VECSEM-BÜKKI-ZSOMBOLY
A Vecsem-bükki-zsomboly a szilasi Alsó-hegy fennsíkjának közepén, közvetlenül az országhatár mellett, 522 m tszf. magasságban, egy töbör oldalában nyílik. Az újonnan feltárt barlang leírását Szenthe István adta meg. A keskeny bejárati akna lefelé szélesedve 83 m mélységben összeékelődött, és több köbméteres kőtömbök között végződött. Továbbjutni a talp felett két méterre nyíló, a sziklafal és egy beékelődött kőtömb közötti szűkületen lehet. Előbb egy kis fülkébe jutunk, amelyen át az egyre táguló, nagy keresztmetszetű (7,0 ; 3,5 m), 90 m-es aknába ereszkedhetünk le. Az akna falát mindenütt cseppkövek borítják, felső részén a "klasszikus" formájú álló és függő képződmények, bekérgezések, lejjebb viszont a magasból lehulló vízcseppek hatására "pálmafa" alakú cseppkövek keletkeztek. A hosszúkás alaprajzú, 90 m-es akna alját vízszintesen agyag tölti ki, melyet vékony cseppkőkéreg borít. A továbbjutáshoz az akna falán kb. hat métert kell felmászni a 90 m-es akna hossztengelyében fekvő, kb. két négyzetméter keresztmetszetű kürtőhöz, az ún. Záporoshoz. A kürtő nevét a falakat borító finom korallszerű bevonatról kapta, amely a legkisebb érintésre záporozva hullott alá. A Záporos-kürtőn keresztül egy nagy (kb. 7 ; 10 m) keresztmetszetű akna oldalába jutunk, amelynek az aljáról több kisebb átmérőjű kürtő indul, lejjebb labirintust alkotva. Innen egy újabb kis keresztmetszetű, lefelé kiszélesedő kürtő kezdődik, amelynek alja jelenleg a zsomboly végpontja. Az akna alját agyag tölti ki, amely lejtőt formálva, összeomlott kőtömbök közül mosódik ki.
Az 1971. évi expedíciónak a végpontot hat méterrel sikerült mélyíteni, de a kibontott agyag újra és újra elzárta a munkagödröt. Ezért az ún. Oldal-akna -46,5 m-es pontjánál kezdődő hat méter hosszú szűkületet kezdték bontani, ezen keresztül egy 46 m-es kürtőbe jutottak, majd az akna lépcsőzetesen lefelé vezető folytatását -113 m-ig tárták fel, ahol az becsatlakozott a 90 m-es aknába. Még több kisebb akna feltárásával és a barlang térképének elkészülésével kiderült, hogy a Vecsem-bükki-zsomboly több párhuzamosan elhelyezkedő, nagy keresztmetszetű aknarendszere igen kis alapterületen, mindössze 31 ; 21 m-en fekszik. Az aknák több helyen olyan közel vannak egymáshoz, hogy sok esetben csak néhány méter, sőt esetenként csak 10 cm vastag sziklafal választja el őket egymástól, ami helyenként le is omlott.
A zsomboly anyakőzete Szenthe István (1970) szerint – a legalsó két métert kivéve – világosszürke, homogén, tömött szövetű wettersteini mészkő; legalján pedig kis foltokban középső- anizuszi krinoideás mészkő van.
Az 1971-es, majd az 1974-es expedíció földtani vizsgálatai kiterjedtek a zsomboly és környékének üledékes kitöltésére is. 1971-ben az oldal-aknából sárgásbarna színű, muszkovittartalmú homokos agyagot gyűjtöttek, amelyben vörösesbarna színű agyagkavicsok voltak. A Cseppköves-terem aljáról vett kitöltésminta ugyancsak sárgásbarna színű és muszkovitos, sok kisemlős-csontot és csigaházat tartalmazott. Az 1974. évi tábor alkalmával megállapították, hogy a zsomboly viszonylag száraz részein, a 90 m-es akna feneke és a 200 m-es szint közötti szakaszon intenzív vörös színű agyag van, amelyet több helyen cseppkőbekérgezés borít. 1971-ben a zsomboly bejárata közelében mélyített kézifúrások anyagában Szenthe István olyan dehexagonális kvarcszemcséket, kvarckavicsokat, metamorf kőzetszemcséket mutatott ki, amelyek nem származhatnak a mészkő oldási maradékából, hanem egyértelműen riolittufa-szórásból és egykori törmelékes fedőüledékből valók. Mindezek alapján feltételezte, hogy a töbör- és zsombolykitöltés egy korábbi őskarsztot fedett be, s a jelenlegi karsztos folyamatok exhumálták, újra élővé tették az egykori formákat.
A Vecsem-bükki-zsomboly bejáratán keresztül nagy mennyiségű víz ma már nem jut le a karsztba. A kutatóknak azonban már kezdetben feltűnt, hogy a zsombolyoknak vannak határozottan száraz részei, míg ezektől távolabbi helyeken csöpög a víz, nedves, sáros a talaj. Az 1974. évi expedíció alatt, több napos esőzéskor megfigyelték, hogy a zsomboly felszíni szakaszán határozott vízbefolyás van, s néhány óra múlva a 90 m-es akna tetején erős vízcsepegést észleltek.
Az esőzést követő napokban a barlang jelenlegi talppontján lévő munkahely addig mindössze 20 cm-es vízszintje mintegy 40 cm-t emelkedett, ezért akkor ott a feltáró munkát szüneteltetni is kellett.
A Vecsem-bükki-zsomboly és az Alsó-hegy forrásainak összefüggés-vizsgálataira a VITUKI, együttműködve a zsolnai Mérnökgeológiai és Hidrológiai Tervező Vállalattal, nagyszabású víznyomjelzéses vizsgálatot végzett 1969-1970-ben. 1969-ben jelzőanyagként 2000 kg konyhasót hat köbméter vízben feloldva juttattak a zsombolyba. A só nem jelentkezett egyik forrásban sem, ezért egy év múlva, március 14-én újból 2000 kg konyhasót eresztettek az aknába, amelyet a vízrendszerbe való könnyebb bejutás érdekében 20 m3 hóval kevertek össze. Ez a vízfestés már jól sikerült, mert egy nap múlva a Torna völgyében fakadó Zsámány-kútban és a Kör-kútban a só megjelent, és az eredeti kloridalapszint kétszeresét mérték. Az 1971. évi expedíció résztvevői megjegyezték, hogy a 67. m-en levő csörlőálláson és a 90 m-es akna felső részén a csepegő víz határozottan sós ízű volt.
A Vecsem-bükki-zsomboly újonnan feltárt szakaszaiban Walkovszky Attila meteorológus 1970. április 19-20-án és május 1-én klímaméréseket végzett. A mérések bizonyították azt a nagyon is kézzelfogható tapasztalatot, hogy a zsomboly igen hideg. A felszínhez közeli zsombolyszakaszban erősen éreztette hatását a felszíni időjárás, a mélyebb szinteken viszont egyenletes a hőmérséklet csökkenése. 5-6 oC-ról 70 m mélységben már 3-4 oC-ra száll le a levegő hőmérséklete. A harmadik aknánál a kutatók ugyan felmelegítették a levegőt, de az alsóbb szakaszban egyértelműen megmutatkozik a lassú hőmérséklet-emelkedés, 6-7 oC-ra. Feltehető, hogy ilyen mélységben már érezhető a geotermikus hatás, s ez okozta a 0,7 oC-os emelkedést.
1971-ben, majd 1974-ben Gádoros Miklós sugárzásméréseket végzett a zsombolyban. A korábbi vizsgálatnál megfigyelte, hogy az első (60 m-es) akna felső részén, valamint a zsomboly fenekén enyhe ß-aktivitás-növekedés tapasztalható. Ugyanakkor a mélyponti agyagdugó hatására jelentkező y-aktivitás mindkét alkalommal jól kimutatható volt. Ezt valószínűleg az anyag vulkáni agyagtartalma okozza.
Az alsó-hegyi zsombolyok s különösen a Vecsem-bükki-zsomboly feltárására vezetett expedíciók nagymértékben elősegítették a keletkezésükről kialakult elméletek megszületését.
Kessler Hubert 1933-ban valódi zsombolyoknak azokat az aknákat tekintette, amelyek karsztplatók tetején, hegygerinceken, töbrök felső részén nyílnak. Tehát rendszerint nincsenek vízfolyások útjában, lefelé tágulnak, aljukon hatalmas törmelékkúpot találunk. Az ilyen jellegű zsombolyok a Kessler-féle elmélet szerint úgy képződtek, hogy a már meglevő nagyobb föld alatti termekben gömbboltozatok alakulhatnak ki, amelyek a gyűrűsfeszültség hatására állandó omlásokkal fölfelé haladnak mindaddig, amíg a felszínre ki nem lyukadnak. Kessler összegzése szerint: "Végeredményben tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy minden zsombolyhoz vízszintes barlang tartozik, amely a törmelékkúp eltakarítása után megtalálható... Ily módon könnyen elképzelhető, hogy a 10-15 m átmérőjű és 100 m mélységű Vecsem-bükki-zsombolyhoz milyen hatalmas barlang tartozik."
Az újabb Vecsem-expedíciók, valamint a vízfestések hatására Sárváry István és Müller Pál felülvizsgálta az alsó-hegyi típusú zsombolyok keletkezéséről vallott nézeteket. A Kessler-féle teljesen mechanikus eredet helyett kidolgozták a zsombolyok kizárólag korróziós keletkezési modelljét.
Szenthe István (1971) az Alsó-hegy zsombolyainak, valamint töbreinek kitöltésvizsgálata alapján arra a következtetésre jutott, hogy a fennsíkot – a Bükkhöz hasonlóan – miocén piroklasztikum borította be, elfedve az addig kialakult karsztos felszínt. A terület zsombolyait, mint a vízzáró összlet és a mészkőfennsík felszínhatárán kialakult víznyelőket magyarázza. A zsombolyok mai, többnyire töbör-peremi helyzetükbe a vízzáró réteg teljes leöblítése után, a töbörfenék peremekhez képest gyorsabb lepusztulásával kerültek.
A zsombolyok keletkezéséről vallott elképzelések újabb és újabb variációi azt mutatják, hogy az alsó-hegyi zsombolytípus sem egyöntetű, hanem nagyon is különböző, s keletkezésükben igen sok tényező játszott közre.
ALMÁSI-ZSOMBOLY
A zsombolyba először 1927-ben a BETE expedíció kutatói, Kessler Hubert, Kiss Gyula és Frank István ereszkedtek le, miután sikeresen bemászták a Vecsem-bükki-zsombolyt. A két bejárat közül a határhoz közelebb eső, magasabban fekvő nyíláson át leeresztett kötélhágcsón a kutatók 15 m mélységben egy északkeleti irányban haladó terembe jutottak, melynek végét korhadt fatörzsek, kövek és lehullott levelek tömték el. Ezeket eltakarítva, látni lehetett, hogy innen egy kb. 30 m-es függőleges letörés további nagyobb terembe vezet. Hogy ebbe bejussanak, felhúzták a könnyen meginduló fatörzseket és köveket, ahol pedig ez nem ment, ott a mélységbe lökték. E takarító munka után 30 m-nyire leengedték a fent megerősített hágcsót, és lemásztak. A kötélhágcsó alsó végére érve, egy ugyancsak északkeleti irányú, lejtős fenekű hatalmas csarnokba jutottak. Cseppköveket nem találtak, viszont a mennyezet sziklafalát néhol igen lazán alátámasztott kőtömbök alkották. A lejtős fenéken itt is penészes, gombás fatörzsek, kövek és állati csontok hevertek. A 45-50 fokos lejtőn lecsúszva szűk repedéshez jutottak, melynek alsó végét nagyobb kőtömbök zárták le. Egy ilyen kőtömböt elgurítva és a repedés aljába bevilágítva látni lehetett, hogy a csarnok alatt még egy nagyobb üreg fejlődött, ennek azonban sem a tetejét, sem az alját nem lehetett látni. Megbízható sziklabütyköt vagy kőtömböt, amelyre a hágcsót felerősíthették volna, nem találtak, így azt újból a felszínről kellett további 25 m-t lejjebb engedni. Kessler lemászott rajta, de még ez sem volt elég, ezért további 15 m hágcsó pótlását sürgették. Mikor az hosszú várakozás után sem érkezett meg, Kessler kényelmetlen helyzetében megunta a várakozást, s mivel lámpája is elaludt, felmászott a 25 m hosszú létrán. Fent azután kiderült, hogy a hágcsó lebocsátás közben egy kiálló szikláb megakadt, és társai már egy órája a kiszabadításán küszködtek. Mivel a hosszú hágcsó a beakadás következtében összekuszálódott, az aznapi kutatást félbeszakították, s csak a puszta kötél segítségével tudtak a felszínre jutni. Másnap reggel a hágcsókat kihúzták, kicsomózták, de belőlük csak 50 m-t engedtek le, a többit magukkal vitték a zsombolyba. A maradék 30 m-t a legalsó csarnok felett a falba vert vaskampóra akasztották. Az egyik kutató az első teremben maradt, hogy fenntartsa az összeköttetést a felszínnel, Kessler pedig a mélységbe ereszkedett. Először egy vízzel töltött fülkéhez ért, ahol a falakat körös-körül hófehér cseppkőképződmények borították. Tovább kutatva, egy lefelé haladó repedés mentén kristálytiszta, jéghideg vizet talált. Ekkor tovább nem jutottak, de tíz évvel később, 1937 nyarán Kessler Hubertnek sikerült tíz méter mélységbe még lehatolnia. Az akkori mérések szerint az Almási-zsomboly 113 m mély rendszerré növekedett.
Az 1957. évi első modern expedíciónak, valamint a számos többi bejárónak sem sikerült új részeket feltárnia. A továbbjutást a budapesti Vörös Meteor Raisz Keresztély Barlangkutató Csoport tagjai Szenthe István vezetésével érték el, amikor 1969. novemberében a 45 m mélységben levő törmelékkúp déli végpontján lévő fülkéből bontással egy felfelé vezető, kb. 20 m-es cseppköves járatot sikerült feltárniuk. Az Almási-zsomboly újravizsgálata az 1960-as évek elején ismét lángra lobbantotta a zsombolyok kialakulásáról alkotott elméleteket. Kósa Attila 1964-ben publikálta gondolatait a zsombolyok képződéséről. Megállapította, hogy például az Almási-zsomboly esetében nem helyes az a vélemény, hogy a zsombolyok a bejárattól lefelé egészen a fenékig tágulnak, s az sem igaz, hogy minden zsomboly alján nagy mennyiségű törmelékkúp található. Így például az Almási-zsombolyban, ahol Kósáéknak sikerült egy rendkívül szűk járaton át a képződményekkel összecementeződött törmelékkúp alá bejutniuk, híg iszapra leltek, amely a fenéken teljesen folyós, tehát nem kőtörmelék. Vízszintes folytatást pedig egyik alsó-hegyi zsombolynál sem találtak, annak ellenére, hogy számos esetben bontottak, robbantottak. Kósa Attila feltételezése szerint a zsomboly tektonikus eredetű karsztjelenség, s a vízszintes barlangokhoz semmi köze. Alsó-hegyi megfigyelései alapján arra következtet, hogy a zsombolyok hasadékai kifejezetten a felszín alatt fejlődtek ki, s a töbrök és a zsombolyok kialakulása között kapcsolat van.
Az Almási-zsomboly vízrendszerének nyomon követésére a VITUKI 1969. április 22-én, a nagyszabású alsó-hegyi víznyomjelzéses vizsgálatok részeként a zsombolyba 100 kg ipari minőségű fluoreszceint engedett be 1000 l szalmiákszeszben feloldva, majd azt az előzetesen felállított acéltartályokból bezúdított vízzel leöblítették. A jelzőanyag először az Alsó-hegy északi lábánál, a Szlovák oldalon fakadó Tapolca-forrásban jelent meg. A megfigyelők szerint a festék a forrás egyébként száraz árvízi ágában került elő, olyan töménységgel, hogy azt szabad szemmel is jól meg lehetett figyelni. 1970 márciusában a környéken lakók ismét észlelték a Tapolca-forrás elszíneződését, de a tőle nyugatra eső Andród-kerti-forrás is zöld színt mutatott. Nagyon valószínű, hogy az 1970. évi tavaszi rendkívüli méretű árvíz hozta ki a festéket. A felszín alatti áramlási sebességet az Almási-zsombol y és a Tapolca-forrás között lehetett kiszámítani. A két pont légvonalban 1900 m távolságban van egymástól. A beadási és megjelenési idő ismeretében a festék első megjelenésénél 6,0 m/óra, a maximális koncentráció jelentkezésére számolva 3,9 m/óra áthaladási sebességértéket kaptak. A becslések szerint a beadott 100 kg jelzőanyagnak kb. a felét lehetett a forrásokban kimutatni, míg a többi veszteségnek számít.
Az újabb mérések szerint a 93 m mély Almási-zsomboly tehát a Vecsem-bükki-zsombolytól független, és az Alsó-hegy északi oldalán fakadó forrásokat tápláló, még nagyrészt feltáratlan barlangrendszerhez kapcsolódik.
SZABÓ-PALLAGI-ZSOMBOLY
1961-ben a Vörös Meteor kutatói keresték fel újra a zsombolyt, s az ismert mélyponton igen szűk hasadékot találtak, melyet robbantással kitágítottak, de továbbra is olyan szűk maradt, hogy a barlang fenekét csak a legvékonyabb termetű kutatók ismerhették meg. 1964 nyarán Kósa Attila vezetésével a zsombolyt a legalsó rész kivételével feltérképezték, oda nem tudtak lejutni. Az ottani járatokról csak 1968 tavaszán sikerült térképet készíteniük, mivel előző évi útjuk alkalmával a zsomboly bejárásakor a kötélhágcsó elszakadt.
Az 1970-es években több barlangkutató csoport kereste fel a Szabó-pallagi-zsombolyt, további bontásokkal lejjebb tudtak hatolni, s mint Lukács László 1978 májusában a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulatnak jelezte, a barlang mélysége már nem 76, hanem 130 m.
A zsomboly kialakulásában öt jól felismerhető tektonikus hasadék játszott szerepet, s különösen az alsó szakaszokon. A feneket 60 m-től 67 m-ig törmelékkúp borítja, a 76-ik méternél pedig agyag. E pont látszólag vízszintes barlangüreg, de magán viseli a felsőbb szakaszok markáns hasadék jellegét.
REJTEK-ZSOMBOLY
A Bódvaszilas és Szögliget községek közötti fennsíkon ez az egyetlen zsomboly. A második világháború vége felé néhány helybéli fiatalember megvizsgálta, hogy alkalmas lenne-e rejtekhely kialakítására. A bedobált kövek nem estek messzire, így néhány összekötözött istráng végét az egyik legény derekára kötötték, majd leengedték a szűk nyílásba. A felfedező nyolc méteres mélységben ért feneket, s ott körülvilágított a száraz gallyakból készített fáklyájával. Egy kis teremben volt, amelynek végén mélység sötétlett. Ide már nem ereszkedtek le, s a barlangot a későbbiekben sem használták búvóhelyként, mégis rajtamaradt a Rejtek elnevezés.
A 410 m tszf. magasságban nyíló zsombolyra Zemlényi József bódvaszilasi lakos hívta fel a környéken dolgozó Vörös Meteor barlangkutatóinak a figyelmét. Zemlényi, aki gyermekkora óta ismerte az üreget, 1957-ben Szikra László erdőmérnökkel már 22 m mélységig bejárta a zsombolyt. A Vörös Meteor kutatóinak 1958 karácsonya és az újév között sikerült az alsó terem feltárásával 62,5 m mélységig lehatolniuk, s az akna elszűkülő végpontját is megtalálták. Sokáig mindössze ennyit ismertek a Rejtek-zsombolyból, de 1974-ben a Vörös Meteor Tektonik Csoportjának kutatói – Pelikán István és Balogh László vezetésével – nyílást fedeztek fel az ún. Iker-akna falában. Átbújva a nagyon szűk lyukon, egy magas folyosóba jutottak, a Xilophon-folyosóba, majd újabb ereszkedés következett, s egy magasba nyúló kürtőben találták magukat. Ennek mélypontja már 72 m-rel volt a bejárat alatt.
A Rejtek-zsomboly ugyan tekintélyes mélységű, mégsem méretéről, hanem különlegesen gazdag ásványi képződményeiről nevezetes. Kósa Attila, aki a zsombolyt felmérte, ismertette és ásványtani viszonyaival részletesen foglalkozott, a különleges képződményeket négy csoportra osztotta: 1. kemény korall és gombaszerű "borsókövek"; 2. cseppkövek; 3. omlékony korall és gombaszerű "borsókövek"; 4. kristálytűk. Az 1974. évi újonnan feltárt szakaszon ez a formagazdagság kiegészült még egy, addig soha nem látott képződménnyel, amelynek a furcsa dolomitpor-cseppkő nevet adták. A képződmények aragonittartalma arra enged következtetni, hogy a barlangban egy időben a hévíznek is jelen kellett lennie, amely azonban alacsonyabb hőfokú kevert víz lehetett, minthogy a barlangban jellegzetes hévízes oldási formákat nem lehetett találni. Az aragonit általában 30 oC felett válik ki, ez alatt már kalcit. Kiválásának alsó hőfokát bizonyos oldatban levő ionok 20 oC-ig leszállíthatják. Ilyen lehet a magnézium, amely feltétlenül jelen volt az egykori barlangi oldatban, miután a bezárókőzet erősen dolomitos. Hasonló szerepet játszhatott a szintén kimutatott stroncium is. Ha a régi akna aljáról a felszín felé haladunk, azt tapasztaljuk, hogy a felszíntől számított 25 m körül a borsókövek mennyisége gyérül, majd 18 m-en el is tűnik. Ezért valószínű, hogy a meleg, illetve a kevert víz a barlang felső szakaszába sohasem jutott el. A bejárat körül sem forráskúp, sem vízfolyás ma nem található, tehát a barlang kialakulásáért nem a lefolyó vizet elnyelő folyamatok, s nem is elsősorban az utólagos melegvizes működés felelős.
Kósa Attila szerint a zsomboly genetikáját illetőleg annyit szűrhetünk le a rendelkezésre álló adatokból, hogy a felszín közeli néhány méter kivételével nem felszakadás okozta a zsombolyjelleg létrejöttét. Valószínűbbnek látszik, hogy a felszínről beszivárgó vizeknek a tektonikus eredetű litoklázisok mentén kifejtett korróziója alakította ki a karsztos üreget, amely azután felszakadással nyílt a felszínre. A hévíz, illetve kevert víz csak az utólagos alakításban és a képződmények létrehozásában játszhatott szerepet.
Az 1974-ben feltárt új szakasz bővebb ismereteket nyújtott a barlang eredetéhez. Kiderült, hogy a zsomboly nemcsak függőleges, hanem vízszintes szakaszból is áll, tehát nem tisztán aknabarlang. Az újabb vizsgálatok szerint (Kósa A. 1976.) a barlang olyan helyen alakult ki, ahol a triász mészkő és a dolomit egymással határosak. A dolomit nem oldódik, hanem porlódik a víz hatására, s az a barlang (repedés) falán apró szemcsékben hull alá. A mindig kissé nedves dolomitpor összetapadva és a fal egyenetlenségeit kihasználva, függönyt alkot. A puha, még növekvő porcseppkövek csaknem tiszta dolomitból állnak, míg a kemény példányok anyaga felerészben mészkő.
A különleges ásványokban gazdag Rejtek-zsombolyt 1978-ben lezárták, és kutatását csak különlegesen indokolt esetben engedélyezik.
METEOR-BARLANG
A klasszikusnak számító expedíciók semmit sem sejtettek létéről, miután bejárata nem volt nyitott, a felfedezés nem a barlang bejárására szorítkozott. A Vörös Meteor SE barlangkutató expedíciói több év alatt megfestették az Alsó-hegy számos eltűnő vizét, de mint Dénes György, a kutatások irányítója 1961-ben írta: " A rendelkezésre álló adatok nem adtak magyarázatot a legnagyobb bódvavölgyi karsztforrások (Vecsem-, Pasnyag-, Kastélykerti-forrás) vízgyűjtő területére..., tehát fel kellett tételeznem más, az eddig ismertektől keletre fekvő, előttünk és a szakirodalomban még ismeretlen víznyelők létezését is, melyek már a Vecsem- és a Pasnyag-forrás rendszeréhez tartoznak."
Az előtanulmányok után Bódvaszilas határában, a Szőlősfej-kertben a Vörös Meteor barlangkutatói és a Lóczy-csoport tagjai együttesen ütöttek tábort. Munkahelyet az 1961 tavaszán felkutatott Nagy- és Kis-vizestöbri víznyelőnél létesítettek. A kis-vizestöbri brigád egyhetes kemény munkával bejutott a vízjáratba, amelyet cseppkövek díszítettek. Az első feltárók, Frojimovics Gábor és Kovács György útját akna állta. Ekkor a nagy-vizestöbri brigád is csatlakozott, s hágcsókat szereltek be a barlangba. Több függőleges szakasz után a Titánok-csarnokának elnevezett hatalmas üregbe jutottak. A csarnok hossza mintegy száz méter, s ezzel Magyarország egyik leghatalmasabb föld alatti terme. A Titánok-csarnoka igen sok arcú. A hágcsótól jobbra cseppkőmedencék, kristályhalmazok és változatos, igen dús képződmények alkotják a Cseppkőparadicsomot. Ezen áthaladva más kép tárul elénk, mert egy ősi omlás maga alá temette a cseppkő oszlopokat, viszont az omladékon új kristályok, görbe cseppkövek, heliktitek tömege keletkezett. A terem névadóit, a titáni méretű cseppkő oszlopokat a csarnok közepén lehet megtalálni. Továbbjutni egyelőre nem sikerült, csak a hatalmas omladék között lehetett lemászni 15-20 m mélységbe.
A barlang feltárása sajnos nem ment áldozat nélkül. 1961. november 8-án, szerdán délután a kutatók egy csoportja ismét leereszkedett a barlangba, hogy a Titánok-csarnokából megkeresse a továbbvezető utat. A sziklafalon találtak egy hasadékot, útjukat azonban nem tudták folytatni, és visszafordultak. A kijárattól 80 m-re egy 12 m mély kürtő felső részén Winkler Mária biztosító kötele kioldódott, s a kutató lezuhant. A baleset csütörtök hajnalban történt, s a riasztott Sipos László mentőorvos reggeli hat órára ért a sebesülthöz, akit megfeszített munkával péntek hajnali három órára sikerült a felszínre juttatni. Szerencsére súlyosabb sérülést nem szenvedett, s hamarosan felépült.
Évekkel később, 1969. november 3-án Lakatos László a barlang végén hágcsóról zuhant le, s súlyos koponyasérülést szenvedett. Mintegy ötven ember tizennégy órán át küzdött az életéért, s még sikerült kórházba szállítani. Sajnos kéthónapi gondos orvosi kezelés ellenére elhunyt. Emlékét a Lakatos-forrás és a nevét viselő barlangkutató csoport őrzi.
Az Alsó-hegy nagy tömege ugyan egységes felépítésű mészkő, de a triász rétegsor alsó tagjai homokkőből, agyagpalából, márgából és lemezes mészkőből állanak, amelyeket a hegységképző hatások erősen meggyűrtek, összetörtek. Ezekkel a hatalmas, csúszásos tektonikus zónákkal kapcsolatban alakult ki a Meteor-barlang is, amelynek földtani vizsgálatát Szentes György végezte el. Megállapította, hogy a barlang, annak ellenére, hogy jól fejlett víznyelővel indul, nem elsősorban patakos barlang, hanem a becsípődött szeizi rétegek erős tektonikus töréseinek volt meghatározó genetikai szerepe. Jelentős tény, hogy a mozgások az eredetileg alul fekvő, nem karsztos kőzeteket a mészkő fölé emelték, így a törmelékanyag könnyen bejuthatott a barlangba. A Titánok-csarnokáig egyetlen hatalmas, ferde, lapos törés határozza meg a járatok futását. Ennek már a folyóvíz bejutása előtt is léteznie kellett, s a víznyelőn beáramló víz csak a már kialakult falakon hagyta hátra jellegzetes eróziós formaelemeit. Valószínűleg nem is egy ponton, hanem sok kisebb repedésen át jutott a víz a barlangba, amely a réseken át lassan áramolhatott a legalsó szintek felé. Ez magyarázhatja a rendkívüli borsókő- és heliktitgazdagságot. A barlangon belül három fő genetikai rendszert lehetett elkülöníteni. Az első rész a Titánok-csarnokáig terjed, ahol a szivárgó és folyó vizek hatása nagyjából egyenlő a tektonikus üregformáló hatásokkal. A második részt a Titánok csarnoka képviseli. A terem minden oldalról törésekkel körülhatárolt, melyeket azonban az utólagos omlások alaposan megváltoztattak. Az ún. kutakból összefolyó víz a terem alatti törmelékben már szabályos patakmedret vájt magának. A harmadik, legalsó szint a töréses eredetű hasadékok mentén történt kioldásra utal. A barlangban eltűnő vizet a Titánok-csarnokában a Vörös Meteor kutatói már a feltárást közvetlenül követően, augusztus 13-án hajnalban megfestették fluoreszceinnel. A szóba jöhető forrásokat augusztus 20-ig figyelték, de a jellegzetes zöld színű víz egyik forrásban sem jelentkezett. A negatív eredmény ellenére, már régen azt feltételezik, hogy a Meteor-barlang a Vecsem-forrással van összeköttetésben. Ha ez igaz, akkor a nyelőtől légvonalban 1700 m távolságra és 230 m-rel a nyelő szintje alatt fakadó forrással számítva, kb. három kilométer hosszú barlangi főágra lehet következtetni. Mindeddig azonban sem a Meteor-barlang végpontja, sem a Vecsem-forrás felől érdemleges előrehaladást nem sikerült elérni.
A barlang meteorológiai viszonyai nem az Alsó-hegy zsombolyaira, hanem az alacsony középhegységi típushoz hasonlítanak. A levegő hőmérséklete 7,3-12,5 oC között változik, középértéke 10,4 oC. A relatív páratartalom átlaga 95,3 %. A barlang vizeit három csoportra lehet osztani: patakvízre, a cseppkőmedencék és a repedések vizére. A patak vize a barlang belső szakaszában a külső hőmérséklethez, majd a többi vízhez hasonlóan, a barlang hőmérsékletéhez igazodik.
A barlang biológiai (állattani) feldolgozását Bajomi Dániel végezte el, aki az élőlényeket négy ökológiai kategóriába csoportosította: barlanglakók (troglobiontok), barlangkedvelők (troglophilok), barlangjárók (hemitroglophilok) és barlangi vendégek (trogloxénok). Összesen 90 féle állatot tudott elkülöníteni, s ezzel a Meteor-barlang hazánk fajokban negyedik leggazdagabb barlangja lett. A valódi barlanglakók nagy száma (13 faj) pedig az előkelő második helyre sorolta. Feltűnő volt, hogy a barlangban viszonylag kevés barlangi vendégfajt lehetett kimutatni, ami a hosszú idejű elzártságból és a szűk bejáratból következik. A barlang különleges morfológiai tagoltsága megmutatkozik az állatok élőhelyeinek eloszlásában is. A patakmeder barlanglakó állatok számára kedvezőtlen, a Kútkerülő-járat pedig kedvező ökológiájú biotópnak bizonyult. A barlangban talált fajoknak a környék barlangjaival történt összehasonlítása arra enged következtetni, hogy az alsó-hegyi barlangok faunája - miként az Alsó-hegy földrajzilag - önálló állatföldrajzi egységet alkot.
BÜKK
Az igen változatos felépítésű, nagyrészt triász karbonátos kőzetekből álló Bükk barlangjainak és karsztjának kialakulását, fejlődését még ma sem tudjuk hitelesen felvázolni. 15-20 millió évvel ezelőtt még valószínűleg lapos dombság volt, s a karsztos kőzeteket vastag üledék borította. A Bükk hegységgé válása, felszíni és felszín alatti karsztjának képződése akkor indulhatott meg, amikor az Alföld medencéje több lépcsőben mélyre süllyedt, s ezáltal a Bükk tömege is kiemelkedett. A vulkáni és folyóvízi tevékenység hatására mészkőre települt üledékek nagy része lepusztult, s most már nem volt akadálya annak, hogy a csapadékvíz karsztosodást okozzon. A pleisztocén alatt a már magasra kiemelt fennsík az eljegesedés idején magashegységi klímaviszonyok közé került, a karsztosodás mértéke felgyorsult. A hideg szakaszok közötti felmelegedések idején pedig, a maihoz igen hasonló éghajlati viszonyok között, mérsékelt övi középhegységi karsztfejlődés történt.
A Bükk megszámlálhatatlanul sok töbre és karsztos sziklaalakulata mellett a barlangokat először Schönviszky László foglalta össze 1937-ben. Kimutatásában 117 üreg szerepelt. Kadič Ottokár már 148, Borbély Sándor 1962-ben pedig 271-et tudott listába venni. Bertalan Károly szerint 317 bükki barlangot ismertettek az irodalomban, amelyek összhosszúsága 8488, összmélysége pedig 1748 m volt 1962-ben. Az ország második legmélyebb barlangja, a 237 m-es István-lápai-barlang csak néhány méterrel sekélyebb, mint az első helyet elfoglaló alsó-hegyi 245 m mély Vecsem-bükki-zsomboly.
A Szeleta, Suba-lyuk, Istállós-kői-barlang és a még számos megásott barlang ősrégészeti anyaga szolgáltatja az őskőkor-kutatás legtöbb, nemzetközi jelentőségű anyagát. Hazánk első ősemberlelete is innen a hór-völgyi Suba-lyukból származik. A Tar-kői-kőfülke, a Lambrecht Kálmán-barlang vagy a Petényi-barlang neve az ősállatok kutatóinak mindennapos szókincsében szerepel. A biológiai és meteorológiai vizsgálatokon túl a Bükk barlangjait elsősorban a víz kutatói tanulmányozzák, hiszen a környék nagy lakosságának és iparának egyre több vízre van szüksége.
A LILLAFÜREDI ISTVÁN-BARLANG
Kadič Ottokár, aki 1913-ban a Szeleta-barlang ásatásait befejezve megkezdte a Bükk hegység többi barlangjának kutatását, hozzákezdett a lillafüredi "Kutya-barlang" vizsgálatához is. Kadič visszaemlékezése alapján a barlang első bejárása a következőképpen történt. A barlang bokrokkal benőtt, hosszúkás kerek nyílásán bebújva, előbb függőlegesen négy méter mélységre, egy kiálló keskeny párkányra bocsátkoztak, majd erről még három méterrel lejjebb ereszkedtek.
Egy öt méter hosszú üregbe jutottak, nyugatra pedig, igen meredek lejárón kötélhágcsón lemászva, olyan helyre értek, ahol a barlang újra elágazik. Délnyugatra igen keskeny, hosszú magas és mély hasadékra akadtak, de végüket az első bemászás alkalmával nem tudták elérni. A lejáró aljához visszamászva, a második ágban egy északnyugatra húzódó keskeny folyosón végighaladva, nagy csarnokszerű üregbe értek. Azonban innen sem jutottak tovább. Kadič a barlangot még aznap felmérte, elkészítette alaprajzát és hosszmetszetét. Minthogy ennek az ismeretlen barlangnak nem volt neve, és a Szent István-lápa alján nyílik, a felfedező Szent István-barlangnak nevezte el.
Az annak idején, 1913-ban megismert barlangnak nem volt különösebb tudományos vagy turisztikai érdekessége, de 1927-1928-ban, Lillafüred kiépítésével kapcsolatban, újra előtérbe került a barlang ügye. Az Erdőkincstár megbízásából két bányász az egykori vízmosás nyomait követve, a barlangot kitöltő agyagban kutatóárok és kutatóaknák kiásásával, végül is rátalált a barlang folytatására, s akadálytalanul előrehaladt, csaknem a ma ismert végpontig. A sikeren felbuzdulva, a miskolci Erdőigazgatóság felkérte Kadič Ottokárt, hogy vegye kézbe a barlang ügyét, dolgozzon ki tervet idegenforgalmi megnyitására. A javaslatot a földművelésügyi miniszter elfogadta, s már 1931 nyarán Révay Ferenc erdőmérnökkel és Sebős Károllyal hozzáfogott a feltáró munkához. A kiépítés nagy része abból állt, hogy a közben kihajtott 55 m hosszú bejárati tárón keresztül a szűkületekben felhalmozódott barlangi agyagot és kőtörmeléket kitermelték. A villanyvilágítás bevezetése után, 1931-ben a nagyközönség számára megnyitották a barlangot. Idegenforgalmi kezelését kezdetben a Palota Szálló, majd a felszabadulást követően a Borsod megyei Idegenforgalmi Hivatal végezte. Újabban 1953-tól áll a látogatók rendelkezésére, akik 1977-ben már 85 ezer fős tömegben keresték fel, s ez a szám évről évre növekszik. 1953-ban a Magyar Hidrológiai Társaság zsombolyosai segítettek abban, hogy a tönkrement villanyvilágítást helyrehozva és a barlangot kitakarítva, megindulhasson a forgalom. A teljes felújítás 1955-ben készült el, amelyet később felváltottak korszerű, szakaszosan üzemelő reflektorokkal. A barlang végpontjáról 1958-ban nagy mennyiségű víz tört elő, ami azt bizonyította, hogy a szifonon túl még nagyobb járatoknak kell húzódniuk. Az ún. lejtősaknában már korábban is csak akkor tudtak dolgozni a miskolci zsombolyosok, ha az időjárás huzamosabb ideig száraz volt, mert különben a szifonban megemelkedett a víz, s elzárta a levegő útját. Ilyenkor a lejtősaknában olyan kevés volt az oxigén, hogy nem lehet lent tartózkodni. 1961-ben ugyan megkísérelték a Pokol szifonját mélyíteni, de az állandó vízutánpótlás miatt ez a mai napig sem sikerült. A megbontott szifonkerülő járatban is oxigénhiány lépett fel, a sziklafalak is összeszűkültek, így itt sem haladhattak tovább.
Az István-barlang a Palota Szállótól 500 m-re, a Lillafüred-Eger közötti műút mellett, 318 m tszf. magasságban nyílik, terméskővel kirakott bejárattal. Az 55 m hosszú mesterséges táró több természetes sziklaüreget keresztez, mielőtt beérnénk az első nagyobb terembe. Kadič Ottokár a megnyitáskor többnyire történelmi nevekkel – amelyeket azután gyakran változtattak – látta el a barlang jelentősebb termeit. Így a táró utáni első termet Endre király csarnokának hívta, ma Nagy-teremnek nevezzük. Fejünk fölött betekinthetünk abba a kürtőbe, a Kutya-lyukba, amelyen át a kutatók kezdetben leereszkedhettek. A kutya kaparászásainak nyoma sokak szerint ma is látható a sziklafalon. A Nagy-teremben megnézhetjük a barlang folyóvizes kialakulására utaló üstszerű mélyedést, az Eróziós-fülkét, valamint a Mammut-fogsort. A barlang folytatását kereső két bányász a csarnok egyik helyén kutatóaknával 10 m mély, többnyire vízzel telt lyukat ásott: a Kőpincét vagy Vasas-aknát. Ma ennek a lejáratát vasajtó fedi. 1927-ig mindössze eddig ismerték a barlangot, majd tovább ásva fedezték fel azokat a járatokat, ahová ma kiépített lépcsők vezetnek. Nemsokára elágazáshoz érünk, amelyen jobbra haladva a meredek Lépcsős-folyosón 72 lépcsőfok megmászásával érünk fel a Kilátóba. Innen beláthatunk a 15 m mély és 20 m magas Béla király-hasadékba. Eredetileg igen nehéz volt ide eljutni, mert a szűk, alacsony járatot csak a kiépítés alkalmával mélyítették és robbantották ki. A lépcsőmászás fáradalmaiért a látogatót az Orgona nevű cseppkőcsoport látványa kárpótolja. A teljes kiépítés előtt függőleges létrán kellett továbbhaladni a Tordai-hasadékba, majd alacsony, sáros járaton átvergődve, agyagos kürtőn értek a tágasabb szakaszba. A barlang rendezés ekor ezt a nehezen járható részt elzárták, a Lépcsős-folyosó alján 12 m hosszú tárót hajtottak, ma ezen át folytathatjuk tovább utunkat. Nemsokára a barlang legnagyobb üregébe, a 20 m hosszú és 5 m széles Kupola-csarnokba (Gizella királyné-csarnoka) jutunk, amely sok szép cseppkövet tartalmaz. Bal oldalon a törmeléken a Meseország Jancsi és Juliskáját, a Fülesbaglyot, a Mesekastélyt, Mátyás király lovasszobrát látjuk - vagy azt, amit saját fantáziánk elképzel. A terem közepére érve feltűnik a Kövesült- vagy Megfagyott-vízesés. A csarnok körös-körül zártnak tűnik, de a barlang még folytatódik a Bástyának kiképzett magaslaton keresztül. Amíg ide felérünk, megnézhetjük a Havas fenyőt, a Furulyát és az Őserdőt. Leereszkedve pedig a barlang cseppkövekben leggazdagabb részébe, az Oszlopok-csarnokába érünk. Balra egy kis mozdulatlan vizű, kristálytiszta tó található, amelybe a látogatók pénzt szoktak dobálni. Az oszlopok közül közvetlenül a Színház-terembe érünk, ahonnan 17 lépcsőn a Bányatáróba is lemegyünk. A legalsó lépcsőfokokat gyakran víz borítja, ha viszont száraz, nyugodtan továbbmehetünk a Keskeny-terembe, majd 32 széles lépcsőfokon közelítjük meg azt a termet, ahol az idegenforgalmi túra visszafordul. Ennél a Hátsó-csarnoknál még nincs vége a barlangnak, mert rövid, részben mesterségesen kitágított folyosón a 45-50 m mély szakadék, majd a 10 m vízmélységű szifon, a Tengerszem jelzi a barlang végét.
Az István-barlang legnagyobb mélysége kb. 55 m, hosszúsága kb. 350 m. A középső-triász korú, erősen tektonizált kőzetben kialakult barlang keletkezését már Kadič Ottokár is a föld alatti patak egykori eróziós munkájának tulajdonította. Ma már elfogadott nézet, hogy a Létrás-tetőn és István-lápán feltárt hatalmas barlangrendszerek legalacsonyabban fekvő, de ma már szárazra került része az István-barlang. Ez a szinte kézzel fogható nézet azonban Pávai-Vajna Ferenc számára nem volt elfogadható. 1931-ben megjelent híres "A forró oldatok és gőzök-gázok szerepe a barlangképződésnél" című cikkében a Kadič által jellegzetes Eróziós-fülkének nevezett és tartott képződményt típusos, perdöntő jelentőségű hévizes alakzatnak tartotta. Pávai cikke ma már inkább csak megmosolyogni való, de akkor minden téves nézete ellenére, arra nagyon is alkalmas volt, hogy felhívja a figyelmet a valóban melegvizes eredetű barlangok képződésére, mint amilyenek a Budai- és a Pilis hegységben gyakran előfordulnak. A példaként felhozott bükki barlangok – mint a Szeleta- vagy az István-barlang – azonban semmilyen melegvizes hatást nem mutatnak. Pávai téves nézeteit saját munkássága cáfolta meg, amikor Lillafüreden mélyfúrást készíttetett azzal a céllal, hogy a híres üdülőhely vonzerejét még a termálvízzel is növelje. A kútból azonban semmilyen melegvíz nem jött.
Az István-barlang meteorológiai viszonyait 1960-61-ben Szabó Gyula vizsgálta, majd az adatokat feldolgozta. Megállapította, hogy a Felfedező-kürtő és a bejárat közötti mesterséges táróban állandóan huzat van, s ezért itt a hőmérséklet követi a felszíni változásokat. Évi középértéke 6 oC, leghidegebb januárban van (-2 oC), legmelegebb júliusban (10 oC). A Nagy-teremben az évi hőmérséklet ingás 4-5 oC, viszont a napi variálás nem több egy-két tized foknál. Évi középhőmérséklete 7 oC. A barlang belső részei felé haladva egyre csökken az ingadozás mértéke, s a Tordai-hasadékban már állandóan 9,4 oC hőmérsékletet mértek. A nedvességtartalom amellett, hogy állandóan nagy, mégis mutat bizonyos különbségeket. Az abszolút páratartalom értékei szerint a legnagyobb ingadozás a Mesterséges táróban és a kürtő alatt van. Ugyanezeken a helyeken a relatív páratartalom is igen változó, a mért legalacsonyabb érték 74 % volt, általában azonban 89-96 % között mozgott. A belsőbb szakaszokon - főleg csapadékos időben - mindig 100 %. Ha a bejárat nyitva van, 3-12 m/perc sebességű légáramlás alakul ki a felszín és a kürtő között. A barlang belső termeiben vízszintes irányú légáramlást nem tapasztaltak, csak függőlegeset. Ennek okát valószínűleg a bezárókőzet erős lyukacsosságában, de még inkább a nagy hatású reflektorok melegítő hatásában kell keresnünk. Szabó Gyula doktori disszertációjában a barlangot három mikroklimatikus szakaszra tudta bontani, a hőmérséklet, páratartalom és huzatviszonyok értékelése alapján. Az első szakasz a közvetlen bejárati rész a táróval és a kürtővel, ahol az állandó átszellőzés miatt a legváltozékonyabbak a klímaelemek. A második szakasz a Nagy-teremtől a Bástyáig tart, itt már jóval kiegyenlítettebb hőmérsékleti viszonyokat találni; s a harmadik szakasz a Bástyától a barlang végéig, illetve a második szakasz magas, mennyezeti régióiban terjed ki. Itt a hőmérséklet évi ingadozása 1 oC-on belül marad. Már a barlang hőmérsékleti rétegződésénél, a huzatviszonyok ismertetésénél kitértünk arra, hogy az idegenforgalom szolgálatába állított nagy teljesítményű reflektorok megváltoztatják a barlang eredeti légállapotát. Ugyanez vonatkozik az egykori élővilágra is. A reflektorok fényében gazdagon és zölden tenyésznek azok a növények (köztük virágosak is), amelyek spóráit, pollenszemeit a látogatók vagy az erős huzat hordta be a barlangba, s a kellő fény és hőmérséklet mellett terjeszkednek. Sajnos az István-barlangot, mint rossz példát szokták emlegetni, ahol a világítás hatására bekövetkezett algásodás már igen elterjedt. A sokirányú kísérletek szerint legegyszerűbben úgy lehet ez ellen védekezni, hogy a világítást csak szakaszosan használják (nem ég a látogatótúra egész ideje alatt), s a növényeket időnként súrolókefével ledörzsölik a barlangi képződményekről. A mohaflórából Boros Ádám 1964. évi cikkében négy fajt tudott kimutatni.
A barlang állatvilágát először 1933-ban Kolosváry Gábor vizsgálta, de ő csak a pókokra volt kíváncsi. Két fajt talált, a vak Meta menardit és a Tephrochlamyst. A szegényes eredményt azzal magyarázza, hogy a barlangban a pókok életterét zavarják az állandó sepregetéssel, szerves törmelék pedig nincs. A barlang nem képes eltartani élővilágát, s a talált fajok is csak a bejáratnál tartózkodnak. A belső részekben ugyan a cseppkövek közötti zugokban sikerült apró pókhálóra bukkannia, de az is teljesen lakatlan volt. Gazdáik valószínűleg behurcolt alakok lehettek, amelyek később táplálék és fény hiányában elpusztultak. Az újabb zoológiai eredményekről Loksa Imre 1962-ben publikálta tanulmányait. Kimutatta a Duvalites gebhardti nevű vak futrinkát, amely a közeli Kecske-lyukban is él. Denevérfaunáját főleg Vásárhelyi István, a Bükk polihisztor "remetéje" vizsgálta, s egy 1954-ben Csehszlovákiában gyűrűzött fajt is talált, majd Topál György széles körű denevérvizsgálatokat végzett.
A VITUKI 1955-ben kezdte meg a naponkénti csepegésmérések vizsgálatát az István-barlangban. A mérések - kisebb-nagyobb megszakításokkal - tizenöt éven át folytak. Böcker Tivadar, aki ezt az adatsort feldolgozta, megállapította, hogy milyen összefüggés van a csapadék és csepegés között. A Bükk hegység keleti peremén a növényzettel és talajjal fedett karszton a csapadék 30 %-a szivárgott be a kőzetbe s egyúttal a barlangba.
ISTVÁN-LÁPAI-BARLANG
A Lillafüred feletti István-lápán 544 m tszf. magasságban nyíló beszakadást a diósgyőri Herman Ottó Barlangkutató Csoport kezdte 1958-ban először bontani Gyenge Lajos vezetésével, de akkor fontosabb munkák miatt abbahagyták. 1963 őszén a beomlott munkahelyet rendbehozták, majd a következő évben 14 m mélység ben megtalálták a lefelé folytatódó, törmelékkel kitöltött járatot. Itt periodikusan feltörő huzatot is éreztek, ami alapján már biztosan feltételezhették a Létrás-tető felé vezető nagyméretű barlangjáratot. 1964 októberében Gyenge Lajos már azt jelenthette, hogy az István-lápai-víznyelőt szeptember 27-én és október 4-én 150 m mélységig sikerült feltárniuk. A végponton ledobott kő továbbgurult, de hágcsók hiányában továbbmenni nem tudtak... Október 24-én, szombaton este 19 órakor újra leszálltak, öt darab 10 m-es hágcsót, köteleket, telefont szereltek be. Kilencen szálltak le, egy ügyeletes maradt fönt a telefonnál. Éjfél körül négy fiatal kutató visszajött, míg a többiek 150 m mélységben dolgoztak az eltömődés átbontásán. Ahol szűkültek a járatok, nagykalapáccsal tágították. Hosszú, keskeny sziklahasadékban csúsztak lejjebb, amikor már 190 m mélyen voltak. Az út ment tovább, de a kimerült felfedezők utolsó erejük megfeszítésével visszafordultak. 1964. december 13-án már 220 m mélységig jutottak le. Ott elérték a karsztvízszintet, ahol két vízszintes járatot találtak, de azokat az idő rövidsége és kellő felszerelés hiányában csak felületesen tudták átvizsgálni. 1965 januárjában a további feltárások érdekében a barlangban telefonhálózatot építettek ki, s a hegyoldalban kis faházat emeltek. Márciusban már összesen 1300 m hosszúságot ismertek meg, amelyet a barlang nyugati végén lévő szifon kibontásával újabb 500 m-rel növeltek. Közben a kutatásba bekapcsolódott a Budapesti Vörös Meteor csoportja is, Simsa Péter vezetésével. 1966-ban a feltárt szakaszok mélysége Gyenge Lajos szerint kb. 240, felmért hossza pedig 1787 m volt. A barlang alsó szintje az év nagy részében víz alatt állt, s a feltárult hatalmas rendszerben az elkövetkező tíz évben jelentősebb új feltárást nem sikerült elérni. A Keleti-ág vége hatalmas aknákba torkollik, a Nyugati-ágat pedig szifonsorozat zárja. 1975-ben a 4. sz. szifonban a Debreceni MHSZ könnyűbúvár barlangkutatói merültek. Az akkori vízszinttől számított 15 m-es mélységben 30 m-t haladtak előre, de a szifon alját kitöltő kőtörmelék annyira megközelítette a mennyezetet, hogy tovább csak bontással lehetett volna jutni. A Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Tudományos Diákkörének Barlangkutató Csoportja az 1970-es években elkészítette kiegészítve és helyesbítve a barlang térképét, kicserélte a tönkrement hágcsókat, geológiai és hidrológiai megfigyeléseket végzett. 1980-ban Szenthe István vezetésével új, nagyméretű, többszáz méter hosszúságú, a főágból lefelé tartó járatot sikerült feltárni.
Az István-lápai-zsomboly felfedezésekor mélyített, kb. 10 m hosszú, ácsolattal biztosított bejárat helyett 1978-ban, a régitől néhány méterre, robbantással készített új bejáraton juthatunk le. A barlang leírását a továbbiakban kövessük Virág Zoltán 1978. évi útmutatása alapján. A bejárati omladékos szakasztól 30 m-re, kisebb mászások árán érjük el az I. sz. aknát, ahol kb. 15 m kötélbiztosításra van szükség. Tovább a járat kiszélesedik, s a II. akna beépített létráján lemászva jutunk az aknarendszer legnagyobb részéhez, az Indián-hídhoz. Itt mintegy 30 m-t kell, nagyrészt vaslétrán lemásznunk, majd az utolsó létrafok végéről egy párkányra léphetünk, ahonnan 8 m-t kell még ereszkednünk az akna aljáig. Utunk a 2-3 m magas, függőleges Óriás lépcsőkön folytatódik, amelynek alján egy terembe érünk. Innen 20 m-es, hágcsóval kiépített akna kezdődik, alján a szűk Csigával, de ezt a kürtő közepéről induló járattal kikerülhetjük. Már a 140 m-es szinten vagyunk, ahonnan szűkületeken, kisebb-nagyobb mászásokkal jutunk el az aknarendszer 211 m-es mélyére. A vízszintes ágat elérve, jobbra a Keleti-, balra a Nyugati-ág következik. Mindkét járatrendszer az aknához viszonyítva könnyen járható, méretei impozánsak, termeinek nagysága a 30-30 m-t is meghaladja. A Keleti-ág első terme a Tábor, ezután újabb terem, majd egy 6 m-es hágcsó következik. A hágcsón lemászva balról egy 35 m hosszú homokszifont találunk, amelyet kisebb mellékjárat követ. Jobbra egy köves, majd később agyagos, meredek lejtőn felmászva két hatalmas terembe jutunk, amelyek közül a második a méretei alapján Öt Zilesnek elnevezett üreg. A hatalmas barlangteremből rövid mászás után az ún. 40 m-es aknán ereszkedhetünk le. Alján kb. 200 m hosszú, kanyargós, kétfelé váló, szifonban végződő járatot találunk. Ez a folyosó és az akna nagyvíz esetén teljesen feltöltődik a megemelkedett karsztvízzel. A 40 m-es akna fölött indul a néhány száz méter hosszú, fokozatosan elkeskenyedő, felfelé tartó, patakmederszerű járat, a Meteor-ág.
A Nyugati-ág két hatalmas teremmel kezdődik. Ezt az év nagy részében vízzel telt, 12 m hosszú, 1. sz. szifon, majd a kisebb méretű 2. sz. követi. A 30 m hosszú 3. sz. szifon és a 70 m-es 4. sz. szifon igen nagy méretű, de mindeddig nem sikerült átúszni.
Az István-lápai-barlang része annak a minden bizonnyal létező vagy létezett hatalmas bükki barlangrendszernek, amelyet a Jávorkút-Létrástető-Lillafüred vonalban húzódó földtani nagyszerkezet határoz meg. Az ún. anizuszi, jól karsztosodó és számos karsztobjektumot tartalmazó mészkősávot északról porfirit és dolomit, délről ladini agyagpala, szaruköves mészkő és diabáz határolja. Minden jel arra mutat, hogy a Létrási Vizes-barlang, a Létrás-tetői-barlang, az István-lápai-barlang és az István-barlang egységes rendszer, amelyek között remélhetőleg megvan a még feltáratlan, járható összeköttetés.
Az István-lápai-barlang is az anizuszi mészkőben keletkezett, bár megjelenési formáiban kisebb különbségek mutathatók ki. A bejáratot követően 150 m-es mélységig a tágas, egykori víznyelő járat egy észak-déli irányú törésvonalat követ, amelyet metsz a Létrás-tetőn áthúzódó jellegzetesen kelet-nyugati irányú hasadék. 150 m-es mélységben az észak-déli törésvonal több repedésre oszlik, majd 160 m-től a hasadékrendszert valószínűleg oldalirányú törés érte. Itt jelenik meg az a fekete színű mangános bevonat, amely a továbbiakban a barlang nagy felületeit borítja. A Keleti-ágban szürke, vörös és sárgásbarna árnyalatú mészkövet lehet elkülöníteni. A Nyugati-ág kőzetanyaga szürke, finomkristályos, amit gyakran barna, vörösesbarna és fehér színű mészkövek tarkítanak.
Az István-lápai-barlang hidrogeológiai megfontolások alapján valószínűleg a Szinva völgyébe adja vizét, s a szifonokat a karsztvízszint tölti ki. Az aknarendszerben leszálló vizeket találunk, hatásukat 150 m-es mélységig jól lehet követni, majd a szivárgó víz több repedésen át jut a vízszintes ághoz. A Keleti-ág nem aktív, élő járat, csak a 40 m-es aknát tölti ki időnként a felemelkedő karsztvízszint. A Nyugati-ág aktív, vizes, patakos járat. A benne futó vízfolyás hozama 700-800 l/perc, de erősebb csapadék esetén több köbméter/perc is lehet. Szárazságkor teljesen ki is apadhat. A patakmeder kitöltése nagyrészt kavics. Az örvénylő víz hatására gyakoriak az öt métert meghaladó méretű üstök is. A Nyugati-ág négy hatalmas méretű szifonjáról is nevezetes, közülük a legnagyobb a 70 m hosszú negyedik. Csapadékos időben a szifonok megtelnek vízzel, lezárják a járatot, s a kutatásokat is lehetetlenné teszik. A Nyugati-ág elején lévő, ún. Nagy-csarnokból több akna is vezet lefelé, ezek a vizet valószínűleg az alsóbb, még feltáratlan szintre vezetik, melynek feltételezett útja a Keleti-ág alatt elhaladva, a 40 m-es akna alatt csatlakozva éri el a ma járható szintet.
Az István-lápai-barlang Keleti-ágának szifonjába engedett 2,5 kg lycopodiumspóra és 25 l fluoreszcein igen változatos fekvésű és jellegű forrásokban látott napvilágot. Négy nap múlva a spóra az Anna-forrásban, öt nap múlva a diósgyőri Szt. György-, valamint a Tavi-forrásban jelentkezett. A Soltész-kerti-visszafolyóból csak kevés spórát észleltek, míg az Eszperantó-forrásban csak a festék jelentkezett. Mindezek az összefüggés-vizsgálatok azt mutatják, hogy a források vízgyűjtő területét nemcsak az anizuszi mészkősávban, hanem önálló, kisebb vízgyűjtőkben is keresni kell.
LÉTRÁS-TETŐI-BARLANG
Még az 1950-es évek legelején kisebb barlangkutató társaság haladt a létrás-tetői szekérúton István-lápa felé, miközben nézegették az útjukba eső víznyelőket, töbröket, vajon melyiküket is kellene megbontani ahhoz, hogy bejussanak a nagy barlangrendszerbe. Egyszer meglátogatta a csoportot Szepesi Zoltán mérnök és felesége, aki lelépett az útról, s megszólalt: "Ide nézzetek fiúk, így kell barlangot kutatni", s ezzel a kezében lévő botot teljesen leszúrta a kiálló kis szikla mellett. A barlangkutatók megvizsgálták a kis lyukat, és megállapították, hogy az nem egyéb, mint egy eltömődött zsomboly, amely egy kelet-nyugati irányú hatalmas tektonikai repedés mentén, a mészkő és porfír, valamint a diabáztufa határával párhuzamosan képződött. Az üreg megbontására csak 1955-ben került sor. A kezdeti, igen szűk kürtő megnyitását nehezítették a nagyméretű behullott kőtömbök. Ennek ellenére 1957-ben 21 m-re, 1960 nyarán pedig 47 m-re jutottak le a miskolci és diósgyőri kutatók. A Szepesi-barlang intenzív feltárása 1962 tavaszán indult meg, amikor a "Bányászok" Borbély Sándor vezetésével és a "Zsombolyosok" közül néhányan kibővítették a bejárati szűkületeket az ún. Mesebeli-kürtő felett, majd annak alján egészen a Borotva-élig. A húsvéti ünnepeket a "Bányászok" új hágcsók készítésére s a május elsejei háromnapos expedíció szervezésére fordították. Ekkor azonban nem várt fordulat következett be. A barlang egyik korábbi feltárója, Molnár Kálmán, s két fiatal társa: Bödör István és Kutas Tamás a vesszősi vadászházból a "Bányászok" teljes kötélkészletét elvitték, majd ezt követően beépítették a barlangba. Vitathatatlanul nagy bravúrt hajtottak végre azzal, hogy a Nagy-falon és a Harang-kürtőn lejutva, elérték a 100 m-es mélységben lévő Rom-termet. A váratlan kalózakció eredményeként megnyílt az út a Szepesi-zsombolyon keresztül a Létrás-tetői-barlang feltárására. Az utolsó akadályt a szintes ág előtt a Bosszantó nevű szűkület jelentette, aminek kibővítése közben a "Bányászok" kiszerelték a máshol beépített hágcsóikat, azzal a céllal, hogy azokat a Szepesi-zsombolyhoz szállítsák. Ekkor, június 8-án hajnalban, a vesszősi munkásházban megjelentek Molnárék, s mint beszámolójukból kiderült, átpréselték magukat a Bosszantón, majd az Óriás-lépcsőn át lejutottak a barlang szintes ágába. A "Bányászok" reggel ugyancsak elérték ezt a szakaszt, s az aknarendszer csatlakozásánál kialakult termet a felfedezőkről Három aranyásó teremnek nevezték el. Végigmentek a Keleti-ágon, majd bejutottak a Nyugati-ág Nagy-tufagát mögötti, még ismeretlen járatába. A további feltárásokat a két rivalizáló csoport tagjai közös nyári táboruk alkalmával végezték. Kompresszorok segítségével kibővítették a lejárati szűkületeket, vaslétrákat szereltek be, s elvégezték a barlang első felmérését. A barlang bejárását a teljesen eltömődött, majd kibontott, s jelenleg kiácsolt bejárat kürtőnél kezdjük el. Innen szűk kürtőben folytatjuk utunkat kb. 30 m mélységig, ahol már elérjük azt a tágas, hatalmas tektonikai repedést, amelyben az egész barlangrendszer képződött. A Nagy-Gambin átmászva és a Mesebeli kürtő vaslétráján lejutva a barlang legkellemetlenebb szakaszához, a Húszas-kürtőhöz érünk. Ez egy keskeny hasadék, ahová lábbal előre, féloldalt dőlve kell bekúszni a szűkületet kitöltő latyakba. Amikor térdünk alól már elfogyott a híg üledék, leereszkedhetünk az alattunk induló beépített létrára. A Húszas-kürtő alján már 60 m mélységben vagyunk, ahonnan még két létra, majd a 101 m mélységben fekvő Rom-terem következik. A Rom-terem 15 m hosszú, 10 m széles és 8-10 m magas; a mennyezetéről lehullott kőtömbök és a gazdag cseppkőképződmények szép látványt nyújtanak. A törmelék alatt nem érdemes a továbbvezető járatot keresni, mert az 2,5 m magasan, a Tölcséren keresztül vezet előbb a kirobbantott Bosszantóba, majd a Harang-kürtőbe és az Óriás-lépcsőkhöz. Ez utóbbinak az alja már a Három aranyásó terme, amely 133 m-rel van a van a bejárat alatt. A szintes ágban balra (vízzel szemben) a Nyugati-ág, jobbra pedig a Keleti-ág indul. A Nyugati-ág a szebb és hosszabb, jellemzője a tufagátak sorozata. Az ág elején jobbra a föld alatti táborok helyét pillanthatjuk meg, majd néhány méter után már víz állja utunkat. A tó fölé felkapaszkodva száraz lábbal juthatunk tovább, majd a rendkívül gazdag cseppkőképződmények között, aktív és inaktív mésztufamedencéken átmászva érjük el a Nagy-tufagátat. Ezen felkapaszkodva, a barlang magasabb szinten folytatódik. A közeli első érdekes képződmény a Kis-baldachin, amely nem egyéb, mint egy egykori kavicsrétegre települt cseppkő, alóla a víz már kimosta a kavicsot. A Nagy-Travin átküzdve magunkat a gyérülő mésztufagátak között, a vizes barlangfenéken vagy kiálló cseppkőcsonkokon keresztül jutunk a Nagy-baldachinhoz, majd a balra nyíló Kristály-tavi-ághoz. A Nyugati-ág hátralevő járatai szépen meanderező patakmederben folytatódnak, s az egyre szűkülő járat végét jobbra a Homok-szifon, majd 20 m-rel később egy újabb szifon zárja le.
Visszatérve a Három aranyásó termébe, a víz útját követve a vizesebb, kevesebb cseppkövet tartalmazó Keleti-ágba mehetünk. Hamarosan a kb. 5 m átmérőjű, fél méter mélységű Lábfürösztőt – vagy szebb nevén Frissítő-tavat – kell szárazon megúszni, s az Opál-folyosóban haladva egyre erősödő zúgást hallunk. Nemsokára a déli falon, mintegy 60 cm magasságban, repedésből forrás tör elő. A barlang egyre szélesedik, s 230 m-es út után víz zárja a folyosót, a 150,3 m mélyen fekvő, 14 m hosszú, átlagosan 3 m széles szifontó. Először az Óbudai Hajógyár MHS Könnyűbúvár Szakosztálya tagjainak sikerült a tóban 15,5 m mélyre merülni, ahol a barlang egy 30 cm széles, igen magas és hosszú hasadékban folytatódik. Ezáltal a barlang ember számára elért legnagyobb mélysége 165,8 m. A búvárok a tó végén több kisebb repedést, valamint 75-80 fokos szögben felfelé haladó elég széles kürtőt is találtak.
A barlangi tó vizét 1963. augusztus 17-18-án a miskolci csoport sózással jelölte meg. A sós víz 18 óra múlva az Eszperantó-, 19,5 óra múlva az Anna- és 24 óra múlva a Felső-Szinva-forrásokban jelent meg. Két héttel később, 1963. augusztus 31-i és szeptember 7-e között a szifontó vizét 280 kg sóval jelezték meg. A megfigyelések során a Szinva-Felső-, az Anna- és az Eszperantó-forrás pozitívnak bizonyult, de valószínűleg jelentkezett a Szinva fő forrásában is.
A víznyomjelzések, valamint a Létrás-tetői-barlang helyzete, morfológiája nagymértékben valószínűsíti azt az elképzelést, hogy a Létrás-tető és István-lápa alatt egységes, nagy barlangrendszer húzódott, amelyek között szerencsés esetben még meg lehet találni a járható összeköttetést.
LÉTRÁSI VIZES-BARLANG
Kadič Ottokár még nem ismerte a "Vizest", monográfiájában nem szerepel. Első kutatói nem is szervezett barlangászok, hanem barlangot és kalandot kedve lő miskolci fiatalok voltak. Az 1950-es éveket megelőzően Gera László és társai 150 m hosszúságban bejárták a barlang első szakaszát, majd 1950-ben csatlakoztak Jakucs László bükki expedíciójához. A patak eltűnő vizét már a kutatások elején megfestették, s az a Garadna-völgy Margit-forrásában látott napvilágot. A vidéken élő öreg szénégetők és pásztorok pedig arról meséltek, hogy a barlang igen rossz hírű hely, mélyén feneketlen tó van. Hogy a tó meddig tart, még senki sem tudja, mert közepe táján a "fekete buzogás" mindig elnyelte a csónakokat és a benne ülőket.
Ilyen előzmények után kezdtek hozzá a barlang alapos átkutatásához, de útjukat kikerülhetetlen agyagelzáródás állta el. Megkezdték a hosszú, keserves munkát, az agyagszifon átásását. 1950. augusztus 2-án átlyukasztották a dugót, s cseppköves folyosóba kúszhattak be, majd egy kisebb terem után felállva folytathatták útjukat. Azonban ismét agyagszifon következett, ezt gyorsan kiásva s a "Háromszögön" átbújva, ismét nagyobb terembe értek. Ekkor váratlan felfedezés részeseivé váltak. Mintegy két méter magasan, a sziklafal egyik kiszögellő párkányán két sütőlapátszerű, feketére korhadt, rövid nyelű faevezőt találtak. Az evezők és a legenda rejtélye nem oldódott meg, de lehetséges, hogy a közeli egykori halastóhoz tartozhatott az áradással besodort evezőlapát. A miskolci barlangkutatók ma ezt a szakaszt Kapás-ágnak nevezik, arra célozva, hogy az evező talán nem is evező, hanem kapanyél volt. A szifonsorozatot Jakucs László után, 1952-ben a miskolci kutatók próbálták legyőzni, de akkor még eredménytelenül. Az 1960-as évek elején meginduló újabb kutatások eredményeként a miskolci "Zsombolyosok" 1963 februárjában előbb a Kuszodákon keresztül érték el a jelenlegi végpontot, a Tavat, majd feltárták a Felső-ágat. 1966-ban a Patyolat-ágat, 1968-ban az akkor elhunyt, neves ősrégészről elnevezett Vértes-ágat, 1972-ben a Papp Ferenc-ágat fedezték fel. 1978-ban pedig a debreceni MHSZ könnyűbúvár barlangkutatóinak sikerült a Tó szifonját megkerülve, rövid (70-80 m-es) új szakasszal, a Búvár-ággal bővíteni a Létrási Vizes-barlangot.
Ha a barlang bejárását az ősi, víznyelő bejáraton kezdjük meg, balra a Felső-Labirintba, jobbra pedig a víz útját követve, a Fő-ág felé folytathatjuk utunkat. Hamarosan vaslétrán ereszkedhetünk le a Hágcsós-terembe, amelynek neve az egykori, tábortűznél készített primitív drótkötél hágcsóra emlékeztet. A terem végén lefelé a Fő-ág, balra a Középső-Labirint, fölfelé a Patyolat-ág következik. Ha a Fő-ágban folytatjuk utunkat, előbb a szifonokhoz jutunk, majd a Twist-termen át követhetjük a patakos ágat a Tóig. Ma már ezt az utat nem használják, mert megtalálták a szifonkerülő ágat, sőt a szifonkerülő szifonágat is. Tehát a Fő-ágba való jutás útjaként érdemesebb inkább fölfelé, a Patyolat-ág felé tartani. Előbb a Sóhajok hídjának fatákolmánya, majd egy kis vaslétra, az Ablak következik. Tovább haladva a vaslétrán a Rom-terembe ereszkedhetünk, amely nevét az igen omladékos, palából álló kőzetfaláról és törmelékes aljáról kapta. Elhagyva az Agyagfej-termet és a Koppantál-ágat, egy cseppkő kapun, a Maxi-szűkületen átbújva elérjük a Dög-szifont, s a híg latyaktól átázva máris a Kapás-ágban vagyunk, ott, ahová Jakucsék is bejutottak az agyagszifonok átbontásával. A Kapás-ág labirintusaiban tovább haladva érünk el az 1971. november 28-án megnyitott s napjainkban használt új bejárathoz. Ha utunkat nem a Kapás-ágba, hanem a Dög-szifont követve a vízfolyás irányában folytatjuk, egy rögzített vaslétrán felmászva a Vértes-ágba mehetünk, ennek végpontja a Vértes-terem. Itt az alsó patakos és a felső szenilis járatok egymásba szakadtak. A kövek között, az alsó szakaszban a Fő-ág folytatódik, míg fölfelé haladva szifonsorozatba jutunk. A két ág az egykori 1. sz. szifonban csatlakozik, amelyet ma a Túltáplált Mici Mackó kuckójának neveznek. A barlang végpontjáig ismét két párhuzamosan futó járat vezet el, a Patakos meder és a Felső-Tavi-ág.
A Létrási Vizes-barlang patakos labirintusa igen jellegzetesen viseli magán a terület földtani jellegéből adódó jegyeket. Részese az ún. anizuszi mészkősávnak, amelyet kétoldalról porfirit és diabáz övez. A bejárati szakasz Lénárt László vizsgálatai szerint - ladini agyagpalában képződött. Jelentős kőzethatárt tár fel a barlangjárat a Hágcsós-terem és az azt követő Zebra-fal környékén. A mennyezetet anizuszi szürke pados mészkő, a járat falát a ladini tűzköves mészkő palás, pados és lemezes kifejlődése alkotja. Míg a szifonsorozat és a Fő-ág egészen a végpontig anizuszi szürke pados mészkőben képződött, addig a bonyolult szifonkerülő járatok (Koppantál-ág, Kapás-ág) ladini tűzköves mészkőben keletkeztek. A barlang a fennsíki országút alatt is áthalad, és a Szárdóka porfiritból álló gerince alatt van a végpontja.
Lénárt Lászlónak a barlangban és a barlang közelében végzett kőzetszerkezeti, tektonikai vizsgálatai szerint a barlangjáratok fő iránya észak-északkelet-dél-délnyugat, amit a rétegek dőlésirányú és fentebbi csapású törésrendszerének együttes karsztosodása okozott. A fő irányra merőleges futású, alárendelt jelentőségű törésrendszerek a labirintusokat hozták létre.
A barlangba beszivárgó és csepegő vizeket a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Marcel Loubens Barlangkutató Csoportja hét éven keresztül, 1971. március 21. és 1978. április 15. között vizsgálta. A barlangban 12 mérési helyet alakítottak ki, ahol a csepegő hely alá 5-30 l-es edényeket helyeztek, s hetente megmérték az összegyűlt víz mennyiségét. A beszivárgás folyamatát Lénárt László négy szakaszra tudta bontani: I. A kőzetrepedésekben tárolódó vizet az új csapadék előtt levonuló légpárna mintegy "kisöpri", s a barlangi csepegésben is hozamemelkedést okoz; II. a víz mellett egyre több levegő is kijut a barlang légterébe, így a csepegés hozama csökken. A III. szakaszban a leszivárgó víz a repedésekben tárolódó maradék levegőt is kiszorítja, s a felszínről érkező új csapadék lép ki a barlangi csepegőhelyen, megnövelve annak hozamát. A IV. szakasz akkor következik be, ha a víz utánpótlása, a csepegés fokozatosan megszűnik. A mérési eredmények alapján megállapította, hogy a felszínhez legközelebbi, pados, töredezett kőzetben kialakult barlangjáratokban a csepegés mértéke szinte azonnal reagál a felszíni csapadékra. A mélyebben, lemezes, tört-gyűrt mészkőpalában fekvő barlangi mérőhelyek a csapadékos őszi és téli időszakban csak késleltetve, több hét elteltével érezték meg a vízutánpótlást. A felszíni morfológiai jegyekből, valamint a csepegőhelyek vízhozamának elemzéséből feltételezhető, hogy az egyes barlangi csepegési pontokhoz kisebb-nagyobb felszíni "mikrovízgyűjtők" tartoznak.
A Marcel Loubens Barlangkutató Csoport a csepegésvizsgálatokkal párhuzamosan barlangklimatológiai méréseket is végzett. Lénárt László értékelésében megállapította, hogy a barlangi levegő hőmérsékletét alapvetően a külszíni hőmérsékleti viszonyok határozzák meg. Télen, tartós hideg esetén a barlang felsőbb, mesterséges kijáratán át igen jelentős mennyiségű melegebb levegő áramlik ki. Ennek helyébe a régi bejáraton át hideg levegő lép a barlangba, amely ott többé-kevésbé felmelegszik. Ugyanennél a bejáratnál télen több hónapon keresztül 10-15 m-es jégnyelv nyúlik le, illetve szép jégoszlopok díszítik a bejárati szakaszt. Nyáron a meleg levegő nem hatol be, csupán a bejárat közeli léghőmérsékletre van hatással. Amikor a barlangi és felszíni klímaviszonyok megközelítően azonosak, a befolyó és beszivárgó csapadékvizek alakítják a barlang léghőmérsékleti viszonyait.
A barlang Fő-ágának hőmérsékleti ingadozását mindenkor a befolyó víz és az üregrendszer függőleges helyzete határozza meg. Minél közelebb mérnek a barlangi patakhoz, annál nagyobb hőmérsékleti ingadozást tapasztalnak. Ugyanekkor a pataktól távolabbi mérési pontokon az ingadozás mértéke a 6-7 oC-ról 1-2 oC-ra csökken. A patakvíz hőmérsékletének szabályozó szerepét jól érzékelték 1973. augusztus 5-én, amikor a hágcsós te remben délelőtt 10 óra 50 perckor megmérték a hőmérsékleti zónák alakulását. A mérést követően néhány órával 8,3 mm csapadék hullott, amelynek hatására a barlangi patak vízhozama és hőmérséklete erősen megnövekedett. Az első mérést követő nyolc és fél óra elteltével újra megvizsgálták a Hágcsós-terem hőmérsékleti rétegződését. A befolyó vízé 8,4-ről 9,3 oC-ra, míg a teremben elhelyezett hőmérők szerint a léghőmérséklet néhány óra alatt 8,0-ról 8,8-ra, 7,8-ról 10,0 oC-ra emelkedett. Más alkalommal a június végi csapadék hatására a patakvíz 5 oC-kal magasabb hőmérsékletű lett, s ez 48 óra alatt a barlang patakhoz közeli területeit átlagosan 3,0 oC-kal melegítette fel.
A létrási Vizes-barlang átlaghőmérséklete az 1973 márciusától 1974 júniusáig végzett mérések szerint 6-7 oC. A hőmérsékleti maximum július-augusztusban, a minimum pedig február-március hónapokban tapasztalható.
A BORÓKÁS-TÖBRÖK MÉLY BARLANGJAI
Sokáig csak annyit tudtunk a Borókás-töbrökről, hogy a nyírfákkal és fenyőkkel övezett, erdős-rétes környezetben egymás után kisebb-nagyobb berogyások, töbrök követik egymást, s némelyikükbe kisebb vízfolyás vezet.
A közeli Létrás-tetőn és István-lápán megindult nagyszabású sikeres barlangfeltárások sokáig háttérbe szorították a szemmel láthatóan sok eredménnyel kecsegtető víznyelők kutatását. A miskolci "Zsombolyosok" 1957-ben már bontották s elnevezték a borókási üregeket. Így a ma Borókás 1-es számút Forrás-nyelőjének, a 2-es számút Nyírfás-nyelőnek, a 3-as számút pedig Útkanyari-nyelőnek hívták. Később, 1962-ben a diósgyőri "Bányászok" bontottak a Borókási-víznyelőkben. Az egész évi 26 munkaóra azonban kevésnek bizonyult a sikerhez.
A miskolci Herman Ottó csoport Mészáros Károly vezetésével 1974 tavaszán kezdett hozzá a még fehér foltnak számító terület kutatásához. Több éves munkával közel egy tucat jelentős méretű barlangot, vízvezető járatot sikerült feltárniuk.
A kutatások kezdeményezője, vezetője, Mészáros Károly geológus mérnök, és fiatal csoporttársa, Lantos Tibor 1976. május 3-án a borókás-tebri Sziklafal-alatti-barlangban szabálytalanul és rosszul elvégzett robbantás következtében életüket vesztették.
BORÓKÁS 2. SZÁMÚ BARLANG
Mészáros Károly jellemzése szerint a Borókás 2. sz. víznyelőbarlang tulajdonképpen zsombolyszerű, mert egy-egy terembe több 30-50 m magas kürtő csatlakozik, rendszert alkot. A barlang 80. métere körül találjuk a legnagyobb terem alját, ahonnan már csak szűk hasadék vezet a végpontra. A barlang időszakosan nyeli a befolyó vizet, de ez elég ahhoz, hogy a járatok végig korrodáltak, élesen csipkézettek legyenek. Legnagyobb cseppköve a végpont közelében található, a Pagoda nevű három méteres cseppkő oszlop.
1975-ben a végpontot jelentő szűkületet igen nehéz munkával megpróbálták kivésni, de csak 10 m-t jutottak előre, mert 106 m mélységben újabb szűkület állta útjukat.
BORÓKÁS 4. SZÁMÚ BARLANG
Közülük a legjelentősebb az alsó szakaszon indul, s a kürtőből állandó – 1-2 l-től 30-40 l-ig – változó hozamú vízfolyás érkezik. A kürtő megközelíti a Borókás 3. sz. barlang járatát. Az egymás közelében nyíló borókási barlangokra egyébként is jellemző, hogy egymással párhuzamosan, azonos irányba tartva alakultak ki.
Áprilisban a csoport a VITUKI megbízásából a barlangi szifonba 10 l fluoreszceint öntött. Figyelték az Anna-forrásokat, a Soltész-kerti-kifolyót és a Szinva-forrásokat. A nyomjelzett víz a Szinva középső forrásánál három nap múlva jelentkezett, s hat napig volt észlelhető. A vízfestés bebizonyította a korábbi feltételezést, miszerint a Borókás-töbrök a Szinva fő forrásának vízgyűjtő területét alkotják.
A kutatók kezdetben 150-160 m mélynek, s közel egy kilométer hosszúnak jelezték a barlangot. A később általuk készített pontos térkép szerint mélysége 102 m, hosszúsága néhány száz méter.
MÉSZÁROS KÁROLY-BARLANG
BOLHÁSI-VÍZNYELŐBARLANG
A Létrás-tető és a Jávor-kút közötti víznyelőkkel és berogyásokkal tarkított területen 654 m tszf. magasságban tűnik el a Bolhás-patak vize. A miskolci "Zsombolyosoknak" 1953. május 9-én sikerült az országút padkájától mindössze négy méterre egy kilenc méter hosszú, majdnem függőleges járatot kibontaniuk. Innen öt különböző mélységű, 10-18 m-es kürtőn lejutva, mintegy 70 m mélyen, egy 60 m hosszú vízszintes folyosóra, az ún. Északi-ágra akadtak. Vége agyagszifonnal zárult, amit akkor nyolc méter mélyen kiástak, de a végét nem találták. Ugyanitt a patak szűk, iszapos homokkal feltöltött járatban tűnik el, amelybe csak kb. 20 m-t tudtak előrejutni. A Déli-ág hossza 130 m, s betorkollik a barlang főágába. Szűk járatokat és nagyobb, törmelékkel feltöltött termeket tartalmaz.
Az 1953. évi felfedezést követő munkálatok a bükki zsomboly- és víznyelőkutatás, az új típusú kasztvízkeresés hőskorának számítanak. Nagy eredmény, hogy a feltárás után egy hónappal a barlangban már aggregátoros villanyvilágítást vezettek be, majd fél évvel később a Magyar Híradó- és Dokumentumfilmgyár helyszíni felvételeket készít. Ennek kópiáját megszerezték a Magyar Hidrológiai Társaság 1953. november 21-22-i karsztankétjára, amely a felszabadulást követő időszak első nagyszabású szakmai rendezvénye volt.
Az 1955. évi térkép szerint a Bolhási-víznyelőbarlang 520 m hosszú és 75,2 m mély volt. Sorsa, akárcsak a Jávor-kúti-víznyelőbarlangé, azonnal megpecsételődött, amint a kutatók néhány évig nem dolgoztak benne aktívan, s nem tisztították meg újra és újra az eltömődéstől. Az alkalmi munkákkal csak kisebb sikereket lehetett elérni, mint a Déli-ágban az új, Lengyel-Magyar Barátság-ágának elnevezett járat feltárásával. 1977-ben a Herman Ottó csoport belátta, hogy a sziszifuszi munka helyett eredményesebb felkészüléssel és technikai berendezésekkel lehet csak eredményt elérni. Ezért a régi rossz gátat kijavították, megerősítették, s a megfelelő biztonság érdekében a barlang bejáratától hat méterre újabb gátat emeltek. A gátrendszer mögül a vizet szivattyú segítségével emelték át az út másik oldalára. Ezzel elérték, hogy a tábor időtartamára a barlang teljesen vízmentes maradt. Biztosították továbbá a felszín és a barlangi munkahely közötti telefonösszeköttetést. A szifonok állandó beiszapolódását ötletes módon sikerült megakadályozniuk: a kitermelt törmeléket, agyagot fóliazsákokba rakva deponálták, ezáltal a később beeresztett víz nem tudta azt elszállítani és a járatokat eltömni. Az alaposan előkészített tábor alkalmával, egy 30 m hosszúságú szifonsor bontását követően, egy kisebb terembe értek a kutatók. A teremből a járat háromfelé ágazott. Az egyik ág sziklaszűkületének átbontásával 40 m hosszúságú, cseppkövekben gazdag barlangágat sikerült feltárni, melyet Lantos-ágnak neveztek el. A terembe visszatérve pár métert tudtak szabadon előrehaladni a patakmederben, utána ismét egy hordalékos eltömődés állta útjukat. Ez ellen novemberben indítottak támadást. Ismét alkalmazták a fóliazsákos depózást. Egy tízméteres szakasz átbontása után erős huzatot észleltek, és újult erővel folytatták a munkát. Erőfeszítésüket siker koronázta. A feltárt barlangszakasz szépsége minden fáradságukat feledtette. Az új ágat Mészáros-ágnak nevezték el. Az új szakasz hosszúsága az addigi mérésük szerint 510 m volt. A patakmederben ismét hordalékos eltömődés zárta el a továbbjutást.
1977-ben tehát az Északi-ág szifonsorozatát sikerült legyőzni, amelyeken át több mint fél kilométer hosszú járatokba sikerült bejutniuk.
Az 1978. évi nyári tábor alkalmával, a már bevált víztelenítési és törmelékelhelyezési eljárással, tovább tudták növelni a barlang hosszát. Augusztus 7-én a Mészáros-ágban egy 15 m-es iszapszifon átbontásával újabb 800 m-t haladhattak előre a cseppkövekben rendkívül gazdag járatban. Ezáltal már 1600 m hosszúságúra és 125 m mélységűre növekedett a Bolhási-víznyelőbarlang. Ugyanekkor az MHSZ debreceni könnyűbúvárai sikeres szifonúszást is végeztek. Az újonnan feltárt hosszú, cseppköves folyosó végét elzáró és az egyik oldalágban fekvő szifont Szenthe István úszta át. A végponti szifonnál 50 m-t járt be, de a légteres járat még azon túl is folytatódott. A Herman Ottó csoport 1979. évi nyári táborának fő célja az eddigi feltárások térképezése és a szifonok vízteleníthetőségének vizsgálata volt. Már a tábor elején tapasztalhatták, hogy a műanyagzsákos hordalékfogók igen jól beváltak, és – saját szavaikkal élve – csak pár zsák békával kevert iszapot kellett kitermelni, hogy szabaddá váljon az út az addigi feltárt szakaszokhoz. Hozzákezdtek az 1978. évi végpont előtti oldalág szifonjának (1016. sz. felmérési pont) szivattyúzásához, és a negyedik köbméter víz leszívása után légrés keletkezett, amely elegendő volt a szifon biztonságos átúszásához. A szifon mögött egy rendkívül kanyargós, hordalékkal kitöltött járatot találtak, amelyet több helyen 5-7 m hosszú kavicsszifonok szűkítettek le. Végét újabb sóderkitöltés zárta el. A tábor alatt felmért új szakasz hosszúsága 1200 m, a barlang összhosszúsága pedig elérte a 2800 m-t, s felzárkózott a hazai leghosszabb barlangok listáján az 5-6. helyre. A barlangkutató csoport nagyszerű eredményeiről a Magyar Televízió Miskolci Stúdiója, a Borsodi Rádió és a napilapok helyszíni tudósításokban számoltak be.
A Bolhási-víznyelőbarlang annak a kőzetrétegnek a határa mentén alakult ki, amelyet leginkább a közvetlenül felette húzódó országút nyomvonala jelez. Az úttól északra fehér, jól rétegzett anizuszi mészkő, a déli oldalon pedig ladini agyagpala és tufitos hommokkő-betelepüléses mészkövet találunk. A Bolhás-patak eltűnő vizét először 1955 áprilisában a VITUKI festette meg fluoreszceinnel, azonban a jelzett vizet sehol sem észlelték. Tíz évvel később, 1965. augusztus 5-7-e között a Bolhási-víznyelőbarlangba 400 kg konyhasót engedtek be a miskolci kutatók. A vizsgált források közül (Garadna- és Sebes-forrás) a Garadna I. sz. forrás mutatott pozitív eredményt.
JÁVOR-KÚTI-VÍZNYELŐBARLANG
Feltárása az 1952-ben megalakult miskolci "Zsombolyosok" egyik első eredménye volt, a közeli Bolhási-víznyelőbarlanggal együtt. 1953 júniusában kezdték el a bontást, s egy hét elteltével 13 m-re, majd ez év novemberében már 115 m mélyre tudtak lejutni az újonnan feltárult rendszerbe. A 660 m tszf. magasságban fekvő bejárat után, a mészkőtömbök és a víz által összehordott törmelék között lemászva, előbb egy 4 m mély, majd egy nyolc méter mély és három méter széles, csaknem kör keresztmetszetű kürtőbe jutunk. A továbbvezető út keskeny, mély hasadékban folytatódik, majd igen változatos folyosókon, repedéseken, letöréseken keresztül haladhatunk a barlangrendszer mélyebb részeibe. A szűk szakaszok omladékos részekkel váltakoznak, mígnem egy 12 m-es sziklafal következik. A zsombolyszakasz még egyszer kitágul, majd hirtelen elszűkül, s néhány cseppkő oszlop között átbújva, már kényelmes, igen magas, kacskaringós folyosóban járhatunk. Lejutottunk a zsombolyszakaszon a vízszintes járatba, ahol a föld alatti patak áramlik medrében. A vízjárat szélessége 2-3 m, magassága kb. 10 m, s iránya észak-déli. 1953-ban ezt a főágat mintegy 150 m hosszúságban sikerült bejárni, de a továbbvezető utat mindkét végén szifon zárja le. Az alsó szifonnak van ugyan megkerülő járata, de azt finom szemcséjű, szürke színű homokos agyag tölti ki.
Borbély Sándor összefoglaló s mind a mai napig alapvető cikke szerint 1955-ben a Jávor-kúti-víznyelőbarlang feltárt részeinek összhosszúsága 1,5 km, s legmélyebb pontja 115 m-re van a jávor-kúti út padkájától (545 m tszf.).
A Jávor-kúti-víznyelőbarlangban eltűnő víz a VITUKI 1954. évi sózásos nyomjelzése szerint 26 óra múlva jelent meg a 499 m tszf. magasságban fakadó Garadna-forrásban. Minden eddigi kutatás arra vall, hogy a Jávor-kút-Bolhás közötti terület víznyelői mind a Garadna forrásrendszerének aktív föld alatti járatai. Sokak szerint a Jávor-kúti-víznyelőnél már a Nagy-fenns ík alatti átmenő patak barlangrendszerének egyik, s nem is fő-, hanem mellékágát tárták fel.
Az újabb nemzetközi szabványok szerint a barlangok hosszának és mélységének megállapítását csak a térképezett szakaszok adatainak felhasználásával lehet megállapítani. Így a Jávor-kúti-víznyelőbarlang az 1953-as egyetlenegy térkép szerint kicsit "összement", mert hosszúsága 917 m, mélysége pedig 112 m. A Jávor-kúti-víznyelőbarlang felfedezése gyakorlatilag 1953-ban befejeződött, mert a következő években a kutatóknak a szifonokon nem sikerült átjutniuk. Néhány év elég volt arra, hogy a bejárati ácsolat tönkremenjen, s a lezúduló víz újra eltömje a felfedező kezdeti járatokat, s a barlang elzáruljon.
Több mint tíz évvel a miskolci "Bányászok" 1967 nyarán újra hozzákezdtek az elárvult barlang újrafeltárásához. Előbb a tó tönkrement vízzáró gátját kellett rendbehozniuk, majd a víznyelőben, a szálbanálló kőzet mentén új bejáratot mélyítettek. Kutató táboruk utolsó napjaiban sikerült bejutniuk a barlang korábban Gyökér-teremnek nevezett szakaszába. A beiszapolt "Rókafogó homorítós" és "fejenállós" szifonok kitisztítását követően, az év végére a barlangot ismét járhatóvá tették. Az ún. "Vizes-ág" alsó szifonját átbontva, új szakaszt tártak fel, ahonnan a víz csőszerű, ember számára járhatatlanul szűk hasadékban tűnt el. A következő évben, 1968-ban a Vizes-ág bejövő szifonjának áttörését próbálták meg, de a hosszú sziklavésés reménytelen munkának tűnt. Ezt követően a Vizes-ág egyik kürtőjébe felkapaszkodva, felfedezték az Aurora-termet, amely különleges képződményei miatt a legszebb a barlangban.
Az 1970-es évek végén, elsősorban a Herman Ottó csoport próbált további járatokat feltárni a lejárati szakasz oldalrendszerében. A közeli Bolhási-víznyelőbarlangban elért nagyszerű eredményeknek mindeddig nem akadt folytatása az ugyanazon rendszerbe tartozó Jávor-kúton.
A TEKENŐSI FEKETE-BARLANG
A feltáráskor a bejárati aknát a kutatók - helyszűke miatt - nem tudták kiácsolni, ezért 1976 tavaszán, a leömlő hólé hatására, a szűk nyílás beomlott. A barlang első szakaszainak térképét ekkor már elkészítették, így tudták, hogy a bejárati akna teteje a töbör északi oldalában kimagasló szálkőzet alatt van, ezért az új bejáratot itt kezdték kibontani. Ma már ezen, a lezárt és biztosított bejáraton át lehet bejutni az ország legnagyobb, nagyrészt dolomitban képződött barlangjába, a barlangfalak színéről elnevezett Fekete-barlangba.
A kezdeti kiácsolt 10 m mély akna után egy ferde szakasz vezet el az első szűkülethez, amelyen átbújva ráállhatunk a 18 m hosszú hágcsóra. Ezen lemászva magas, széles hasadékba jutunk, alját különböző nagyságú dolomit- és a felszínről behordott porfiritdarabok borítják. Az Őrkőt követi a második hágcsó, amely 13 m hosszú. Az alján, a kiszélesedő repedésen végigmenve, a 22 m mély és több mint 10 m átmérőjű Nagy-aknához érünk. Az itt leeresztett hágcsó alja már 66 m mélyen van a bejárat alatt. Majd a Békás-szoroson átbújva a Ramses-terembe érünk. Innen két úton mehetünk tovább, az egyik délkelet felé, a másik a repedésen keresztül kelet felé halad. Ha az előbbi irányba, az omláson fölfelé megyünk, a kőtömbök között átbújva az Omlásos-teremben kötünk ki. Maga a terem hatalmas omladék, amelynek anyaga dolomit és porfirit. Amennyiben a második lehetőséget választjuk, akkor egy magas repedésbe érünk, amely ismét az Omlásos-terembe vezet. A továbbjutás az ide vezető hasadékból balra (északkeletre) nyílik, az ovális keresztmetszetű, ún. Könyöklőn át. Végigkúszva a szűk járatot, bejutunk a barlang tulajdonképpeni főágába, a 0,5-1,0 m széles és 9-10 m magas, korrodált falú repedésbe. Egészen az Ember-teremig közel vízszintesen haladunk, hiszen mindössze 5 m mélységkülönbséget kell legyőzni. Az Ember-terem meredek falán lemászva, ismét egy törmelékhalomnál vagyunk, amelyen átbújva elérünk a barlang legkritikusabb pontjához, a Kolmogorov-próba nevű szűk repedéshez. Ez nem jelent egyebet, mint egy 10 m magas terem mennyezete alá kell bújni, ahonnan a terem aljába az oldalfalon mászhatunk le. A kényelmetlen, kitett mászási pont után érjük el a Ferde-termet, majd a közel kör keresztmetszetű Cső-járatot, s a 140 m mélyen fekvő Elemér-hágcsót. Itt, egy rövid ereszkedés után, máris az első szifonnál vagyunk, amelyet először 1977 őszén bontottak át, de amit a víz újra és újra teletöm hordalékkal. A szifonon túl már csak 80 m hosszú járat következik, s elérjük a 152,8 m mélyen fekvő második szifont, ami a barlang végpontja.
Nem véletlen, hogy a Fekete-barlang földtani felépítéséről, valószínű kialakulásáról jóval többet tudunk, mint a többi hasonló méretű hazai barlangról, hiszen geológus hallgatók tárták fel, akik több diákköri dolgozatban is foglalkoztak "saját" barlangjukkal.
A teljes aknarendszer, a bejárattól a Ramses-teremig, Simon Ernő feldolgozása szerint sötétszürke kalciteres dolomitban képződött. A barlang is erről az összletről kapta a nevét. Ugyanezt a kőzetet lehet megtalálni a Kolmogorov-próba alatti, ún. Perec-ág déli végében is. Innen továbbhaladva már világosszürke sávokkal tarkított, vékonypados mészkőösszletet találunk. Erre jellemző a tömött, mikrokristályos szövet, ellentétben a dolomit sejtes, kalciterekkel átszőtt, erősen töredezett anyagával. A két képződmény nemcsak anyagában és megjelenési formájában, hanem képződési korában is elkülönül. Míg a dolomit alsó-anizuszi, addig a mészkő idősebb, a kampili alemeletben képződött. A barlang mélyebb részeiben, a Ferde-terem előtt már a vékonypados, lemezes szerkezetű, barnásszürke színű mészkő jelentkezik, több he lyen muszkovitos agyagpala-betelepülésekkel. A Ferde-termet követő Cső-járatban világosszürke színű, kevés kalcitérrel átszőtt, tömött kristályos mészkő alkotja a falakat, egészen az első szifonig. A két szifon között a világosabb színű mészkő fokozatosan átmegy sötétebb szürke, felső-perm korú mészkőbe.
A Fekete-barlangot azonban nemcsak kizárólag karbonátos kőzetek építik fel, mert megtalálni benne a környékre jellemző anizuszi porfirit vulkánosság képződményeit is, így az Omlásos-teremben, a barlang alsóbb szakaszán, a Kerülő-járatban és az Elemér-hágcsó keleti falában is.
Simon Ernő a barlang földtani viszonyait tárgyaló dolgozatában kimutatta, hogy a Tekenős-völgy feltolódási zónájának legkritikusabb pontja éppen a barlang Omlásos-termére esik - a korábbi földtani térképek tanúsága szerint. A teremben felfedezett, porfiriton kialakult monumentális méretű vetőtükör és a felületén látható függőleges csúszási barázdák ennek a nagyméretű elmozdulásnak a bizonyítékai. A vető a terem délkeleti oldalát alkotja, ettől nyugatra és északra hatalmas omlást találunk. A vetősík csapása 306;, ami igen jól megegyezik a Tekenős-völgy felső részének irányával. Annak ellenére, hogy a barlang e szakaszában a repedések, vetők iránya jól egyezik a nagyszerkezeti irányokkal, az alsóbb szakaszon mégsem ezek mentén alakultak ki a járatok. Inkább a több apró mellékrepedés határozta meg a barlangi patakmeder fejlődésének irányát.
A Fekete-barlang vízgyűjtő területe a Tekenős-völgy felső végétől délre, a Tekenős-rét és a környező domboldalakra korlátozódik. A mindössze 0,6 km2-es felszínre évente 700-800 mm csapadék hullik, ennek mintegy egyharmada jut közvetlenül a barlangba. A porfirit-dolomit határon három időszakos forrás fakad, amelyek összes hozama nem éri el percenként a száz litert. A források csak télen, tavasszal és kora nyáron működnek, igen ingadozó hozammal, s csak töredékük jut el a barlangba. A bejárati aknán a kutatók észleltek már 350-400 l/perc hozammal beáramló vízmennyiséget is. Vízföldtani szempontból a barlangot két jól elkülönülő részre tudták bontani. Egy felső, időszakosan inaktív, és egy alsó, aktív szakaszra. A felső szakasz csak időnként kap a felszínről vízutánpótlást, s a bejáraton beáramló víz a három aknán át akadálytalanul jut el a Ramses-teremig. Itt azonban - főleg hóolvadás után - két méter magasan is meg szokott állni a víz. A barlang mélyebb részéhez vezető járatrendszer kezdeti szakasza magasabban van a Ramses-terem aljánál, így az elfolyó vízzel újból a 74 m mélyen fekvő Ember-teremben találkozhatunk. A rendszer másik, aktív vízfolyású szakasza a Kolmogorov-próba alatti Perec-ágnál kezdődik, ahová egymáshoz közel, két járhatatlanul szűk repedésből, nyugati irányból állandó vízfolyás érkezik. Valószínű, hogy a bejárat és a Nagy-akna felől folyó víz a repedéseken leszivárogva, itt jelenik meg. A mindenkori állandó vízmennyiséggel először a Cső-járatban kell számolni, egészen a barlang végéig. Az első szifonban a csapadéktól függő mértékben ingadozik a vízállás. Általában nincs teljesen feltöltve. A barlang eltérő hidrológiai sajátosságainak megfelelően, különbözik a víz hatása is. A kezdeti inaktív szakaszban a felszínről lejutó nagy CO2-tartalmú víz agyagtartalma a Ramses-terem alján lévő "szűrőn" nagyrészt fennakad. A tektonikusan előkészített kőzet fellazulásával, elhordásával a járatfalak, aknafalak kismértékű korróziója érvényesül. Az aktív szakaszban a vízfolyások nagy mennyiségű porfirit- és kvarckavicsot szállítanak. Emiatt, valamint a korábbi dolomitot felváltó mészkőfal hatására, a barlang jellegzetes patakmeder mikroformákat vett fel, üstökkel, hullámkagylókkal.
A földtani és hidrológiai vizsgálatok eredményeként megállapították az egyetemista barlangkutatók, hogy a Fekete-barlang erősen tektonizált területen, hasadékrendszerek által behatároltan alakult ki; tulajdonképpen a hatalmas tektonikus repedések mentén létrejött aknák aljai. Az általános jelleg alól mindössze a Ramses-terem és az Omlásos-terem kivétel, amelyek a nagy kőzetszerkezeti mozgások központjában vagy ahhoz közel alakultak ki. Így elsődleges eredetük a kőzetmozgások során létrejött omlásokkal, elmozdulásokkal kapcsolatos. A tektonikus hatásokon kívül – ezek elsősorban a bejárati aknasorozatra jellemzők – a dolomit és a mészkő éles határa okoz jelentős barlangformáló tényezőt. Az eltérő fizikai és kémiai összetételű kőzet oldódásában és állóképességében megnyilvánuló különbség élesen jelentkezik a Kolmogorov-próbától kezdődően. Az alsó szakasz teljesen mészkőben halad, ahol a rétegtani különbségek és a tektonikus hatások elenyészőek a víz eróziós és korróziós hatásával szemben.
DIABÁZ-BARLANG
Még 1975 tavaszán Szabó József miskolci kutató egymagában kibontotta azt a szakaszt, ahová annak idején a "Bányászok" lejutottak. Júliusban Börcsök Péter és Szenthe István kétszemélyes tábora sem jut előbbre. A kudarc hatására és bízva a feltárásban, számos barlangkutató csoportot hívtak a területre. Szeptemberben a sziklafal tövében új bejáratot nyitottak, amelyen keresztül be is jutottak a barlangba. Ősszel a hétvégi túrák rendszeres munkájával, lépésről lépésre sikerült a barlang ma ismert hosszúságát feltárni. A legkiemelkedőbb siker szeptember 13-14-én született, amikor Lukács László vezetésével kürtőkkel és szűkületekkel tagolt 300 m hosszú új járatot, a Szép-ágat tárták fel.
1976-ban a barlang összhosszúsága 533 m, legnagyobb vertikális kiterjedése 156 m volt.
A Diabáz-barlang újdonsült nevét onnan kapta, hogy a barlangjáratok több helyen feltárják a nemkarsztos diabáz kőzetet. Maga a barlang a karsztos mészkő és a diabáz határán alakult ki, ami a földtani vizsgálatok miatt különösen jelentős. Hasonló geológiai érdekesség, hogy a barlangban pannon kori gyöngykavicsokat találtak, ami a Bükk-fennsík magas területeinek egykori, ma már lepusztult üledékkel való fedettségére utal.
A Diabáz-barlang másik különlegessége, hogy a felszíntől 25 m-re a barlangban állandó vízhozamú forrás fakad, amelyet esetleg a közeli bánkúti turistaház krónikus vízellátási gondjának megoldására lehet majd hasznosítani.
