kísérelte meg rekonstruálni. Eredményei nagymértékben hozzájárultak a barlangot sejtető berogyások kijelöléséhez és így az új barlangok feltárásához. Feltételezése szerint a Tési-fennsíkot magába foglaló hegységrög a pliocén végi kiemelkedést követően fedetlen karszttá vált, ahol a dőlt rétegek mentén, a leszivárgó vizek hatására, megindulhatott az embrionális barlangképződés. Ebben a nagymértékben közrejátszott az az átlagosnál jobban oldódó mészkőréteg, amelyben a mai Alba Regia-barlang keletkezett. Az ebben kialakult vízvezető réteg megcsapolta a felszín vizeit, ezáltal nagyobb kapacitású víznyelő, majd víznyelőbarlang fejlődött ki. Ekkor kerültek a barlangba azok a mészkőkavicsok, amelyek a fedettkarsztos térszínről nem juthatnának be. A barlangjáratok tágulását lecsökkentette a fennsíkperemi völgyek hátravágódása, amelyek hatásaként a víznyelő területe s így a barlangképződés intenzitása is kisebbé vált. A befolyó vízmennyiség csökkenését a pleisztocénban még csak elősegítette a löszképződés, amely befedte a Tési-fennsíkot. A barlangba így sok iszap, agyag került, ezek ott lerakódva eltömték a szűkebb járatokat. Valószínűleg ekkor indult meg az erőteljesebb cseppkőképződés is. A barlang élete ezzel még nem zárult le, mert a lösz alatt is történik mészkőoldás, vízelvezetés. A fedettkarsztos víznyelőkön át a barlang főágához kapcsolódó mellékágak továbbra is vizet vezetnek a mélyebb szintekre. Így a barlang újra él, aktivizálódik, de a kezdeti kavicserózióval szemben inkább az áradmányvizek korróziós hatása érvényesül. Feltételezhetően ekkor keletkeztek a folyosók talpán kialakult jellegzetes vízvezető csatornák, a csorgók is.
Az Alba Regia-barlang belső szakaszainak léghőmérséklete mintegy egy fokkal alacsonyabb a magyarországi átlagnál, mert 8,1-8,5 oC. Már a kutatáskor feltűnt az az igen kellemetlen tény, hogy a barlang egyes szakaszain a szén-dioxid erősen feldúsul. A barlang Omladék-labirintusától egészen a végpontig terjedő járatrészekben a kutatók légzésszáma jelentősen fokozódott, valamint a gyufát és a spirituszfőzőt csak igen nehezen tudták meggyújtani. A légáramlás-vizsgálatok szerint a bejárattól az Omladék-labirintusig a légmozgásban erős, változó léglökések tapasztalhatók. Ez megmagyarázza, hogy 65 m mélységig miért nincs 0,5 %-nál nagyobb légköri szén-dioxid-koncentráció. Az Omladék-labirintust követően mérhető légáramlást tapasztaltak, s az előzetes mérések szerint több helyen 3,5-4,0 %-os szén-dioxid-koncentrációt találtak. 1979. március 25-én Dräger-pumpával pontos és részletes levegőösszetétel-vizsgálatot végeztek, amely szerint a barlangjáratok végpontja felé a szén-dioxid-tartalom 2,3-2,8 % körüli értékekkel növekszik.
A felfedezésig teljesen zárt barlang mai élővilágának gyűjtését és feldolgozását az Alba Regia csoportból Eszterhás István végzi. 1976-ban kezdett csapdázni, s már ebben az évben 21 fajt tudott megkülönböztetni. A barlangi élőlények száma 1977-ben 56-ra, 1979-ben már 70-re emelkedett. 

HÁROMKÜRTŐ-ZSOMBOLY

A Várpalota fölötti Tési-fennsík különös berogyásai, időszakos víznyelői va lószínűleg 1810-ben hívták fel magukra a figyelmet. Hunfalvy János és mások is megírták, hogy ebben az évben a palotai földrengéskor (április 1.) különös dolgok történtek:"... a Bakonyságban fekvő helységek határaiban tapasztaltak a földben iszonyú mélységű üregeket, amelyek, mint mondják, egész folyóvizeket is benyelnek anélkül, hogy megtelnének. Azok a nyelőkék a közönséges tapasztalás szerint néhány esztendő óta mindinkább elfojtódván, annyira bedugultak, hogy már mostanában felettük keresztül-kasul kezdtek szántani és vetni."
A Csőszpusztától másfél kilométerre délnyugatra fekvő, jelentős méretű, több berogyásból álló időszakos víznyelőbarlang töbrét az Alba Regia csoport tagjai eredetileg I-12. sz. objektumként tartották számon, de ennek kibontásával 1975-ben sikerült bejutniuk az egyik régen leírt "iszonyú mélységbe", az azóta Háromkürtő-zsombolyra átkeresztelt, 360 m hosszú és 105 m mély barlangba.
A nagy kiterjedésű nyelőrendszert, amelyben eredetileg három nyelőlyukat és két berogyást találtak, 1973-ban kezdték kiásni, de a feltárt kisebb szakaszokat 1974-ben ismeretlen tettesek színültig visszatöltötték faágakkal és a már kitermelt törmelékkel. 1975 áprilisában ismét az objektum közepén lévő nagy kövek között ástak, de újra eredmény nélkül. Ezért e ponttól négy méterre, kicsit feljebb próbálkoztak, ahol kétheti munkával sikerült lejutniuk a víznyelőbarlang inaktív, "porosan száraz" szakaszába. Nyáron tovább növelték a száraz részek hosszát, majd másik két irányban láttak munkához. A bejárat alatt, a Száraz-teremmel ellentétes irányban, kisebb bontásokkal az Alpesi-falnak nevezett ferde terem tetejére értek, amelynek alja 42 m mélységben van. A merőlegesen futó hasadék mentén kialakult elkeskenyedő részen továbbjutva, egy 10 ; 3 m alapterületű és 15 m magas terem tetejére érkeztek, ahonnan kétszer tízméteres hágcsózással ereszkedtek le a terem aljára, a - 80 m-es szintre. A korrodált kőtömbökből álló álfenéken többszöri jól szervezett expedíciós rohammal tárták fel az egyre kisebb termeken keresztülvezető s a - 105 m-es szinten befejeződő járatot. 1976-ban a térképezést követően hozzákezdtek az új bejárat kiépítéséhez, amelyet a bejárat közeli labirintusszakasz egyik felszínhez közel eső pontján tűztek ki. 1977-ben az átlyukasztást a súlyos omlásveszély ellenére elvégezték, majd a szakaszt omlasztásokkal, kőpillérezéssel stabilizálva, a bejárati aknát kiácsolták. Ugyanakkor a zsombolyszakasz 22 m mélységű részében egy oldalfalon nyíló hasadékon átbújva, új terembe jutottak, alján időszakos vízfolyási nyomokkal. 1978-ban ritka jelenség fordította ismét a kutatók figyelmét a Háromkürtő-zsomboly felé. A hirtelen bekövetkezett hóolvadás hatására a barlang időszakos vízfolyásai aktivizálódtak, s az üregrendszerben visszaduzzasztódott víz az Alpesi-fal - 35 m-én tetőzött, ami 70 m-es vízoszlopnak felel meg. Ez a jelenség felvetette azt a gondolatot, hogy a víz nem a már ismert és feltárt barlangjáraton, hanem azokkal párhuzamos aknarendszereken áramlott be. Az ún. Kinizsi-kürtő feltárását is a nyelőműködés megfigyelése után kezdték meg. Már a régebbi barlangi túrákon tapasztalták, hogy futóbogarak, vakondtetem, szerves hulladék került minden átmenet nélkül az Alpesi-fal aljára. Most végre meggyőződhettek arról, hogy valamelyik felszíni nyelőpont, az Alpesi-fal délkeleti végéhez csatlakozva, a Kinizsi-kürtőn át vezeti le a vizet. Térképi azonosítás után feltételezhető, hogy a friss "leletek" az ún. Rókavári-nyelőpontról, egy ott keletkezett új berogyáson keresztül, közvetlenül a szántóföldről kerültek a barlangba. A kutatóknak sikerült feltárniuk a kürtőt, amint a vízfolyás elapadt. Sziklaszögek és kötél segítségével mintegy 35 m hosszú kürtőrendszerbe jutottak, amely kb. 20 m-re közelíti meg a felszínt.
A Háromkürtő-zsomboly felső-triász korú, dachsteini mészkőben, tektonikus hasadékok mentén, víznyelőrendszerben alakult ki. A barlang különböző pontjain vett kitöltésmintában fiatal holocén korú, valamint a fedő löszből kimosott, idősebb csiga- és csontmaradványok kerültek elő. 

 A KISTÉSI ÖRDÖG-LIK ÉS A CSENGŐ-ZSOMBOLY

A kistéspusztai Csengő-hegy Ördög-lik nevű barlangja a Bakony egyik legrégebben ismert kis ürege, amelyről sokáig csak annyit tudtunk, amennyit Bertalan Károly tömören összefoglalt:"Zsomboly Bakonynána határában, a Csengőhegy karsztos mészkőplatóján, kb. 480 m tszf. magasságban. Mélysége 13,5 m, de minthogy egyik oldala beomlott, kötél nélkül is le lehet jutni törmelékkel eltömött aljára, honnan egy vakkürtő indul fölfelé. Már Bél Mátyás is említi "Ördög Lukja" néven 1736 körül, és azt írja róla, hogy a beléeresztett kacsa a Tikiri-tónál jött ki." A feljegyzett adatok szerint először Vasbányai Antal járt benne 1923-ban, majd Bertalan Károly 1934-ben, és 1961-ben a veszprémi barlangkutatók vizsgálták. Komolyabb kutatást 1963-ban a székesfehérvári Alba Regia csoport kezdett Zentai Ferenc vezetésével, amikor májusban egyhetes tábort rendeztek. A feltűnően hideg akna aljáról 40-50 vödör jeget termeltek ki, amikor egy lapos hasadék tűnt elő. Ezen keresztülcsúszva egy terem felső részébe jutottak, amelynek alját kitöltő üledékbe mélyített kutatógödrük már nem hozott újabb felfedezést. A nagyon eltömődött barlang további feltárását ezt követően már nem szorgalmazták. Az Alba Regia csoport tagjai a rég elhagyott kutatási területet mindig is adósságként kezelték, de csak 1979-ben kezdett munkához az öttagú brigád, de nem az impozáns sziklatöbör alján induló Öreg-likból, hanem attól 15 m-re egy újabb keletű felszakadást kezdtek megbontani. Keservesen haladt a munka a kezdetben mindössze három méter mélységig járható szűk, kacskaringós aknában. A már-már reménytelen bontás után, egy szűk nyíláson át egy teremnek tűnő, mély üregbe láthattak le a kockaszerűen repedezett falai miatt Mokka-teremnek nevezett részbe. A terem talpát alkotó álfenéken rövidesen kis nyílást fedeztek fel, ahol sikerült egy követ ledobniuk. A kő hosszan csengve pattogott, mígnem hangja elveszett. A munkát este is folytatták, amikor végre megnyílt az út! Előbb kötéllel próbáltak leereszkedni, de hamarosan kiderült, hogy csak hágcsóval lehet lemenni. Leszállt az est, mire visszaértek a hágcsóval, amelyen sikeresen lemásztak. A hófehér falú, csőszerű akna tíz méter mély volt, és alakja miatt Harang-aknának keresztelték el. Oldalából tágas, ferde kürtők haladtak a szomszédos Ördög-lyuk-barlang felé. A terem alsó sarkában szűk, omladékokkal kitöltött hasadékot fedeztek fel, amelyből csábító huzat fújt. A sebtében kibontott lyukon át szilvamag szelvényű hatalmas akna indult a sötétbe vesző mélység felé. Újabb hágcsó beszerelése vált szükségessé ahhoz, hogy az Óriás-aknán leereszkedve elérjék a zsomboly alját.
Az alsó-jura mészkőben kialakult, eróziós eredetű zsombolyban 1979-ben a felfedezéskor 65 m mélységbe tudtak lehatolni, 130 m összes hosszúságban. Jelenleg még nem találták meg a járható összeköttetést az Ördög-lyukkal, amely ugyanennek a barlangrendszernek eltömődött, régi bejárata. Természetesen a kutatók célja most nem az, hogy a barlangot fölfelé hosszabbítsák, inkább a feltáratlan mélységek felé tekintenek, hiszen a karsztvízszint még mélyen alattuk van. 

CSERSZEGTOMAJI-KÚTBARLANG

A Keszthelyi-hegység sajátossága, hogy a múltban rendkívül vízszegény vidék volt. Csak mély kutak ásásával sikerült a települések lakóinak tiszta, egészséges vízhez jutniuk. Tóth Lajos kútmester 56 m mélységet ért el kútásással, amikor 54 m-es mélységnél szerteágazó, valószínűleg vízmosástól eredő, barlangszerű nyílásokra bukkant a cserszegtomaji Szent Anna-kápolnától 46 m-re. A vállalkozó Tóth Lajos, továbbá Dér Rezső községi főjegyző és Lakos Tibor reálgimnáziumi tanár járta be először az üreget. Vízszintesen mintegy húsz métert haladtak előre, amikor egy négy-öt méter hosszú, négy méter magas terem tárult eléjük. A Földtani Intézet igazgatósága Rozlozsnik Pál főgeológust bízta meg azzal, hogy a barlang előzetes megtekintése alapján a további munkálatokra indítványt terjesszen elő . A szakértő 1931. január 13-án tekintette meg a még mélyítés alatt álló kútból nyíló barlangot. Összesen három, szűk járatokkal összekapcsolt termet nézett meg, tovább nem ment.
A kútbarlangról a turista és szakirodalmi említéseken kívül újra 1952-ben lehet hallani, amikor keszthelyi barlangkutatók kis csoportja az addig 150 m hosszúnak tartott barlangot - közel egynapi munkával, a barlangfalak átbontásával - több mint 500 m új, termeket is tartalmazó járatrendszerrel növelte meg. A már tekintélyes hosszúságú és különleges földtani helyzetű barlang megóvása érdekében 1953-ban Zákonyi Ferenc, a Veszprém Megyei Idegenforgalmi Hivatal vezetője azzal a kéréssel fordult az Országos Természetvédelmi Tanácshoz, hogy a barlangot nyilvánítsák védetté. Miután a közölt közel ezerméteres barlanghosszúságot a hivatal túlzottnak tartotta, Venkovits István szakértőt küldte a helyszínre. A nagy remények hamar szertefoszlottak, mert a szemle jegyzőkönyve szerint a barlang hosszúsága az újonnan felfedezett részekkel együtt a száz métert nem haladja meg... Mindez a barlang idegenforgalmi bekapcsolása ellen szól. A különleges földtani alakulat védetté nyilvánítását a szakértő javasolta. Mint a részletes barlangleírásból kiderül, a százméteres hosszúság nem elírás volt, hanem az akkor bejárt "tágas" főbejárat mindössze 85,2 m-t tett ki.
A barlangrendszer feltárására 1965. június 13-a és 31-e között a budapesti Toldy Ferenc gimnázium csoportja tett kísérletet Mikus Gyula vezetésével. Az expedíció 22 tagból állt, s a kútba csörlő segítségével, ejtőernyős hevederbe kötve engedték le a kutatókat. A víz felett a barlang nyílásánál állványzatot építettek, amelyről könnyen és biztonságosan lehetett az üregbe bejutni. Összesen 250 m járatot térképeztek fel, de a ténylegesen feltárt szakaszok összhosszúságát 800 m-re becsülték. Javasolták, hogy a kútbarlangot a későbbiekben a terület nagy kutatójáról, Dornyay (Darnay) Béláról nevezzék el.
A felmérés tanúsága szerint tehát már legalább 250 m hosszú a kút barlanglabirintusa, de még mindig nem lehetett megbízhatóan tudni, hogy mekkora is a barlang tulajdonképpeni hosszúsága. Legújabban 1980-ban a székesfehérvári Alba Regia csoport Kárpát József vezetésével, kétszer háromnapos föld alatti tábor keretében, feltérképezte a Cserszegtomaji-kútbarlangot. Összes hosszúságát mintegy 1400 m-re becsülték, és ebből 1155 m-t felmértek és térképen ábrázoltak is. Tapasztalataik szerint további szakaszok feltárására is van lehetőség, ami igazolódott is, mert 1980 decemberében már 1780 m új járatot tudtak térképen ábrázolni.
A barlangba úgy jutunk, hogy előbb a kút betongyűrűvel kifalazott szűk aknáján kell leereszkednünk 51 m mélységbe. A bejárat alatt 13 m-rel van a jelenlegi kútfenék. A kút falából nyíló bejárattól kiindulva délkeleti irányba, előbb a már régebben ismert két terembe érünk, amelyet ma Lovassy- és Helikon-teremnek neveznek. Az utóbbi végpontjától két irányba mehetünk: északkeletre a Szürke-terem felé, de a labirintusrendszer számtalan irányban elágazik, vagy délkelet felé, a kacskaringós, szűk járatrendszer egyikén. A Medikus-ágon át a barlang egyik nagy termébe, a Toldy-terembe érünk. Ebből számos, ember magasságú szűk folyosó vezet a szélrózsa minden irányába, majd lealacsonyodva, törmelékkel és dolomitporral feltöltve érnek véget. A Medikus-ág kezdetéhez visszatérve, délkelet felé haladva a Meteor-ág elvezet a bonyolult alaprajzú Szabó Pál Zoltán-terembe. Ez a legnagyobb a barlangban, mintegy 17 m hosszú és 3-4 m magas.
A Cserszegtomaji-kútbarlang földtani felépítésének első leírását a felfedezést követően, 1931-ben Rozlozsnik Pál már megadta. Szerinte a kúttal, egészen a barlang megnyitásáig, a pannon emeletet harántolták. A 32 m-es mélységig kihozott anyag az összefüggő hányó tanúsága szerint kékesszürke agyag és lemezesen széthulló homokkő. Ezek a kőzetek helyenként piritkristályokat is tartalmaznak. A kút 32. m-e után következett - a kútmester bemondása szerint - először a kékesszürke, majd pedig sárgásszürkés-fehéres kvarchomokkő, mely rideg és szívós kőzet a barlangjáratok fedőkőzete. A barlangjárat alatt azután porosan széthulló felső-triász korú dolomit következett, úgyhogy a barlangjárat a fedő pannon korú kvarchomokkő és a fekvő felső-triász korú dolomit határlapja mentén fejlődött ki. Ugyanekkor az is feltűnt, hogy a homokkőben szenesedett növényi maradványok, illetve gipszkristályok fordulnak elő. Ugyanezt 1948-ban Szentes Ferenc vizsgálatai is megerősítik, mert megállapítja, hogy a kovás homokkő hasadékain gyakori a gipszkivirágzás, amely valószínűleg a pirites rétegeken átszivárgó víz hatására alakult ki. Felfigyel arra, hogy a termekben a fedő homokkő sajátságos töbrös, tölcséres térszínre települt. A tölcsérek sűrűn sorakoznak néhány méterre egymástól. Eredetileg a pannont megelőzően töbrösen, tölcséresen karsztosodott a szabad dolomitfelszín, amelyet befedett a pannon agyag és homok. A későbbi hévizek hatására a kőzethatáron a dolomit elporlott, a homokkő pedig kovasavval keményre itatódott át.
A barlang jelenleg is elfogadott hévizes keletkezését legkorábban Dornyay Béla vetette fel 1947-ben, annak ellenére, hogy kezdetben Rozlozsnik Pál nyomán az egykori karsztvízszintet tette felelőssé. Rámutatott arra, hogy a kútbarlang a hévíz egyik legrégebbi feltörési pontja volt ezen a területen. A környék hévizes nyomainak kutatásával sikerült rekonstruálnia a ma Hévízen feltörő melegvíz egykori forrásszintjeit. 360 m tszf. magasságban a pannon időszak végén, esetleg az alsó-pleisztocénban a rezi Várhegyről fakadtak a források. Második feltörési pont a 130,5 m magasságban fekvő Cserszegtomaji-kútbarlangban, a harmadik a Biked-tetőn lehetett az alsó-pleisztocénban. A negyedik forrásszint a Dobogó-domb 145 m-es magasságában a középső-pleisztocénban következhetett be, míg a legutolsó szint a mai Hévízi-forráskráter, 110 m-en.
Leél-Őssy Sándor több cikkben foglalkozott a Cserszegtomaji-kútbarlang kialakulásával, morfológiájával. Szerinte a hévízfeltörés alacsonyabb szintre szállásával a kútbarlang szárazzá vált, további fejlődése megszűnt, pusztulásnak indult. Ez elsősorban eltömődésében nyilvánult meg, amely nem ment gyorsan a barlang zártsága miatt, mert csak a dolomitpor és a mennyezetről lehulló törmelék tölti ki. Valószínűnek tartja, hogy a mai járatok csak a barlang felső szintjét képezik, s ezeket eredetileg függőleges aknák kötötték össze az alsóbb szintekkel. A hévforráskürtők azonban már teljesen eltömődtek, így feltárásukra kevés remény van. 

MECSEK

Ha a Mecsekre gondolunk, a nevezetességek közül csakhamar az Abaligeti-barlang jut eszünkbe. Valóban, ez a szép forrásbarlang és környéke jó példája a sajátos mecseki karsztnak. Hiába keresünk itt széles, mélytöbrös fennsíkot vagy tágas, teremszerű barlangbejáratot. Ilyen "bükki" táj nincs a Mecsekben. A változatos alapkőzeten kialakult mészkőterületeket nagyrészt nemkarsztos kőzet borítja, s ahol szabadon érintkezik is a felszínnel, ott sem nagy a kiterjedése. A nagy karsztos fennsíkok formakincse helyett szűk szurdokvölgyeket, mély, tölcsér alakú víznyelősorokat és néhány igazi karsztforrást találunk. A kb. száz mecseki barlang jelentős része ezekből a tölcsérszerű mélyedésekből indul szűk, kacskaringós aknákkal, hogy azután 20-30 m-es mélységben eltömődve végződjön. Ilyen jellegű víznyelők táplálják az Abaligeti-barlangot csakúgy, mint a vízellátásba befogott orfűi Vízfő-forrás barlangját, a Mánfai-kőlyukat vagy akár a Tettye-forrást is. A válozatos földtani felépítés hatására nemcsak a víznyelő és forrásbarlangok alakultak ki a Mecsekben. A Babás Szerköveknél a permi vörös homokkő repedései és rétegei málltak úgy ki, hogy közben üregek keletkezzenek. Fiatal miocén mészkőrétegei között húzódik a szivárgó vizek eredményeként létrejött Füstös-lik.
A Mecsektől délre a Villányi-hegység vonulata és a határ menti Beremendi-rög meleg és hideg karsztvizes oldásra keletkezett barlangjai az őslénykutatók klasszikus lelőhelyeit rejtik.
A Mecsek barlangjai - csakúgy, mint más hegységeink üregei a korábbi évtizedekben - még intenzív kutatá sra és sok felfedeznivalóra várnak. 

ABALIGETI-BARLANG

A Mecsek egyik legfontosabb idegenforgalmi központja Abaliget és Orfű környékén alakult ki, s ebben nem kis szerepe van az Abaligeti-barlangnak.
Története már az 1700-as évek végén elkezdődött, illetve 1768-ból származik az első adat a barlang bejárásáról. Az abaligeti községi plébánia irattárában őrzött, 1829-ben elindított kéziratos könyvben feljegyezték, hogy a mai Abaligeti-barlangnak régen csak az előürege volt ismert, amelyet a falu első plébánosa pincének használt, s ezért a helybéliek Paplikának keresztelték el. E könyvben találni a feljegyzést, hogy a néhai abaligeti lakos, Mattenheim József molnár és társai 1768-ban az előüreg garatján keresztül bemerészkedtek az addig ismeretlen barlangba, s egészen a végén lévő tavacskáig jutottak. Később Kitaibel Pál természetbúvár is említést tett a barlangról az Icones Plantarum Hungariae rariorum című könyvében, amely felkeltette Kölesi Vincze, a pécsi káptalan bicsérdi ispánjának figyelmét is. Kölesi Vincze 1819 májusában Mestrovich Antal abaligeti lakossal be is járta a barlangot, s tapasztalatairól a Tudományos Gyűjtemény 1820. évi kötetében számolt be. E munka a múlt század íróinak a legfontosabb forrásul szolgált. Több szerző részletesen leírta a barlang jellegzetességeit, s nem mulasztják el megjegyezni a "pap éléskamrája" történetet, valamint a félelmetes barlangi patak látványát.
A múlt század harmincas éveiben akadt egy, a névtelenség homályába vesző mecénás főúr, aki a barlangból eltávolíttatta a bejárást akadályozó sziklákat. Az üreg mai formáját mégsem az ismeretlen adakozónak köszönheti, hanem Chalupni János volt abaligeti plébánosnak, aki szinte egész életét a barlangnak szentelte. Közadakozás útján annyi pénzt gyűjtött össze, hogy 1884. március 6-án bányászok segítségével hozzáfoghattak a barlang kiépítéséhez, amit november 12-ig a Pokol torkáig be is fejeztek.
A múlt század második felében már számos tudós felkereste a híressé vált barlangot, köztük Schmidl Adolf 1863-ban, aki monográfiájában leírta a barlang helyrajzi viszonyait, a benne talált állatok jegyzékét, ásatásai eredményét. Több ismeretterjesztő füzet után, 1905-ben jelent meg századunk első részletes, mindenre kiterjedő ismertetése a barlangról, Myskowszky Emil tollából, a Mecsek Egyesület Évkönyvében. Az ő buzgalmának köszönhető, hogy a Mecsek Egyesület keretében megalakult a Barlangkutató Osztály, azzal a céllal, hogy járhatóvá teszik a Mánfai- és az Abaligeti-barlangot.
Kadič Ottokár először 1922-ben, Bokor Elemérrel járt a barlangban, ahol elkészítették annak részletes térképét s modern leírását. Bokor Elemér doktori disszertációban dolgozta fel az Abaligeti-barlang jellegzetességeit, különösen annak állatvilágát. Ezzel a híres mecseki barlang az aggteleki Baradla mellett korának legrészletesebben kutatott s tudományos monográfiában közzétett barlangjává vált Magyarországon. Később Méhely Lajos és Dudich Endre is végzett a barlangban biológiai gyűjtéseket, s több új állatfajt írtak le.
A század első felében végzett sokirányú, főleg tudományos vizsgálatok eredményeként a barlang főfolyosóját 466 m hosszúságban ismerték meg, s egy bal-, valamint két jobboldali mellékágról tudtak.
Az Abaligeti-barlang feltáró kutatását 1954-ben Kevi László és Vass Béla folytatta, akik a bejárattól 423 m-re felhalmozódott sziklatömbök résein keresztülkúszva bejutottak a 18 m magasan fekvő, cseppkövekben gazdag Nagy-terembe. Innen omladékok között vezet el az út a barlang végéhez, a Pokol torkába, majd a továbbjutást akadályozó kis tóhoz és szifonhoz. Ennek legyőzésére 1960-ban tettek kísérletet, s március 8-án sikerült áthatolniuk.
Az első szifonáttörési kísérletet szívós munka követte, s a vízzel telt üreg minden részletének megismerésével mintegy 30 m-t haladtak előre, és hat méter mélyre jutottak a víz szintje alá.
Az Abaligeti-barlang még ismeretlen szakaszainak feltárására irányuló kutatások a végponti szifon áttörésének nehézségei miatt a továbbiakban megakadtak, és inkább az "oldalágakra" fordították figyelmüket. A barlang 335. m-ében, a Könyvtár terméből nyíló, eredetileg 71 m hosszúságban ismert Nyugati-mellékág folytatását 1960-ban a Baranya Megyei Idegenforgalmi Hivatal barlangkutatói 256 m hosszúságban járták be. E szakasz kezdete szűk, tekervényes folyosóból áll. A kis hozamú vízfolyásban csak térden vagy erősen meggörnyedve lehet közlekedni. Csak 1962 decemberében sikerült a kutatóknak megtalálni a továbbjutás lehetőségét, az addigi végpontot jelentő terem aljától 3-4 m magasban nyíló üregen keresztül. Ekkor további 180 m-t ismertek meg, amely tágasabb keresztmetszete miatt már sokkal kényelmesebben volt járható, mint az eddig tartó út. A Könyvtár bejáratától számított 261 m távolságban sziklamászással lehetett lejutni a régi vízjárat kőhidakkal, vékony kőzetlemezekkel elválasztott Labirintusába. A Labirintus végén, a negyedik teremnél a Nagyomlás zárta el az utat, s a patak a terembe egy szűk nyíláson folyt be. 1963 januárjában újabb kutatóexpedíció indult az omlás legyőzésére. Hatan megmászták a törmelékhalmot, s tágas termet találtak 10 m-rel magasabban. Az újonnan megismert 2-3 m széles és 4-5 m magas terem igen gazdag cseppkövekben, főleg lefolyásokban (Niagara és Narancs-zuhatag), valamint különleges tüskés cseppkövekben.
Az újonnan feltárt, kb. 500 m hosszú járattal az Abaligeti-barlang teljes hosszúsága meghaladta az egy kilométert. 1963 elején Partényi Zoltán a barlang bejáratától számított jobb oldalán 280 m-nél egy új, 70 m hosszú, igen szűk, nagyrészt csak kúszva járható oldalágat tárt fel. Miután most már két jobb oldali (Nyugati) mellékágat ismertek Abaligeten, az újonnan felfedezettnek az I-es számot, a régen ismertnek a II-es számot adták.
1963 márciusában indított újabb barlangi expedíció során a II. sz. jobb oldali mellékág hosszát további 260 m-rel sikerült megnövelni, de a folyosó tovább folytatódott, s a kutatókat csak a kimerültség akadályozta meg az újabb részek felfedezésében. Az út nagy részét négykézláb, illetve a hideg vízben hason kúszva kellett megtenniük, amely nehézségekhez még veszélyes kürtőmászások is kapcsolódtak. 1964 februárjában, a tapasztalt nehézségeken okulva, alaposan felkészültek a túrára, s öten vágtak neki a II. sz. jobb oldali oldalág további szabad részeinek feltárására. A Nagyomlás után a barlang ismét szűkülni kezdett, majd a határozott törésvonal mentén csordogáló patakot követték. Több nagy kürtővel találkoztak, amelyekből erős huzatot éreztek. A patakmederből lassan eltűnt az addig jellemző kvarckavics, s helyette koptatlan konglomerátumtörmeléket találtak. Utuk végét két nagy terem képezte, amelyek 40 m hosszúak és 20 m magasak lehettek. Túrájuk alkalmával 720 m-t tettek meg, s 120 m-rel jutottak tovább, mint az előző alkalommal. Ezzel az Abaligeti-barlang hosszúsága 1380 m-re növekedett.
A II. sz. jobb oldali mellékág új szakaszainak feltárásakor az érdekes földtani megfigyelések azt mutatták, hogy e járat utolsó két nagy terme a mészkő és a konglomerátum határán keletkezett. Ugyanakkor tudták, hogy az Abaligeti-barlangtól 600 m-re nyugatra fekvő Török-pince-víznyelőbarlang szintén konglomerátumban jött létre. Ezért a kutatókban felmerült a kérdés, hogy a Török-pince összeköttetésben áll-e az oldalággal. A kérdésre 1964. február 21-én kapták meg a választ, amikor a Török-pince három nappal korábban megfestett vize jelentkezett a II. sz. oldalágban.
Egyre sürgetőbbé vált az Abaligeti-barlang pontos térképének elkészítése és összevetése a környéken megismert többi, elsősorban víznyelőbarlanggal. Különösen az 1969-ben feltárt Akácos-víznyelő mutatott biztató kapcsolatot az Abaligeti-barlang II. sz. oldalágával, amely a főágtól számított mintegy kétharmadában a felszíntől hozzáférhetővé vált. Az Abaligeti-barlang természetes bejáratainak száma így kettőre növekedett. Az Akácos-nyelő első kibontása óta többször beomlott, s végül csak 1976-ban sikerült a bejáratát szakszerűen biztosítani. Megnyílt tehát a tartós, víznyelő felől induló út az Abaligeti-barlangba. Az Akácos-víznye lő feltáróaknájából egy vízszintes, iszapfürdős járat és kétlépcsős akna vezet a 25 m mélyen fekvő II. számú vagy Könyvtári-oldalághoz.
1977-ben elkészült az Abaligeti-barlang új, minden eddiginél pontosabb térképe, melynek adatai szerint az üregrendszer hosszúsága az előző mérésekhez képest "összement", mert a főág 447 m-nek, az I. sz. nyugati oldalág 176 m-nek, a II. sz. nyugati oldalág pedig 368 m-nek adódott. E felmérés alapján az Abaligeti-barlang összhosszúsága 991 m.
A Mecsek leghíresebb barlangja ma már évente mintegy 70 ezer látogatót fogad villannyal kivilágított főágában, s évek óta a légúti betegségben szenvedők gyógyító helye. Sokirányú, főleg meteorológiai és hidrológiai vizsgálatok történtek benne, amelyek nemcsak a jelentős méretű patakos barlangra, hanem tágabb környékére is irányadó értékűek. 

A MÁNFAI-KŐLYUK

A Mecsek egyik névről ismert, de kevesek által bejárt kiterjedt patakos barlangját először 1844-ben Höbling Miksa pécsi orvos említette nyomtatásban, miután ugyanezen év tavaszán felkeresve, több helyen igen alacsonynak, iszaposnak találta, s a nagy víz miatt nem tudott abba messze behatolni. Több mint fél évszázadon keresztül az irodalom nem tesz róla említést, mígnem Myskovszky Emil bányafelügyelő 1904. évi tanulmányában részletesen leírja, sőt fényképet is közöl a bejáratáról. Szorgalmazza az általa létrehozott Barlangkutató Osztály feladataként a Kőlik rendbehozatalát. Erre csak 1927-ben nyílott lehetőség, amikor Ozanich Gyula bányamérnök vezetésével és terveivel a barlang egy részét hozzáférhetővé tették. Az agyagos, meszes kitöltésben több helyen próbagödröt ástak annak megállapítására, hogy nem tartalmaz-e valamilyen régiséget. A meredek részeken lépcsőket alakítottak ki, és létrákat helyeztek el, hogy megkönnyítsék a hátsó járatok elérését. Felmérték az üregrendszert, s fényképeket készítettek róla. A következő évben, 1928-ban önkéntes munkások közreműködésével folytatták a feltárást, s a felső nyílás kibővítése után 44 m hosszúságból átlagosan egy méter vastag iszapréteget bontottak le, amelyet áthordtak a barlang első részeinek kiegyengetésére. Ezzel a művelettel a felső járat kényelmessé vált, s az alsóba pedig egyenletes alapon betonjárdát készíthettek. Ugyanitt tízméteres szakasz átrobbantásával közvetlen utat nyitottak a forráshoz, amelynek medrét kikotorták, s vizét falazott duzzasztógáttal fogták fel. 1929 tavaszán nagyobb esőzések voltak, a felső járatba vízbetörés történt, ami a feltöltést kimosta, de egyúttal megmutatta az utat, hogy merre kell a továbbjutást keresni. Az 52. méterig kitisztították a járatot, s a víztócsákat áthidalták.
Ozanich Gyula átalakításával jelentősen megváltozott a barlang belső, de ugyanakkor bejárati képe is. Eredetileg az észak felé néző, 6,0 m széles, 9,7 m mély és 6,5 m magas sziklaüregből s ebből nyíló két sziklafolyosóból a már leírt, erősen átalakult barlang keletkezett, amelynek kiépítése még nem fejeződött be. Több évi szünet után a pécsi Barlangkutató Osztály 1936-ban a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület barlangosainak bevonásával az 52. m-nél útban álló szikla átrobbantásával s egy vízelvezető árok kiásásával a víztócsákat lecsapolta. E munka eredményeként a barlang kétharmada járhatóvá vált.
Több mint tíz év múlva, 1947-ben, a felszabadulást követő egyik első hazai barlangkutató expedíció a Mecsekbe vezetett, Vértes László irányításával. Elsősorban a továbbjutást akadályozó szifon izgatta a kutatók fantáziáját, ahol először 1951-ben próbálkoztak, s Vértes László feljegyzése szerint a szifonon átbújva kb. 1,5 ; 2,0 m-es kis üregbe jutottak, de tovább a szikla mélyen a víz alá hajlott.
A következő szifonátúszási kísérletet Magyari Gábor hajtotta végre 1953 januárjában, de eredménytelenül. Két évvel később, 1955-ben az ELTE TTK Turista Szakosztályának kutatói szervezettebb expedíciójuk alkalmával a szifonon való átjutás legegyszerűbb lehetőségét úgy látták, ha a csekély hozamú patak vízszintjét lesüllyesztik. A barlang száraz ágának végén agyagból gátat emeltek, s vödrökkel a gát mögé, a száraz ágba meregették a patak kis tóvá duzzadt vizét. Néhány liter víz kimerése után a szifon megnyílt, s nemsokára lehetővé vált a szifonon való átkelés. Elsőnek Nagy István geológushallgató úszott át, míg kint maradt társai állandóan merték a vizet. Később a többiek is átkeltek a szifonon. Az 5,5 m hosszúságú 1. sz. szifon mögött a járat kisebb teremmé szélesedett, magassága 4-5 m volt, hossza 10-12 m, s a végén újabb szifon állta útját a továbbjutásnak. A sikeren és a lehetőségen felbuzdulva azonnal újabb expedíciót indítottak, s 1955 májusában másfél napos, váltott műszakos munka eredményeként sikerült a 2. sz. szifon vizét is annyira süllyeszteni, hogy május 14-én délután szabaddá vált az út a továbbjutásra. A kb. 8 m hosszú 2. sz. szifonon Magyari Gábor és Nagy István ment át először. Mintegy 160 m-rel később újabb szifon állta útjukat. Az ekkor feltárt barlangszakasz folyosóit csaknem teljesen összefüggően beborította a fekete színű, bársonyos mangánkéreg. A 3. sz. szifonon azóta sem sikerült áthatolni, s a barlang természetes üreg jellege a későbbiekben tovább romlott, mert 1957-ben a Komlói Vízmű a karsztvíz hasznosítása érdekében a Gyula-forráshoz vezető kirobbantott folyosóba betongátat épített. A sokat bírált, rosszul tervezett vízfoglalás helyett 1969-ben Vass Béla javaslatára egy 56 m hosszú tárót lyukasztottak, ahol a víz a Mély-völgyben korábban létesített völgyzáró gáthoz jut. Ezt követően áttörték a barlang 1. és 2. sz. szifonját, s azt 105 m hosszúságban járható méretűvé alakították át. A 3. sz. szifon áttörése után a Baranya megyei Idegenforgalmi Hivatal barlangkutatói megkíséreltek átjutni a 4. sz. szifonon, de eddig sikertelenül. A barlang középső-triász korú, anizuszi mészkőben keletkezett, amely közé dolomit és dolomitos mészkőpadok is rétegződtek. Ez utóbbiak kisebb oldhatósága miatt alakultak ki a szűkebb keresztmetszetű szifonok. Mint Nagy Géza megállapította, a barlangi patak vízhozama a belső szakaszon észrevehetően nagyobb, mint a külsőn. Ez azért van, mert a víz a kőzet hasadékain át a mélybe szivárog, de valódi víznyelő csak a legkülső szakaszon ismeretes. Az elszivárgó vizek a Gyula-forrásban egyesülve bukkannak elő, hogy újra eltűnve a Mély-völgy és Zsidó-völgy összefutásánál, az Eta-forrásban lássanak ismét napvilágot. A források vize a barlangi patak felkavarása után perceken belül megzavarosodott, s csak órák múlva tisztult le ismét. A barlang vízrendszeréhez eddigi ismereteink szerint három víznyelő tartozik, a Zsidó-völgyi 1., 2. és 3. sz. nyelő.
Gebhardt Antal, a barlang első tudományos feldolgozója 1933-ban közölte az akkori végponton fekvő kis tó vizének kémiai összetételét, amelyből megállapította, hogy az közepesen lúgos s meglehetősen kemény víz. Feltűnt neki, hogy az állóvizek felszínét vékony mészkéreg borítja. Ugyancsak Gebhardt Antal vizsgálta rendszeresen a barlang meteorológiai viszonyait. 1931-ben egyéves méréssorozatot végzett, s ez idő alatt a barlangi középhőmérséklet 10,66 oC-nak adódott, igen jelentős ingadozással (maximum 20,0 oC, minimum 5,8 ; C). Ez a barlang átépítéssel létrejött nagyfokú nyitottságával magyarázható. A patakvíz hőmérséklete nyáron megegyezett a levegőével, télen azonban annál magasabb volt.
A Mánfai-kőlyuk iskolapéldája annak a jövőben várható tendenciának, amikor a barlangokat fokozottabb mértékben hasznosítani fogják, s ezzel magát a barlangot, annak természetes mivoltát kell megszüntetni. Reméljük, ebben a szükségképpen bekövetkező folyamatban nem a Mánfai-kőlyuk lesz a követendő példa. 

TETTYEI-MÉSZTUFABARLANG

"Tettye" napjainkban Pécs egyik negyede, névadója a hatalmas mésztufa alól eredő Tettye-forrás. A régebben szederkőnek nevezett édesvízi mészkőben - mint mindenhol, itt is - számos kisebb-nagyobb üreget találni, amelyeket a helybéliek kitágítottak, folyosókkal kapcsoltak egybe, s rendszerint pincének használtak.
A legnagyobb tettyei pincebarlang teljes hossza 2 18 m, s nevezték már Rhé Gyuri-barlangnak, vagy egyszerűen Gyuri úti-barlangnak is. Myskowszky Emil, a mecseki barlangkutatás első szervezője szerint a pincének használt bejárati rész mögött kiterjedt, hosszú, természetes úton keletkezett üregek sora fekszik, de a behordott törmelék és iszap miatt csak nagy fáradsággal lehet bejárni. 1906-ban a Pécsi Naplóban terjedelmes cikk jelent meg a romantikus barlangról, ami hírt ad a barlang látványos átalakításáról. A bejárat mesterséges vízesés alatt nyílott, s a boltív alatt villany világította meg a 14 m hosszú, papírmaséból készült sárkányfigurát s a barlang többi lakóját. A második fordulónál hatalmas ichthyosaurus függött, azután óriáskígyó, boszorkány, kék tó békákkal és a Zsolnay-gyár kerámia gombái. A Tettyei-mésztufabarlangnak ma is két bejárata ismeretes. Az egyik, egy elfalazott bajárat a Tettye-forrástól délre 330 m-re, a Tettye utcából nyíló Böckh János utca közelében van. Ugyanitt kezdődik a sétaútnak kialakított Gyuri út is, amely mellett mély vízmosásos szakadékot és egy csatorna nyílását láthatjuk. Ez a csatorna az egykori Tettye-árok vonalát követi, s a támfalából vízesésként kiömlő víz a mélyebb szinten továbbvezető csatornába ömlik. A Gyuri út mellett nyíló csatornába, a második bejáratba behatolva, első pillantásra azt hisszük, hogy természetes barlangban járunk, hiszen a falakat mindenhol vastag kalcitkéreg fedi. Csak néhány ponton tűnik elő az alatta fekvő téglaboltozat. Beljebb meghajolva, majd négykézláb menve, a 25. m-nél a keleti oldalon rókalyuk méretű, csőszerű, később "Z" alakban haladó folyosó vezet a Tettyei-mésztufabarlangba. A csatornában a Rókalyuk-folyosó torkolatánál kimélyülő mederben víz áll, a mennyezet magasan felettünk van. A csatorna vízesésszerű lépcsővel folytatódik, amely alatt az 1939-ben létesített Gyuri úti táró boltozata húzódik a tettyei karsztakna felé.
Ismerjük meg a barlangot Rónaki László 1976-ban megjelent leírásából, és lépjünk be a terméskővel és mésztufatömbökkel kirakott, jelenleg téglával elfalazott bejáraton a 15 m hosszú lejtős folyosóba. A járat hamarosan északnyugati irányba fordul, ahol régen a "sárkány" volt. A természetes tufában haladó folyosó, az agyagos rétegzettséget követve, enyhe lejtéssel 22 m-ig pinceszerű kialakítású. Ezen túl a természetes üregekben cseppkőképződés nyomai is megfigyelhetők. Nyugati irányban egy alacsony átbújón magas, teremszerű üregbe érünk. Tovább haladunk az emelkedőn 20 m-t, ahol több ág kereszteződéséhez jutunk. Ide csatlakozik a márgás padlószintben a Rókalyuk-folyosó, melynek nedves lejárata pinceszerű levegőt hoz a Tettye árvízi csatornája felől. Két másik folyosórész omlással zárt rézsűjében a felszínről bedobott beton padláb maradványai látszanak. Az északkeleti irányba továbbvezető folyosó két oldalán egy kamra és egy fülke nyílik. A folyosó 20 m után összeszűkül, és úgy tűnik, természetes üregekben folytatódik két szinten. A felső járat másfél méterrel magasabban, hat méter után egy szakadás szűk üregén át tart összeköttetést azzal a kelet-nyugati irányú boltozatos folyosóval, melybe az alsó járat torkollt. A tufában mesterségesen kivájt 24 m-es folyosó a keleti végén derékszögű iránytöréssel észak felé fordul, melynek végéhez közel (kb. 18 m-re) 2 ; 3 m-es ovális nyíláson nyugati irányban két kis egymásba nyíló, természetes üregbe juthatunk. De menjünk vissza a folyosók találkozásához. A folyosó nyugati vége egy igen régi omlással betömedékelődött terem kezdetéig járható. Az északi irányban haladó mellékfolyosó kezdeti szakasza egy méter hosszan régi téglafal boltozatú. A tovább 2,5 m átmérőjűre bővülő boltozat 22 m távolságban a természetes tufafalnál végződik, egy 5,7 ; 5,2 m-es méretű, elliptikus alaprajzú, négy méter magasságig természetes felszakadású teremben. Körben az agyagos tufafalon csákánynyomok és koromlerakódás. A terem végénél két méter átmérőjű, 0,5 m mélyre ásott üreg található.
A Tettyei-mésztufabarlang s az egész mésztufapad alapját alsó-triász korú lemezes mészkő és a vele tektonikusan érintkező jura palás-márgás képződmények alkotják. A kettő határán vezetődik a felszínre a Tettye-forrás víztömege, amely a triász mészkőben feltételezhetően nagyméretű barlangot alakított ki. Ez a még csak elméletben létező üregrendszer azonban semmiképpen sem függ össze a mésztufabarlanggal, amely a forrásmészkő képződésével együtt, egyidőben alakult ki, s csak később alakították át.
A pincebarlang klímája egyébként kellemesen száraz, időnként denevérek keresik fel.
Tettye környékén még ismeretes a Tettye u. 77. sz. ház telkén az ún. Márga-barlang is, amelynek bejáratát elfalazták, s ugyancsak feltárásra vár a Tettye-forrás mögötti jelentős barlangrendszer is.