Kordos László: Magyarország barlangjai 2.

Kordos László: Magyarország barlangjai

DENEVÉREK ÉS VAKRÁKOK

A barlangok élővilágának kétségtelenül legismertebb állatai a gyors röptű, sokakban félelmet előidéző, de az emberre teljesen ártalmatlan denevérek. Ma már közismert, hogy a sajátságosan repülő életmódhoz alkalmazkodott, nagyrészt rovarevő emlősállatok. Nevük az elmúlt évszázadokban sokat változott. Hívták őket szárnyasegérnek, púpdenevérnek, tendenevérnek, cickelevélnek, de legismertebb magyar nevük a bőregér. Szakmai szempontból ugyan nem helyes, mert az egérnek nem sok köze van a denevérhez, mégis jelzi, hogy repülő életmódjuk ellenére, nem a madarakhoz, hanem az emlősökhöz tartoznak.
A denevérekről szóló első magyar irodalmat Miskolczi Gáspár "Egy jeles vadkert" című, mai szemmel nézve rendkívül mulatságos könyvében találjuk. A könyv írását Miskolczi 1691-ben fejezte be, de csak 1702-ben jelent meg nyomtatásban, Lőcsén. Szerinte a denevér (púpdenevér) "egérnek láttatik lenni, mindazáltal helyesebb azoknak értelmek, a kik a Denevért a Madarak közé számlálják. 1. Mert repül, 2. Mert derekasabban tsak két lábai vannak, 3. Mert az Úr Isten is a Madarak közé számlálja." Ennyi "meggyőző érv" ellen bizony nehéz hadakozni, főleg akkor, ha az élővilág nagy rendszerezője, Linné sem vállalta az emlősök-denevérek rokonságát. Jóval később, 1793-ban Grossinger János tudós jezsuita, aki a denevéreket még mindig a madarakhoz sorolta, könyvében megjegyezte, hogy számos faj él a gömöri barlangokban, s hogy ő a borosjenői törökbástyában a sok denevértől alig tudott járni. Néhány évvel később a Baradla-barlangban már közismertté vált a Denevér-ág, amely természetesen az állatok tömeges előfordulásáról kapta a nevét. Hogy mit tapasztalt az akkori látogató, azt elevenítsük fel nagymihályi Kis Dániel jósvafői pap és tanító kéziratos naplójából, 1817-ből: "voltunk az Baradlának...az úgy nevezett Denevér-lyukba, a melly hely ugyan magával is horja a nevét..., mitsoda sikoltást tsivogást vittek ezek véghez, egy olly különben is rémítő helyen, borzasztó volt hallgatni, kivált midőn kövekkel közükbe hajigáltunk, sokszor annyi esett le, hogy egy zsákkal is lett volna, illyenkor vólt még sikoltás, ide s tova való repülés, tsak az alattok való ganéjok lett volna 5 szekérrel, majd kiverték fejünket a rettenetes repkedéssel." - Bizony ezek a mondatok csaknem kétszáz éves szemléletet tükröznek, vagy talán mégsem? Minden felvilágosító munka ellenére az emberek nagy többsége még mindig óvakodik a denevérektől, s nemegyszer tapasztaljuk a védett állatok pusztítását is.
A denevérkutatás első igazi tudósa hazánkban Petényi Salamon János volt. Elsősorban nem denevérekkel foglalkozott a, hanem madarakkal és kisemlősökkel, s mint ő maga mondta, ezek az állatok "valamint fajokra nézve legszámosabb, úgy a felfedezuve legszámosabb, úgy a felfedezésre nézve legnehezebb" így őáltala a "legkevésbé ismeretesek", mégis az első szakszerű faunisztikai munkák tőle származnak. 1844-ben Magyarországról hat nemzetség nyolc faját mutatja ki, majd még három munkájában gyarapítja ismereteinket.
Munkásságát Frivaldszky János a magyarországi barlangok állatvilágának kutatása kapcsán folytatta, s bár ő sem volt denevérspecialista, nyolc barlangunkból (közte a Baradlából és Abaligetről) 1865-ben öt fajt tudott kimutatni. A Budapest környéki denevéreket Margó Tivadar vizsgálta a múlt század végén, új variációt is vélt felfedezni (Vespertilio ciliatus var. budapestiensis Margó), de ez később tévesnek minősült. Ugyanekkor Erdélyben Daday Jenő, az Erdélyi Múzeumi Egylet megbízásából kutatott, s nem kevesebb, mint 21 denevérfajt mutatott ki. A múlt század denevérkutatásának csúcsára a koronát azonban kétségtelenül Méhely Lajos tette fel 1900-ban megjelent Magyarország denevéreinek monographiája című hatalmas, gyönyörűen illusztrált munkájával. Ez volt Méhely székfoglaló értekezése, amelyet a Magyar Tudományos Akadémián 1900. január 22-én tartott meg. Mint munkája bevezetőjében írta, "a denevérek rendezéséhez kezdve, csakhamar beláttam, hogy alapos tanulmányok nélkül lehetetlen boldogulnom. A Nemzeti Múzeum denevérgyűjteménye részben rosszul, részben sehogysem volt meghatározva, s nem egy, a hazai fauna szempontjából becses, vagy ritka faj a névtelenség zavartalan álmát aludta évtizedek óta nem bolygatott fülkéjében. Ennek az anyagnak a meghatározását tartottam legelső feladatomnak." Méhely munkássága előtt Magyarországról 25 denevérfajt és variációt mutattak ki, de az ő alapos vizsgálata nyomán, nagyrészt a variációk megszüntetésével a fajok számát 20-ra csökkenetette le.
Méhely hatalmas örökségét, méltó szinten csak ötven évvel később, Topál György folytatja. Számos hazai és külföldi gyűjtőúton, őslénytani ásatáson gyarapította a Természettudományi Múzeum gyűjteményét, kiterjedt denevérgyűrűzési vizsgálatokat végzett, s a "Fauna Hungariae" sorozatban újra feldolgozta hazánk denevérfaunáját. Munkássága révén napjainkban 24 fajból áll Magyarország denevéregyüttese.
A denevérek vizsgálata olykor nagy előképzettséget, s főleg szakmai rutint kíván meg, hogy közönséges állat létükre kevesen ismerik őket igazán. Miért is van ez így? Egyszerűen azért, mert a földtörténet igen korai szakaszában már elkülönült, specializálódott a fejlődésük a levegő meghódítására. Ennek következtében rendkívül hasonlítanak egymáshoz. A 60 millió éve élt legősibb denevéreknek már ugyanúgy bőrvitorlája s apró, hegyes fogakból álló fogsora volt, mint a maiaknak. Megkülönböztetésükben a fogazat mellett a füleknek, az orrnak, a faroknak s a nemi szerveknek van nagy szerepük. Még nehezebb a feladat akkor, ha őslénytani lelőhelyen csak csontjaik alapján kell azonosítani őket.
A denevéreket általában az elülső végtag hosszúra nyúlt ujjai között feszülő bőrhártya miatt nagyméretűeknek gondolják. A testük kicsi, rendszerint zömök. Lábaik a pihenő szokásaiknak megfelelően átalakultak, hegyes karmokban végződnek, amelyekkel biztosan meg tudnak kapaszkodni a barlang mennyezetén vagy faodvakban, épületek padlásán. A kéz ujjai közül mindössze a hüvelykujj az, ami nem vesz részt a repülésben, hanem a fogódzkodást, kapaszkodást segíti elő. Belső testfelépítésük is messzemenően alkalmazkodott a repülő életmódhoz. Csontvázuk mindig könnyed alkatú, de erőteljes, különösen azok a csontok, amelyek a repülésben részt vevő izmokat hordozzák. Nagyon érdekesen repül a denevér. Bőrvitorlája messzemenően különbözik az egyes emlős állatoknál is előforduló ejtőernyőszerű hártyától, amellyel azok csak siklórepülést tudnak végezni. A denevérszárny valóságos aktív mozgásszerv, amelyet az állat akaratától függően tud mozgatni aszerint, hogy emelkedni, süllyedni, előrehaladni, vagy éppen leszállni készül-e. Feje testével derékszöget zár be, így koponyája is rövidül, a szemüregek előre néznek, s az egész lénynek kutyára vagy akár emberre emlékeztető arcvonásokat adnak. A denevérek jellegzetességei közé tartozik a különleges tájékozódási készség. A fél évszázada megjelent magyar Brehmben az olvasható, hogy "az összes ismert denevérek hangja nagyon egyforma, s eddigi megfigyeléseink szerint legföljebb csak abban különböznek egymástól, hogy az egyik fajé gyöngébb, a másiké erősebb, illetőleg mélyebb vagy élesebb". Nos napjainkban ez a kis különbség a modern technika segítségével mérhető, s az adatok alapján jellemző. Az emberi fül érzékenységénél magasabb rezgésszámon kibocsátott majd visszaverődő ultrahangukat érzékeny s rendszerint nagyra megnőtt fülükkel fogják fel. Ennek köszönhető, hogy a barlangjáratokban is nagy sebességgel, biztosan tudnak közlekedni.
Rendkívül jellegzetes a denevérek évi vándorlási szokása. Nyár on a hímek és a nőstények egymástól elkülönülve, faodvakban s egyéb "meleg" búvóhelyeken húzzák meg magukat nappalra. Természetesen néhány igen meleg barlangban nyáron is nagy tömegben élhetnek, sőt kölykezhetnek is, mint azt az átalakítás előtti Miskolctapolcai-tavasbarlangban vagy a Pisznice-barlangban lehetett tapasztalni. Onnan elindulnak alkonyatkor vadászútjukra. Az ősz beálltával a barlangkedvelő fajok mindkét neme tömegesen visszavonul rendszerint ugyanannak az üregnek ugyanazon pontjára, ahol előző évben is áttelelt. Tavasszal rendszerint itt megszületnek az utódok, majd a felszíni felmelegedéssel a növényi és rovarélet tavaszi pezsdülésével ismét elhagyják a védelmet nyújtó barlangokat. Érdekes barlangklimatológiai megfigyelés, hogy a denevérek akkor vonulnak téli szállásukra, amikor a felszíni és föld alatti hőmérséklet közel egyező. Ősszel azonban a barlangok hőmérséklete éppen évi csúcspontját éri el, s téli lehűlésének mélypontja nem januárban, hanem néhány hónappal később, március-áprilisban következik be, tehát pontosan akkor, amikor a denevérek elhagyják a már túlhűlt barlangot.
A hazai denevérek rovarevő állatok, s mint ilyenek, az ember számára különösen hasznosak a kártékony ízeltlábúak fogyasztásával, de újabban, az ember meggondolatlan cselekedetei révén, számuk rohamosan csökken. A különböző rovarölő vegyszerek nemcsak azokat az élőlényeket pusztítják, amelyekre használják őket, hanem azok fogyasztóit is megtizedelik. Kevés, egykor denevértömegéről ismert barlangunkban találni már több ezres téli kolóniát, s félő, hogy a barlangkutatók jelvényállatával, a különös életmódú denevérrel a barlangjárók is egyre ritkábban találkoznak majd.
Érdekes jelenség, hogy a barlangtan, a szpeleológia legfejlettebb ága, a barlangbiológia, szinte nem is foglalkozik a denevérekkel, annál inkább a gerinctelenekkel, sőt az alig látható alacsonyabb rendű állatokkal és növényekkel. A tudományos barlangkutatás kialakulása a múlt század közepétől kezdve több szálon futott. A biológusok a barlangokban azt a különleges élőhelyet látták, amely ősi típusokat s számos új állatfajt rejthet magában. A XIX. század legnagyobb magyar zoológusa, aki barlangi élőlényekkel foglalkozott, Frivaldszky János volt. Több más tudós elsősorban a vak barlangi bogarak után kutatva fedezett fel számos új fajt. A barlangbiológia megalapítója a román származású Emil Racoviţă volt, aki 1868-ban született a moldvai Jászvásáron (Iasi). Párizsban, a Sorbonne-on tanult jogot, antropológiát és zoológiát, majd 1897-ben csatlakozott a "Belgica" dél-sarki expedícióhoz. Barlangok iránti érdeklődését az 1904-es Mallorca szigetén tett barlangi látogatás pecsételte meg. Felfedezte a Cuevas de Drachban azokat a vízi izopódákat (rákféléket), amelyek sajátosan alkalmazkodtak a barlangi élethez. Ettől fogva rendszeresen kutatta a barlangi élőlényeket, s eredményeit külön cikksorozatban, a "Biospeleologicá"-ban publikálta. E nagy hírű munka eredményezte azt, hogy a barlangi biológiai kutatásokat napjainkban is biospeleológiának nevezik, annak ellenére, hogy a barlangtan hivatalos neve a speleológia lett. Racoviţă 1920-ban visszatért Romániába, s ott, Kolozsváron megalapította a világ első barlangtani intézetét.
A magyar barlangbiológia fellendülése, nemzetközi vezető szintre emelkedése Dudich Endre érdeme volt. Az 1895-ben született, későbbi nagy hírű professzor középiskolás korában kezdett bogárgyűjtéssel foglalkozni, majd egyetemi tanulmányait az első világháború megszakította. Ekkor gyűjtéseit mint katona az olasz harctér barlangjaiban folytatta. Tudományos barlangbiológiai kutatásait már sikeres szakemberként kezdte el 33 éves korában, amikor a Mecsek-kutató Bokor Elemérrel való barátsága indítékot adott számára a Baradla-barlang állatvilágának feltárására. 1928-ban kezdte el a gyakran sanyarú körülmények között végzett munkáját. Kutatásai úttörő jelentőségűek voltak, mert az addigi száraz, leíró faunisztikai szemléleten túlnyúló cönológiai módszerrel dolgozott, s eközben lerakta a mai értelemben vett produkcióbiológia alapját. Nagy eredmény volt annak megállapítása, hogy a barlangban elsődleges termelés is lehetséges (vasbaktériumok), és így a barlang élővilága nemcsak kívülről kap tápanyagokat. A Baradlában végzett kutatásainak szintézise a Bécsben megjelent 246 oldal terjedelmű monográfia, Biologie der Aggteleker Tropfsteinhöhle "Baradla" in Ungarn címmel. Ebben, egyéb kutatásai mellett, a Baradlából addig ismert állatfajok számát 42-ről 262-re emelte. Nem sokkal később őt kérték fel a világ első barlangi állatkatalógusának, az "Animalium Cavernarum Catalogus" bevezetőjének megírására.
Dudich Endre kortársai közül ketten is hasonló, komplex szemléletű úton végeztek barlangbiológiai kutatásokat. Így született meg Bokor Elemértől az Abaligeti- és Gebhardt Antaltól a Mánfai-barlang monográfiája. Az 1930-as években e három munka alapozta meg a modern szemléletű új tudományág kialakulását Magyarországon. Természetesen több zoológus specialista is végzett barlangi gyűjtést, s nem egy állatcsoport gazdagodott "vak" fajjal.
A második világháborút követően két tényező lendítette tovább a hazai barlangbiológia fejlődését. Az egyik a nagy sikerű barlangfeltárások adta új lehetőségekben mutatkozott meg. Eddig teljesen ismeretlen üregrendszerek nyitottak utat az érintetlen állatvilágra kíváncsi kutatók között. A Baradla-barlang és az újonnan feltárt Béke-barlang állatvilága például nagymértékben hasonlított egymásra, annak ellenére, hogy a két hatalmas föld alatti vízrendszer között ma semmilyen összefüggés sincs. Ezért a zoológusok vetették fel annak lehetőségét, hogy a két barlang a földtörténeti múltban még összekapcsolódott, s csak később váltak különállóvá a Jósva-patak hátráló eróziója révén. Ugyancsak az újonnan felfedezett égerszögi Szabadság-barlang élővilága nyújtotta a kor egyik legnagyobb állattani felfedezését, a Koenenia vágvölgyit, a szálfarkúak rendjének egyetlen hazai képviselőjét. Az eredeti típuspéldány a Természettudományi Múzeum 1956. évi leégése alkalmával sajnos elpusztult, de azóta már újabb került csapdába.
Az ötvenes évek elejének másik lendítőereje maga Dudich Endre professzor volt, aki maga köré gyűjtötte és irányította a barlangbiológia iránt érdeklődő hallgatóit. Indítványára e szakterület bekerült a Magyar Tudományos Akadémia témái közé, s az így megnyílt anyagi támogatással egy sor kutatót indíthatott barlangjaink biológiai vizsgálatára. Mint Dudich Endre írta: "Ez adott módot arra, hogy egy nálunk nem alkalmazott gyűjtési módot vezessünk be. Minden barlangkutató tudja, hogy egy barlang élővilágának csak egy töredékét tudjuk összegyűjteni pusztán egyenlő módszer, illetve gyűjtés révén. Ezen vagy a többszöri, gyakori látogatás, vagy pedig a mechanikus gyűjtés segíthet... A már régebben is használt csalétkes csapdának új változata...nemcsak illatozó csalétket, hanem egyszersmind konzerváló folyadékot is tartalmaz. Miután néhány kísérlet meggyőzött minket a módszer jóságáról, megkezdtük a barlangoknak csapdákkal való rendszeres betelepítését...Az eddig mutatott eredmény az, hogy igen nagy állatanyag gyűlik így össze." Dudich Endre legfőbb segítőtársa Loksa Imre volt, aki az új módszerrel és a már bevált ökológiai szemlélettel egy tucat barlangunk faunáját dolgozta fel. A meteorológiai vizsgálatokkal nemcsak a környezeti faktorokat lehetett megismerni, hanem azok adatai alapján ki lehetett jelölni a legjellemzőbb csapdázási pontokat is. Így jobban képet lehetett alkotni az egyes barlangrészek faunakülönbségeiről s az azokat meghatározó tényezőkről.
További nagy eredmény volt a Baradlában kialakított barlangbiológiai laboratórium létrehozása 1958-ban. Dudich Endre a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat 1959. évi elnöki megnyitójában az eseményre így emlékezett: "1957. október 14-én Meisel János, a M?vel?désügyi Minisztérium egyetemi főosztályának helyettes vezetője azt mondta nekem: "Csinálj az Aggteleki-barlangban biológiai laboratóriumot, kapsz rá pénzt." A régen dédelgetett terv hamarosan valóra is vált, s megalakult a Baradla Rók a-ágában a világ negyedik barlangi biológiai laboratóriuma. Az első 1931-ben létesült az akkor olasz Postumiában, a második 1954-ben nyílt meg a francia Pireneusokban, Moulis-ban, a harmadikat pedig 1958-ban fejezték be a belgák Han-sur-Lesse-ben. A jól felszerelt laboratóriumnak Dudich Endre haláláig vezetője volt. Az állomás azonban később eredeti céljaitól eltért, s ma jelentősége lényegesen csökkent.
A nagy szervező munka hatására megnövekedett barlangbiológiai publikációkat, amelyek meglehetősen távol, egymástól független szaklapokban jelentek meg, Dudich Endre egységes sorozatba foglalta "Biospeleologica Hungarica" címmel. Ebből 1969-ig 30 cikkből álló közlemény jelent meg.
1964-ben a Vörös Meteor Barlangkutató Szakosztály alsó-hegyi expedíciója keretében kezdte el biológiai kutatásait Bajomi Dániel. Első ízben fordult elő hazánkban, hogy zsombolyok állatvilágát kutatták. Már az első, a Kifli-, az Őz- és a Hideg-lyuk-zsombolyban végzett gyűjtések is igazolták, hogy a függőleges barlangokban ugyanolyan jó élettér kínálkozik a barlangi élőlényeknek, mint a vízszintesekben. Bajomi kutatásait az 1961-ben felfedezett Meteor-barlangban folytatta, ahonnan 90 állatfajt tudott kimutatni, amelyek közül 13 valódi barlanglakónak bizonyult.
Az elmúlt évtized legjelentősebb barlangbiológiai felfedezése 1973. április 16-án a Baradla-Alsó-barlangban búvárok által gyűjtött fehér giliszta volt. Valódi barlangi fajnak bizonyult, amely a tudományra nézve újdonság. Zicsi András a megtaláló Mozsáry testvérpár tiszteletére az Allobophora mozsaryorum nevet adta az új barlangi élőlénynek.
Újabban a figyelem mindinkább a karsztos területek felszíni állatvilága felé irányul, hiszen e hatalmas hegységek talajlakó élőlényeivel alig foglalkoztak, pedig közülük kerülhetnek ki azok, amelyek az évezredek alatt barlanglakókká lesznek.
Eddigi történeti áttekintésünkben már többször volt szó igazi barlangi élőlényekről, barlanglakókról stb. Dudich Endre hazai vizsgálataiból, valamint a számos nemzetközi kutatásból ma már jól ismerjük azokat a jellegzetességeket, amelyek a barlangi élőlényeket sajátossá teszik.
Legszembetűnőbb a színtelenedés és a szem elcsökevényesedése vagy akár teljes megszűnése. Sok barlangi rovar szárnya visszafejlődött, köztakarójuk elvékonyodott. Viszont csápjaik, külső érzékszerveik megnagyobbodtak. Élettani sajátosságaik közé tartozik a fény kerülése, a szűk hőmérsékleti és páratartalom-tűrőképesség és a mechanikai ingerekkel szemben tanúsított túlérzékenység. Szaporodási sajátosságaik közül a szezonitás megszűnése a legjelentősebb. Mindezeket az átalakulásokat a barlangi élettérhez való alkalmazkodásuk során viselték el, amelyet idegen szóval antromorphosisnak nevezünk.
A barlangok növény- és állatfajait a biológusok már kezdetben három csoportba sorolták, aszerint, hogy mennyire alkalmazkodtak a barlangi viszonyokhoz. Ez a Racoviţă által bevezetett rendszerezés megkülönböztette a barlangi vendégeket, amelyek véletlenül kerültek oda, s a barlangot tartósan nem lakják (trogloxénok); a barlangkedvelőket, amelyek az állandó barlangi környezetben élnek, de a felszínen is gyakran előfordulnak (troglophil); valamint a valódi barlanglakókat (troglobiont). Dudich Endre a Baradlában végzett vizsgálatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy ha az állatok cönológiai sajátosságait is figyelembe vesszük, akkor további csoportokat lehet megkülönböztetni, s így új osztályozási rendszert alkalmazni: 1. barlanglakó (eutroglobiont); 2. barlangkedvelő (hemitroglobiont); 3. barlangjáró (pseudotroglobiont); és 4. barlangi vendég (tychotroglobiont). Ezt a felosztást sikerrel alkalmazták az Abaligeti-barlangnál, valamint a Mánfai-kőlyuknál is, bizonyítva, hogy a rendszer nemcsak a Baradlában használható.
Az utóbbi évtizedek hazai barlangbiológiai kutatásai, különösen a zsombolyokban végzett nagyszámú vizsgálat arra a felismerésre vezette Bajomi Dánielt (1969), hogy a barlangokban található állatok klasszikus, három csoportba való felosztása és rendszerezése semmiképpen sem ad hű képet. Különösen vonatkozik ez a függőleges kiterjedésű barlangokra, amelyek a felszínnel aknaszerűen kapcsolódnak. Fény- és mikroklimatikus viszonyuk jelentősen eltér az ugyanazon a vidéken fekvő horizontális barlangokétól. A zsombolyok sajátosságai miatt magasabb a barlangi idegenek száma, amelyek a bejáraton behullva tengetik életüket a számukra idegen környezetben. Mindezek a szempontok arra ösztönözték Bajomi Dánielt, hogy a Dudich-féle beosztást alapul véve, új, úgymond univerzális (barlangra és zsombolyra egyaránt érvényes) rendszert dolgozzon ki. Így a barlangi faunát négy csoportba sorolta: 1. troglobionták, amelyek kizárólag barlangban élő szervezetek, a sajátos biotóphoz messzemenően alkalmazkodtak; 2. troglophilok, olyan szervezetek, amelyek általában barlangokban élnek, de más, a barlangokhoz nagyon hasonló biotópban is előfordulnak; 3. hemitroglophilok azok, amelyekre jellemző, hogy morfológiailag vagy szervezettanilag nem alkalmazkodtak, nem mindig barlangban szaporodnak; 4. trogloxénok, amelyek mindig felszíni állatok, s rendszerint véletlenül kerülnek a barlangba.
A barlangi biológusok nemcsak az élőlényeket és azok ökológiai típusait, hanem magát a barlangot is felosztották környezeti hatótényezőik szerint. Miután minden barlangban a fény a döntő minimumtényező, ebből a szempontból megkülönböztetik a fényhatárig terjedő bejárati régiót (chasma) és a teljesen sötét, tulajdonképpeni igazi barlangot (antron).
A föld alatti állatvilág legfontosabb külső tényezői közé tartoznak a mikroklimatikus viszonyok. Természetesen minden élőlény ahhoz a környezethez alkalmazkodik, ami adott számára, így hazánk középhegységi barlangjaiban a 8-10 ^oC-os évi középhőmérséklethez, a 95-100 %-os páratartalomhoz, a gyenge légmozgáshoz s a 6-7 pH körüli vízkémiai vegyhatáshoz. A Föld más vidékein léteznek jóval magasabb hőmérsékletű barlangok éppúgy, mint a sokkal hűvösebbek (jégbarlangok) is, így ezek állatvilága természetesen gyökeresen különbözik egymástól.
A barlangi élőlények eredete szempontjából az sem lényegtelen, hogy honnan, milyen természeti környezetből származnak. A szárazföldi horizontális környezetszinteket, az ún. domainokat a következőképpen csoportosították:

paraepigén - lombszint, nagyrészt trópusokon; epigén - földfelszín, beleértve a fákat és egyéb növényzetet, folyók, tavak, mocsarak vízterületét; endogén - a talaj és annak mélységi kiterjedése a gyökerek lehatolási szintjéig; proepigén - a barlangok bejárati szakasza és környezete a fényhatárig; hypogén - a sötét zóna, a proepigén szakasz mögött és az endogén szint alatt. Minden barlang víz és levegő által átjárt része, beleértve az összes barlangi kitöltést.

Mindez a sorozat azért lényeges, mert segítségével meg lehet határozni az egyes állatfajok származásának, eredetének körülményeit. Az általánosan elfogadott elmélet szerint ugyanis a barlangi állatvilág a földfelszínről bevándorolt fajokból alakult ki, fokozatos alkalmazkodás (adaptáció) révén. Ennek a nagyon is általános biológiai kérdésnek a vizsgálata rendkívül jelentős, hiszen a barlangi környezet konzerválólag hat az élőlényekre; amíg a felszínen gyorsabb az állatok fejlődése, addig a barlangba szorultaké lassúbb, így ősibb formák maradhatnak fenn. Különösen trópusi szigettengerek barlangjainál vizsgálják a rokonsági kapcsolatokat, ahol a tengerszint nagyfokú ingadozása miatt a szigetek gyakran kerültek egymással összeköttetésbe.
Nincs összesítés arról, hogy Magyarországról eddig hány barlangi állatot sikerült kimutatni. Tájékoztatásul azonban elég az a szám is, miszerint a Baradlából eddig 465 állatfajt ismertek meg a biológusok. Közülük csak az egysejt?ek 123 fajjal szerepelnek. Jelentős számúak a férgek is (lapos-, fonál-, villás-, gyűrűs- és televényférgek), amelyek rendszerint barlangi vizekben, illetve nedves környezetben élnek. A sokféle rák közül legismertebb a felemás lábú rákokhoz tartozó pokoli vakrák, az aggtelek i-barlangi vizek fehéren úszó látványossága. Más fajai az Abaligeti- és a Mánfai-barlangban szintén bennszülöttek. A rovarok közül legnagyobb mennyiségben az ugróvillásokat találjuk, túlnyomó többségük troglophil. A lepkék közül mindössze két faj, a Scoliopterix libatrix és a Triphosa dubiata népesíti be a barlangok bejárat közeli falfelületét. A magyarországi barlangi bogárfauna szegényes, csak néhány vak futrinkát ismerünk. A föld alatti világ legismertebb keresztespókja a Meta marad. Néhány troglobiont puhatestű mellett a magasabbrendű gerinces állatokat a barlangi körülményekhez kismértékben alkalmazkodott tapolcai fürge csele halfaj egészíti ki. A denevéreinkről már szóltunk, viszont mindeddig alig ejtettünk egy-két mondatot a barlangok növényvilágáról.
A barlangi flórát valóban kevésbé ismerjük, mint a faunát, de ennek is megvannak a nyilvánvaló okai. A mohák, algák és gombák vizsgálata nem tartozik a leglátványosabb biológusi feladatok közé. "A barlangok florisztikai kutatása szenzációt csak ritkán eredményez, mert az itt megtelepedő növények sziklarepedésekben, árnyékos mélyedésekben stb. is meglelhetők..., mégis nagyon fontos a barlangok növényvilágának kutatása, mert csak a flóra ismeretében lehet a későbbi változásokat lemérni. A barlangi növényinvázió hasonló a felszíni vizek eutrofizálódásához, de itt nem a tápanyag, hanem a fény volt az elsődleges indikáló faktor" - írta saját munkaterületének jellemzésére Hajdú Lajos 1977-ben.
A magyarországi barlangi növénytani vizsgálatok elindítója és első sikeres művelője Boros Ádám professzor volt, aki 1900-ban Budapesten született, majd 1973-ban ugyanott hunyt el. Már 17 éves korában gyűjtőutakon vett részt a nagy hírű botanikussal, Jávorka Sándorral. Széles körű kutatómunkájában a legkedvesebb számára a mohákkal való foglalkozás volt, s mint ezek szakértője végezte legfontosabb barlangi vizsgálatait. Munkáját az 1920-as években kezdte el, s mint mindenkit, őt is elsősorban a különlegességnek számító jégbarlangok szádája vonzotta. Tanulmányozta a Szilicei- és a Barkai-jégbarlangot, a Sebes-Körös menti üregeket. A Barlangkutató Társulat előadó ülésén élesen védte kutatási területét akkor, amikor szóvá tette a barlangi ásatásokkal tönkretett bejáratközeli növényzetet. Mint munkásságáról írta: "Magam 1928-ban fogtam hozzá, hogy a hazai barlangokat sorra felkeressem és a bejárati részük flóráját, főleg moháit tanulmányozzam. Ebbe a munkába 1945-ben munkatársam, Vajda László is bekapcsolódott. Egyre szaporodtak azok az adatok, amikor alhavasi mohákat találtunk a barlangbejáratokban. Logikus volt a feltevés, hogy ezek a hűvösebb klímaidőszakból a barlangnyílásokban talált maradványok, reliktumok. Ez a megállapítás bizonyos megszorításokkal ma is megállja a helyét. A barlangokra vonatkozó első kutatási eredményeket akkor nem tudtuk helyesen értékelni, mert az egész magyar mohaflóra feltáratlan volt. A szakadékok, a szurdokok részletes bejárása során egyre több helyen találtuk meg a kezdetben csak barlangokból ismert alhavasi mohafajokat a kisebb-nagyobb sziklarésekben, áthajló sziklák aljában, olyan helyeken, amelyek a mohák élettani igénye szempontjából megfelelőek, de egyébként barlangoknak nem tekinthetők."
Boros Ádámmal egyidőben Győrffy István is végzett hasonló kutatásokat, s az ő nevéhez fűződik az első alhavasi moha barlangi élőhelyének felfedezése 1921-ben, a Kétágú-hegy barlangjának mélyén. Boros Ádám haláláig szívügyének tekintette a barlangi mohaflóra vizsgálatát, munkásságát összefoglaló könyve 1968-ban jelent meg, s 1970-ben még útmutatót tett közzé a barlangi mohák gyűjtéséről. Ez utóbbiban felhívta a figyelmet arra, hogy a barlangkutatók minden botanikai ismeret nélkül is nagy szolgálatot tehetnek a barlangbiológiának, ha a bejáratok és a lámpák közeléből növénymintát gyűjtenek. Különösen fontos ott gyűjteni, ahová csak sziklamászással gyakorlott barlangkutatók tudnak eljutni. "A mohakutatót apróbb kőfülkék mohái is érdeklik, legnehezebben jut azonban a nyaktörő, kitett helyeken lévő, nehezen megközelíthető barlangok moháihoz."
Az elindított hazai barlangi növénytani vizsgálatokat napjainkig több kutató mellett elsősorban Hajdú Lajos folytatta. Osztályozása szerint barlangjaink flóráját három nagy ökológiai csoportba sorolhatjuk: bejáratira, sötétben élőkre és lámpaflórára.
Magyarország területén rendkívül kevés a tágas, sok fényt kapó, ugyanakkor kellőképpen nedves szájú barlang, ahol komolyabb növényegyüttesek jönnének létre. A természetes nyílású barlangokba belépve vagy zsombolyokba leereszkedve, a nyílásnál sok mohát, páfrányt, néhány virágos növényt találunk, majd mind beljebb haladva egyre kevesebbet. Az utolsó mohát a barlangban ott találjuk, ahová a külső fénynek csupán 1/2000-ed része szűrődik be. Növénytani szempontból a barlang tehát már az üreg nyílása előtt elkezdődik, s az említett fényhatárig terjed. Hajdú Lajos definíciója szerint "a barlangi sötétflóra alatt a sterilen kezelt barlangi mintákból fényen kitenyészthető növények összességét értjük". Kísérletek igazolták, hogy sok algafaj képes a sötétben is heterotróf életet folytatva szaporodni, illetve nagyon kedvezőtlen körülmények között eltengődni. Az ilyen sötétflóra-vizsgálatoknak nagy barlangvédelmi jelentősége van, kutatásukkal ugyanis előre lehet jelezni, hogy az adott helyen tartós megvilágítás (idegenforgalom) esetén milyen lámpaflóra fejlődik ki.
A lámpaflóra nem egyéb, mint a tartósan megvilágított barlangokban a nagy teljesítményű reflektorok körül kialakuló növényzet. Magyarországon e nemkívánatos jelenség sokáig ismeretlen volt, de az 1960-as évektől kezdődően egyre komolyabb nehézségeket okoz. A barlangi látogatók a buján zöldellő páfrányokról, mohákról, sőt virágos növényekről azt hiszik, hogy azok valóban a barlangok szerves részei. A lámpák körül megtelepedő növények a természetes környezetüktől idegenek, és tömeges elszaporodásuk akár egy emberöltő alatt is tönkreteheti legjelentősebb barlangjainkat. Sokféle védekezési módot kigondoltak már a veszélyre figyelő kutatók, végül is a legegyszerűbb megoldást javasolták, miszerint nem szabad állandó, tartós és meleg fényt kibocsátó lámpákkal világítani, csak a látogatók tényleges tartózkodásának idejéig szabad a lámpákat bekapcsolni. Emellett van még egy nagyon hatásos védekezés is: minden vegyszer nélküli vízzel, kefével időnként le kell súrolni a fertőzött kőzetfelületeket, az idegen növényeket el kell távolítani.
Hazánk barlangjaiban a növényi biomassza zömét a mohok alkotják, de közülük csak egyetlenegyet sikerült kimutatni, amely csak barlangban tenyészik, az Amblystegium jungermannioides nevűt, amely a Szopláki-ördöglyuk mélyén, valamint a Keszthelyi-hegységben, a Púpos-hegy dolomitkúpjának kis üregében fordul elő. Zsombolyokban olykor tömeges függönyt alkot a fácskamoha (Arbuscula alopecura), amely azonban szurdokokban, sőt még andezithegységekben is előfordul. A hidegkedvelő fajokon kívül barlangjainkban megjelennek olyan déli fajok is, amelyek a hozzánk legközelebbi tengerparton honosak. Az ott csak árnyékos kőfalakon, pincékben élő Rhynchostegiella algiriana nálunk csaknem kizárólag barlanglakó. Kisebb-nagyobb üregekben él, de a középkori várromok üregeiben, szikláiban is előfordul. A növényvilág szempontjából barlangnak minősülnek azok az üregek, hasadékok is, amelyek a sziklaomlások között vagy bányatárókban keletkeznek. A pomázi Kő-hegy sziklái közötti sziklakapu andezittömbjén egy jellegzetes mészkerülő ritka moha tenyészik, az Aulacomnium androgynum. Különleges a Biharban, és a Szebeni-, Fogarasi-havasokban élő nagyon jellegzetes világító barlangi moha, a Schitostega pennata. Ez a növényke adott tápot fél Európa népeinek a mese- és babonavilágban fénylő barlangi aranynak. Aki az üregbe bújik, vagy csak az "arany" után nyúl, elfogja a fényt, s a tünemény megszűnik. Távolodva újra felcsillan az aranya, s a manók, valamint a rossz szellemek addig incselkednek a kincskeresővel, míg az tébolyodottan lezuhan a szikláról. Magyarázatát természetesen nem valamilyen mágikus erőben kell keresni. E kis moha előtelepei ugyanis nagyítólencséhez hasonló sejtekből vannak felépí tve, melyek a sejt alsó részén lévő klorofillszemcsékhez gyűjtik a fényt, egyúttal pedig azt smaragd- vagy aranyszínben visszavetítik.
A barlangi növényvilág úttörői azonban nem a mohák, hanem az eukarióta és prokarióta algák, elsősorban a zöld-, kova- és kékmoszatok. A kedvezőtlen élőhelytől a kedvező felé haladva a következő zonációt figyelhetjük meg: kékmoszatok - zöld- és kovamoszatok - mohok - páfrányok. A barlangi algakutatásokat Palik Piroska és Kol Erzsébet indította el. Számos barlangunkat átvizsgálták, mint az Abaligeti-, Mátyás-hegyi- és Meteor-barlangot, vagy a különleges élőhelyeket, mint a barlangi jegeket, vagy melegforrásokat. Jól bizonyítja a kutatások buktatóit az a tény, hogy egy, a Baradlából leírt endemikus algafajról, a Baradlai speluncaecoláról a későbbi kutatások kiderítették, nem élőlény, hanem lublinitkristály.
Barlangjaink belsejéből esetenként zuzmók is előkerülnek. A gombák és baktériumok nagyrészt, mint felszíni szennyeződések jutnak a mélybe, s az ottani szerves törmelékek lebontásában vesznek részt. A hazánkban igen magas szintre emelkedett barlangbiológiai kutatások az elmúlt több mint száz évben feltárták barlangjaink legfontosabb növény- és állattani sajátosságait, különleges bennszülött élőlényeit, de aggódva kell észrevennünk, hogy az utóbbi 10-15 évben nagyon leszűkült a barlangokkal foglalkozó biológusok száma és lelkesedése, így ma már nem lépéselőnyben, hanem inkább hátrányban vagyunk a szpeleológia legtudományosabb ágában, a bioszpeológiában.

MAGYARORSZÁG JELENTŐS BARLANGJAI

MAGYARORSZÁG LEGHOSSZABB ÉS LEGMÉLYEBB BARLANGJAI(1981. DECEMBER 31.)

1. Baradla-Domica-barlangrendszer	kb. 25 000 m Aggteleki-karszt
2. Béke-barlang	8 743 m Aggteleki-karszt
3. Mátyás-hegyi-barlang	4 200 m Budai-hegység
4. Ferenc-hegyi-barlang	4 000 m Budai-hegység
5. Pál-völgyi-barlang	kb. 3 000 m Budai-hegység
6. Szabadság-barlang	2 717 m Aggteleki-karszt
7. Létrási Vizes-barlang	kb. 2 300 m Bükk
8. Bolhási-víznyelőbarlang	kb. 2 200 m Bükk
9. Alba Regia-barlang	2 060 m Bakony
10. Solymári Ördög-lyuk	kb. 2 000 m Budai-hegység

1. Vecsem-bükki-zsomboly	245 m Aggteleki-karszt
2. István-lápai-barlang	240 m Bükk
3. Alba Regia-barlang	198 m Bakony
4. Létrás-tetői-barlang	166 m Bükk
5. Fekete-barlang	153 m Bükk
6. Meteor-barlang	150 m Aggteleki-karszt
7. Borókás 4. sz. víznyelőbarlang	140 m Bükk
8. Pénz-pataki-víznyelőbarlang	139 m Bükk
9. Bányász-barlang	130 m Bükk
10. Jubileumi-zsomboly	121 m Bakony

AZ AGGTELEKI KARSZT

Az Aggteleki-karszt hazánk legjellegzetesebb s talán legnevezetesebb karsztvidéke. Nemzeti Park, az ország legnagyobb barlangjának, a Baradla-Domica-barlangrendszernek a hordozója. A mintegy 1200 km2 terület természetes határa nyugaton a Sajó völgye, északon a Csermosnya, illetve Torna-patak völgye, keleten és délkeleten a Bódva völgye. Az így körülhatárolt területnek csak egyharmada karsztos térszín, mintegy fele Szlovákia területére esik, s az országhatár a barlangokat, karsztvízrendszereket is kettémetszi. Több jellegzetes tájegységre bomlik: 1. a Szilicei-fennsík és magyarországi folytatása a Haragistya, valamint a Nagy-oldal karsztfennsíkja; 2. a tornai Alsó-hegy; 3. a Galyaság, melynek része az Aggteleki-fennsík is. Tágabb környezetébe sorolják a szerkezetileg elkülönülő, de az előbbiekkel azonos felszínfejlődésen keresztülment Rudabánya-szentandrási-hegyvonulatot és a kapcsolódó fedett karsztos dombvidéket.
A karsztos terület triász homokkő, agyagpala s leginkább mészkősorozatból épül fel. A dolomit a mészkőhöz viszonyítva csak alárendelt mennyiségben fordul elő. A triász kori felgyűrődött rétegek a tengerfenékről többször felszínre kerülve lepusztultak, majd ismét üledékkel borítódtak. A mai felszín kialakulása a miocénba vezethető vissza, amikor a már karsztosodott felszínt a legtöbb területen beborította a változatos felépítésű vulkáni tufa, tufit. Az alacsonyabb térszínt a pannon elején lefedte a beltó északi öblözetének agyagos-lignites, illetve kavicsos, homokos üledéke. A két térszín, az alacsony és a magas, egységes hullámos dombsági tájjá alakult. A pliocén végén, majd a pleisztocénban megindult alföldi süllyedés hatására a Sajó, a Bódva és a Hernád folyók erőteljesen bevágódtak, s megkezdődött a fedett területek lepusztulása, a mai karsztos formakincs (karsztos völgyek, fennsíkok, töbrök, barlangok) kialakulása. E folyamat napjainkban is tart, de számos ma ismert üreg már az egykori karsztvízszint fölé kerülve szárazzá vált, részben feltöltődött, pusztul.
A karsztterület vizei csaknem kivétel nélkül a Bódva, míg az attól délre fekvő fedett karsztok vízfolyásai a Sajó felé tartanak.
Az Aggteleki-karszt a nagy patakos barlangrendszerek területe, s az eddigi kutatások nyomán a magyarországi részen mintegy 150 barlangot lehetett feltárni.

AZ AGGTELEKI BARADLA-DOMICA BARLANGRENDSZER

Az Aggteleki-cseppkőbarlang, vagy ahogyan a vidék népe nevezi: a Baradla-barlang Magyarország legnagyobb és leglátványosabb barlangrendszere. Járatainak eddig feltérképezett hosszúsága ugyan "csak" 25 km, s így a barlangok hivatalos hosszúsági ranglistáján ma már több külföldi barlang is megelőzi, rendkívüli üregméretei és páratlan gazdagságú színes cseppkővilága alapján azonban mégis az egész Föld egyik legnevezetesebb barlangjának számít. Számos sziklacsarnok mennyezetmagassága az 50 m-t is megközelíti, több olyan terme van, amelyek 200 m-nél hosszabbak. Nagy templomokat és tornyokat, 15-18 emeletes lakóháztömböket lehetne boltozata alatt elrejteni. A legnagyobb légköbtartalmú baradlai termek közül érdemes kiemelni a 800 ezer köbméteres Libanon-csarnokot és a kb. 440 ezer köbméteres jósvafői Óriások-termét. Az előbbiben egyidejűleg kb. 60 ezer, az utóbbiban pedig kb. 56 ezer ember részére lehetne kényelmes ülőhelyeket kiképezni. Az Óriások-termének a körbesétálása még megállások nélkül is negyed órát vesz igénybe. Annyi vörös színű, rózsaszín és narancssárga kristályos cseppkőképződmény pedig, mint a Baradlából, tudomásunk szerint egyetlen más barlangból sem ismert.

A BARADLA MEGISMERÉSÉNEK TÖRTÉNETE

A Baradla-barlang neve nagyon régi keletű. Maga a tulajdonnév, amely egyben az aggteleki ősi bejárati nyílás fölötti sziklahegynek is neve, valószínűleg szlovák eredetű. A szlovák nyelvben ugyanis a "bradlo" (többes számban bradla) szó sziklaszirtet, meredek sziklás hegyet jelent. Ez földrajzi névként Szlovákiában több helyen is előfordul. Pozsony közelében pl. a szlovákok egyik nemzeti hősét temették el a sziklás "Bradlo-dombon". Nyilvánvaló, hogy a bradlo szóból lett Baradla titulus eredetileg Aggteleken is a messziről szembeszökő sziklaszirtet, a Baradla-tetőt jelölte, és arról szállt át a tövében nyíló barlangra.
A Baradlát sohasem kellett mesterséges kutatások segítségével feltárni, s így felfedezni. Bejárata, amelyet már az őskori ember is ismert, a régi idők óta utat nyitott a hosszú föld alatti folyosók felé. Csupán be kellett járni és így megismerni a barlangot. Hogy pedig a teljes feltárása ennek ellenére is szinte napjainkig tart, a barlangrendszer rendkívüli mérete az oka. Ha ugyanis a már ismert valamennyi barlangrészt maradéktalanul be akarjuk járni, a közlekedést könnyítő és gyorsító fő-ági utak ellenére is, legalább öt teljes napra van szükségünk.
Az Aggteleki-barlangról írott legrégibb tudósítást Bél Mátyás hatalmas latin nyelv? m?ve, a Notitia Hungariae novae historico geographico 1742-ben megjelent IV. kötete tartalmazza. Korabinsky földrajzi lexikona (Pozsony, 1786) viszont már azt említi, hogy két angol földrajztudós állítólag három napot töltött bent a barlangban anélkül, hogy a végére akadtak volna. Ezt megelőzően pedig egy névtelenségbe rejtőzőtt szerző írt az Ungarisches Magazin 1781-es évfolyamában tudósítást barlangunkról. Szerinte odabent óraszámra lehet előremenni. Már tud a Baradla ún. kerékvágásairól is. Ezek a Fekete-teremben ma már nem látható szekérnyomok állítólag a talajban akkor még jól kivehetők és félreismerhetetlenek voltak. Belőlük arra következtet, hogy a barlang bejárata valamikor nagyobb volt. Beszéli, hogy a patakba gyakran engedtek be kacsákat, és hogy ezek csak egy óra járásnyira kerültek ismét elő. Érdekes, hogy szerinte a cseppkövet az ottani vidéken a szarvasmarha betegségeinek gyógyítására használták, de nem tudta, hogy milyen eredménnyel.
A Baradla első részletesebb ismertetését Towson Róbert angol utazó adta közre 1797-ben.
Ebben az időben egyébként az Aggteleki-barlangnak már olyan sok látogatója volt, hogy széles körű hírnévnek örvendett nemcsak hazánkban, hanem szerte a világon. Mutatja ezt az a körülmény is, hogy már 1794-ben bányamérnök által készített szabatos alaprajzi térkép is készült róla. Ez volt a Sartory József-féle nevezetes térkép, amely nemcsak a mi Baradlánk első pontos rajza, hanem az egész világ addig ismert legelső, mérnök által szerkesztett barlangtérképe. Sartory József 1794. április 28-án mérte fel a barlang már akkor is ismert és rendszeresen látogatott járatait, egészen a Vaskapuig. Térképe - amely csak kézi rajzos egyetlen másolati példányban maradt ránk - a barlang Fő-ágából 1740 m-t, a mellékágakból pedig 430 m-t tüntet fel.
Meg kell állapítanunk, hogy a térkép igen gondos munkával készült, és pontossága mindenben megfelel keletkezési kora e tekintetben elérhető szabatossági követelményeinek. Kár, hogy nyomdai sokszorosításban nem került publikálásra, mert így hosszú időre könnyen feledésbe merült. Történt ez annál is inkább, mert Raisz Keresztély, aki hét évvel később újból felmérte a barlangot, egyetlen szóval sem tett kiadott munkájában említést elődje általa jól ismert térképéről. Raisz 1807-ben német nyelven megjelent munkája és térképe egyébként ugyancsak a Vaskapuig mutatja be a barlangot, 1740 m hosszúságban. Itt a nagy víz útját állta, és mivel övig vízbe esett, felhagyott a további kutatásokkal. A Baradla egyes részeit és cseppkőalakzatait elnevezte: részben a már meglévő népies hagyományneveket használta fel, részben a Sartory-féle anyagra támaszkodott, végül pedig maga is kitalált új elnevezéseket.
Megfigyelte a denevéreket, látott békákat, megmérte a levegő hőmérsékletét, és azt 9 ^oR-nek találta.
Szerinte a barlangot a tűz hozta létre. Ezt írja: "...sokkal inkább hiszem, hogy a kivájás hatóerejét a tűznek kell tulajdonítani, és hogy ezek a barlangok és mélyedések egykoron megannyi égő kráterek voltak. Ezeknek az üregeknek a keletkezését a következőképpen képzelem: a föld alatti tüzek égetett mésszé pörkölték a mészkövet, amelyből a hegy áll; egy heves kitörés utat nyitott a földfelszíni vizeknek a belső tűzfészekhez: feloldotta a már így is égetett meszet, elmosta és kiszállította magával, úgyhogy a hegygerincnek csak a külső kérge maradt állva, mint boltozat." Különös nézetét a barlangban található fekete, mangános kéregbevonatú kavicsokkal is igyekszik alátámasztani, amelyek szerinte "a föld alatti tűzben pörkölődtek kormossá".
A barlang történetében legnagyobb fontosságú esemény Vass Imre Gömör megyei főmérnök felfedezése volt. Vass már 1821-ben megpróbált áthatolni a Vaskapun, azonban a magas vízállás ebben meggátolta, és meg kellett elégednie azzal a megjegyzéssel, amelyet az oldalfalra írt: "1821-ben eddig és nem tovább Vass Imre". További kísérletéről így ír: "Az 1822-igi, 1823-iki, 1824-iki szüntelen tartó szárazság azon reménységet gerjesztvén fel bennem, hogy a tó talán meglábolhatóvá lett, s a barlang beljebbi rejtekeibe juthatnék, s azoknak felfedezésével a barlangot nevezetesebbé, s hazámnak ebbeli ritkaságát a külföld előtt nagyobb figyelemre méltóbbá tehetném: ily édes reménytől lelkesíttetve a beljebbi vizsgálódáshoz készültem, s végre az 1825-ik esztendő Sz. István hava "augusztus" első napján általvergődtem a Vaskapunak kelepcés vermein egészen a tóig, - mely öröm lepte meg keblemet! - ott a vizet elapadva, s annak sarát átgázolhatónak lenni találtam..."
Így jutott Vass az "új barlangba", amelyet azután egészen a Színpadig bejárt. A Baradla életében korszakalkotó vállalkozása után Vass Imre felmérte a barlangot. Teljesítménye előtt ma is tisztelettel kell meghajolnunk, mert a Baradla bejárása, bár veszélytelen, még ma is fárasztó. Gondoljuk el, hogy ez a hatalmas barlang akkor még a maga őseredeti érintetlenségében volt, sem utak sem korlátok, sem hidak nem könnyítették meg a járást. Azonkívül csak egy bejárata volt, úgyhogy az egész hosszát oda-vissza meg kellett tenni. Vegyük még hozzá a száz év előtti világítási lehetőségeket, és akkor tisztán fogjuk látni, hogy milyen nehéz feladatra vállalkozott Vass Imre. Írásából nem tűnik ki, hogy mennyi ideig dolgozott, annyit azonban tudunk, hogy csónakot kellett ott bent építenie a közlekedéshez, és sokszor napokat töltött a barlangban, még ott is aludt, ami a Baradla alacsony hőmérséklete és nedves levegője miatt bizony egészségtelen dolog lehetett.
Az újabb kutatási eredmények alapján ma már tudjuk, hogy a barlang Vaskapun túli belső szakaszait a történelem előtti (bükki, hallstatti) és a tatárjárás korabeli emberek is ismerték és járták. Ez a tény azonban mit sem von le Vass felfedezésének nagyszerűségéből, aki munkájáról könyvet is írt, és térképet készített, amelyek 1831-ben jelentek meg. Ezekre az alkotásokra ma is büszkék lehetünk, mert nemcsak itthon, hanem külföldön is nagy elismerést arattak pontos leírásai és szakszerű értelmezései.
Vass Imre munkája után majdnem száz évig a barlang ismert hosszúsága változatlan maradt, semmiféle új üreget vagy ágat nem fedeztek fel. Az 1880-ig terjedő időt a barlang leromlási korszakának lehetne nevezni. A barlang az aggteleki közbirtokosság tulajdona volt, amely bérbe adta. A bérlők természetesen a minél nagyobb haszon érdekében csúnyán kizsákmányolták mind a vendégeket, mind a barlangot. Feljegyzések szerint hosszú rudakkal törték a legszebb cseppköveket, hogy a látogatóknak borsos áron emlékként árusíthassák.
Az akkori állapotok érzékeltetésére érdemes néhány sort felidézni Trattner és Károlyi Kassán megjelent 1847. évi "Nemzeti Kalendáriom"-ából. A magát meg nem nevező szerző többek között az alábbiakban számol be aggteleki föld alatti kirándulásának tapasztalatairól: "Ezen csepegő kővel nagy mértékben bíró üregeken által, tördeltük itt 's ott a' lefüggő kőcsapokat, mellyek közönségesen töredékenyek' a' vékonyabbakat szabadon lehet kézzel is tördelni, sőt a' vastagabbakat is egy kis megszorított erővel' más darab kő segedelmével pedig a' legvastagabbakat is meg lehet csonkítani. Mennél nemesebb, tisztább azonban a' csepegő kő, annál keményebb összveállású. A' barnásabb színű darabokból könnyen lehet törni, de vagynak imitt amott czukor fehérségű oszlopok, mellyekből ha ki törni akar, sem erejét, sem béketűrését ne sajnálja."
Ebben az időben a fáklyák füstje a régi, leginkább látogatott barlangrészeket teljesen, helyrehozhatatlanul bekormozta. Már Vass Imr e leírásából is tudjuk, hogy a barlang látogatói "a megfulladásig sűrű füstöt gyakorta szoktak benne árasztani". Ezek az állapotok, amelyek az idők folyamán még tovább fajultak, indították meg végül is azt a mozgalmat, amely 1881-ben a barlangnak a Magyar Kárpát Egyesület kezelésébe való jutását eredményezte.
Ebben az időszakban végezte Nyáry Jenő híres régészeti ásatásait (1876-1877), és ebben a korban jelentek meg Schmidl Adolf és Hunfalvy János tanulmányai is.
A magyar orvosok és természetvizsgálók 1867-ben tartott vándorgyűlésük alkalmával a barlangot meglátogatták. Erre az alkalomra készült el Hunfalvy János szerkesztésében
"Gömör és Kishont törvényesen egyesült vármegyének leírása" (1867), amelyben Hunfalvy barlangismertetése a múlt század legjobb magyar nyelvű Baradla leírása.
Az ezt követő időszak legnevezetesebb kutatástörténeti fejleménye volt, hogy Münnich Kálmán iglói bányamérnök 1886-ban 80 munkanap alatt (140 kg petróleum és 69 kg gyertya elfogyasztásával) felmérte és térképezte a barlangot, majd a következő évben a "Nehéz-út" nevű szakasz kikerülésével új átjárót ásatott (Münnich-út), tovább tágította a Vaskaput. Több helyen lépcsőket építettek, sőt megkezdték az új, ún. Vörös-tói-bejárat áttörését is, amely végül is 1890. március 15-re készült el.
A Baradla ismert hosszát újból csak Kaffka Péter kutatásai növelték, aki 1922. augusztusában felfedezte a Fő-ág folytatását a Színpadteremnél. Az 500 m hosszú új ág végébe - annak feltérképezése után - mesterséges bejárati tárót építtetett ki, amely 1928-tól kezdve lehetővé tette a Baradla Fő-ágának útismétlés nélküli teljes végigjárását Aggtelektől Jósvafőig.
Ebben az időszakban egyébként a teljes Baradla-rendszer szlovákiai szakaszaiból még csak a kis Ördög-lyuk- és az ugyancsak kicsiny Öreg-Domica-barlang volt ismeretes 150, illetve 60 m hosszúságban. Érdekes, hogy ezekről a különálló kis üregekről, noha elég távol estek a Baradla ismert járataitól, már 1801-ben is úgy nyilatkozott Bartolomaeides László ochtinai káplán, hogy azok összefüggenek a Baradla-tető alatti aggteleki nagy barlanggal. De hasonló nézeteket vallottak a későbbi kutatók is, főleg Vass Imre, Hunfalvy János, Nyáry Jenő, Siegmeth Károly, Münnich Kálmán és mások. Egyikük sem kísérelte meg azonban, hogy át is jusson azokon a szifonokon, amelyek az ismert barlangszakaszok felől útját állották az akkor még ismeretlen nagy Domica-barlang bejárásának. De nem jutottak tovább az Ördög-lyukban folyó Styx-patak mentén sem. Csak az első világháború után történt nagy előrelépés, amikor néhány csehországi cserkész 1926. augusztus 28-án ellátogatott a magyar határ mentén fekvő Hosszúszóra is, és közülük ketten, J. Majkó és R. Svoboda határőrök társaságában megtekintették az Ördög-lyuk- és az Öreg-Domica-barlangot is. Az utóbbiban, egy kürtőben végződő új oldalágat találtak. Felszerelés hiányában azonban nem tudtak benne továbbhaladni, és így a kutatást elhalasztották. A kürtő titkát végül is Jan Majkó fedte fel 1926. október 2-án. Kötélen leereszkedve a ma Felfedező-folyosó néven ismert járatba jutott, ahonnan a Domica-patak föld alatti folyása mentén a barlang legnagyobb terméig hatolt. Ezt a termet a felfedező tiszteletére később Majkó-dómnak nevezték el.
Jan Majkó ezt követően Pochyly, Valkó és Zsák nevű társaival átkutatta a Domica egész ma ismert területét. Még ugyanezen év november 29-én az Ördög-lyuk-barlang ismert részein kiindulva, a Paragrafus elnevezésű, igen szűk járaton át felfedezte a Sztalagmitos-dómot. Az Ördög-lyuknak a Domicával való összeköttetését a Styx folyása mentén, a Szűz-folyosón keresztül Majkó 1929. április 3-án járta be először. Megkísérelt átjutni a Styx szifonjain az Aggteleki-barlangba is, ez azonban nem sikerült neki.
Ugyanebben az időszakban nálunk a barlang tudományos kutatásának vonalán jelentős eredmények születtek. Dudich Endre 1929-ben és 1930-ban tudományos alapossággal dolgozta fel a barlang természetrajzi sajátosságait, elsősorban ismeretlen élővilágát. Munkáját még máig is a barlang egyik legalaposabb tudományos monográfiájának kell tekinteni.
Ezt követően a Baradla feltáró kutatása is újabb lendületet vett. A BETE barlangkutatóinak (Kessler Hubert, Sandrik József) 1932. augusztus 21-én sikerült átjutniuk a Styx-patak alacsony mennyezetű szifonos folyosóján a barlang szlovákiai (Domica) szakaszaiba, amivel kézzelfoghatóan beigazolták, hogy a már korábban is a Baradlához tartozónak vélt Domica valóban a Baradla-barlang egyik szervesen hozzátartozó ága. Ugyanennek az évnek augusztus 23. napján pedig Jaskó S., Pálffy Gy., Sandrik J. és Stokker J. felfedezték a barlang másik oldalágának, a Retek-ágnak a Ravasz-lyuk-víznyelők felé vezető, mintegy ezer méter hosszú, addig ismeretlen folytatását. A BETE barlangkutatói a barlang egyik keskeny, de hosszú mellékágának, a Törökmecset-ágnak a bejárásával és felmérésével is eredményesen növelték az ismert szakaszok hosszúságát. Kutatásokat végeztek még az Oszlopok-csarnoka ágának Labirintus nevű végződésénél, valamint az egész barlangrendszer alatt feltételezett alsóbb szintű, aktív barlangfolyosó irányába is; ezek a munkák azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.
A Baradla kutatásában a felszabadulás utáni korszak tobábbi jelentős előrelépéseket eredményezett. Révész Lajos és Margitics János 1947-ben felfedezte az Óriások-terme feletti Meseországot, majd Dancza János egy kis oldalágat tár fel. Jakucs László a Meseország folytatásában feltárja a Karácsony-termet, és a Kis-Baradla víznyelőjétől kiindulva Aggteleken egy új bejáratot nyit a barlang labirintus részébe. 1952. februárjában végezte el Jakucs László nevezetes fluoreszceinos vízfestését a Baradla Vaskapu-szorosának víznyelőjénél, ami világossá tette, hogy létezik egy másik, addig nem tudott aggteleki barlangi vízhálózat is. Ez volt hazánkban az első eredményes vízfestés föld alatti vízfolyásrendszerek ismeretlen kapcsolatainak kinyomozására, s ennek lett következménye még ugyanazon év augusztusában a Béke-barlang felfedezése is.
Jakucs László hatolt be elsőként a Baradla Alsó-barlangjába is, mégpedig nem a már ismert barlangrészekből kiindulva, hanem a jósvafői Forrás-völgy irányából, miután 1957. januárjában eredményesen feltárták a Jósva-forrás árvízi feltörésének krátertölcsérét. A szifonokkal tűzdelt Alsó-barlangban azóta sok könnyűbúvár-expedíció végzett eredményes feltáró munkát.

A BARLANG ARCULATA ÉS KIALAKULÁSA

A Baradla geológus szemmel nézve nem más, mint egy összetett föld alatti folyóvölgyrendszer, amely a felszíni vízfolyásokhoz hasonlóan egy tágas tengely helyzetű fő-ágból és az abba beletorkolló kevésbé tágas oldalsó mellékágakból tevődik össze. Keletkezésmódját és működésének funkcióját tekintve egy nagyméretű természetes vízlevezető kanálisrendszer, amely a barlangot magába foglaló mészkőfennsík belsejében összeszivárgó karsztvizeket, továbbá az aggteleki mészkőfennsíktól délre elterülő agyagos-kavicsos dombhátakról eredő időszaki áradmánypatakok víztömegeit csapolja le a környék legmélyebb fekvésű völgytalpához, a helyi erózióbázisnak számító Jósva-völgybe. A Baradla mintegy 22 km2-nyi vízgyűjtő területének egyik fele tehát maga a karsztos mészkőhegység, a barlang kifejlődése szempontjából sokkal fontosabb másik fele pedig a karsztvidék nemkarsztos geológiai előtere. A barlangrendszer Fő-ága és mellékágai következésképpen azoknak a felszíni patakvölgyeknek a felszín alattivá vált folytatásai, amelyek az Aggteleki-vonulat déli peremvonalánál látszatra véget érnek, illetve amelyek ott víznyelő lyukakba torkollanak. A víznyelőkben elvégződő völgyek mindegyikéhez egy-egy barlangfolyosó csatlakozik a mélyben. Egyetlen víznyelő sem alakulhatott volna ki mélybeli barlangi folytatás hiányában. Természetesen az egymást feltételező kölcsönös összefüggés megfordítva is érvényes, azaz a Baradla mindegyik ágához a felszínen jelenleg is aktív vagy hajdan aktív víznyelőnek és felszíni lefutású, nemkarsztos térszínen kifejlődött vízgyűjtő völgyrendszernek kell tartoznia. Az egyes víznyelők és a hozzájuk tartozó barlangágak pontos összetartozását ma már jól ismerjük, vízfestéses vizsgá latokkal az ilyen összefüggéseket pontosan ki lehet mutatni az olyan esetekben is, amikor az összekötő szakasz az ember számára járhatatlan.
A Baradla Fő-ága kb. hét kilométer hosszú. Az aggteleki természetes főbejáratnál, illetve az Acheron-víznyelőnél kezdődik, és a jósvafői mesterséges kijáratnál végződik. Kényelmesen végigjárható gigászi sziklaalagút. Azokon a szakaszokon, ahol az eredeti barlangfolyosót utólagos sziklaomlások nem változtatták el, átlagos folyosószélessége kb. 10,5 m, magassága pedig 7-8 m. Vannak természetesen a Fő-ágban e fenti középértéktől nagyon eltérő folyosó- és teremszakaszok is. Például a Vaskapu előtti szakaszban a folyosómagasság az 50 m-t is megközelíti, míg a járatszélesség helyenként (pl. Óriások-terme, Pisai ferde torony terme stb.) a 60 m-t is eléri.
A mellékágak folyosói általában kisebb szélességűek. Jakucs László kutatásai bizonyították be, hogy a barlangi mederfolyosók szélessége és az ághoz tartozó nemkarsztos felszíni vízgyűjtő terület nagysága között egyenes arányú összefüggés áll fenn.
A Baradla jelentősebb elsődleges, azaz közvetlenül a Fő-ágba torkolló mellékágai - nagyságrendi sorrendben - a következők:
1. Domica-barlang (elágazásaival együtt kb. 7000 m). Lényegében a Styx-patak országhatáron túli elhagyott és még ma is aktív vízfolyású mederfolyosói alkotják. A Styx fő felszíni víztáplálói az Ördög-lyuk-víznyelő (a domicai Szűz-folyosó nyelője); a Büdös-tói-víznyelő (a domicai Büdös-tói-ág nyelője); a Domica bejárati víznyelője (a domicai Labirintus nyelője); valamint a ma már száraz Domica-lyuk (a domicai Felfedező-ág víznyelője). A domicai Styx-ág - a mellékpatakjaival való egyesülés utáni szakaszokban - kb. hat méteres átlagszélességű erózió véste barlangjárat. A Csernai-tói-víznyelő és a Kis-Baradla-víznyelő (a Rubikon-ágon keresztül) lényegében ugyancsak a Styx-patakot táplálják, de annak a legvégső szakaszához torkollanak az országhatáron belüli "Magyar Domicában".
2. A Retek-ág (alágaival együtt 2748 m). Tápláló víznyelői a Nagy-Ravasz-lyuk és a Kis-Ravasz-lyuk. A Retek-ág átlagos folyosószélessége 3-4 m. Az ág felső szakaszain nagy magasságú termek és járatok vannak, amelyek az alsó, de különösen a Retek-ág középső szakaszain hiányoznak. Emiatt gondoljuk azt, hogy a barlangág középső és alsó szakaszának van valahol egy még ismeretlen felső ága, amely az ismert alacsony járatoktól elkülönült nyomvonalon halad. Az ág nevét sok retek formájú cseppkövéről nyerte.
3. Törökmecset-ág (alágaival együtt 1126 m). Víznyelője a Zombor-lyuk (népiesen Zsomboly), valamint az Aggteleki-tó fenekén lévő, ma eltömődött állapotban lévő víznyelő. Az ág nagyon szűk méretű folyosó, átlagos szélessége mintegy 60-70 cm.
4. Az Oszlopok-csarnoka-ág a Labirintussal (ágazataival együtt 720 m). Részben ősi, inaktívvá vált Styx-meder, részben a Kis-Baradla víznyelője által kimosott üregrendszer. Létrehozó patakja egyébként ma a 172 m hosszú Rubikon-ágon jut a Styxbe.
5. A Denevér-ág (338 m hosszú). Tulajdonképpen az ősi Acheron-nyelőhöz tartozó felső szintű elhalt vízjárású teraszág. Benne őskori településeket tártak fel az ásatások.
6. A Róka-barlang (318 m hosszú) elhalt ősi patakmeder, amelynek eredeti hidrológiai funkciója, illetve az esetlegesen hozzá kapcsolódó ősi víznyelő helye ma még nincsen megnyugtatóan tisztázva.
7. A Vörös-tói-ág 260 m hosszú. Ebbe az eredetileg rövidebb, keskeny oldalfolyosóba torkollik a Baradla mesterségesen kihajtott Vörös-tói-bejáratának lépcsős lejtaknája.
8. Az Arany utca oldalág (hosszúsága 200 m). Inaktív, elhalt patakjárat a barlangrendszer Vörös-tó környéki szakaszán. Átlagos folyosószélessége 2-3 m. Barlangfejlődéstani szerepe ma még hipotetikus. A barlangrendszer további mellékágai 200 m-nél rövidebbek, s vízrajzi és barlangtani szerepük alárendelt.
A Baradla talaját legtöbb helyen főként kvarc anyagú homok- és kavicshordalék, másutt finomabb szemű, vízből ülepedett iszap, illetve barna agyag képezi. Az eredeti sziklafenék csak néhány rövidebb szakaszon látható, például a jósvafői túraútvonal egyes részein.
A barlangban az év legnagyobb részében nem találunk átfolyó patakvizet. A rövid folyosószakaszokon itt-ott folyó kisebb vízerecskéket is hamarosan elnyeli a barlang valamelyik víznyelője. Még legállandóbb jellegű vízfolyások a Domicában és a Retek-ágban vannak, de ezek vízhozama is rendkívül csekély. A kőzet réshálózatán alászivárgott vizeket napjainkban jórészt a Baradla alatt kialakult mélyebb szintű alsó-barlangi folyosó gyűjti össze és vezeti el a forrásokig. Árvizek alkalmával azonban a tágas víznyelők a felszínről nagy tömegű áradmányvizet vezetnek a barlangba. A megnövekedett vízmennyiséget a szűk, fejletlen belső víznyelők nem tudják maradéktalanul az Alsó-barlangba vezetni, a patak tehát ezekben a periódusokban végigfolyik a Fő-ágon. Ilyenkor vize az Óriások-terme alatti hatalmas alsó-barlangi nyelőben tűnik el. Ez a víznyelő még a nagy áradások víztömegeit is képes elvezetni. A Baradla ismeretes történelmében csak egyetlenegyszer, 1955. augusztusában fordult elő akkora méretű barlangi árvíz, hogy még az Óriások-termének nyelője is felmondta a szolgálatot. A megduzzadt, visszatorlódott víztömeg egészen a jósvafői szakasz Vetődéses-termében lévő régi víznyelőig elfolyt, elárasztotta az Óriások-termét, a Színpadot és a Kaffka-termet is.
A barlangfolyosók kifejezetten ovális keresztmetszete, a mennyezet közelében kifejlődött, úgynevezett mennyezeti medrek, a rengeteg patakhordalék meggyőzően bizonyítja, hogy a barlangrendszer föld alatti vízfolyások eróziós hatásának köszönheti keletkezését. Mielőtt azonban a vízfolyások a föld alá jutottak volna, a mészkőben levő repedéseknek és a réteglapok menti hézagoknak kellett a szivárgó víz korróziója útján kiszélesedniük. A barlangi patak hordaléka és a kitöltés anyagának összetétele és elhelyezkedése után ítélve, a barlang fejlődésében három eróziós és három akkumulációs időszak játszódott le. Ahányszor az összegyülemlett barlangi kavics és agyag felszorította a patak vizét a mennyezetig, az ott mindig új medret mosott ki magának. Szépen bizonyítható ez például a Domicában, ahol az első eróziós fázisban a Styx a mai Száraz-folyosón, az Indiai pagodák és a Misztérium-dómján át a Majkó-, a Gótikus-dómba és a Kincses-kamrába folyt. Továbbá átjutott a Virágos-kertbe, ahol aztán elvész a nyoma a törmelék alatt.
A második eróziós fázis idején a Styx már elhagyta a Száraz-folyosót, és mélyebb szintben a Szűz-folyosón keresztül talált új utat. Innen folyt tovább a ma ismert szakaszokon keresztül a magyarországi szakaszba. A Styx alsóbb, fiatalabb mederrendszere tehát teljes hosszában, a régi, magasabban fekvő rendszer azonban csak részleteiben ismeretes.
A Domica bejárata közelében levő termek és folyosók a Domica-patak eróziója útján oly módon keletkeztek, hogy a patak a mai bejárat közelében tört magának utat a mészkőhegy belsejébe. A régebbi fejlődési szakaszban az Őserdőn, Koncert-termen, a Pálma-ligeten és az Indiai pagodák-termén át folyt a Styxbe. Oldalágai képezték ki a Bejárati-folyosót a Majkó-dómig. A fiatalabb eróziós fázisban - és ma is - a Domica-patak már a Felfedező-folyosón át folyik a Majkó-dómba, ahol a Styxbe torkollik.
Amint látjuk, a Domicában csak két szint fejlődött ki, közöttük a magasságkülönbség nem több mint 10-14 m. A fiatalabb fejlődési szakaszban keletkezett folyosók általában alacsonyabbak. A Baradlában viszont már legalább három emeletet lehet világosan megkülönböztetni, helyenként még több szint is kimutatható. Ilyen felső emeleti barlangszakaszok nálunk pl. a Münnich-úti felső járat (kb. 600 m), a Szultán pamlaga-ág (180 m), a Meseország a Karácsony-barlanggal stb.
A föld alatti vízfolyások eróziós munkájától függetlenül, az üregek omlással történő tágulása ma is folyamatban van. A leomlott kőzetanyagot azonban a föld alatti vízfolyás nagyrészt feloldja vagy felaprózza, és elszállítja.
A barlangüregek eróziós kifejlődése, vagy a kész üregből a kitöltés eróziós úton való eltávolítása után mindannyiszor erőteljes cseppkőképződés indult meg. A legrégibb cseppkőképződmények még az első fe ltöltődés utáni időből maradtak meg. Jellemzőjük, hogy erősen mállottak, újabb feltöltés és eróziós időszakok romboló nyomait viselik. A mai legszebb és legnagyobb cseppkőképződmények a harmadik eróziós fázis idejéből származnak.
A barlangi medvék csontmaradványai mind a Denevér-ágban, mind pedig a domicai Száraz-folyosó kavicskitöltésében arról tanúskodnak, hogy a barlang fejlődésében a legrégibb kitöltődési időszak is már pleisztocén kori. A barlang bizonyos részeinek pliocénbeli keletkezésére azonban eddig nem találtak kellő bizonyítékot. Ezen az alapon tehát a barlangrendszert kb. másfél-kétmillió évesnek tartjuk.
A barlang levegőjének hőmérséklete télen-nyáron egyforma, általában 10,5-11 ^oC körüli. A téli hideg és a nyári meleg ingadozásait csak a bejáratokhoz legközelebb eső termekben lehet észlelni, ahol több fokot is kitehet a hőmérséklet évi ingadozása. Az aggteleki bejáratnál télen erően befelé húzó légáramlás a Fekete-teremig szokta lehűteni a levegőt. 1954 januárjában pl. az aggteleki szakasz Teknősbéka nevű cseppkőképződményénél - 2, a Csontházba vezető átjáró folyosóban pedig - 11 ^oC-ot mértünk. Ugyanakkor a külszíni hőmérséklet tartósan - 25 ^oC alatt állott. A Táncteremben azonban ekkor is 10,3 ^oC volt a hőmérséklet.
Az egész barlangrendszer hőmérséklete csak jeges árvizek alkalmával szokott rövidebb időre megváltozni. Hóolvadáskor a hideg áradmányvizek a belső szakaszok léghőmérsékletét is le tudják hűteni 4-6 ^oC-kal. Az áradásoktól eltekintve, a barlangi vizek hőmérséklete is állandó, általában 10-11 ^oC-os.
A Baradla levegőjének páratelítettsége állandó és rendkívül magas fokú. A levegő relatív nedvességtartalma 95-100 % között ingadozik, elsősorban a bejáratok távolságától és a barlangi vízfolyások, csepegések erősségétől függően. A barlangba bevitt ruhaneműk ennek következtében már néhány óra múlva nyirkosodnak. A nedvszívó anyagok pedig néhány nap alatt - nedvszívó képességük mértékében - telítődnek.
Mivel a magas páratartalom miatt a test felületének párolgása is megnehezül, a barlangi túrák, a hasonló nehézségi fokú felszíni túrákkal összehasonlítva, mindig nagyobb fáradtságérzetet keltenek az emberben.
A cseppkőbarlang huzatviszonyai is igen érdekesek. Jakucs László füstkísérletei azt mutatták, hogy a légcserélődés tempója elsősorban a barlangi és a külszíni hőmérséklet-különbségek nagyságának a függvénye. Hideg télben, amikor a külszín és a barlang hőmérséklete között közel 30 ^oC-os különbség is van, a füsttel erősen elárasztott Baradla levegője három nap múlva már ismét élvezhető volt, s egy hét múltán a füst utolsó kimutatható maradványai is eltűntek a barlangból. Tavasszal és őszi időben ugyanezekben a barlangrészekben hasonló mennyiségű füsttel végeztek kísérletet. A külszíni hőmérséklet akkor 10 ^oC körül volt. A barlangban még 16 nap múlva is erősen lehetett érezni és látni a füstöt, a teljes légtisztuláshoz pedig csaknem egy teljes hónapra volt szükség.

TÚRAÚTVONALAK A BARADLA-DOMICA

BARLANGRENDSZERBEN

A barlang különböző szakaszaiban nagy idegenforgalmi látványosságot jelentő túraútvonalakat alakítottak ki, kényelmes betonozott sétautakkal és pompás elektromos reflektorvilágítással. Az aggteleki középtúra keretébe és a Domica bejárásába még csónakutakat is beiktattak. A barlang belsejében már kb. hét kilométerre tehető a villanyvilágítással bemutatott részek összes hosszúsága. Ezeket az útvonalakat csak vázlatosan ismertetjük, hiszen a barlangról megjelent könyvekben és útikalauzokban közkézen forognak a részletes túraleírások.
Barlangtúra Aggteleken. Az aggteleki 50 m-es sziklafal tövében nyíló természetes barlangbejáraton indulunk el a föld alá. A bejárati lépcsősoron lefelé haladva előbb egy kupola boltozatú sziklaterembe jutunk, majd egy szűk, de rövid folyosószakaszon átsétálva, a Csontház kőtörmelékkel és barlangi agyaggal erősen feltöltött csarnokába érünk. A hely nevét arról a 13 épségben kiásott, zsugorított temetkezési móddal eltemetett történelem előtti csontmaradványról és kősírról nyerte, amelyeket a Nyáry-féle ásatások hoztak felszínre 1876-ban.
A Csontházból a kiépített út az Acheron-forráshoz vezet, amely egy nagy fekete, kormos mennyezetű és talajú sziklaüregben van. Cserépedények, csontok itt is nagy számban lelhetők a nedves, ragadós fekete agyagtalajban.
Áthaladva az Acheron medrének első hídján, jobbról hatalmas méretű sziklatömbökből álló, teremfelszakadás útján keletkezett barlangi omladékhegyet figyelhetünk meg. A néha ház nagyságú kőtömbök felületét vastagon lepi be a koromlerakódás. Az omladék keletkezése tehát már igen régi eredetű.
Rövidesen igen erősen kiszélesedik a barlang. Jobb kézre a tágas üregbe csaknem 70 m-re elláthatunk. Ide torkollik a Róka-barlang, amelyben a biológiai kutatólaboratórium működik. A betonúton maradva színes cseppkőképződményeket figyelhetünk meg, például a Teknősbékát, felette a szárnyait széttáró Sast és a két Fácánt, tőlük jobbra pedig a Szószéket.
A követett folyosó keskennyé, de magassá válik. Betonutunk mindkét oldalán patakvíz tükre csillog. A vízben időnként még láthatunk vakrákokat. A szép sziklasikátor rövidesen kitágul, s a betonút kétfelé ágazik. A bal oldali elágazás a Fekete-terembe vezet, mi azonban a vízpartot követjük, s alulról kerüljük meg a Fekete-termet. Ez az alsó Acheron-folyosó megkapó élményt nyújt. A patak víztükrén egészen sajátosan kétszereződnek meg a sziklaboltozat fantasztikus kulisszái.
Pár lépéssel tovább a Táncterem alsó végébe jutunk be, ahol az eddig követett Acheron medrébe bal oldalról a Styx-patak torkollik. A középtúra utasai itt alkalmanként csónakba szállva behajózzák a nagyszerű Barlangi-tavat. A tekintet több száz méterre kutatja a föld alatti tó fölé boruló cseppkőterhes tarka sziklaboltozat végét, balra pedig a Táncterem széles betonfenekű csarnokában gyönyörködhetünk. Ezernél több vendég kényelmes ülőfogadására alkalmas színházi csarnokot képeztek ki ezen a helyen a barlangi hangversenyek számára. A Táncterem ugyanis szinte egybeolvad a kissé magasabb helyzetű Hangversenyteremmel, amely különleges akusztikájáról ismert.
A Hangversenyteremben egyébként - mint azt az itt végzett régészeti kutatások feltárták - rendszeresen laktak a történelem előtti korok emberei. Cölöpházakat és cölöpökre épített ágyakat készítettek, és rendszeresen tüzeltek ebben a barlangszakaszban. Primitív cölöpkunyhóik oszlopainak szenesedett maradványait és a már kikorhadt oszlopok lyukait fel is tárták a régészek a barlang agyagtalajában, amely itt erősen kormos az elszenesedett növényi maradványoktól és hamutól. A feltárt tűzhelyeket megpörkölt, égett csontmaradványok tanúsítják a sok ezer éves lakomákat, sőt a Baradla lakóinak kannibalizmusát is.
A Hangversenyterem sztalagmitkolosszusai (Csiszolt oszlop, Őskohó) között elhaladva jutunk be a barlang egyik legnagyobb és legszabályosabb kupola boltozatú termébe, a Fekete-terembe, melynek cseppkőképződményei közül a legérdekesebb a Télapó és a 13 m magas, ugyanolyan átmérőjű Óriáscseppkő.
Mesterségesen tört, rövid folyosószakasz vezet át a színpadszerű panorámájú Tigris-terembe, melynek névadója a terem mennyezetén látható tigris formájú sziklaalakulat. A gazdag sztalagmitoszlopok közül kiemelkedik a Széchenyi-oszlop. Fekete, korom lepte felületére a frissebb, újabb vízszivárgások már vékony, fátyolszerűen áttetsző cseppkő leplet szőttek.
Alacsony, víz vájta folyosón haladunk tovább. Rövidesen azonban egy óriási csarnokba jutunk. A barlang cseppkövekben legdúsabb, talán legszebb terme áll előttünk, az évszázados őserdő vadonjára emlékeztető Oszlopok-csarnoka. A vaskos cseppkő törzsek rengetege annyira sűrű, hogy az üreg valódi nagyságát e csillogó kőcsodák erdejétől át sem tekinthetjük. A központi betonozott térség jobb oldalán az Aradi 13 vértanú emlékoszlopsora emelkedik. Számtalan vaskos, fekvő cseppkő oszlop vonja magára a tekintetet. Ezekről Raisz Keresztély még azt hitte, hogy az egykori látogatók döntötték halomra. A feltételezett vandalizmus láttán való sz omorkodásában "Palmira omladékai"-nak nevezte el a termet. Erről azonban itt szó sincsen. A folyamat természeti jelenség: e cseppkövek növekszenek, idővel leszakadnak vagy felborulnak, elpusztulnak, s romjaikon újabbak épülnek.
A vezető megüti a Jósnő sztalagmitját. Hosszan búgó, mély kondulása figyelmet érdemel. A képződmény aljában folytatódó cseppkőbekérgezés valamikor agyaghalmot vont be. Az agyagot a kemény kéreg alól idővel kimosták a vízfolyások, s helyén üreg, mélyen rezonáló természetes hangszekrény keletkezett.
Az Oszlopok-csarnokának felső részében is hatalmas cseppkő alakzatok nőttek. A karcsú Egri minaret tűnik legelőször szembe, mögötte pedig a jókora Szomorú-fűz. Elhagyjuk Egervár ostromát, majd letekintünk a szép panorámájú Kilátóból.
A Kilátótól meredek lépcsősoron ereszkedünk alá a Felszabadulás-ágba, ahol ugyan a barlang méretei kisebbekké válnak, a cseppkő díszek azonban dúsabban jelentkeznek, mint a már látott szakaszokban. Előbb a Tarpataki-vízesés köti le figyelmünket, majd a Tordai-hasadék. Ezután a Felszabadulás-ág Díszterme, illetve a túraútvonal legutolsó ürege, a Csipke-terem következik, amelynek finom csillogású mennyezeti cseppkő csapjai ékszerként ragyognak a rejtett reflektorfényben. Innen rövid robbantott tárón át érünk ki a felszínre.
Barlangi rövid túra Jósvafőn.A Baradla jósvafői bejárata egy mesterségesen tört vízszintes alagút, amely 122 m után torkollik bele a Baradla jósvafői Labirintusába. A föld alatti folyómeder egykori vízfolyási irányával szemközt haladunk, de egyelőre még nem találkozunk cseppkőképződményekkel. Az erősen réteges, agyagos, palás réteglapokkal változatos felépítésű, helyenként dolomitos kőzetben ugyanis a cseppkőképződés feltételei nincsenek biztosítva.
Utunk szerpentinezve kanyarog a különböző korú sziklaomlások termet kitöltő kőzethegyein.
A Vetődéses-terem sziklafalában hatalmas hegymozgás csúszási síkja, vetődése látszik, tövében pedig egy mély barlangi víznyelő. A Fekete-teremtől megváltozik a hegységet alkotó kőzet: az erősen rétegzett, agyagos alsó kőzetsorból a hegység fő tömegét képező fiatalabb triász korú "wettersteini" mészkőbe jutunk. Innen kezdve már a cseppkő alakulatok is megjelennek.
Az első említésre méltó cseppkő az út jobb oldalán álló Cseppkőország-határköve, a másik oldalon pedig a Megfagyott vízesés.
A Kaffka-teremben már rengeteg cseppkövet látunk. A Zápfog, a Búboskemence, a Medúzák, a Sziámi ikrek, a Tintahal, a Pálmalevelek, a Krokodilszáj, a Hentesüzlet, az Esküre emelt kéz, a Halászbástya és az Atlasz oszlopa a legszebbek.
A jósvafői barlangszakasz színei sokkal változatosabbak, mint az aggteleki rész képződményeié. A cseppkövek ugyanis itt még eredeti, kormozatlan fényükben ragyognak, bár a reflektorok fényudvarában egyre több zöld moszat, moha, sőt páfrány is megjelent az utóbbi időben, amelyek sok kárt tesznek a barlang képződményeiben.
A Kaffka Péter által 1922-ben feltárt alacsony átjáró után a Színpad következik. Vass Imre 1825-ben Aggtelek irányából eddig jutott el a Baradlában.
A Színpad a már bejárt jósvafői barlangrész legdúsabb képződményű terme. A színes cseppkő Szereplők felett a mennyezeten ezerszámra függenek a jóval fiatalabb sztalaktitok.
Egy ferde, sík mennyezetű szakadékterem után keskeny csigalépcsőkön emelkedik felfelé az út, s egyszerre egy roppant méretű, beláthatatlan végű csarnokban találjuk magunkat. Az Óriások-terme a barlang legnagyobb, teljes egészében áttekinthető csarnoka. Hossza 200 m, szélessége 70 m, a magassága pedig 41 m. Égnek meredő hatalmas sztalagmittörzsek emelkednek itt a lenyűgöző méretű föld alatti térség kupolája felé.
A Korinthoszi oszlop nyolcméteres sztalagmitja mellett elhaladva, nemsokára újabb cseppkőóriás mellé érünk. A rég kidőlt kolosszus neve: Zeppelin. Oldalán, mióta fekszik, újabb sztalagmitok nőttek. A Pisai ferde torony több méteres átmérőjű törzse viszont legalább 17 ezer év óta áll ferdén, amint a tetején nőtt egyenes állású, kisebb képződményekből ez kiszámítható. A Sorompó után levő útelágazást elhagyva, rövidesen az egyik legszebb cseppkőképződmény, a Kínai pagoda előtt állunk. Kevéssel utána az Oroszlánfej, a Női lovasszobor és az Anya gyermekével a terem legfeltűnőbb cseppkő figurái.
Az Óriások-termében tett körsétánk az Ősember kútja mellett ér ismét vissza a már bejárt útra, ahol túránkat a jósvafői kijáratig visszafelé haladva, felejthetetlen benyomásokkal gazdagon fejezzük be.
Jósvafői középtúra a Vörös-tói bejárattól. A barlangrendszer ez idő szerint kétségtelenül legszebb és legváltozatosabb túraútvonala a jósvafői középtúra, amely útismétlés nélkül járja végig a cseppkőbarlang jósvafői oldalának teljes villanyvilágítással ellátott szakaszát mintegy két kilométer hosszúságban. Ez az útvonal magába foglalja a jósvafői rövid túra látnivalóit is, de elvezet a világ egyik legnagyobb cseppkőóriásához, a Csillagvizsgálóhoz, és bemutatja a Styx sziklamedrének és belső barlangi víznyelőinek a barlangkutatókat hősi erőfeszítésekre sarkalló titkait is. S a legmeglepőbb az, hogy a jóval több látványosság ellenére, mégsem nehezebb és fárasztóbb a végigjárása, mint a jósvafői rövidtúra-útvonalnak. Ahogy mondani szokták: a legkisebb erőráfordítással a legtöbb érdekeset ezen a barlangtúrán lehet látni.
Az útvonal a barlangrendszer 1890-ben megnyílt és az 1960-as években korszerűsített, villanyvilágítással és csúszásmentes lépcsőkkel, betonozott sétautakkal kényelmessé tett mesterséges Vörös-tói-bejáratnál kezdődik. Ez a barlangbejárat Jósvafő és Aggtelek községek között, a karsztfennsíkon található. A lépcsősoron leereszkedve egy-két perc után beérkezünk a Fő-barlangba, amelyet a Fő-ág 4750. m-énél érünk el. A szabadon belátható óriási, természet alkotta sziklaalagút, alján a Styx kavicsos patakmedrével, lenyűgöző látvány. Ha szerencsénk van, a patak vize kitölti a medret, és ilyenkor a rohanó, helyenként habszigeteket forgató alvilági folyó zúgása még csak fokozza a rejtett reflektorok fényözönében csillogó kristályok és sziklaalakzatok pazar varázslatát.
A betonutat a vízfolyás irányában haladva követjük. Mindenütt szorosan a patak partján haladunk. Gyakran kelünk át hidakon. A kanyargós sziklaboltozatok és egymásba fűződő csarnokok mennyezetéről színpompás sztalaktitok csüngenek. Előbb az Éjjeliőr (4762 m), majd az Elefánttalp, Halszárító (4880 m), Halászbárka, Polip az Alabástrom-szoborral (4980 m), Díszterem, Egri nagyorgona (mellette egy szép triász kori kövült tengeri liliom látszik a kőzetben), Méhkas, Kőhegy (5120 m), Tejút, Eke, Siegmeth-pihenő, Tompa és Vörösmarty oszlopai, Lefátyolozott menyasszony (5203 m), Eszkimó kunyhó (5220 m) és a Raisz-oszlop következnek. Az 5280. méternél jobbra egy tágas, boltozatos folyosóelágazás torkolata csatlakozik. Az oldalág neve Arany utca. Az 1959-ben végzett feltáró ásatásaink óta kb. 200 m hosszúságban ismeretes folyosó sok érdekes és még megfejtetlen kérdés kulcsa. Torkolatának elhagyása után betonutunk rövidesen elágazik (5291 m). A felfelé vezető lépcsősorok az egész Baradla, sőt talán a Föld egyik legnagyobb méretű és legpompásabb sztalagmitóriásához, a Csillagvizsgálóhoz (5342 m) vezetnek. A színes kristálytorony magassága közel 25 m, súlya pedig 911 tonna. Tetején érdekesen helyezkedik el egy nagyobb cseppkő gömb. Az egész alakzat a Gellért-hegy nevű - régi beomlásból keletkezett - szikla- és agyagdomb tetején áll, s az óriáscseppkő fölé egy jól elkülönült, 30 m magas kupolaboltozat feszül.
A Csillagvizsgáló után ismét a patakmeder partján folytatjuk utunkat. A Sárkányfej után következnek a Magyarok bejövetele a Feszty-körképről, majd a Cseppkőkápolna és az Irhabunda következik.
Kevéssel ezután a folyosó ismét kitágul, s a barlang egyik legtökéletesebb alakutánzó cseppkövét, a Papagájt láthatjuk.
További utunkon a folyosó ismét keskenyebbé válik. A bal oldali sziklafalak mentén gazdag cseppkövesedés kísér. Jobbra feltűnik a Madárijesztő csonkja és a Csipkés kút hófehér sztalagmitdombja. A Mozdony sztalagmitkolosszusa egy nagyon régen ledőlt óriáscseppkő. Vízszintesen fekvő törzsére újabb sztalagmitgyertyák nőttek. Később azonban a patak ismét újabb oldalára bi llentette. Így ma már a törzsére nőtt másodlagos kőgyertyák helyzete sem függőleges.
Ezt követően szélesen kitágul a barlang alagútja. Az asztal, sőt helyenként ház nagyságú, fekete sziklákkal teleszórt folyómeder fölé boruló sziklatető magassága egyre fokozódik, de a folyosószélesség is tekintélyes, helyenként 20 m-nél is több. Rövidesen véget ér a patakmeder. Eljutottunk az út bal oldalán tátongó Óriás-termi víznyelőhöz. Ez a hely a Baradla legnagyobb, a patak áradása idején ma is működő belső víznyelője. Az Aggtelek felől néha több méteres vízállásmagassággal rohanó barlangi árvizeket félelmes sziklatorka vezeti le az Alsó-barlang folyosójára. A nyelőt, a sziklatömbök között lebújva, mintegy 45 m-ig sikerült követni, a további utat azonban már járhatatlan sziklaomlások rekesztik.
A víznyelővel átellenes barlangoldal meredeken és nagyon magasra, egészen a Meseországig emelkedik. Ezen a síkos agyaglejtőn 1825-ben Vass Imre emberi csúszásnyomokat talált, majd a meredek oldalában egy mezítlábas talpaktól kitaposott gyalogösvényt. Az vezette őt be az Óriások-termébe, körülbelül ugyanazon a nyomvonalon, ahol a mai betonút is halad. A továbbiakban mi is csatlakozunk - természetesen ellenkező irányból - a jósvafői rövid túra korábban már ismertetett útvonalához, amely az Óriások-termén, a Színpadon, a Kaffka-termen, a Vetődéses-termen át vezet végig bennünket a jósvafői mesterséges barlangkijárathoz.
Barlangtúra a Domicában. A Domica bejárati vasajtaja után a folyosó az Előtér (Predsien) termébe vezet, ahol a látogatók figyelmét leginkább az ősrégi tűzhelynyomok kötik le. A terem alján vörösre égetett agyagot, kormot, faszén- és hamumaradványokat látunk. Az agyagon nőtt félméteres sztalagmit a tűzhelyek ősi eredetét jelzi: a csiszolt kőkorszakbeli, bükki kultúrájú embertől származnak. Ez a törzs a barlangot kb. 5000 évvel ezelőtt lakta, és az Előtérbe a mai vasajtó feletti kürtőn keresztül jutott be.
Az Előtérből a cső alakú Bejárati-folyosó (Vstupná chodba) vezet tovább északi irányban. A legfigyelemreméltóbb a Tizenegy láng terme nevű mellékág, amelyben 11 ősrégi tűzhelyet tártak fel. Körülöttük mindenütt kikorhadt cölöpök lyukaira akadtak.
A Tizenegy láng terméből lépcsőkön juthatunk le két egymás mellett álló, nyolc méter magas és három méter átmérőjű óriáscseppkőhöz: Sámson-oszlopaihoz. Mellettük 20 m magas, vöröses színezetű cseppkő zuhatag van. Ez azonban matt fényű, megszűnt már rajta a vízszivárgás. A Sámson-oszlopai alatti lejtőn agyaglépcsők nyoma látható. A Domica prehisztorikus embere készítette, hogy a távolabbi termekbe, főleg a Misztérium-dómjába, a Teraszokhoz, a Bátrak-termébe és a Szűz-folyosóba járhasson vízért és az edények készítéséhez szükséges agyagért.
Hamarosan a barlang felfedezőjéről, a Jan Majkóról elnevezett dómba érünk. A 40 m magas termet a Styx két részre osztja. A mésztufaüledék kaszkádos, teraszos mésztufagátakat alkot, amelyek kis tavakat képeznek (Római-fürdő). A legtöbb látogató figyelmét a Styx-patak ősrégi meanderei, kanyarulatai kötik le. Ezeket ma a mennyezet magasságában látjuk a sziklába vájódva.
A Majkó-dómjába más úton is eljuthatunk. Ha az Előtérből észak helyett nyugati irányba mennek a látogatók, egy mesterséges altárón keresztül az Őserdő nevű terembe jutnak. Ez a terem cseppkövekben leggazdagabb része a Domicának, főleg azért, mert a neolit kori ember nem ismerte.
Továbbhaladva a Koncertterembe érünk, amelyet a Barokk-oszlopnak elkeresztelt hatalmas cseppkő támaszt alá. Ezután egy kisebb terembe, a Japán házba jutunk, amelyet tető alakú kéregcseppkő lapok jellemeznek. A Pálmaligeten keresztül sárgáskék színű, egészen a mennyezetig érő cseppkő oszlop kíséri a látogatót.
A Pálmaligetből a Hasadék-folyosón keresztül és a Denevér-kürtő alatt a Husángok-termébe jutunk. Ez utóbbi a nevét a sok husángszerű, vékony és néhol három méter magas sztalagmittól kapta. Egy szűkebb folyosórész után az Indiai pagodák-termébe lépünk. A gazdagon díszített terem közepén nagyobb csoport csipkézett sztalagmit áll. A mennyezet térségét sárgás és rózsaszín cseppkő függönyök töltik ki. Közöttük nem ritka látvány egy-egy fejjel lefelé lógó alvó denevér.
Az Indiai pagodák-termében kettéválik az út. Bal felé lépcsők vezetnek a Bátorság-termébe és a Szűz-folyosóba. A Bátorság-termében egy, a neolit kori embertől itthagyott, ma már cseppkővel bevont agyagedényt találunk. Innen nyugat felé a Száraz folyosó fekszik, amelynek a végében, az agyagkitöltésben, a jégkorszakbeli barlangi medve (Ursus spalaeus) csontjait találták.
A Szűz-folyosó a Bátorság-termétől északnyugati irányban húzódik. Nevét a mennyezetről függő, hófehér, kebelszerű cseppkőképződményektől kapta. Hagyma és retek alakú, hófehér színű sztalaktitok is óriási tömegben borítják a mennyezetet. A cseppkő hagymák 2-4 cm átmérőjűek, csoportokban vagy egyedülállóan, jól kiemelkednek fehér színükkel a szürke mészkőmennyezetből. Gyakoriak közöttük a pajzs és dob alakú képződmények is.
A Szűz-folyosó csak 220 m hosszúságban van a nagyközönség részére kiépítve. Tovább, a Styx folyásával szemben, a régebben ismert Ördög-lyuk termeibe érnénk. A látogatók a Szűz-folyosóból egy száraz barlangbejáraton át térnek vissza az Indiai pagodák-termébe, és innen a régészeti lelőhelyeiről híres Teraszok-termébe. Egy további nagyobb teremben, a Misztérium-dómban ismét a neolit kori ember nyomaira bukkanunk. A dóm meredek, agyagos aljába vágott teraszok valószínűleg a neolit kori embertől származnak, és vagy az agyagbányászat maradványai, vagy lépcsőnek szolgáltak a Szent-folyosóba, melynek nyílása a terem bal oldali falában látszik. A Szent-folyosó hasadék mentén képződött, és falain geometrikus szénrajzokat fedeztek fel. A Szent-folyosót érdekes alakja, szénrajz díszítése és cölöpajtó nyomai alapján az archeológusok vallási szertartások helyének tartják.
A Misztérium-dómjából néhány lépcsőfok visz a már ismert Majkó-dómba. A Római-fürdő mésztufagátjai mögött van az első tó csónakkikötője. Mivel a barlangban szárazon nem lehet továbbjutni, a látogató itt hangtalan villanymotorral hajtott csónakokban folytatja az utat. A 100 m hosszú első tó szintjét egy gáttal duzzasztották fel. A tó másik végén a patak által teraszosan felépített mésztufagátakat pillantunk meg (Plitvicei-tavak). Innen lépcsőkön egy magas oldalágba vezet utunk, amely méltán megérdemli a Kincses-kamra nevet. Visszafordulva, a Styx folyása mentén a második, a Gyémánt-tó kikötőjébe érünk. Ennek a tónak a cseppkőképződményei túltesznek az eddig látottakon. A 600 m hosszú folyosót, amelyben a tó kanyarog, cseppkő függönyökkel és oszlopokkal tarkított színes kőzuhatagok borítják. A nevezetesebb díszítmények közül leginkább a Fehér-zuhatagot, a Tengeri polip nevű sokágú képződményt és a rengeteg sárgásrózsaszín, fénylő, függönyszerű képződményt kell megemlítenünk. A tó végét a Virágos-kert zárja le. Ez a föld alatti terem 30 m magas és 10 m széles.
A tavat ismét gát zárja le. A barlang innen továbbfolytatódik a mintegy egy kilométer távolságban levő magyar államhatárig, illetve azon túl egészen a már említett magyarországi szakaszokig.
A Virágos-kertben a látogatók kiszállnak a csónakokból, és egy mellékfolyosón, majd a nemrégiben áttört 90 m hosszú alagúton át jutnak ki a felszínre.
A Baradla Fő-ágának hosszú túrájáról és a mellékágak különtúra-útvonalairól.
A Baradlában Aggtelek és Jósvafő között rendszeresen vezetnek hosszú túrákat. Ezek keretében végigjárják a hét kilométeres kanyargós Fő-ágat. A séta kb. négy és fél-öt órát vesz igénybe, és természetesen a látogatóknak korábban fáklyákat, később pedig karbiddal, illetve petróleummal, benzinnel, gázzal, akkumulátorral stb. működő fényforrásokat kellett hurcolniuk, hiszen a Fő-ág jelentős szakaszai még ma sincsenek villannyal megvilágítva.
A mai modern idegenforgalmi berendezésekkel megkönnyített baradlai túraútvonalak végigsétálása útján nyerhető benyomások ezzel szemben sokkal gazdagabbak és maradandóbban pozitív hatásúak a látogatókra, hiszen időközben jelentős területen kiépült a föld alatti reflektorpark, ami ezerszeresre sokszorozza az azelőtt csak homályosan sejtett barlangterek minden termés zeti látványosságát.
A Baradla magyarországi mellékágaiban (Retek-ág, Törökmecset-ág, Róka-barlang, Meseország stb.) korábban sem volt idegenforgalom. Ezekben a barlangrészekben még turistaösvények és hidak sem épültek. Hasonlóan a régi hosszú túrához, a mellékágakba is csak különtúra formájában lehet ma eljutni annak, aki vállalni tudja az ezzel járó nehézségeket vagy tagja valamelyik barlangkutató csoportnak. A vállalkozók ezekben a barlangrészekben ugyanis helyenként sziklamászásra vagy hason kúszásra is rákényszerülnek az agyagos, csúszós meredélyeken, máshol pedig bele kell gázolniuk a patak hűvös habjaiba, nemritkán akár derékig is belemerülve a 10 ^oC-os hideg barlangi tavakba. Természetesen nagyon sok függ a változó magasságú vízállástól is. A valóságos kis expedíciónak számító különtúrák így csak megfelelő hozzákészüléssel valósíthatók meg, ám még akkor is mindig számolni kell azzal, hogy biztonsági vagy természetvédelmi okokból a barlangigazgatóság a különtúrákat korlátozhatja.

A BARADLA-DOMICA RÉGÉSZETI EMLÉKEI ÉS ÉLŐVILÁGA

A Baradlát ősidők óta felkereste az ember, hogy sziklafalai között biztos menedéket találjon a vadállatok és az időjárás viszontagságai ellen. Ezt a megállapítást azok a régészeti leletek támasztják alá, amelyeket a múlt század utolsó harmada óta végzett tudományos ásatások hoztak napvilágra mind a magyarországi, mind pedig a szlovákiai barlangszakaszokban.
Már Raisz Keresztély megemlítette, hogy abban a barlangrészben, ahol az Acheron-patak megjelenik, emberi csontvázak találhatók, és ezért adta ennek a "Mausóleum" nevet. Ma Csontháznak nevezzük. Raisz úgy vélte, hogy vagy a tatárjárás, vagy pedig egy rablóbanda áldozatai fekszenek a talajon.
Az első redszeres és tudományos ásatásokat Nyáry Jenő végezte 1876-ban és 1877-ben, a Csontházban és a Denevér-ágban. Ezeknek eredményét "Az aggteleki barlang, mint őskori temető" című művében adta ki. Több ezerre menő cseréptöredéken, konyhahulladékon és emberi csontokon kívül előkerült 61 db pattintottkő-korúnak vélt tárgy, úgy mint barlangi medvecsontból készült lándzsacsúcsok, nyílhegyek, vésők, vakarók, amulettek, kőüllő, kőbalta, csigaamulett, halfogfűrész stb. A 160 db csiszoltkő-kori tárgy között pedig agyagedények, csonteszközök s különféleképpen megmunkált kőszerszámok voltak. A kőkorszakon kívül a vaskorszakot képviselte 39 tárgy.
A felszínre került 13 teljes csontváz mellett (hasuk alá húzott térddel, arccal lefelé, tarkójukon nagy lapos kővel takartan voltak ezek itt eltemetve) magvakat is lelt, amelyek 24 növényfajhoz tartoztak. Ezek közül 10 kultúrnövény (búza, árpabúza, köles, bükköny, lencse stb.), a többi pedig gyomnövény volt.
Az ismertetett leleteken kívül talált még Nyáry, mint írja: "...magyar régiségeket is a tatárjárás idejéből, sőt a barlang szája előtt elterülő térségben a XVI. századból is leltünk vasfegyvereket."
Munkája az akkori hazai régészek között nagy feltűnést keltett. Nyáry munkájáról írt tanulmányában Kossuth Lajos kiemeli a szerző érdemeit, de felfedi hibáit is. Cáfolja Nyáry állítását, hogy a Denevér-terem edényei IV. Béla idejéből valók lennének, és megállapítja, hogy azok őskoriak. Véleményt mond a leletek embertani értékéről is.
A Denevér-ág talajában nagy mennyiségben található díszes, égetett agyagból készült cserépedényekről, melyeket Nyáry a tatárjárás elől barlangba menekült magyaroktól származtat, Kadič Ottokár, Márton Lajos és Tompa Ferenc ásatásai és tanulmányai világosan kimutatták, hogy ezek fiatalabb kőkoriak. A Baradla ugyanis, főképpen pedig a Denevér-ág, az úgynevezett "bükki kultúrának" egyik legfontosabb lelőhelye. A csiszoltkő-korban a Bükk hegység és környéke olyan kultúrának volt a középpontja, amelynek kerámiai termékei egész Európa hasonló korú készítményei között a legszebbek. Olyan változatos, művészi, gazdag díszítést mutatnak ezek a puszta kézzel készített, gömbölyded, gyakran szűrős kiöntővel ellátott agyagedények, hogy egyáltalán nem csoda, hogy Nyáry későbbi korúaknak vélte őket.
Tompa 1929-es ásatásai alkalmával előkerültek az edények készítéséhez használt csont- és kőszerszámok, sőt mint nagy ritkaság, a bükki kultúra rétegében egy tűzpad is.
Tompa Ferenc és a későbbi kutatók fontos és érdekes adatokat szereztek a barlang vaskori kultúrájáról is. A Denevér-teremben aranyleletre bukkantak, amely két szikla közébe volt elrejtve. Az aranylelet 15 dkg súlyú, és 27 apróbb-nagyobb aranysodrony karikából és -tekercsből állott. Ezen kívül a vaskori réteg egy gyönyörűen patinált bronz karkötőt és egy csaknem teljes harci felszerelést is rejtegetett. Ez utóbbi kar- és kézfejvédő tekercsekből, lándzsából és mellvértként használt pitykéből állt.
A barlangbejáratok közelében fekvő barlangtermekben található roppant gazdag régészeti leletanyag feltárása nyomán kialakult régészeinkben egy olyan szemlélet, hogy a történelem előtti emberek az óriási barlangrendszernek csak ezeket a legkönnyebben hozzáférhető részeit ismerték és járták. Emiatt a bejáratoktól nagy távolságra fekvő, sokszor csak több kilométeres úttal elérhető belső részek kutatására nem is gondolt senki. 1959-ben pörkölt, szenesedett fadarabokat és olyan egyéb kultúrnyomokat talált Jakucs László az Arany utca nevű oldalágban, amelyek ráirányították a figyelmet a barlang távoli részeinek régészeti átvizsgálására is. Ekkor derült ki, hogy a hét kilométeres Fő-ágnak számos magasabb fekvésű pontján lehet még a történelem előtti korok emberének ottjártát bizonyító leletanyagot feltárni. Így csontok, cserépedények, szenesedett magvak és fáklyacsonkok kerültek elő a Szultán pamlaga nevű tetarata képződmény feletti felső folyosóból, cserépedények a barlang több pontjáról, közöttük a jósvafői barlangszakasz Óriások-terméből is, a Matyó rojt közelében egy cseppkőmedencében pedig eltemetett vagy elrejtett gyermekcsontokra bukkantak, amelyeket a velük együtt elhelyezett réztárgyról leoldódott rézvegyületek zöldszínű rézrozsdával vontak be helyenként. Mindezek a leletek megmagyarázzák Vass Imre 1825-ben, a barlang Vaskapu utáni részeinek felfedezésekor tett meglepő megfigyeléseit az Óriások-terme környékén talált lábnyomokról, s azt bizonyítják, hogy a történelem előtti emberek, ha rendszeresen nem is lakták, de jól ismerték és sokszor bejárták a Baradla belső részeit is.
Érdekes régészeti eredményeket adtak a Domicában végzett ásatások is. E barlangrész feltárásakor a bejárati termekben már a felszínen is találtak agyagedény-töredékeket. Ezért 1932-ben a prágai archeológiai intézet J. Böhm akadémikus vezetésével ásatásokat kezdett. Ennek a kutatásnak a folyamán részletesen feltárták a Tizenegy láng-termét a Bejárati-folyosó folytatásában.
A terem kitöltésének legfelső rétegét egy csaknem 50 cm vastag kultúrréteg képezte. A réteg felszínén töredékeken kívül néhány cseppkővel bevont edényt is találtak. Az ásatások folyamán, amelyek egészen az alsóbb, sárga agyagréteg aljáig hatoltak, 11 ősrégi tűzhelynyomot fedeztek fel. Némelyiküket háromszor egymás után is használták, amint azt a hamuréteg agyaggal való váltakozása mutatja. Egy csontfésű és egy fésűtöredék is kikerült az ásatások folyamán. Mindkettő mestermű, és a vonaldíszítéses kerámia korából ritkaságszámba tartozik. Érdekes lelet egy tökéletesen formált csontgyűrű, csont fülbevalók, átfúrt kagylók stb. A kőszerszámok közül legtöbbnyire obszidiánkések és kaparók kerültek elő, amelyeknek anyaga valószínűleg a Hegyalja környéki vulkáni eredetű hegységből származik. Több kőből való gabonamorzsolót, sőt szenesedett gabonamaradványokat és faszéndarabokat is találtak. A leletek nagy része ma Prágában és a Liptószentmiklósi Szlovák Karsztmúzeumban van.
A leletek bizonysága szerint tehát a prehisztorikus ember már a Domicában is lakott. Régészeti szempontból itt igen fontosak az agyagba vágott lépcsők és a Szentélyben talált fáklyanyomok, valamint a falra rajzolt - az edények díszítéséhez hasonló - ornamentum.
A Baradla és a Domica őslakói a neolit kori emberek azon törzséhez tartoznak, akik az időszámításunk előtti harmadik évezredben a Duna mentén a Fekete-tengertől a Rajnáig éltek.
A leletek alapján el őttünk áll tehát a Baradla-Domica-rendszer történelmi múltja az őskor idején. Legelőször a jégkorszak vége felé, egy hideg időszakban költöztek bele élőlények: barlangi medvék. Ezek éppúgy a hideg és állati ellenségeik elől keresték fel menedékül a barlangot, mint az ember. A jégkori ember jelenléte a barlangban nagyon valószínű.
Időszámításunk előtt mintegy 5000 évvel telepedett a Baradlába a csiszoltkő-kor embere. Ez az ember már a földművelés kezdetén állott, lakásul csak kezdetleges, agyaggal betapasztott, ágakból font falú kunyhókat használt. A barlangban is felépítette kezdetleges kunyhóit. Erre mutatnak a Hangversenyteremben és a Denevér-ágban feltárt cölöpnyomok, amelyek úgy keletkeztek, hogy a barlang nyirkos, hideg talajától távol tartsa fekvőhelyét. Ennek ellenére is megtámadta őket a barlanglakók jellegzetes betegsége: a reuma, amit a nagyszámú reumásan deformálódott végtagcsontlelet bizonyít.
Az ezután következő rézkor és bronzkor alatt (közel 3000 évig) úgy tűnik, nem lakott ember a barlangban, legalábbis emlékeit a mai napig nem találták meg. Megtalálták azonban feltűnően nagy számban a korai vaskor emberének leleteit. Időszámításunk előtt 500-1000 évvel éltek ezek az emberek a Baradlában. Legelső lelőhelyéről hallstatti kultúrának nevezzük kultúrájukat.
A hallstatti emberek edényeire jellemző, hogy a díszítéseket nem karcolták bele az edény falába, mint a bükki emberek, hanem magát az edény falát alakították bordásra, kiemelkedő bütykökkel, csavart díszekkel ékesítették, és grafitporral fényesítették. Ennek következtében felületük olyan csillogó fekete, mintha mázzal látták volna el őket.
Említettük már, hogy a sírok és az aranylelet is a hallstatti korból származnak. A sírokba útravalóul gabonát, húst stb. tettek a cserépedényekbe, sőt kedvenc ékszerét, fegyverét is eltemették a halottal.
A hallstatti emberek, bár már a vaskorban éltek, mégis főként bronzeszközöket használtak, a vasat még alig ismerték.
A történelem előtti korral azonban nem zárult le a barlang lakottsága. A Baradla egyes területein megtalálták a történelmi középkori ember emlékét is.
A Baradla természetes élővilágát is igen jól ismerjük, elsősorban Dudich Endre 1930-ban végzett kutatásai óta. Megállapításai szerint a Baradla 262 fajta állat számára nyújt biztos menedéket, sőt egyesek számára kizárólagos életkörülményeket biztosító hazát. Azóta - az ifjabb kutatónemzedék munkája nyomán - az ismert barlanglakó állatfajok száma már jóval 300 fölé emelkedett.
A Baradlában az állandó barlanglakó állatokat nagyszámú rákféle (legismertebb közülük az aggteleki vakrák, a Niphargus aggtelekiensis Dudich), légyfajok, bogarak, pókok, férgek és csigák, valamint egy atkafaj képviseli. Közülük leggyakrabban és legkönnyebben a szemercsés vakászkával (Mesoniscus graniger) találkozhatunk. Ez egy 5-7 mm hosszú, fehér, vak, pincebogárszerű ászka. A falakon, a köveken és különösképpen a járdákon néhol nagy mennyiségben fordul elő. A lépcsőket, járdákat különös előszeretettel keresi fel, mert ezeken többnyire mindig talál a látogatók cipőinek talpán behurcolt valamiféle parányi szerves tápanyagot.
A pokoli vakrák (Niphargus aggtelekiensis), ahogy a Baradla már említett másik jellegzetes őslakóját szokták nevezni, kb. 2,5 cm-re megnövő fehér, vak, felemás lábú állat, mely fehér kísértetként úszkál a kristálytiszta patakvizek vörösessárga iszapja felett.
Vannak azonban szép számmal olyan állatok is a barlangban, amelyek csak az év vagy a nap bizonyos szakaszaiban húzódnak be oda, s egyébként kijárnak a felszínre táplálkozni, élelmet keresni. Ezeknek a barlangkedvelő állatoknak a csoportjába több mint száz fajta állatot sorolhatunk. Leginkább a bejáratok környékén tanyázó pókokat, legyeket, szúnyogokat, csigákat, de még egyes lepkéket, sőt magasabbrendű lényeket is, amennyiben a legnagyobb termetű barlanglakót, a denevért is ide kell sorolnunk.
A Baradla növényvilágát korábban csak színtelen gombák és penészgombák képviselték. Zöld, klorofilltartalmú növények csak néhány év óta jelentek meg az erősebb fényű reflektorok által megvilágított sziklafelületeken. Elsősorban mohák és zöld algák ezek, néha azonban egy-egy csenevész páfrány is megfigyelhető közöttük. Sajnos, mióta a korszerű, nagy fényerejű világítást kiépítették, a barlang gondozói nem győznek eleget küzdeni e zöld algafajta ellen, amely a reflektorok által megvilágított cseppkő- és falrészleteken kéretlenül is olyan mennyiségben szaporodik el néhány év alatt, hogy az egész alapkőzetet eltakarja smaragdzöld szőnyegével.
A baradlai vizekben említést érdemelnek még a vas- és kénbaktériumok. Jól megfigyelhető, hogy a patakterasz kavicsainak felszínét egy helyenként fényes, másutt matt, koromfekete bevonat borítja. Ez a bekérgeződés, amely csak a kavicsok szabad légtérrel érintkező felületén fejlődött ki, nem koromlerakódás, hanem a vas- és mangánbaktériumok által a talajnedvességből kivont és kicsapott fém-oxid rétegződése.
A barlang belsejében a korhadó fadarabokon igen sok gombamicélium is található. Helyenként valóságos szakállként vagy függönyként nyúlnak alá a régi falócák padjairól. A Baradla virágtalan növényeinek száma (főleg gombák) húsznál is több fajt tesz ki.

BÉKE-BARLANG

(Jakucs László)

Az Aggteleki-karsztvidék s egyben Magyarország második legnagyobb cseppkőbarlangja az 1952 nyarán felfedezett Béke-barlang. Ez a nagy kiterjedésű barlangrendszer a Baradla közvetlen szomszédságában, attól kissé keletre fejlődött ki, az Aggteleki-hegység karsztvonulatában. Helyenként a Baradlától mindössze csak 600 m-es távolságban húzódnak járatai, azzal azonban még sincs sem hidrológiai, sem atmoszferikus érintkezésben. A Béke-barlang teljesen különálló vízrajzi rendszerű, felszín alatti boltozott völgyhálózat, amely a Baradlához hasonlóan az aggteleki mészkőfennsíktól délre elterülő agyagos-kavicsos pannon üledékekkel fedett vízgyűjtő felszín áradmányvizeit vezeti le a mély fekvésű jósvafői Forrás-völgybe.
A Béke-barlang felmért járatrendszerének összes hossza 8743 m.
A Béke-barlang napjainkban már három bejárati nyílással rendelkezik. Ezek közül a legrégibb a Felfedező-ági bejárat, amely lényegében a kutatók által kibontott víznyelőtorok a Bíbic-töbörben. A barlang megközelítésére ma már nem használatos: le van cementezve. A rendszer felmérése után, 1954-ben készült el a Fő-ágba torkolló első mesterséges bejárat, amely az aggteleki Szomor-hegy északi lábánál nyílik, és betonlépcsős táróval teszi lehetővé a barlang felkeresését. 1964-ben a Fő-ág alsó végébe Jósvafő felől egy második táró is épült. Ez lett a "Gyógybarlang" bejárata.

A BÉKE-BARLANG FELFEDEZÉSE

A Béke-barlang felfedezésének története már azért is nagyon érdekes, mert ez volt az első olyan előre megjósolt barlangóriás, amelynek felfedezését nem a véletlen vagy egy merész próbálkozó ritka szerencséje hozta meg, hanem a tudományos kutatómunka. Ez a felfedezés egyben a felszabadulás után új alapokon kibontakozó genetikai szemléletű karsztkutatás irányainak a helyességét, módszereinek használhatóságát is bizonyította.
A Béke-barlang felfedezéséhez vezető vizsgálatokhoz különös módon a Baradla kutatásának bizonyos pontatlanságai adták az első ösztönző indítékot. Kessler Hubert "Az aggteleki barlangrendszer hidrográfiája" című kitűnő értekezésében 1938-ban beszámolt arról a klórozási kísérletéről, amellyel Vass Imre múlt századi feltételezését kívánta ellenőrizni a baradlai Styx-patak és a jósvafői Törőfej-völgyben felbukkanó két nagy karsztforrás (Jósva- és Komlós-forrás) összefüggéséről. A feltételezett összefüggés bizonyítására Kessler Hubert a Styxben nagyobb mennyiségű konyhasót oldott fel, majd a só jelentkezését a forrásokban figyelte. A vízjelzés eredményéről az alábbiakat írta munkájában: A Jósva-forrás ... "összefüggését a Styx-patakkal nemcsak az áradások és zavarosodások egyidejűsége, hanem sikerült klórozási kísérletek is igazolják". Majd: "A Komlós-forrás a Styx áradásait, éppen úgy, mint a Jósva-forrás, megérzi. Kisebb vízhozama miatt nem sikerültek tökéletes en a klórozó kísérletek, de időszakos áradásainak, zavarosodásainak és hőmérséklet-változásainak szoros összefüggése a Styx hasonló jelenségeivel, kétségtelenné teszik, hogy a barlangi patak vizének egy része itt bukkan felszínre."
Már az idézetből is - de a dolgozat egyéb közléseiből is - az derül tehát ki, hogy Kessler Hubert nem hitte el vízjelzésének a Komlós-forrásban mutatkozó eredménytelenségét, s azt e forrás kisebb vízhozamával igyekezett megmagyarázni. Jakucs Lászlót azonban a "nem sikerültek tökéletesen" kifejezés a klórozási kísérletekkel kapcsolatosan nyugtalanította, és ezért 1952 januárjában a vízfestést 20 dkg fluoreszceinnel megismételte. A Baradla Vaskapu-szorosában lévő víznyelőnél zöldre festett Styx-patak egyértelműen csak a Jósva-forrás vizét színezte meg, s a Komlós-forrásban a festék nem jelent meg. Ez az eredmény félreérthetetlenül rávilágított arra a tényre, hogy a Komlós-forrás nem a baradlai Styx-patakból, hanem valamilyen más, addig nem ismert barlangi patakból származik.
Az első vízfestést követően a fiatal geológus nagyarányú és tervszerű karsztvízfestési stratégiát dolgozott ki és hajtott végre az Aggteleki-karszt számos felszíni víznyelőjének a hovatartozására vonatkozóan. Ily módon derítette ki több - korábban a Baradlához tartozónak vélt - víznyelőről, hogy föld alá folyó patakjuk nem jut be a Baradlába, hanem egy más, ismeretlen barlangon át közvetlenül a Komlós-forrást (és csakis a Komlós-forrást) táplálja. Kimutatta, hogy az aggteleki Szár-hegy és Szomor-hegy tövében sorakozó víznyelők csoportjától a jósvafői Törőfej-völgyig egy második nagy barlangrendszer húzódik ismeretlenül a föld mélyében.
Miután a szükséges geológiai vizsgálatokat, méréseket és összehasonlító számításokat Jakucs László a felszíni völgyekben is elvégezte és azokat kiértékelte, nem volt kétséges, hogy az ismeretlen barlangrendszer hol és hogyan lenne feltárható.
Az akkor még teljesen új és szokatlan elmélet alapján kimutatott óriásbarlang létezésének és feltárhatóságának a gondolatát a szakemberek többsége még kétkedéssel fogadta, úgyhogy a bizonyító feltáró kutatás elvégzéséhez 1952 nyarának elején igen szűkös anyagi fedezettel tudott hozzákezdeni. Csakis fiatal barátai önzetlen segítségének volt köszönhető, hogy amikor első számú munkahelyük, a Nagy-völgy víznyelőjének kutatótárója eredménytelenül összeomlott, újabb helyeken kezdhettek ismét munkához.
Végre 1952. augusztus 4-én az elméletileg már korábban meghódított, de mindaddig hozzáférhetetlen, ismeretlen barlangrendszert, új természeti kincsünket gyakorlatilag is felfedezték. A Bíbic-töbör sikeresen kibontott víznyelőkürtőjén át bejutottak az emberszem sohasem látta Béke-barlang egyik gyönyörű mellékágába, az általuk Felfedező-ágnak elnevezett folyosóra, ahonnan már lényegében akadálytalanul érték el a barlangrendszer tágas, kényelmesen járható, patakos Fő-ágát.
Az érdekes és izgalmas felfedezést s annak előzményeit Jakucs László A Béke-barlang felfedezése és a Felfedező utakon a föld alatt című könyveiben részletesen és pontosan ismerteti.
A barlangrendszer felfedezése után egy csapásra megváltozott eddigi nehéz anyagi helyzetük. A továbbkutatáshoz most már jelentős segítséget kaptak, felszereléseket vásárolhattak, és így megkezdődhetett a barlang rendszeres térképezése és tudományos feldolgozása is.
Az eredmények láttán új önkéntes segítő- és kutatótársak kapcsolódtak be a munkába. A Bíbic-töbörben, az új barlangrendszer felfedező nyílásánál egykettőre valóságos sátortábor létesült. Segítségükkel a Béke-barlangot alig fél év alatt teljes hosszúságában feltárták, s elkészítették első térképi felmérését is.
Minthogy a Bíbic-töbör Felfedező-ági bejáratától a Fő-ágig eljutni és abban tovább kutatni már nagyon fárasztó volt, 1954-ben elkészítették a Fő-ág lépcsős bejáratát a Szomor-hegy északi tövében.
A barlang szanatóriumi célokra való igénybevétele azonban egyre inkább szükségessé tette egy vízszintes bejárati táró készítését is, amelyen át az asztmás betegek lépcsőjárás, tehát fáradság nélkül juthatnak be a barlangi termekbe. A Borsodi Szénbányászati Tröszt pontos barlangfelmérése ennek az új jósvafői bejáratnak a megvalósítását lehetővé tette, s elkészült a Béke-barlang második Fő-ági bejárata, a jósvafői Komlós-forrás feletti Kőhorog-oldalban. Ez a bejárat biztosította, hogy a barlang Fő-ágának jelentős szakaszát útismétlés nélkül végig lehessen járni.

VÉGIG A BÉKE-BARLANGON

A Béke-barlang jelenleg is aktív, állandóan és teljes hosszában folyó patakvízzel rendelkező, eróziós úton keletkezett karsztbarlang. Kialakulását, jellegét tekintve, a Baradla ikertestvérének kell tekintenünk. A Baradlához képest folyosói keskenyebbek, és benne az óriási növésű sztalagmitok is ritkábban fordulnak elő. Ezek a körülmények nem a Béke-barlang fiatalabb korára utalnak. A két barlangrendszer fő folyosójának átlagszélességi értékei közötti különbség csupán az őket egyidőben alakító föld alatti vízfolyások eltérő árvízi hozammennyiségének a következményei. A Baradla aránylag nagyobb sztalagmitbősége viszont oda vezethető vissza, hogy a Baradla időközben inaktív folyosóvá válván, benne a talajról felnövő cseppkövek képződésének a lehetőségei már korábban adottakká váltak. A Béke-barlangnak elkülönült alsó barlangja nincsen. Folyosószelvénye a baradlai tetőszelvény kialakulásával egyidőben kezdett kifejlődni, de a mélyrevágódási folyamat a Béke-barlangnál - a Baradlával ellentétben - még ma is tart. Ezért találunk a Béke-barlangban a Baradlánál nagyobb általános folyosómagasságot (10-12 m) az átlagosnál kisebb folyosószélesség (4-5 m) ellenére is.
A Béke-barlang az aggteleki Nagy-völgy víznyelőjétől a jósvafői Komlós-forrásig terjedő fő-ági folyosóból és a felső szakaszon ehhez csatlakozó három elsődleges és négy másodlagos mellékágból áll. A mellékágak közül a legtágasabb, legkényelmesebben járható a Felfedező-ág folyosója, amelynek átlagos folyosószélessége 80 cm, magassága pedig hat méter. A barlang többi mellékága ennél kisebb méretű és részben nehezen járható.
A Béke-barlang Fő-ága a felső és középső szakaszán kavicsos medrű és talajú patakbarlang. Patakjának, a Komlós-pataknak a vize télen-nyáron egyformán kb. 9,5^oC-os hőmérsékletű karsztvíz. A Fő-ág legfelső, kb. 800 m-es szakaszán, néhány nagy teremtől eltekintve, a folyosó átlagos szélessége csak 2-3 m, magassága pedig 6-8 m. Itt különösen erősen színlős kifejlődésű és kanyargós a folyosó. A Fő-ág középső szakaszán (a Felfedező-ágtól a Kötélhágcsós-szifonig) azonban a folyosó méretei jelentékenyen megnőnek. Benne sok kiszélesedés és sziklaomlásból létrejött hegy található. Gyakoriak a szifonmedrek és a hozzájuk tartozó, magasabb helyzetű szifonkerülő régi patakmederjáratok is. De a középső szakasz érdekes jellegzetessége a mennyezetben megfigyelhető álfenekek előfordulása is. E több ponton észlelhető teraszjelenség legszebb kifejlődésben a Vaskapu és a Bronzkapu közötti szakaszon tanulmányozható. Az álfeneket, amely felett a legtöbb helyen elkülönült felső barlangi folyosószakasz húzódik, mésztufa és mésztufával összecementezett kvarckavics képezi. Néhol nagyobb mészkőtömbökből áll, amelyeket ugyancsak mésztufa tart össze. Máshol a felső patakos járat folyosóitól, és különálló, saját lefutási irányú folyosószakaszokat alkotnak. Lehetséges, ez ma még nincs kiderítve, hogy valamelyik ilyen felső járati elkanyarodás valaha a Baradlához torkollott, s többé nem tért vissza a Béke-barlang mai folyosójára.
A barlang középső szakaszában elég sűrűn fordulnak elő lépcsős vízeséseket szolgáltató mésztufagátak, amelyek a mögöttük levő patakszakasz vizét hosszabb távon visszaduzzasztják. A Porcelán-folyosóban például egy ilyen mésztufagát miatt kell több mint száz métert térden felül érő vízben gázolnunk. A szakasz legszebben fejlett mésztufagátja az Öttufa lépcsős vízesésrendszere.
A tufagátak napjainkban is fejlődnek, elsősorban azokon a helyeken, ahol a medernek az átlagosnál nagyobb az esése. Megfordítva is áll azonban a dolog: ahol a tufagátak kifejlődnek, ott éppen ezek miatt alakul ki a meder esésében lépcsősség. A nagyobb magas ságban a jelenlegi patakszint felett 4-5 m-rel feljebb megfigyelhető erodált sztalaktitok (pl. Szigony) képződését is azzal magyarázhatjuk, hogy a cseppkő kifejlődése után az alatta levő mederszakaszban mésztufagát nőtt, amely idővel annyira felduzzasztotta a patak vizét, hogy annak szintje árvízkor elérte a felülről lógó sztalaktitot, és erodálta azt. Ugyanezzel a jelenséggel magyarázhatjuk a vízfenékről felnövő állócseppkövek problémáját is a tavas szakaszokban.
A középső szakaszban nagyon érdekesek még a csepegő víz által létrehozott agyagpiramisok és agyagsztalagmitok, a levegőben lebegő vízszemcsékből keletkezett borsócseppkövek, valamint a cseppkő gombák és tüskés cseppkövek (pl. Sündisznó).
A Béke-barlang középső szakaszának üledéke általában kvarcanyagú kavicsból és homokból áll. Agyagos patakfenék csak rövid szakaszokon, leginkább a mésztufagátakkal duzzasztott magasabb vízállású részeken mutatkozik. A szifonkerülő ágakban, felső járatokban és az árvizek által csak ritkán vagy sohasem érintett folyosószakaszokban azonban általános az agyag.
A béke-barlangi Fő-ág alsó, egyben leghosszabb szakasza (a Kötélhágcsós-szifontól a Jósvafői-kijáratig) az előzőekhez képest egészen új jelleget mutat. Az átlagos folyosószélesség itt 5-6 m (bár a Búvárruhás-szifon környékén vannak lényegesen szűkebb folyosószakaszok is), de a járat magassága is ezzel együtt kb. 5-6 m-re alacsonyodik. Ebben a szakaszban találhatók a legnagyobb termek. A tufagátak jelentősége ugrásszerűen megnő, s ezért az alsó szakaszban szabad folyású patakmederrel már alig találkozunk. Az egymás után sűrűn következő tufagátak lépcsős tavakká duzzasztják a patak vizét. A vízmélység is megnövekszik. Az alsó szakaszon átlagosan 1,0-1,5 m mély a víz a tufagátak szűnni nem akaró tavaiban. A legalsó ismert szakaszban néhány nagyméretű sziklaomlás, ismét kavicsos medrű tágas folyosó, valamint egy nagyméretű üreg, a béke-barlangi Óriás-terem található. E terem közepén függőleges helyzetű minaretként mered felfelé a talajból egy jókora sziklahasáb, a mintegy tíz méter magas Világítótorony. Az alsó szakasz legutolsó termeiben viszonylag sok az agyagfelhalmozódás. Ide torkollik a barlangrendszer jósvafői mesterséges bejárata is, amelyet ma a gyógykúrázók használnak.
A Béke-barlang ugyan a közönség számára még nem nyílt meg, de kutatási céllal az OKTH engedélyezheti kisebb csoportok látogatását.
Béke-barlangi kirándulásunkra az 1954-ben megépített mesterséges fő-ági Bejáraton át indulunk el. A tömör, huzatfogó vasajtó elhagyása után mintegy 20 m-t haladunk lefelé a betonlépcsőkkel járhatóvá tett kényelmes lejtaknában, s máris a Pokol-szakadék felett átívelő acéltestű viadukton járunk. Alattunk nagy mélységben látható a terem feneke.
A viadukt elhagyása után ismét mesterségesen kihajtott tágas lejtaknában haladunk egyre mélyebbre. Mintegy 40 m-rel a bejárati szint alatt érkezünk be a Béke-barlang főfolyosójára.
A barlangfolyosón balra, a barlang felső vége felé mintegy egy kilométeres utat tehetnénk meg, mi azonban most jobbra fordulunk, és a patakfolyás irányában lefelé követjük az igen változatos barlangalagutat. A mennyezeten retek alakú cseppkövek dús képződménycsoportja látható, a falakon pedig színes, szép cseppkőbekérgezések. Árvíz rongálta betonlépcsők következnek, s máris a Pokol-szakadék fenekén állunk. Lépcsősorunk innen ismét lefelé vezet. A sziklafalakon csodálatos csillogású, bámulatos színű, kristálytiszta képződmények vannak. Rendkívül sok az "üvegcseppkő" is. A mintegy vízcsepp átmérőjű, de néha egy méter hosszúságra is megnőtt sztalaktitok sűrűn ereszkednek alá a mennyezetről.
A lépcsősor aljától kezdve utunk most már vízszintessé válik. Lent járunk a patakmederben. Vizet azonban itt még nem észlelünk, az ugyanis a talajt képező mészkődarabok hézagaiban, alattunk folyik. A barlangfolyosó keskeny és rendkívül magas. Fejünk felett, ha lámpánk erős fényt ad, beékelődött óriási sziklatömböket világíthatunk meg.
Hamarosan elérjük a Nagy-tufagát kristályos mésztufadombját, amely mintegy 17 m hosszúságú, 4-5 m szélességű és másfél m magasságú hófehér tömegével az aggteleki barlangok egyik legszebb képződménye. Csipkés szélein, körös-körül egyre csak pereg a karsztvíz. Felületét sok ezernyi kristályocska által elgátolt apró tetarata tavacskák alkotják.
Ettől kezdve már a patak kavicsos medrében, vízben gázolva sietünk tovább. A Narancs-zuhatag színéről nyerte elnevezését. A cseppkövek egyébként mindenütt annyira sűrűn nőttek, hogy szinte nem is látunk szakaszt, ahol nagyobb felületen szabad lenne a mészkőszikla. A mennyezetről, mint a napsugár kévéi, nyúlnak alá a sztalaktitok ezrei.
A Nagy-kanyonban a barlangfolyosó két párhuzamos, függőleges fala kb. 50 m magasságig követhető. A Békás-szorost idéző keskeny sziklaszurdok falaiban, ameddig csak lámpánk fényénél felláthatunk, mindenütt vízszintes, hosszan futó sziklateraszokat figyelhetünk meg.
Általában 20-30 m-enként, csaknem derékszögben, irányt változtat a barlang. A Vörös-termek, majd a Megfagyott-vízesés a csipkés Derelyefülekkel, a színpompás Gyertyatartó, a Sápadt tehéntőgy, az Amfora és a hatalmas Vívótőr nevű cseppkőképződmények következnek.
Rövidesen elhagyjuk a 728 m hosszú Felfedező-ág torkolatát. Ebben a mellékágban bújik meg többek között az eddig ismert legnagyobb és legszebb cseppkő függöny, a közel háromméteres pompás Lobogó. A Felfedező-ág torkollása után a Fő-ág méretei tovább szélesednek. Ropogós, sima kavicsszőnyegen haladunk. Valóságos szőlőlugasként függ a mennyezeten a Tüskéscseppkő-rengeteg, nem sokkal odébb pedig egy legalább két tonna súlyúra becsülhető sztalaktit lóg alá a magas mennyezetről: Damoklesz kardja.
Meseszép szakasz következik ismét. A Cseppkőkápolna kapujában egy vaskos, de az árvizektől szeszélyes formájúvá erodált, valósággal rongyolt sztalaktitcsonk fogad. Mögötte pedig a terem szemközti bemélyedése oltárra emlékeztet. Balján hosszú, egyenes, fehér Gyertyaszálak állanak. Ha pedig felfelé tekintünk, az egész roppant szilafalat eltakaró, rendkívüli méretű cseppkőzuhatagról már magunk is kitaláljuk, hogy az csak a Nagyorgona lehet.
A Cseppkőkápolnából továbbhaladó barlangfolyosó a Csukaszárító. Ennek végén rálátásunk nyílik az egyik legkedvesebb cseppkőcsoportra: a Cseppkő-óvodára. Mintegy hat méteres hosszúságú sziklaeresz előrenyúló pereméről lóg alá itt a több ezer, pontosan egyforma vékonyságú üvegcseppkő.
A Dögkeselyű után az Elvarázsolt kastélyba jutunk. A kékesen fehér cseppkövek légióinak társaságában sárga, barna, vörös, szürke, sőt zöldesfekete csillogású kőcsapok merednek.
A Cseppkő-várat elhagyva, egy jókora terembe, a Felhőszakadás-csarnokába lépünk. A hely nem mindennapi nevét azokról a pompás üvegszerű csapokról nyerte, amelyek annyira sűrűn nyúlnak alá mennyezetéről, mintha valóban egy felhőszakadás vízsugarainak özönét szemlélnénk. Innen nyílik a színpompás Kőgombás-kapu, amelyen át egy nagy, sötét terembe jutunk. Ösvényünk átkapaszkodik a terem omladékhegyén, majd továbbsétálva a Tündérvárban gyönyörködhetünk. Ezután széles, sima aljú terem következik, neve Avató-terem. A barlangkutatók ünnepélyes felavatásának szertartása ezen a ponton már-már hagyományossá vált.
Innen kétféleképpen folytathatjuk az utat. Vagy visszafordulunk és a már ismert úton át a felszínre megyünk, vagy pedig továbbhaladunk a Béke-barlang még nagyon hosszú, változatos, de mindig új és szép folyosóján. Hogy azután végül meddig jutunk el, az már csakis elszántságunk és kitartásunk kérdése. A patak vízmélysége ugyanis beljebb egyre nő. A jósvafői kijáratig pedig a túra kb. tíz órát vesz igénybe, s eközben egy-két vízzel telt szifont is át kell harántolnunk (Búvárruhás-szifon stb.) A fáradtságot természetesen még így is bőven megéri a látványosság.

SAJÁTOS ÉLŐVILÁG

A Kovács István által vezetett múzeumi biológuscsoport mindjárt a felfedezést követő napokban elvégezte a barlangifauna-gyűjtést. Ekkor a Béke-barlang élővilága még a legzavartalanabb ősi állapotában, együttesében volt tanulmányozható, az azóta megnyitott bejáratokon át egyre nagyobb számban bekerülő idegen "véletlen barlangi vendégek" zavaró j elenléte nélkül. Már ezek az első vizsgálatok is azt mutatták, hogy a Béke-barlang állatvilága lényegében nagyon hasonló a Baradla élőlényeinek társaságához. Az állandó barlanglakók közül a Béke-barlangban is nagy számmal került elő a Baradla jellegzetes vakrákja, és még néhány más, a Baradlára jellemző fehér, vak, alsórendű rovar. Ezeknek alapján biológusaink arra a következtetésre jutottak, hogy a két barlangrendszer valaha talán összefüggött egymással. Hogy azonban ez a biológiai következtetés mennyire állja meg a helyét, ma még vitatható dolog, annál is inkább, mert a pokoli vakrák később biztosan különálló és területileg is távolabb eső égerszögi Szabadság-barlangból is előkerült. Mindenesetre érdekes és elgondolkoztató adat.
Az állandó barlanglakó állatokon kívül több barlangkedvelő faj is előkerült, néhány olyan, amely a Béke-barlangon kívül idáig egyáltalán nem volt ismeretes hazánk területén. Ezek a gyűrűsférgek csoportjába tartoznak, s baradlai hiányuk más oldalról éppen a két barlangrendszer különálló volta mellett bizonyít.
Érdekes, hogy az első biológiai gyűjtőexpedíciókon a barlangi vendégek csoportjába tartozó állatfajok közül mindössze csak két béka és egy ugróvillás rovarfaj került elő, amelyeket minden bizonnyal a tavaszi árvíz sodorhatott le a barlangba. A későbbiekben ez az eredeti arány megváltozott, miután néhány év alatt jelentősen megszaporodott a barlangi vendégek száma. 1956-ban már az első denevér is beköltözött a Béke-barlangba. Azóta több alkalommal is találkoztunk a barlang patakjában úszkáló tarajos gőtékkel, sőt két esetben, akárcsak a Baradlában, egerekkel is.
A Baradlában tenyésző kalaposgomba-fajok a Béke-barlangban ismeretlenek. Penészgombáinak megismert száma viszont meghaladja a baradlai fajtákat.
A Béke-barlangban fosszilis, kövült állati csontok eddig nem kerültek elő, noha ez irányban elég alapos kutatások folytak a legkedvezőbb helyek üledékeiben. Ez a tény azt bizonyítja, hogy e barlangrendszer az ősidőkben sem volt nyitott. Felszíni kapcsolatait mindig csak a víznyelők sziklarései és a kőzet szellőzőrepedései jelentették.
A Béke-barlang gyógyhatása már az 1952-es kutatási időszakban feltűnt. A kutatók sok esetben teljes napon át mellig érő 10 *C-os hideg vízben dolgoztak, sőt tagjaik nemegyszer az érzéketlenségig elgémberedtek, mégsem fázott meg közülük egyetlen esetben sem senki. Sőt néhány alkalommal lázas, máshol szerzett meghűléses megbetegedéssel bemenők is mindig gyógyultan jöttek ismét a felszínre. Az egyre gyarapodó megfigyelések azután azt is bebizonyították, hogy e barlang levegője leghatásosabban a tüdőasztmát és a bronchitiszes jellegű betegségcsoportokat gyógyítja.
Jakucs László erre a megfigyelésre felhívta a megfelelő szakorvosi szervek figyelmét. Így a debreceni klinika Gyógyszertani Intézetének kutató munkaközössége az érdekes és feltűnő jelenséget már 1953-ban alapos kivizsgálás alá vette. A barlang levegőjében levő penészgombaspórák, valamint a talajban tenyésző alacsonyrendű talajgombák részletes és pontos vizsgálata során Oláh Dániel és Vályi-Nagy Tibor professzorok mutatták ki, hogy a Béke-barlangban mintegy 72 féle, részben eddig ismeretlen fajhoz tartozó penészgomba él, amelyeknek egyike-másika igen nagy hatású, részben addig ismeretlen, számunkra új antibiotikumot termel. Ezek közül a debreceni kutatók kitenyésztettek egyidejűleg Grahm-pozitív és Grahm-negatív penészfajokat is.(Ezekből állították elő a Biogál Gyógyszergyárban a Grubilin nev? gyógyszert, amely Gruby Dávid múlt századi nagy magyar gombatudósról kapta elnevezését.)
Az 1950-es évekhez képest természetesen sok tekintetben tovább fejlődött a tudomány, s azóta rengeteg különféle egyéb vizsgálatot is elvégeztek mind a Béke-barlangban, mind pedig egyéb olyan barlangokban Magyarországon és külföldön, ahol a szpeleoterápikum hatótényezőit kutatni lehetett. Ma a pulmonológus szakorvosok többsége a Béke-barlang és még néhány más hasonló hatású "asztmabarlang" terápikus hatáskeltését több tényező egymást kedvezően erősítő komplex érvényre jutásában látja.
Jakucs László a barlangi levegőben lévő nedvesség sajátos kémiai összetételében látta a gyógyulások legfőbb okát. Már az 1950-es években pontos mérésekkel ki tudta ugyanis mutatni, hogy roppant jelentékeny nagyságrendi és minőségi különbségek mutatkoznak a terápiailag hatékony és a hatástalan barlangok légnedvességének vegyi alkotóiban. A gyógyhatásúnak bizonyult Béke-barlangból nyert kondenzvíz például általában mintegy tízszer több kalciumiont tartalmazott a Baradlából gyűjtött kondenzvíz mintáinál, s jóval magasabb volt a Béke-barlang légnedvességének hidrokarbonát-tartalma is. Vizsgálatai egyenes légtérből nyert víz kalciumtelítettségi mutatói között.
Igazolódott tehát, hogy a gyógybarlang levegőjére jellemző nagy oldottmésztartalomnak legalábbis döntő szerepe van a Béke-barlangban kezelt légúti betegségben szenvedők állapotára. Feltételezhetően a nyálkahártyákkal és a hörgők hajszálérhálózatával közvetlen érintkezésbe jutó ionizált kalciumos oldatok görcsoldó, gyulladásgátló, nyákoldó és fertőtlenítő szerepe juthat itt érvényre.
A mészsóknak a barlangi légnedvességbe való bejutását a Béke-barlangnál olyképpen tudjuk elképzelni, hogy a magas mennyezetről állandóan csepegő telített karsztvízcseppek lehullásukkor erősen szétfreccsenve porlódnak, s a parányi vízgömböcskék a barlang levegőjében lebegve, azt erősen nedvessé teszik. Fokozhatja ezt a hatást a Béke-barlangban a patak rengeteg apró vízesése is, hiszen az ilyen zuhogóknál megint csak nagy mennyiségű mészdús víz porlasztódik a levegőbe. Nem csoda tehát, hogy a tömeges idegenforgalommal meg nem zavart és egyébként is csak lassan cserélődő levegőjű, nagy kiterjedésű vizes barlangrendszer légterében ily módon idővel tetemesen feldúsul a mechanikusan szétporlasztott cseppkőépítő karsztvíz.