Kordos László: Magyarország barlangjai 1.

Kordos László: Magyarország barlangjai

FÖLD ALATTI ADATBANKOK

TUDOMÁNYOS ISMERETEK

    A barlangtan, a szpeleológia igazi interdiszciplináris tudomány. A földkéreg e szűk kis területe szinte minden tudomány számára biztosít kutatási lehetőséget. Nem véletlen, hogy az ősemberkutatással indult el a föld alatti világ felfedezése, s hogy a biológusok régen kihaltnak vélt ősi élőlényeket fedeztek fel bennük.
    A barlangok valódi gyűjtőhelyei, menedékei azoknak az élőlényeknek, amelyek számára a felszíni körülmények változása kedvezőtlen fordulatot vett. Sok állat a pleisztocén hideg szakaszának viszontagságai elől a védett, egyenletes hőmérsékletű és páratartalmú, de sötét üregekbe húzódott vissza. A hosszú, visszahúzódott életmód természetesen nem maradt nyom nélkül, mert azok a lények, amelyek nem pusztultak ki, alkalmazkodtak a számukra új környezethez. E leegyszerűsített folyamattal jellemezhető barlangjaink benépesülése olyan élőlényekkel, amelyek nem csak a felszíntől eltérő környezethez alkalmazkodtak, de egyúttal jelzik is a napfényes világ egykori állatvilágát is.
    Az ősemberek s gyakran az állatok is a barlangok védett zugaiba menekültek, s természetesen tevékenységük nyomait maguk után hagyták. Így találni ősemberi tűzhelyet, telephelyet, szerszámkészítő műhelyt, s nemritkán sírt is barlangjaink kitöltésében. Gyakran valóságos emberi csontbreccsa kerül a kutató elé, amikor a sáros agyagot ássa. A kisemlősök sok ezernyi csonttömegéből álló, ún. "rágcsálórétegeket" a baglyoknak köszönhetjük. E sajátos éjszakai ragadozók tanyahelyükről kirepülve az összes mozgó gerincest összefogdossák, majd szőröstül-bőröstül megeszik. Visszatérve kedvenc pihenőhelyükre, rendszerint egy üreg bejáratához, nyugodt körülmények között megemésztik táplálékukat, majd a csontot és a szőrt kis gomolyagok formájában kiöklendezik. Az ún. bagolyköpet a barlang talaján hatalmas mennyiségben halmozódhat fel. Évezredekkel később az egykori bagoly táplálékának maradéka az őslénykutatók legfontosabb alapanyaga lesz.
    A kőzetrétegeken átszivárgó víz kémiai összetétele nagymértékben a felszín éghajlati, növénytani, talajtani viszonyaitól s természetesen a bezáró kőzettől függ. E víz a barlang falán cseppkő formájában kiválhat, s ott kővé válva évezredekig megőrzi az egykori víz összetételének jellegét, keletkezésének körülményeit.
    A barlangi sár nem egyéb, mint a kőzetek mállásából, aprózódásából felhalmozódott üledék. A különböző színű, fizikai és kémiai összetételű kitöltésrétegek mind-mind máshonnan érkeztek, más körülmények között keletkeztek. Anyagukban olyan kőzet- és ásványszemcséket találhatunk, amelyek napjainkban az adott területen nem lelhetők fel. Így rekonstruálni lehet a felszínről már lepusztult, de egykor létezett kőzetrétegeket.
    Karsztforrásaink ma az erózióbázis közelében fakadnak, de egykori kitörési pontjaikat a száraz, sziklás hegyoldalakon vagy éppen mélyen a jelenlegi völgytalp alatt fedezzük fel. A barlangok megmutatják, hogy egykoron merről merre vezetett a csapadék útja a hegyeken keresztül, s hogyan formálódott a karsztvidék arculata.
    A példák sokaságával lehetne még igazolni, hogy a barlangok védett környezete, üledékcsapda-jellege, sajátos képződményei hihetetlenül sok és sokrétű tudományos információt őriznek meg számunkra. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a barlangok valóságos adatbankok, ahol az elmúlt sok ezer, s nemegyszer sok millió év történetének kis helyre összegyűlt nyomait aknázhatja ki a jó értelemben vett föld alatti bankrabló, korunk szpeleológusa.

BARLANGJAINK SZÜLETÉSE ÉS HALÁLA

(Jakucs László)    Bizonyára meglepően hangzik, hogy a barlangvilág jelenségeinek értelmezésével, a barlangokban látott dolgok tudományos magyarázatával foglalkozó barlangkutatók szerte a Földön legtöbbet még napjainkban is a barlangok keletkezéséről vitatkoznak. Nincsen szinte olyan hazai vagy külföldi szpeleológiai kongresszus, tudományos szimpozion, ahol néhány előadás ne a barlangképződés új elméleteit tárgyalná. És az a legelgondolkoztatóbb, hogy ezek az előadások jószerével mindig tudnak friss szempontok szerint megvilágítani régen megoldottnak gondolt kérdéseket, sőt nem egy esetben még alapvető elméleteket is ki tudnak váltani jobbakkal, pontosabbakkal. Vajon valóban ennyire jogos-e az útkeresési merészség ezen a téren? Csakugyan annyira bonyolult és nehezen kiismerhető dolog lenne hát a barlangok genetikája? Vagy talán nem is magának a problémának a bonyolultságáról van itt szó, hanem a barlangok korrekt tudományos tanulmányozásának a lehetőségei lennének szokatlanul nehezek?
    A magyarázat valószínűleg mindkét okban együttesen keresendő:
    Egyrészt a barlangok keletkezése a természetben csak a legritkább esetben egyszerű folyamat. Néha ugyan találkozunk könnyen érthető barlangokkal is, amelyeket csak ez, vagy csak az az üregképző erő formázott meg (ezek az illető barlangkeletkezési mód prototípusai), ám a barlangok zöménél a természet több eszközt alkalmazott egyszerre vagy egymás után a barlang megalkotásában. Az általunk látható üregforma ilyenkor tehát egy bonyolult és soktényezős fejlődési folyamatnak az összegződött végterméke. Itt bizony már nehéz pontosan visszakövetkeztetni a régebbi geológiai időkben végbement eseményekre. A komplex barlangokról ezért legtöbbször csak azt határozhatjuk meg, hogy a kialakításukban részt vett természeti erők, folyamatok közül melyik volt a legerősebb hatású, melyik hagyta rajtuk legmarkánsabban speciális bélyegeit.
    Másrészt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a barlangok tudományos kutatását nem lehet kényelmes laboratóriumban, vagy könyvtárakban végezni. A természet ismeretlen erőivel vívott kemény csatákkal, váratlan események sorozatával és izgalmas, nemegyszer emberéleteket is követelő hősi áldozatvállalásokkal teli hosszú utat kellett végigjárniuk a kutatóknak ahhoz, hogy a barlangok világának valódi arculatát objektíven, elfogulatlanul tudják megítélni. Talán egyetlen tudomány fejlődésében sincs annyi példa a vakmerő kockáztatásokra, az emberfeletti fizikai teljesítmények vállalására és véghezvitelére, az ábrándokban való mélységes csalódásokra, vagy éppen az ábrándoknak minden fantáziát túlszárnyaló pazar megvalósulására, mint éppen a barlangkutatás történetében. S ezen nincs is semmi csodálkoznivaló. Hiszen a hideg levegőt lehelő sötét és ismeretlen sziklatorokba aláereszkedő kutató valójában nem tudhatja, hogy odalenn mi vár rá. Lehet, hogy miközben tudományos mérésekre indul, kötele végén biztos talajt ér a lába, de ugyanúgy előfordulhat, hogy a mélyben mérges gázok halmozódtak fel az idők végtelenje során. Titokzatos szörnyek, sárkányok természetesen nem élnek a föld alatt, de a megbolygatott sziklák lavinatengere bármikor maga alá temethet. Az iskolázott kutató sohasem téved el a görbe falú folyosók útvesztőjében, de gyakran előfordul, hogy kialszik a lámpa, s a vizessé lett gyújtó nem működik. Rettenetes érzés várni a bizonytalan véget az áthatolhatatlan feketeségben, amikor idő- és térérzék egyaránt csődöt mond. Vagyis az emberi tudásnak, leleményességnek, fizikai erőnlétnek és bátorságnak, de a technikai vívmányok legszélesebb körű alkalmazásának és a szenvedélyes megismerni akarásnak csakugyan a legmagasabb fokára van szükség olykor-olykor ahhoz, hogy felfedezzen és hideg tárgyilagossággal, pontosan magyarázzon meg valamit a természet legrejtettebb titkai közül.
    Talán ezek a körülmények az okai annak, hogy Földünk barlangvilágának nagy része ma még ismeretlen, s a már ismertekben is rengeteg tudományos kérdés vár még megfejtésre.
    1807-ben megjelent munkájában Raisz Keresztély az Aggteleki-cseppkőbarlang keletkezését még a föld alatti vulkáni tűz lángnyelveinek üregkipörkölő hatásával magyarázta. Ezen azonban nem szabad mosolyognunk, hiszen az elmondottak miatt különösen a régebbi korok kutatóinak barlangszemléletét még egész sor misztikus előítélet és félelem szabta meg, s el sem merték hinni, hogy a barlangok mélyén a múltban is többnyire ugyanolyan természeti erők tevékenykedtek, mint napjainkban.
    Ma természetesen már jóval többet tudunk a barlangok keletkezésmódjáról, de a földfelszín arculatának azokról a sajátos bélyegeiről is, amelyek a még rejtett föld alatti barlangok jelenlétéről, helyéről és üregméreteiről árulkodnak. Mindezek kiküszöbölhetővé teszik a korábban olyan fontos véletlen felfedezői szerencsét, hiszen a korszerű szpeleogenetikai ismeretek révén lehetővé vált számunkra az ismeretlen, hozzáférhetetlen barlangrendszerek tudatos felkutatása, tervszerű feltárása is.
A modern szpeleogenetika egyetemes fejlesztésében a hazai kutatók kimagaslóan sokat tettek. Ám nemcsak új tudományos elméletek megalkotásával járultak hozzá a barlangvilág törvényszerűségeinek felismeréséhez, hanem elméleti következtetések helyességét a gyakorlatban mindjárt ki is próbálták. Ilyen "kísérleti próbáknak" lettek a jól ismert eredményei az utóbbi évtizedek nevezetes magyar barlangfelfedezései is (Béke-, Pénz-pataki-, Létrás-tetői-, Égerszögi-, Vass Imre-, Kossuth-, Meteor- stb. barlangok.)
    Az alábbiakban röviden áttekintjük mindazt, amit ma a barlangok különböző típusainak keletkezésével kapcsolatosan a legfontosabb ismeretnek vélünk.
    Mindenekelőtt nézzük meg a definíciót. Barlangoknak a szilárd földkéreg kőzeteiben természetes úton létrejött üregeket nevezzük, ha azok az ember számára járható méretűek. A barlang tehát a kőzet ürege. Csakhogy nagyon sokféle-fajta kőzet létezik a Földön, s természetesen az ezekben található üregek is számtalan tekintetben különböznek egymástól. Bizonyos értelemben kőzetnek kell tekintenünk még a szilárd halmazállapotú, helyenként nagy tömegben felhalmozódó vizet: a jeget is. Barlangképződmény mindenféle kőzetben, így tehát a jégben is keletkezhet. Amíg azonban néhány kőzetnek (pl. a mészkőnek) a barlangosodásra kimondott "hajlama" van, addig bizonyos más fajtájú kőzetekben csak a legritkábban fordulnak elő természetes üregesedések. Ennek a jelenségnek az oka a különféle kőzetek ásványos anyagi, valamint szerkezeti különbözőségeiben rejlik. Szpeleogenetikának valójában ezért azt a tudományágat nevezzük, amelyik az eltérő kőzetsajátosságokkal és a reájuk ható természeti erők eredményeit egy meghatározott szempontból: a barlangképződés szempontjából teszi vizsgálódásának tárgyává.
    Léteznek környezetünkben olyan kőzetek, amelyek már képződésük során, azzal egyidejűen (szingenetikusan) üregekre tettek szert. Ilyen kőzetek lehetnek például a mésztufa, a tengerek korallzátonytelepeinek mészköve, valamint egyes vulkáni kőzetek, amelyeknek lávaanyagában, annak kihűlésekor jönnek létre barlangüregek. A kőzetképződéssel egyidejűen kialakult barlangokat szingenetikus üregeknek nevezzük.
Ezzel szemben a barlangok második, jelentősen nagyobb és fontosabb csoportja utólagosan, a már kialakult kőzetben jön létre, a kőzet keletkezési körülményeitől független földtani erők munkájának hatására. A legfontosabb másodlagos barlangképző hatások, illetve folyamatok a következők: a Föld kérgében végbemenő mechanikai feszültségkiegyenlítődések okozta, ún. tektonikai mozgások, a víz oldó (korróziós) és erőművi koptató (eróziós) hatása, valamint -- alárendeltebb fontossággal -- a szél munkája.
    E hatásokra a különféle kőzetekben jellegzetes módon más- és másféle barlangalakulatok fejlődnek ki. A barlangoknak ezt a második csoportját posztgenetikus (később keletkezett) üregeknek nevezzük.
    Ismerkedjünk meg először a szingenetikus üregképződés folyamataival.
Bizonyos tűzhányó hegyek krátereiből kiömlő izzó lávafolyóknak igen nagy gáztartalmuk van. Ez a gáz, a láva anyagában egyesülve, valóságos óriáshólyagot, szoba nagyságú, rendszerint gömb formájú üregeket is létrehozhat. Ilyenkor az üregek falán a megszilárduló lávaanyagból pompás kristálytűk nőnek, nemegyszer olyan csodálatos nagyságban és szépségben, hogy méltán büszke lehet az az ásványgyűjtő, akinek ilyen "kristálykamrából" származó darab kerül a birtokába.
    Természetesen e kristálykamrákak nincsen semmiféle bejáratuk, amely a felszínnel összekötné őket. Ezért aránylag kevés ismeretes, azokat is véletlenül, főleg kőbányászat és alagútépítés közben fedezték fel.
    Ugyancsak a nyúlós lávafolyásokból alakul a lávabarlangok másik fajtája, a lávacsatorna. A kráterből kiömlő sűrű, vastag láva a hegy oldalán lefolyva valóságos lávafolyót, lávaárt létesít. Néha az ilyen lávafolyó egészen lassan halad csak előre. Egy-egy kilométeres út megtételéhez több nap is szükséges lehet. Néhány kilométernél nem is igen jut tovább. Hosszú, domború folyamot alkot, amelynek felszíne azonnal salakszerű kéreggé merevedik.
    Ha a lávafolyam nyugalomba jön, egy újabb lávautánaömlés a már megvastagodott kéreg miatt az egész tömeget nem képes ismét mozgásba hozni, annak homlokzata áttörik, s belőle a még mindig izzó, híg olvadék kifolyhat. Így folyosószerű boltozat, lávakéregbarlang (lávacsatorna) marad vissza benne.
Valószínű, hogy a nagy vulkáni tevékenységek időszakaiban hazánkban is keletkeztek hasonló lávabarlangok, ezek azonban ma már nem láthatók, ugyanis az így formálódott barlangok csak ritkán hosszú életűek. Pusztulásukat vagy a megújuló lávaömlés okozza, vagy pedig vékony mennyezetük szakad be idővel, és az egykori lávabarlang emlékét már csak egy kimagasló gerincek által közrefogott vályúszerű meder őrzi.
    Természetesen nem minden barlangról mondhatjuk el ennyire egyértelmű biztonsággal, hogyan keletkezett, mint ahogyan azt a lávahólyag és a lávacsatorna típusú üregeknél tettük. Az elsődleges keletkezésű barlangok csoportjának harmadik típusát jelentő mésztufabarlangok kialakulása már sokkal bonyolultabb, összetettebb folyamat. Elsődleges mésztufabarlang egyébként csak igen kevés ismeretes a Földön, s így tanulmányozásuk sem támaszkodhat a sok-sok példa összehasonlító értékelésére. Magyarországon ilyen keletkezésű mésztufabarlang a lillafüredi Anna-barlang.
    Mivel ez is és általában minden primér mésztufabarlang vízesések által épített mésztufa-lerakódásokban található, egészen biztosnak látszik, hogy az üregkialakulás előfeltétele ebben az esetben a vízesés. Megfigyelhető a mésszel telített vizű karsztpatakok vízeséseinek lábánál, hogy a lezuhanó és szétszóródó, porlódó vízből, a víztükörtől bizonyos távolságra lassanként mésztufa-dombok, -gátak épülnek, amelyek idővel a tulajdonképpeni vízfolyást és vízesést körülölelik, sőt később be is boltozhatják. Ehhez a folyamathoz hozzájárul a vízesések küszöbén fennakadó növényi szálak, mohok lassan elmeszesedő, szakállszerűen alálógó függönye is, amely újabb és újabb térrészecskéket zár el a napvilágtól. A vízesések által lerakott, mésztufa-felhalmozódások ismertetett folyamatai alapján érthető, hogy a primér mésztufabarlangok nem alkotnak kiterjedt, összefüggő nagyobb barlanghálózatot, hanem csak egymástól elszigetelt, kisebb természetes fülkék sorozatát, amelyeket mesterségesen vájt folyosók készítésével az ember fejleszthet egységes barlangrendszerré.
    A kőzetképződéssel egyidejű barlangüregeknek még egy fajtájáról, a korallbarlangokról szoktunk megemlékezni. Ezek a barlangok világában igen alárendelt szerepet játszanak. A tengerfenéken élő, mészpalotákat építő koralltelepek állatkái, ágas-bogas szirtjeiket készítvén, gyakran üregeket zárnak körül, s így formálják e kétségtelenül érdekes, de szárazon csak ritkán ismert kisebb barlangüregeket.
    Az eddig tárgyalt, a kőzetkialakulással egyidőben képződött üregek rendszerint csak kisebb barlangokat alkotnak, és ezek is csak elszórtan, ritkán ismeretesek. Viszont a barlangok másik fő csoportjában, a kőzetkeletkezés után másodlagosan (posztgenetikusan) kifejlődött üregek sorában már sokkal több és jóval nagyobb barlangot is találunk. Hiszen ide tartoznak a föld alatti folyók által a karszthegységek mélyén kimosott monumentális, sok kilométeres folyómedrek, a nagy karsztbarlang-rendszerek is. Mielőtt azonban a karsztbarlangokról beszélnénk, meg kell még röviden ismerkednünk néhány olyan barlangtípussal is, amelyeket nem a föld alatti víz tevékenysége, hanem a földkérget formáló egyéb erőhatások alakítottak.
    Ezeknek a sorában első helyen említjük a szerkezeti vagy kőzethasadék-barlangokat. A szilárd földkéreg, különösen azokon a helyeken, ahol azt kevésbé plasztikus, merev kőzetek alkotják (amilyen, pl. a mészkő vagy a gránit), át meg át van szőve kisebb-nagyobb repedésekkel, hasadékokkal. E hasadékok néha több méter szélesek, több száz méter hosszúak és mélyek lehetnek, s egymást sokszor rácsos alaprajzú szövevényes keresztezésekkel harántolva át, igen bonyolult, labirintusszerű hasadékbarlang-rendszereket képezhetnek. A Föld szilárd kérgét formáló, ún. hegyképző vagy tektonikus erők hozzák létre őket.
    Hasadékbarlang minden merev, szilárd kőzetben képződhet, de nyitott állapotban legtartósabban, változatlan formában mégiscsak a mészkőben marad meg. A mészkőnek ugyanis nincsen szilárd málladéka, sőt, ún. oldási maradéka is oly kevés, hogy ezzel a felszínről a hasadékokba befolyó csapadékvizek hosszú ideig nem tudják a nyílásokat eltemetni, betömni. A nagy mélységbe nyúló kőzethasadékokon esetleg utat talál a Föld mélyéről felszálló meleg víz, s ilyenkor a tektonikus üregeket a víz utólagosan -- oldással -- még jobban kibővíti, belőlük hévizes barlangokat alakíthat. Esetleg a felszínről beömlő hideg víz is jelentősen átalakítja őket.
    A Budai-hegységben szép számmal vannak hasadékbarlang-rendszerek, amelyeket későbbi melegvíz-feltörések tágítottak sajátos módon még tovább. A Ferenc-hegyi-, Szemlő-hegyi-, Mátyás-hegyi- és a Pál-völgyi-barlangok ekképpen alakultak ki. Alaprajzuk rácsos szerkezetének irányai a hegység mai sakktáblaszerű, rögös jellegét formáló fő törésvonalak irányaival esnek egybe.
A típusos hasadékbarlangok folyosói a legtöbb esetben függőleges kiterjedésű, keskeny, magas nyílások a hegy belsejében. Néha azonban, különösen a vízszintes településben maradt, jól rétegzett, pados elválású mészkövekben vízszintes vagy közel vízszintes síkú, alacsony, de széles kiterjedésű, réteglap menti kőzetelválásból létrejött hasadékbarlangok is képződhetnek.
    A nem víz által alakított másodlagos fajtáinak felsorolását a szél által kifújt, különösen a sivatagokban megfigyelhető apró deflációs üregek és a duzzadásos gipszbarlangok megemlítésével tehetjük többé-kevésbé teljessé.
    A barlangképződés folyamatainak vizsgálatában utoljára hagytuk a legfontosabbat, a víz barlangképző hatásának vizsgálatát. A földkéreg összes barlangjának mintegy 96 %-a valamilyen formában a víz hatására alakult ki posztgenetikusan a különféle kőzetekben. A következőkben a víz különböző üregképző folyamatait vizsgáljuk meg.
    Elsőnek a forró víz tevékenységével ismerkedjünk.
    A Föld mélyéről feltörő hévizek rendszerint igen sok oldott kémiai anyagot tartalmaznak, amelyek közül némelyek nagymértékben elősegíthetik a vizet szállító kőzetrepedések falanyagának feloldását vagy kémiai megbontását. A víz kőzetoldó munkáját korróziónak nevezzük, ezért az ilyen úton keletkezett, tágult barlangokat korróziós, oldott barlangoknak mondjuk.
A hévizeknek rendszerint igen magas a szénsavtartalmuk. A szénsavas víz a mészkő anyagát annál nagyobb mértékben képes oldani, minél több benne a szénsav. A melegvizek tehát erős szénsavas oldástevékenységükkel határozottan és erőteljesen képesek a sziklahasadékokat kibővíteni, tágas kürtőkké, csatornákká szélesíteni. Igen gyakran azonban a hévizekben különböző erősebb hatású sav, például kénsav is jelen lehet, amely a mészkő anyagával találkozva, azt kémiailag megbontja, s új ásványok képződése közben támadja meg az üreg falát. A hévíz tehát ezen a módon is végezhet barlangbővítést.
    A kénsav (H₂SO₄) a mészkővel (CaCO₃) érintkezve gipszet (CaSO₄ x 2H₂O), a hévforrások magasabb hőfokán pedig anhidritet (CaSO₄ vízmentes módosulatban) képez az alábbi kémiai egyenlet értelmében: H₂SO₄ + CaCO₃   =   CaSO₄ + H₂O + CO₂.     Az ásványos melegvizek kénsavtartalma nemcsak közvetlen oldás révén végez azonban üregbővítést, hanem közvetett úton is. A kénsavas melegvíz behatol a barlang falának hajszálrepedéseibe, s ott a kőzet mésztartalmát anhidritté alakítja át. Láttuk, hogy az anhidrit a gipsznek vízmentes módosulata, amely a hőhatás megszűntével vízfelvétellel és 33 %-os térfogatnövekedéssel gipsszé alakul át. A megduzzadó gipsz most széjjelfeszíti a hajszálrepedések mentén magát az anyakőzetet is. Így azt elporlasztja, s az üreg bővítését ezen az úton is előmozdítja. A hévizes barlangokban gyakran megfigyelhető a kőzetporlódás.
    A hévizes barlangtársulásnak és a kőzetporlódásnak egy másik fontos oka a kőzet szövetében való aragonitképződés is. Azokban a kőzettartományokban, amelyek a hévízjáratok közelében vannak és a melegvíztől 30 oC fölé melegszenek, a kőzetben keringő karsztvízből a pórusokba aragonit rakódik le. Az aragonit a CaCO₃ rombos, a kalcit pedig annak trigonális kristályszerkezetű módosulata. Az aragonit idővel - ugyancsak térfogat-növekedéssel (8,35 %-os) - alakul át kalcittá, ami szintén hozzájárul az üreg falának szétporlasztásához, s az üregbővülés folyamatának kifejezettebbé válásához.
    Az említett üregtágító korróziós és vegyi kőzetbontó folyamatok azt eredményezik, hogy a hévforrásbarlangok üregeinek keresztmetszeti szelvényei kör alakúakká válnak. Az ilyen barlangokban a legjellemzőbb üregformák a szabályos gömb vagy félgömb alakú termek, az ún. gömbfülkék és ezek füzérei, valamint a gömbszerű kupolában végződő kör keresztmetszetű kürtők. A barlangok járatai ágas-bogasan helyezkednek el a térben, s a járatrendszerek függőleges kiterjedése néha a vízszintes kiterjedést is meghaladja. A hévforrásbarlangok térképi ábrázolására emiatt az alaprajzi vetületábrázolási módszer rendszerint nem alkalmas, hanem ábrázolásuk tökéletes módja a háromdimenziós, térbeli gipszmodell elkészítése.
    A hévforrásbarlangok a legtöbb esetben jellegzetes karsztidegen ásványos kitöltésekben gazdagok. A kénsavas melegvíz hatására képződött anhidrit (ez másodlagosan gipsszé alakulhat át) dús kristálycsoportokat képezhet a falakon. Gyakori ásvány a hévizes barlangokban még az aragonit, kalcit, a barit, a fluorit, a hidrokvarcit, a lublinit és a piritkristály is. A csehországi Zbrasov melletti termális barlangban hidrokvarcitot lerakó apró gejzírkráterek ma is ismeretesek.
    A hévforrásos barlangok általában a töréses szerkezetű mészkőröghegységek jellemzői. Nálunk a Budai-hegységben és távolabbi környékén (Pilis, Gerecse) ismeretesek a legszebbek és a legtípusosabbak, például a Sátorkő-pusztai-, Szemlő-hegyi-, Solymári-, Ferenc-hegyi- stb. barlangok. De előfordulnak a Magyar Középhegység csaknem minden részén.
A     hévizes kioldású üregek általában a mészkőhöz kötöttek, de ritkán kifejlődhetnek más kőzetben is (pl. dolomitban). A pilisvörösvári hegyekben, a vasútállomás közelében, valamint a közeli Fehér-hegy kőbányáiban számtalan hévizes dolomitüreg ismert, amelyeket az ember tett szabaddá azáltal, hogy belőlük az elporlott dolomitot kibányászta. Ezek a kis barlangok mindenben hasonlatosak az egyéb melegvízi képződésű barlangokhoz, s szépen példázzák, hogy a hévizes üregképződésben, a gömbfülkék alakulásában a víz mészoldó tevékenységén kívül az említett anhidrit és aragonit duzzadásos kőzetporlasztó hatások is döntő fontosságúak.
    Korróziós barlangalakulatok helyenként kősóban és gipszben is ismeretesek. Minthogy azonban a földkéreg kőzettani felépítésében a gipsz és a kősó a mészkőhöz képest nem játszik fontos szerepet, a kősóban és gipszben kioldott barlangok is nagyon ritkák Földünkön. Ennek ellenére helyenként igen tekintélyes méretű gipszbarlangok is kialakulhatnak. Az ukrajnai Podóliai-hátságon feltárt Optimista-barlangból eddig már 140 km-nél is hosszabb járathálózatot térképeztek fel kutatói.
Természetes, hogy a mészkőhegységek belsejében mozgó -- beszivárgó csapadékvíz eredetű -- hideg vízfolyások is oldják a karsztkőzetet repedéshálózatának falát, s e tevékenységgel helyenként barlangüregeket is létrehozhatnak. Ilyen hidegvizű korrózió útján képződött karsztbarlang tiszta formában azonban meglehetősen ritkán fordul elő a természetben, mert -- különösen az üregtágulás folyamatának előrehaladásakor -- a felszíni vizek minden esetben besodornak magukkal szilárd hordalékanyagot is a föld alatti járatokba, s ezek segítségével sokkal gyorsabb ütemben formálják tovább a föld alatti vízjáratokat -- eróziós úton.
    A kioldásos barlangképződmények sorában végezetül még a jégben képződött olvadási barlangokról kell megemlékeznünk. A gleccserek és a jéghegyek belsejében összegyűlő olvadékvizek gyakran kiterjedt és nagyméretű barlanghálózatokat képesek a jégtömbben kilúgozni. Néha egy-egy Antarktiszról leszakadt úszó jéghegy a barlangcsatornák egész labirintushálózatát rejti magában.
    Ha a jégtömeg belsejében mozgó olvadékvizek elérik a jégtömb talpát, a jég alatti kőzet apró törmelékszemcséit is magukkal sodorhatják a vízfolyások. Az ilyen folyók mederágyukat ezután már elsősorban a szállított törmelékanyag erőművi koptatóhatásával, csiszolómunkájával bővítik tovább. A jégtömeg mélyén ettől kezdve a barlangképződés üteme jelentősen felgyorsul, de most már az üreg formálásában a fő szerepet nem a korrózió, hanem a víz hordalékmozgásának mechanikai koptatóhatása, az ún. erózió jelenti.
Ismeretes, hogy Európa területének nagy részét a jégkorszak idején vastag, több száz, sőt ezerméteres jégtakaró páncél borította. E belföldi jégtakaró összefüggő jégtömege mélyén megdöbbentő méretű eróziós barlangrendszerek léteztek. Nagyságukról fogalmat nyújtanak az egykori jég alatti barlanghálózatok folyamainak ma is tanulmányozható mederüledékei, az ózok. Ezek a keskeny (30-150 m), de néha több száz kilométer hosszú (a közép-svédországi Upsala-óz 450 km hosszú!) főleg kavics- és homokdombgátak eredetileg a jégtakaró mélyének gigászi méretű eróziós barlangjaiban lerakódott mederüledékek voltak.
Sokkal kisebb méretekben a mai gleccsereknek is vannak ilyen eróziós barlanghálózatai, amelyek a jégbarlangból az ún. gleccserkapun át jutnak ki a felszínre.
    Amíg a jégtakaró eróziós barlangalagútjai csak rövid élettartamúak, és a jég elolvadásával együtt gyorsan megszűnnek, addig a víz eróziós pusztító munkája a szilárd kőzetekben hosszú élettartamú, nagy barlangrendszereket képes formálni. A Földön ismert legtöbb és legnagyobb barlangot a víz hordalékeróziós munkája hozta létre.
     A barlangképződés szempontjából a víz erőművi munkájának két fő csoportját különböztetjük meg:
    1. A tengervíz hullámmozgásának ún. abráziós tevékenységét és
    2. a karsztok föld alatti folyóhálózatának ún. normális folyóvízi hordalékeróziós medermélyítő munkáját.
A meredek sziklafalú tengerpartok jellegzetes barlangképződménye az abráziós barlang. Ezeket a barlangokat a tengervíz hullámmozgásának ereje és a hullámzó víz által mozgatott partszegélyi kőzettörmelék koptatómunkája hozta létre. Hogy igazán kifejezett abráziós barlangok alakulhassanak, ahhoz kellő mennyiségű törmelékanyag szükséges. A szikla- és kavicsdarabokkal a hullámok úgy vésik ki a partfal kőzetének boltozatos üregeit -- még a legkeményebb sziklában is --, mint ahogyan a bányász fejti ki csákányával az ércet.
    Amíg a tengervíz hullámabráziójának barlangalakító hatása lényegében mindig a tengerpart vonulatához kötött helyi folyamat, addig a szárazföldi folyóvízi eróziós barlangképződés mindenhol előfordulhat a földfelszínen, ahol ehhez megfelelő kőzetek és alkalmas településbeli térszíni viszonyok vannak. Emiatt az eróziós barlangok igazi kifejlődési területe valójában a szárazföld, ott is elsősorban a nagy kiterjedésű mészkőterületek.
    Ahhoz, hogy valamely mészkőterületen (karszton) eróziós barlangrendszer alakulhasson, alapvető feltételként az szükséges, hogy valamilyen nemkarsztos térszínen eredő felszíni vízfolyás jusson bele a karsztkőzet repedéshálózatába. Az ilyen vízfolyások -- a felszínen normális völgybevágással végzett -- eróziós medermélyítő tevékenységüket a karsztkőzet mélyére áttevődött föld alatti folyási szakaszaikon is tovább végzik, s föld alatti folyóvölgyeket, boltozott sziklamedreket vésnek ki maguknak. Az ilyen úton létrejött, folyóvízi erózióval kidolgozott barlangalagutakat eróziós barlangrendszereknek nevezzük.
    Az eróziós barlangalagutak kiformálásában a víz oldó hatása -- az elsődleges karsztvízcsatornák korróziós kialakulása után -- rendszerint már nem játszik döntő szerepet. A szállított szilárd folyami hordalék (kavics, homok, iszap) fizikai csiszolóhatása végzi az üregtágítást, elsősorban a felszín alatti folyó áradásainak időszakaiban, lényegében teljesen fizikai, erőművi úton, mederkivéséssel. E barlangok tehát nem a mészkőrétegeken át alászivárgó -- csapadékvíz eredetű -- ún. karsztvíz oldó hatására alakultak ki, mint ahogyan azt régebben tanította a tudomány. Sőt a beléjük jutó karsztvíznek üregtágításukban nincs is semmi szerepe. Legjobban bizonyítja ezt a tételt az a jelenség, hogy a mészkőben alászivárgó víz e barlangokba bejutva, ott nem oldást, hanem éppen ellenkezőleg: mészlerakást, cseppkőalakítást végez, tehát az üregek eltömésén, megszüntetésén dolgozik. Az eróziós barlangképződés tehát lényegében nem egyéb, mint egy nemkarsztos felszínformáló folyamatnak: az eróziós folyóvölgymélyülésnek a karszt mélyén való sajátos arculatú esetleges megjelenése. Vagyis klasszikus barlangrendszereink nem a mészkő oldásproduktumai, hanem a felszínen völgybevágódást eredményező mederképződés speciális felszín alatti megjelenési formái. Magyarországon, de a világ más részein is a nagy karsztbarlangok boltozott eróziós föld alatti patakvölgyek, amelyek felszíni völgyképződményekből indulnak, és a barlang után felszíni völgyképződményekben folytatódnak tovább. A barlangokhoz kapcsolódó víznyelők (ponorok) és források sem mások, mint a felszíni és felszín alatti völgyszakaszok váltópontjai.
    Nálunk ilyen barlangok pl. az aggteleki Baradla- és Béke-barlang, az égerszögi Szabadság-barlang, a jósvafői Kossuth- és Vass Imre-barlang, a Bükk hegységi Pénz-pataki-, Jávor-kúti-, Létrás-tetői-barlang, a Kecske-lyuk- és a mecseki Abaligeti-barlang stb.
Eróziós barlangok elméletileg mindenfajta kőzetben képződhetnek. Ismeretesek helyenként mészkövön kívül homokkőben, dolomitban, andezitben és más kőzetekben is. Hogy elsősorban mégis a mészkőben gyakoriak, ennek a mészkő sajátos kiváló állékonysága és nyitott hasadékhálózat-rendszere az oka.
A kőzethasadékok, amelyek a barlangképződés kezdeti időszakában a mészkőnél biztosítani tudják a felszín alatti vízfolyás elvezetését, nyitott állapotban az egyéb kőzeteknél nemigen fordulnak elő, mert a keskeny hasadékokban meginduló gyors kőzetmállás a gránitnál, andezitnél s a legtöbb egyéb kőzetnél is azonnal eltömi a kőzetrepedések hálózatait. Emiatt e kőzetek egészükben véve vízrekesztő tömegeknek tekintendők, szemben a mészkővel, amely előzetes karsztosodási folyamat nélkül is vízátbocsátó anyagként viselkedik.
    A mészkövön kívül jó vízátbocsátó kőzet még a kavics, a homok, a löszréteg stb. is, ezek a kőzetek azonban eróziós barlangképződésre mégsem alkalmasak, mert nincsen állékonyságuk, s így nem maradhatnak fenn bennük a kimosott üregek.
Az üreget kimosó árvizek sziklaromboló és medret tágító munkája azonban a barlangot megalkotó víznek még csak az egyik arca: a legtöbb karsztbarlang ugyanis magán viseli a barlangképző víz tevékenységének merőben más arcát is, az építő víz keze nyomát, amely a rohanó árvizek által kivájt sivár üregeket az árvízmentes évezredek csendjében cseppkövek csipkefüggönyeinek és kristálytörzseinek színes mesevilágává alakítja.
    A cseppkőképződés menete azon alapszik, hogy a barlangrendszert magába záró hegység mészkőanyaga oldódik a vízben. Parányi mennyiségű mészkövet már a tiszta víz is képes feloldani, ám ha a vízben egy kevéske szén-dioxid is jelen van, a víz mészoldó képessége máris sokszorosára növekszik. A szénsavas vízben feloldott mészanyagot kalcium-hidrogén-karbonátnak nevezzük, amely azután alkalmas feltételek között ismét szilárd mészkőként kristályosodhat ki az oldatból.
    A cseppkő keletkezésének döntő feltételei tehát a mészkő oldódásában gyökereznek, ami viszont a hegyek felszínén veszi kezdetét. Az oda hulló esővíz vagy hólé ugyanis becsorog a kőzet vékony réseibe, repedéseibe. Mielőtt azonban a víz a szikláig eljutna, előbb át kell szivárognia a kisebb-nagyobb vastagságú laza talajrétegen is. A talajban pedig falevelek korhadnak, állatok élnek, növények gyökereznek, milliószámra tenyésznek különféle gombák, baktériumok. Mindezek az élőlények lélegeznek, tehát szén-dioxidot is termelnek, ami a talaj parányi léghézagaiban megreked, feldúsul. A beszivárgó víz tehát a felső talajtakaróban bőven találkozik szénsavgázzal, amit elnyel, s a mészkőhöz már így, felfokozott étvággyal érkezik. A kőzet repedéseibe jutó víz most már könnyen feloldja a mészkövet, mégpedig a vízben rejlő szénsav mennyiségével arányos mértékben.
    Néha napok, máskor hetek, esetleg hónapok múlnak el, mire a víz -- oldottmész-tartalmával együtt -- bejut a barlangba. A sziklatető hajszálrepedéseiből előbukkanó vízcseppecske hosszú, zárt út után most ismét találkozik a szabad levegővel. Minthogy azonban a barlangi levegőben sosincs annyi szénsavgáz, mint a talaj levegőjében volt, a vízből sok szénsav elillan, következésképpen az oldott mész kiválik. Ha minden vízcseppecskéből csak néhány molekulányi szilárd mész rakódik is egymásra, az évezredek csendjében aláhulló milliárdnyi cseppből már az is oszlopnyi mennyiséggé gyarapodhat.
    A legtöbb karsztüreg halálát a cseppkövek okozzák. A folyton növekvő és sűrűsödő sztalaktitok és sztalagmitok ugyanis előbb-utóbb teljesen kitölthetik az ősi vízmedreket, amelyeket már rég elhagytak a folyók. A "telecseppkövesedéssel" azután véget is ér az üregrendszer megöregedése.
    Az elhalás gyorsasága, vagyis a barlang elaggásának üteme természetesen nagymértékben függ az illető terület klímaviszonyaitól. Az olyan vidékeken, ahol sok a beszivárgó nedvesség, és ráadásul meleg hőmérsékletű a felszíni levegő, viszonylag hamar elpusztulnak a föld alatti üregek, hiszen a "meleg" karsztokon buja a növényzet, de a talaj mikroorganizmus-világa is. Következésképpen a kőzetbe beszivárgó vizek itt rengeteg felodott mészkövet szállítanak be a barlang üregébe. Más azonban a helyzet a mostoha klímájú hideg tájakon és az alpesi jellegű hófedte magashegységekben, ahol alig van növényzet, és sokszor még a talajréteg is hiányzik a mészkőről. Az itt található barlangok mélyén bizony cseppkőképződés sincs, most ugyanis alapvetően hiányoznak a mészkő felszín közeli nagymérvű feloldódásának az indítórugói. Ezért a kopár felszínű "hűvös" karsztok cseppkőmentes sivár sziklabarlangjai feltűnően hosszú életűek lehetnek. Szépség dolgában azonban össze sem hasonlíthatók a melegebb klímájú karsztok rövidebb életű barlangjaival, amelyeket tehát éppen haldoklási folyamataik díszítenek oly ékesre cseppköveik révén. A Magas-Alpokban ismerünk 10-15 millió éves barlangokat is. A magyarországi barlangok viszont már csak 2-4 millió évesek, de a trópusi karsztok tiszavirág-életű barlangjainak kora még ennél is rövidebb: néhányszor tízezer vagy százezer esztendő.
Természetesen nem csak a cseppkőképződés szüntetheti meg egy föld alatti üreg létét. Agyaggal, kaviccsal is feliszapolhatják elhagyott medrüket a folyók, de beomlások sziklatömbjei is elzárhatják a föld alatti utat. Különösen a barlangok tágas bejáratában a kívülről behatoló fagy kőzetrepesztő munkája is sok sziklatörmeléket termel, sőt arra is láttunk már példát, hogy a benne tömegesen élő denevérek hatalmasan felszaporodott guanótömege vált egy barlang gyilkosává.
    Vagyis a barlangok -- ugyanúgy, mint minden e széles nagyvilágon -- élik a maguk sajátos életét. Megszületnek, növekednek, megöregszenek, majd megszűnnek létezni. Vass Imre, az Aggteleki-barlang múlt századbeli nagynevű kutatója írta a Baradláról 1831-ben megjelent könyvében: "Képzetje ez itt kicsinyben az örökké munkálkodó és viszont szüntelen emésztő természetnek. Mindég támad valami új, a régi szétomlik, és annak töredéke újabb tárgyaknak alkotására szolgál." A tudomány fejlődése Vass Imre ítéletalkotásán százötven év alatt sem változtatott semmit: a barlangok változatos fejlődésének megismerésével az ember egy fölöttébb izgalmas fejezetet olvashat ki a természet kalandosan gazdag életregényéből

CSEPPKŐ, HELIKTIT, MONTMILCH

    Cseppkő, heliktit, montmilch, borsókő, aragonit...mind-mind a barlangokban képződött ásványok, amelyeknek különleges csillogása, szín- és formagazdagsága egyaránt megragadja a hétköznapi barlanglátogatót csakúgy, mint a fanatikus barlangkutatót. A barlangok ékkövei hol szűkmarkúan, hol buja gazdagsággal jutalmazzák a rájuk kíváncsi érdeklődőket. Az Aggtelek-környéki és bükki barlangjainkban nem ritkák a legváltozatosabb formájú és méretű cseppkövek, míg a budai üregekben a néhány centiméteres képződményeket is nagy becsben tartják. Természetesen példánk fordítva is igaz. A főváros közelében gyakori barlangi gipszkristályokat északabbi hegyeinkben hiába keressük.
    A szemet gyönyörködtető ásványok annyira jellegzetes hozzátartozói barlangjainknak, hogy a sok üreg nevében is szerepel a cseppkő-, aragonit- vagy éppen a kristálybarlang megnevezés.
    A tankönyvekből és a túravezetők elbeszéléséből a látogatók előtt egyértelmű a cseppkövek keletkezésének módja. Azzal is tisztában vannak, hogy a hatalmas méretű ásványcsodák kialakulása rendkívül lassú. Ezért nem szabad kezünkkel érintenünk, nehogy a bőrünkről rátapadó zsiradékkal megakadályozzuk további lassú képződését. Mindez igaz is, meg nem is. A cseppkőképződés, úgy tűnik, valóban nagyon egyszerű folyamat, de a szakemberek között alig van olyan, akinek a véleménye egyezne a másikéval. Emberi mértékkel mérve valóban lassan nőnek ezek az ásványok, de a legnagyobb hazaiak élettartama sem haladja meg a 20-30 ezer évet. A mésztufába vájt pincékben vagy alábetonozott üregekben nemegyszer vastag cseppkőkéreg alá rejtett szögeket, konzervdobozokat találhatunk. A cigaretta füstje vagy egyéb szennyeződés piszkítja az áttetszően csillogó kristályokat, nagyobb barlangjainkban évszázadokon át fáklyával vezették a látogatókat, de a természet évezredek alatt kiheverte az őt ért sérelmeket.
    Mi is tulajdonképpen a cseppkő? Szakszerűen úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a karsztbarlangokban előforduló, csepegő-szivárgó vízből kivált, réteges szerkezetű kalcitmódosulat. Tehát a kalcium-karbonátból (mészkő anyagából) álló ásvány különlegesen kiváló, sokféle formában megjelenő változata. A cseppkő szó jelentése az elmúlt közel két évszázad alatt azonban sokat változott, s kezdetben egyáltalában nem ezt értették rajta. Első irodalmi említését 1757-ből ismerjük, miszerint a tsepkő -- vagyis a Stalactites -- "mély barlangokban, vagy pinczékben... öszve keményedik". A magyar szaknyelv kialakulására elsősorban a német munkák voltak hatással, amelyekben "Tsepegőkő-formának (Forma Stalactitis, Tropfsteinartig) nevezik az ollyan kemény Értzet, a melly sok külömbféle egyenes, nagyobb és kissebb Tsapokból áll".
    Ebben a korban minden csepegés, szivárgás során létrejött, rendszerint a megfagyott víz formáját felvett ásványra a cseppkő nevet alkalmazták, függetlenül attól, hogy mi annak az ásványi összetétele. A cseppköves forma, mint ásványtani szakkifejezés napjainkig fennmaradt, s gyakran alkalmazzák a vasércbányákban előforduló "cseppköves limonit" jellemzésére.
    A cseppkő szó kettős, formára és ásványra vonatkozó megjelölése az egész XIX. században elterjedt volt. Ugyanekkor a nagyközönség számára készült színes útleírások átvették a tsepegő-kő megnevezést, s barlangjaink jelentős részét tsepegő-kő, később csepegő-kő, majd cseppkőbarlangnak hívták. Ma már ez utóbbi formáját használjuk.
    A cseppkövek sokféle formában keletkezhetnek, amelyek nagy részét külön nevekkel jellemzik. A barlang mennyezetéről leszivárgó, lecsöppenni készülő vízből függőcseppkő vagy sztalaktit, a földre lejutó, s ott lerakódó oldatból pedig az oszlopszerű állócseppkő vagy sztalagmit képződik. Előbbi belsejében csatornákat találunk, amelyeken át a víz a jégcsapszerű képződmény csúcsára jut, míg az állócseppkövön ilyen természetesen nem alakul ki. Az összenövő kétféle alaptípusból oszlop, vagy újkeletű, angol eredetű műszóval sztalagnát jön létre. A fiatal, kezdetleges, rendszerint fehér színű, törékeny függő képződmények a szalmacseppkövek. Amennyiben az állócseppkövek nem széles talpon nyugvó, tömzsi oszlopok, hanem karcsú, néhány centiméter széles, de magas rudakká alakulnak, akkor a bambuszcseppkő nevet kapják. A falakon lecsurgó, leszivárgó vízből kivált cseppkőkérgek a lefolyások. Gyakran több rétegűek, szakaszosan képződnek. Egy-egy csapadékos, tehát a cseppkőképződésre kedvező időjárást megszakító szárazabb időben növekedésük megszakadhat, agyag vagy törmelék boríthatja be. A kedvező éghajlati változás hatására ezeken újból cseppkőkéreg, lefolyás alakulhat ki. Gyakran nagyobb, azóta eltömődött barlangszakaszok bejáratát zárhatják le. Ekkor áttörésükkel, szerencsés esetben jelentős barlangfeltárást lehet elérni.
    A barlangfalakon, aláhajló felületeken, a nagyobb vízmennyiséget szállító repedések mentén nemcsak függőcseppkő vagy bevonat alakulhat ki, hanem drapériaként leomló formájú, keskeny, sokszínű zászlócseppkövek is. Ezek széle gyakran rojtos is vagy fűrészfogas mintájú. A zászlócseppkő legkülső, legfiatalabb rétege lüktetésszerűen áramló vízből rakódik le.
    A cseppkőképződmények szabályos alakzatai mellett számos, ún. szabálytalan formájú, csepegő, szivárgó vízből kivált kalcitmódosulatot ismerünk. Ilyenek közé tartozik a Baradla-barlang domicai szakaszában igen gyakori "dob". Ez nem egyéb, mint a mennyezetről lelógó sztalaktit lapos, vékony, kerek, dobszerű kiszélesedése. Számos barlangban a kalcitkristályok szabálytalan gomolyagot formáló csomókban szilárdultak meg. Az ilyen alakzatokat változatos formáik alapján gombafonatszerűeknek, gomolyagoknak nevezzük. Hazánkban különösen gyakoriak a virágra emlékeztető, ágas-bogas cseppkövek, amelyeket számos fantázianévvel láttak el, mint kelvirág, szőlőfürt, rózsa. Ez utóbbi ásványformák gyakran kombinálódnak a barlangjainkban igen elterjedt gömb alakú képződményekkel, amelyeket általánosságban borsókőnek hívnak.
    A cseppkőképződmények szélesebb értelemben vett csoportjába tartoznak azok a mészképletek, amelyek víz alatt képződnek. Az utóbb említett borsókövek jelentős része is ide tartozik, ugyanis legtöbb barlangunkban előfordulásuk csak az üreget egykor kitöltő víz szintjéig tart, tehát a medence falán és alján váltak ki. Néhány vízzel telt, főleg melegvizes barlangban képződésüket napjainkban is meg lehet figyelni. Az egykori vízszintet a borsóköves szint felső peremén képződött, a falhoz vagy a medencékből kiálló cseppkövekre, kőtömbökre cementálódott kalcitlemezek mutatják. Sokszor ugyanis a kis tavak felületén is kiválik a mészhártya, amely a vízszint csökkenésével vagy megszűnésével összetörik, de a partfalon odatapadt lemezek alakjában megmarad.
    A cseppkőmedencék ritka, de jellegzetes képződménye a barlangi gyöngy vagy pizolit. Kialakulhat álló- vagy mozgó vízben. Közepében valamilyen szemcse van, amely körül koncentrikusan mészréteg rakódik le, rendszerint ennek következtében gömb alakú.
    Tulajdonképpen már nem nevezhető cseppkőnek a szintén víz alatt képződő, patakos barlangjainkban igen gyakori mésztufagát. Ahol az áramló vagy szivárgó víz sebessége helyileg megnövekszik, a turbulensen mozgó vízből kalcitkristályok válnak ki a talpon, s előbb hullámfodorra, majd szabályos karéjos gátakra emlékeztető alakzatokat hoznak létre. A kialakult mésztufa (tetarata)-medencékben a víz összegyűlik, s a már ismertetett víz alatti kalcitmódosulatok képződhetnek benne. A mésztufagátak felduzzasztják a vízszintet, emiatt az addig száraz barlangszakaszok víz alá kerülhetnek. Sokszor csak úgy lehet a barlangban továbbjutni, ha a gátakat megcsapolják, s a vízszintet mesterségesen leszállítják.
    A cseppkövek egyik legfeltűnőbb jellegzetessége színük sokfélesége. Az üvegszerűen tiszta, tejszerűen fehértől a narancssárga, vörös, barna, sötét vörösesbarnán át a feketéig minden színárnyalat előfordul közöttük. A cseppkövek színeződését már sokan, igen eltérő irányból próbálták megmagyarázni.
    Vass Imre már felismerte, hogy Aggteleken elsősorban a gyakori tüzelés és fáklyavilágítás koromja szennyezte el a cseppköveket. Dudich Endre a biológus szemével úgy találta, hogy ugyanitt vas- és mangánbaktériumok is okozhatnak sötétedést. Mások szerint a barlangban nagy tömegben élő apró állat, a Mesoniscus graniger ürüléke rakódott rá a képződményekre. Sztrókay Kálmán részletes ásványtani vizsgálataival arra az eredményre jutott, hogy a barlangi vasas kiválásokban a Baradlában mindig talált kvarcszemcséket (SiO₂), amelyek bizonyos életműködéssel is felhalmozódhatnak.
Jakucs László 1963-ban a Baradla- és a Béke-barlang cseppköveinek elszíneződését vizsgálta, s kémiai elemzések alapján az alábbi szín-forma-színezőanyag kapcsolatot derítette ki. Az üvegszerűen tiszta, átlátszó, valamint a tejszerűen fehér és tömött szerkezetű cseppkövek ásványtani szempontból ideálisan tiszta kalcitnak tekinthetők. A fehér színt a kristályszerkezeti különbségek, illetve a szövetbe zárt, finoman eloszlott gázzárványok okozzák. A különböző árnyalatú sárga és narancssárga cseppkövek színét a mindössze néhány százalékban jelenlévő, kolloidálisan eloszlott vas-oxidtól kapták. Ugyanekkor az aránylag ritka rózsaszínű cseppkövekben esetleg az igen csekély mennyiségben megjelenő mangán is szerepet kaphatott. Barlangjainkban leggyakoribb cseppkőszín a barna, s annak számos árnyalata. A színhatást kialakító vas-oxid mellett rendszerint alumíniumtartalmú szilikátos agyagásványok is kapcsolódnak. Különösen a sötétebb tónusoknál az Al-tartalom és a SiO₂ erősen feldúsulhat, ami a fokozottabb agyagos szennyeződés következménye. A cseppkövek vér- és kárminvörös színét a 0,3-1,1 %-ban kimutatott mangán okozza, a vas-oxidok csak alárendelt mennyiségben voltak jelen.
    Az inhomogén színfelépítésű cseppkövek különböző színű és kémiai összetételű keresztmetszeteiben a fa évgyűrűihez hasonló koncentrikus gyűrűket láthatunk. Ez a jelenség Jakucs László szerint az ásványt létrehozó víz kémiai összetételének időbeli változásával hozható kapcsolatba. Az egyes gyűrűk színe természetesen azonos, de az egymást követők jelentősen eltérhetnek egymástól. Néha még agyagos sávok is megfigyelhetők, amelyek mentén a sztalaktitok hüvelyszerűen széthúzhatók vagy összetolhatók.
    Pályi Gyula 1961-ben a cseppkövek színeződését geokémiai oldalról vizsgálta meg, s a vas-mangán okozta szennyeződések okát komplex hatásnak tulajdonította. A cseppkövek egy részének színezésében kétségtelenül részt vesznek mikroorganizmusok, amelyek élettevékenységéhez a szükséges energiát a vas- és mangánvegyületek oxidációja fedezi. A keletkező vasoxid-hidroxidok és mangán-oxidok vízben oldhatatlanok, s a baktériumtelepek képződésének helyén lerakódhatnak, folyamatosan beépülhetnek a növekvő cseppkövekbe. De a biológiai színeredet csak kis jelentőségű. Általánosabb okot kellett keresni, amelyet Pályi Gyula az ún. "redukáló karsztvízöv" jelenlétével próbált megtalálni. Elmélete szerint a talajban található vas és mangán, ha a talaj levegőtől kellően átjárt - rendszerint oxidok vagy szerves savak sójaként van jelen. E vegyületek vízben nem, vagy csak igen kis mértékben oldódnak. Kialakulhatnak azonban a talajban olyan redukciós övek, amelyekben a talajban mindig jelenlévő szerves anyagok bomlástermékei redukálják az említett ionokat. Az így létrejött vegyületek már lényegesen jobban oldódnak vízben, s bekerülhetnek a karsztba beszivárgó, majd cseppköveket létrehozó vízbe. Tehát a cseppkőképző víz leszivárgásának felső szakaszában a talajszintben már kialakult egy redukciós zóna, amikor az oldhatóvá alakított vas- és mangánvegyületek a vízzel bejutnak a karsztba. Ott -- az elmélet szerint -- a kőzetben levegőtől elzárt, a repedéseket, üregeket teljesen kitöltő vízrétegnek kell lenni, a redukáló karsztvízövnek, amelyben az oldott színező vegyületek akadálytalanul áramlani tudnak. Ez mindaddig tart, amíg a vízréteg határfelülete levegővel nem érintkezik, s a vas-mangán vegyületek oxidálódva kiválnak. A karsztban ilyen felület a barlangfal vagy a levegőtől, huzattól átjárt repedés. A Pályi-féle elmélettel érthetővé vált a színező vegyületek kémiai szállítódási folyamata, s az, hogy miért olyan változatos akár egy cseppkőben is a kristálygyűrűk színe. Hiszen ez a redukáló karsztvízöv kiterjedését és térbeli elhelyezkedését a meteorológiai és hidrológiai viszonyoktól függően változtatja, s ilyenkor természetesen eltolódnak az oldhatósági-kiválási viszonyok is. Az eredmény: hol több, hol kevesebb színező vegyület épülhet be a cseppkőbe.
    Megismerve a színpompát adó vas és mangán kémiai folyamatát, térjünk vissza ismét Jakucs László vizsgálataihoz, aki Pályi elméletétől függetlenül arra próbált magyarázatot találni, hogy milyen komplex éghajlati, földrajzi hatások szabályozhatják a színező vegyületek őmennyiségét. Tulajdonképpen arra adott választ, hogy mi befolyásolja a redukáló karsztvízöv térbeli és időbeli helyzetét.
    Jakucs László a Béke- és a Baradla-barlang cseppköveinek térbeli színeloszlását vizsgálva azt tapasztalta, hogy a különböző típusok a barlangban igen egyenlőtlenül fordulnak elő. Így a Béke-barlangban a kárminvörös színű képződmények 27,7 %-a a Vörös-teremben koncentrálódott. Ennek megfelelően a Béke-barlangban vannak olyan szakaszok, ahol egyetlen kárminvörös színű cseppkő sem alakult ki. Ezt az érdekes jelenséget vizsgálva, összehasonlította a barlangrészek térképét a felszíni térképpel, s azt tapasztalta, hogy az azonos jellegű feltűnő színcsoportosulások a felszínen mindig azonos jellegű morfológiai elemmel hozhatók kapcsolatba. Amennyiben a barlangfolyosó egy felszíni dolinát közelített meg, a közeledés mértékében növekedett az inhomogén (változó színezetű) cseppkövek száma. Ez a növekedés azonban csak addig tartott, ameddig a barlang fölötti hegyoldal lejtőszöge nem volt nagyobb 8-10 foknál. Az ennél meredekebb lejtő alá húzódó barlangfolyosóban már a barna és vörös színű cseppkövek aránya növekedett meg. A dolinától távolodva pedig fordított sorrendiséget észlelt. Megállapítása szerint a közel horizontális karsztfelszín alatt húzódó barlang esetén növekszik a cseppkőképződés üteme, kevés színes cseppkő alakul ki. A karsztos felszíni süllyedékek peremén csökken a cseppkőképződés, és kevesebb az agyagos szennyeződés, szemben a dolinarégió ún. vörös zónájában, ahol fokozottabb a cseppkőképződés és a színeződés is. Természetesen ez a törvényszerűség csak a megfigyelt Aggteleki-karszton általános, és számos egyéb tényező is befolyásolja. Ilyen módosító hatás a felszíni növényzet és a talajtakaró milyensége is. A leszivárgó csapadékvizet a talaj átszűri, s egyúttal szén-dioxidban dúsítja. Tömött, vastag talajú, nyílt területeken a szennyező anyag behordódása kisebb lesz, mint a gyökerekkel átszőtt, gyors vízvezetésű, erdősült felszíneken. Erdőtakaró jelenléte mellett erőteljesebbé válik a vörös színű cseppkőképződés. A lepusztított erdők helyén fellazult talajtakaró pedig bemosódva a karsztrepedésekbe, nagy mennyiségű agyaggal szennyezheti a cseppköveket, kialakulhatnak a már említett teleszkópszerűen elváló sztalaktitok.
    Nagy vitát váltott ki, főleg a Baradla-barlang gyakori fekete elszíneződésének magyarázata. A jellegzetes fekete kéreg két formában tanulmányozható. Egyrészt a patakmeder szikláját és kavicsanyagát, hordalékát beborító fekete, kemény máz, másrészt a cseppköveket s azok belsejét sávokban elszínező fekete lepel.
    Az előbbit kétségtelenül a vas- és mangánvegyületek nagyfokú felhalmozódása okozza, de ennek igen eltérő felfogású magyarázatára az elméletek nagyfokú ellentmondásossága miatt most inkább ne térjünk ki.
    Sokkal érdekesebbek a cseppkövek belsejében s mai felületén egyaránt fellelhető fekete csíkok. A Baradla-barlang aggteleki szakaszán Jakucs László három fekete réteget el is tudott különíteni a cseppkövek friss törési felületének vizsgálatakor. A három koromgyűrűt -- mert annak bizonyult -- a Baradla háromszori emberi tüzelési korszakával lehetett összhangba hozni. A régészeti leletek szerint a barlangot mintegy 6000 évvel ezelőtt először a neolitikumi bükki kultúra embere lakta, majd mintegy 3000 évig lakatlan volt a hatalmas barlangrendszer. Mintegy 3000-3500 évvel ezelőtt már a késő bronz-, kora-vaskori emberek települtek meg újra, rövid ideig. Ezután a Baradla és a Domica is a történelmi korokon keresztül lakatlan volt az első szurokfáklyás látogatók tömeges megjelenéséig. Kézenfekvő a nagyon is hihető magyarázat, miszerint a cseppkövek legbelső koromgyűrűje a bükki kultúra emberének tűzrakásától, a középső a vaskori telepesektől, míg a legkülső az újkori fáklyás látogatóktól származik. A barlang domicai szakaszába ez utóbbi "füstös látogatók" nem jutottak be, így ott a cseppkövek felszíne természetes színű, de belsejükben kimutatható a két korábbi kormozási gyűrű.
    Újabban a cseppkövek tudományos értéke újra fellendülőben van, miután kiderült, hogy azok valóságos paleoklimatológiai adatbankok. A cseppkövek gyűrűinek vastagsága, növekedési periódusa, színeződése, kémiai összetétele mind-mind a lerakódáskor uralkodott felszíni meteorológiai, talaj- és növénytani viszonyoktól függött. Tehát a cseppkőrétegek vizsgálatával rekonstruálni lehet a keletkezéskor ható tényezőket. Ma már radiokarbon- és különböző urán-módszerekkel meghatározható a cseppkövek kora. Oxigénizotópos elemzésekkel fény deríthető a beszivárgó csapadék átlaghőmérsékletére. A gyűrűk szöveti, kristályossági fokának ismeretében, az előző vizsgálatokkal együtt meghatározható az egykori csapadék viszonylagos mennyisége. Mindezek az adatok nemcsak az elmúlt évezredek eseményeit tárják fel, hanem a már lezajlott földfejlődési periódusok alapján lehetővé teszik az éghajlati események hosszú távú változásának előrejelzését is.
    Mindenkit rendkívül izgat az a kérdés, hogy milyen gyorsan növekednek a cseppkövek. Mint az eddigi példák is mutatták, ez rendkívül sok tényezőtől függ, így a gyarapodás -- vagy éppen fogyás -- mértéke igen eltérő lehet. Kessler Hubert a Domica-barlangban egy 170 cm hosszú sztalagmit alatt egy vonaldíszes bükki kultúrájú cseréptöredéket talált, mely mintegy 6000 éves. Itt tehát kb. 0,3 mm-t növekedett egy év alatt a cseppkő, ami nem is olyan kevés, ha elgondoljuk, hogy egy emberöltő alatt kb. két centiméterrel nőtt. Mások, mint az ÉKME kutatói, a Vass Imre-barlang "robotcseppköves" mérései szerint a növekedés elérheti a 6 mm/év értéket is. Majoros Zsuzsanna és Lénárt László bükki vizsgálatai alapján a sztalaktitok évente 0,7-0,1 mm-rel lesznek hosszabbak.
    Ha átlagosan évi egy mm gyarapodást számolunk, akkor hazánk legnagyobb cseppkőoszlopa a 25 m magas és 900 t-ra becsült baradlai Csillagvizsgáló is csak 25 ezer éves, ami egy barlang fejlődésében nem mondható matuzsálemi kornak.
A cseppkövekhez hasonló, sok rejtélyt tartogató barlangi kalcitmódosulat a borsókő, melynek a képződése jelentősen eltér a "klasszikus" cseppkövektől. Először a budai nagy barlangok felfedezésekor figyeltek fel a járatok falára feltapadó, tömegesen előforduló, ágas-bogas, karfiolra, korallra, rózsára, szőlőfürtre emlékeztető formájú, minden addig hazánkban ismert barlangi ásványtól eltérő, szemet gyönyörködtető kincsre. A Szemlő-hegyi-barlang felfedezésekor hamar megszületett az elmélet, a borsókövek a budai hévizek ősi melegvizéből váltak ki. Ezt a felfogást csak erősítette a Ferenc-hegyi-barlangban megismert, ásványokkal kitöltött "hévforráscső" előkerülése. A Szalonna községi mészkőbányában pedig langyos vízzel kitöltött üregben szintén borsókövekre akadtak. Hamarosan azonban gyanússá vált, hogy a borsókövek olyan barlangokból is előkerültek, amelyeken hideg patakvíz folyik keresztül, tehát melegvíznek se híre, se hamva nem volt. A most már óvatosan borsókőszerű képződményeknek nevezett alakzatokat Gánti Tibor 1962-ben már négy különböző csoportba sorolta. Pizolitoknak vagy valódi borsóköveknek a teljesen gömb alakú képződményeket nevezte. Ezek úgy jönnek létre, hogy kristály- vagy homokszemeket a vízből kiváló kalcium-karbonát a víz állandó mozgása következtében egyenletesen, gömb alakban vonja be. Ha ez a kiválás melegvízből történik, rendszerint aragonit rakódik le, amely később kalcittá alakulhat át. Ez a folyamat azonban hideg vízben is létrejöhet. A második típus hasonlóan kezd kialakulni, de a kérget alkotó kalcitkristályokat egyenlőtlenül utólagosan ismét kalcit vonhatja be, s ekkor a szabályos gömbforma torzul. A borsókövekhez sorolható bizonyos szempontból a gombaszerű képződmények keletkezése is. Ezek mindig porózus alapon indulnak fejlődésnek, a kapillárisok folytatásában hosszú, tűszerű kristályok jönnek létre. A hazai barlangokban tömegesen megismert szőlőfürtre emlékeztető borsókövek képződése azonban egyik eddig ismertetett típusba sem sorolható be. Gánti Tibor szerint, amennyiben a kiindulás meleg vízből történik, a 29 oC feletti hőmérséklet mellett 2,94-es fajsúlyú aragonit válik ki, amely lassan kalcittá alakul. A kalcit fajsúlya viszont 2,71, tehát az átalakulás térfogat-növekedéssel jár, aminek következtében a borsókő rétegei felhólyagosodnak. Ennek következtében az állandó átalakulás miatt egyre inkább nyélen ülő gömbös formák jönnek létre. Ugyanez a folyamat olyan hidegvizes barlangokban is megtörténhet, ahol az aragonitképződés lehetősége adott. Nos éppen ez a nagy kérdés, ami a mai napig nem zárta le a borsókövek keletkezésének elméletét. A kalcit és aragonit elkülönítése ugyanúgy nem egyértelmű, mint annak megítélése, hogy mikor melyik ásvány válik ki a barlangi vízből.
    Napjainkban egyre inkább hajlanak a kutatók arra, hogy nem a víz hőmérsékletében kell keresni a borsókövek kialakulásának kulcsát. Egyszerűen csak stagnáló vízborításra van szükség, amelyből az ásványok arányosan, borsószerűen egyenletesen fejlődve keletkezhetnek. Kósa Attila a Rejtek-zsomboly gazdag ásványhalmazának vizsgálata alapján úgy találta, hogy rövid, viszonylag ideális nyugalmi vízállás idején apró kristályok váltak ki, s ezek lettek a gömbhéjas alakulatok magjai. Később, kevésbé nyugodt vízben, mikrokristályos struktúrájú, de különböző szennyezettségű héjak települtek rá. A tanulság tehát az, hogy nem mind hévizes barlang, amiben borsóköveket találunk.
    Hasonlóan izgalmas kérdés a legcsodálatosabb, fantasztikus alakú, ún. görbe cseppköveknek vagy heliktiteknek a kutatása is. Először a bódvaszilasi Meteor-barlang felfedezői csodálhatták meg a dugóhúzószerűen összevissza csavarodó kalcittűk tömegét. Szerényebb mennyiségben máshol is ismert volt már mint például a Vass Imre-barlangban, de a legcsodálatosabbak kétségtelenül a tornaszentandrási Esztramos-hegy mészkőbányájában feltárt, majd megsemmisített kristálybarlangokból kerültek elő. Azóta már nem számítanak ritkaságnak, mert egy-egy heliktitcsomó több karsztbarlangunkban is előfordul. Külföldön, elsősorban Franciaországban, majd az Ochtinai-barlang megismerése után Szlovákiában is, számos kutatót izgatott a látszólag minden természeti törvénynek fittyet hányó ásványok keletkezése.
    Magyarországon Cser Ferenc foglalta össze 1967-ben a heliktitekről kialakított elképzeléseket, kísérleteket. Három típusukat tudta elkülöníteni: a tűszerű kristályosokat, az opálos színű, szabálytalanul görbe szálakat és a színtelen, átlátszó sztalaktitokat. Mindezek keletkezéséről számos hipotézis látott napvilágot. Eleinte többen a kristályfejlődés során bekövetkezett rácshibát tették felelőssé a görbült forma kialakulásáért, de ez a későbbi kutatások szerint nem a rendellenes növekedés oka, hanem következménye volt. Sokan úgy vélték, hogy a barlangi tartós, egyirányú légáramlás görbítette el a növekedési centrumot, s így "szélcseppkövek", anemolitok keletkeztek. Rónaki László szerint a mecseki Korall-zsombolyban ez a hatás kétségtelenül kimutatható. Akadtak olyan kutatók, akik mikroorganizmusok szerepét feltételezték.
    Az opálos színű, szabálytalanul görbe alakzatok létrejöttében valószínűleg az ún. kapilláris hatásnak van jelentősége. E modell lényege, hogy a barlangfal kapilláris méretű nyílásán át kiszivárgó oldatból CaCO₃ rakódik le, majd az így meghosszabbodó kapilláris állandóan növekszik. Minthogy a szivárgás sebessége igen kicsiny, a heliktit végén nem képződik vízcsepp, a növekedést pedig az aktuális kristálynövekedési tényezők befolyásolják. Mint Cser Ferenc, ezt a B. Géza által felállított modellt újraértékelte, a kapilláris kilépési pontján történik a mészkiválás tekintélyes része, mégpedig a szétterülő folyadékfilm mennyiségével arányosan. Alul tehát a gravitációs erő miatt több CaCO₃ válik ki. Ez azt jelenti, hogy a heliktit kezdeti szakaszában éppen a gravitációs erő hatására görbül lefelé. A további növekedés irányát az aktuális kristályosodási körülmények szabályozzák. Tehát nem egykristály, hanem polikristály képződik. A heliktit felületén a csúcstól a talp felé mozgó víz szivárgási sebességétől függ a képződmény vastagsága. Minél nagyobb a szivárgási sebesség, annál nagyobb hosszban rakódik le a mész, tehát a heliktit annál hosszabb és vastagabb lesz. Ezt a hatást analógiák alapján vulkánhatásnak nevezték el.
A Cser Ferenc által harmadik típusba sorolt, átlátszó egykristályos sztalaktitok kialakulásában a felületi kapilláris tényezőt kell felelőssé tenni. A barlangfalon átszivárgó oldat csepp formájában összegyűlik. A barlangi levegőből kicsapódó cseppecskék összegyűlnek a már létrejött nagy cseppen, ugyanakkor a telített levegőbe párolgás is történik. Az oldott mésztartalom kicsapódva, lassú, állandó egykristály-növekedést eredményez.
    Mindezekkel a magyarázatokkal azonban nem lehetett összeegyeztetni a tűszerű, kristályos heliktitek létrejöttét. Ezek képződésének felderítésére a zúzmaraképződés analógiáját vették példaként, s a hatást elnevezték aeroszolhatásnak. Feltételezték, hogy a barlangi levegő mindig tartalmaz mérhető mennyiségű kalcium-hidrogén-karbonátot, s ugyanott párolgás és kicsapódás egyszerre jelen van. Elméletileg kimutatták, hogy a barlangi levegő CaCO₃-mal túltelített vízcseppekből álló aeroszolnak tekinthető. Ha egy ilyen cseppecske a falhoz vagy más kristályosodási góchoz ér, a túltelített oldatból a CaCO₃ azonnal kicsapódik. A porlódó cseppek elektromosan semlegesek, s ha a légáramlattal valamilyen kiálló csúcs mellett haladnak el, akkor a megosztás révén (csúcshatás) a csúcsban ellentétes töltést indukálnak. Emiatt a cseppek nagyságrendekkel nagyobb valószínűséggel csapódnak ki csúcsok, például kalcit romboéder-csúcsok hegyére. Minthogy ez a maximális növekedési irány, így a továbbfejlődés is erre történik, s az eredmény vékony tű formájában valósul meg. Az elméletileg igen szépen levezetett elképzelést természetesen kísérletekkel kellett igazolni, ami barlangi körülmények között nem volt könnyű feladat. A Vass Imre-barlang több pontján fémkeretbe erősített injekciós tűkre helyezett heliktitdarabokat raktak le, de előtte analitikai mérlegen megmérték a súlyukat. Néhány hónapos tárolás után az injekciós tűkön vízcseppek gyűltek össze, tehát ténylegesen kimutatható volt az aeroszolhatás létezése.
Tovább barangolva a barlangi ásványok különös birodalmában, újabb, nem kevésbé megszokott képződménnyel találjuk magunkat szembe, a kenhető, puha cseppkővel, a hegyi tejjel, vagy ahogy a magyar szakirodalomban francia-német hatásra nevezik, a montmilchhel. Az angol szakirodalomban holdtejnek (Moonmilk), a németben pedig valóban hegyi tejnek, azaz Bergmilchnek hívják. Általában egy másik, hasonló ásvánnyal a lublinittal együtt fordul elő. Ez utóbbi olyan kalcitmódosulat, ahol a kristályok a romboéder csúcsainál megnyúlva, szálas formát vesznek fel. Mint Sztrókay Kálmán részletes elemzéséből ismerjük, kialakulásához mikrobiológiai hatások, sajátos fizikokémiai feltételek és társionok részvétele is szükséges. A lublinit rendszerint egy centiméter hosszú, néhány mikron vastagságú szálakbó álló pamacsokban borítja a barlangfalat. A hegyi tej -- vagy ehhez kapcsolódva, vagy tőle függetlenül -- kenhető bevonatot alkot. Képződésére hazánkban legmarkánsabb példát az esztramosi ún. Földvári-barlangban találunk. Itt a már kialakult, tömör, kristályos szerkezetű, változatos színű cseppkövek egy része derékmagasságtól lefelé hirtelen puhává változott. Annyi történt, hogy a kemény cseppköves termet később víz töltötte fel, s a víz alá kerülő cseppkövekben ioncserélődés következtében a külső felületeken montmilch alakult ki. A cseppkövek megtartották eredeti formájukat és színűket, mindössze állaguk és ásványi összetételük változott meg a külső kéregben, míg belül ugyanolyan eredeti állapotban megmaradt a kristályos cseppkő.
    Ma, ahol csak rábukkannak, a legnagyobb különlegességnek tekintik. Magyarország több üregéből kimutatták már, így a Baradlából, a Vass Imre-, vagy a Róka-hegyi-barlangból éppúgy, mint a bükki Vesszős-gerinci-barlangból.
    Az ún. hévizes barlangok jellegzetes ásványai a kalcit, az aragonit és a gipszkristályok. A fennőtt kalcitkristályok nem is olyan gyakoriak barlangjainkban. Rendszerint igen idős üregekben, például az Esztramoson vagy a bükki Hajnóczy-barlangban találkozunk velük. Mindezek hideg karsztvizes eredetűek, de a melegvizesnek tartott budai Mátyás-hegyi-barlangban is kimutathatók voltak. A többi fővárosi barlangban inkább a kalcit tűpárnák és az egykori tavak felületét befedő vékony kalcithártya maradványai tanulmányozhatók.
A Szemlő-hegyi-barlangot követő legszebb ásványtársulásokat tartalmazó hévizes barlangok feltárása az 1940-es évek második felében Dorog környékén történt. A dorogi és tokodi bányatárók által feltárt kavernákban Venkovits István megfigyelhette a falakat borító ásványok kiválási sorrendjét. A falra vastag, helyenként 20 cm-t is meghaladó, szkalenoéderes kalcitok szövedékéből álló szürkés bevonat tapadt, amelyet 2-4 cm vastag, borsárga színű romboéderes kalcitkristályok fedtek be. Erre 2-4 mm vastag vörös vasokker, 2 cm-es szalagos, rostos, zöldes árnyalatú aragonit, milliméteres fekete mangán-oxid következett. A sort, mint legfiatalabb réteg, a fennőtt aragonitkristályok tűi, pamacsai zárták be. Mint Venkovits leírja, a tokodaltárói Ágnes-kősiklóban megnyílt barlangban..."igen nehéz mászási körülményekkel, kristályvilágunk legszebb példányait láthatjuk. Begyűjteni eredetiségükben sajnos lehetetlen, mert milliméteres kocsányon 10-15 cm-es hosszúságban száz és száz kristálytű ágazik szét...Helyenként a sugaras-gömbös kalcitbevonat felszínét valószínűleg baktériumos eredetű, barna színnel színezett milliméteres gipszkéreg fedi, mely kis dörzsölés hatására könnyen leválik..." A dorog-tokodi ásványtársulásban a leggyakoribb aragonit vékony tűs, pamacsos, legyező- és kéveszerű formában jelenik meg. Gyakoriak az ikerlemezes kristályok. Felületükön gyakran megtalálni a hialit színtelen gömböcskéi által alkotott bevonatot, s itt mutatták ki először Magyarországról a huntit nevű magnéziumtartalmú karbonátásványt is. A társulás legfiatalabb, de igen gyakori ásványa a gipsz, amely rendszerint víztiszta kalciton, aragoniton képződött. A kristályosodott formák mellett fehér színű, gömbös, szőlőfürtszerű tömegei is befedik a többi ásványgenerációt. Mint Koch Sándor Magyarország ásványairól szóló könyvében írta: "az igen szép és érdekes ásványtársulás alapos feldolgozást érdemelne". Ez az óhaj sajnos már könyvének írásakor is csak pusztába kiáltott szó lehetett, hiszen az üregeket a felfedezést követően hamarosan kifosztották, s nagy részük ma már megközelíthetetlen.
    Hasonló sorsra jutott a közeli Sátorkő-pusztai-barlang nagy része is, ahol a gömbfülkés falakat kalcitkristályok egymást követő szkalenoéderes és romboéderes generációi borították. Máshol, különösen a Kővirág-teremben, több méter átmérőjű, fehérgipsz pillérek, fatörzs alakú csoportok pompáztak. A csavarodott gipszkristályok mellett tűs formában is tanulmányozhatók voltak. Ez utóbbiak legnevezetesebbike a 60 cm hosszú, Vívótőr nevű gipszkristálycsoport volt.
    Jelenleg a legszebb gipszkristályokat a felsőpetényi tűzálló-agyag-bánya különös genetikájú, hatalmas kavernáinak, hasadékainak faláról ismerjük. Itt minden hazai méretet felülmúló, pásztorbotszerűen csavarodott vagy éppen hajfonatot utánzó gipszkritályokat gyűjthetnek az ásványvadászok.
A Mátyás-hegyi-barlang is különös, komplex ásványvilágával hívta fel magára a geológusok figyelmét. Az idősebb kőzethasadékok mentén, több helyen kovasavas-meszes kitöltések (gejzirit), továbbá barit- és kalcitkristályok fordulnak elő. A Tűzoltó-barlangszakaszban a már korábban említett borsárga színű kalcitkristályok csúcsai közötti hézagokat meszes iszap töltötte ki, amely megszilárdulva, mint negatív pszeudomorfóza jelent meg. Különös figyelmet érdemelnek a Mátyás-hegyi-barlang egy-két centiméter nagyságú, sziromalakúan megcsavarodott gipszkristályai, amelyek néha rózsaszerű csoportokká társultak.
    Barlangjaink egy részében szép baritkristályok fordulnak elő, amelyek sokak szemében a forróvizes barlangkeletkezés legfontosabb bizonyítékai. Kerekes József a Ferenc-hegyi-barlangban barittal bevont teraszkavicsot talált, amely szerinte azt jelenti, hogy a barlang kialakulása a teraszkavics lerakódása után és melegvizes hatásra következett be. A több barlangból kimutatott baritnyomok (Mátyás-hegyi-, Róka-hegyi-, Bagyura-, Sátorkő-pusztai-, Ezüst-hegyi- stb. barlangok) értékelésénél mindig az a legnagyobb kérdés, hogy az ásvány keletkezése vajon a barlangot megelőzően, azzal egyidőben vagy utána alakult-e ki. A baritok újraértékelésekor bizonyítódott, hogy azok nagy része a barlangoktól függetlenül, korábban jött létre, s nem a barlanghoz, hanem bezáró kőzetéhez tartozik. A "barlangi" barit legnevezetesebb budapesti lelőhelye a Martinovics-hegyi kis barlang volt mindaddig, amíg az üreg telektulajdonosa meg nem unta az ásványgyűjtőket, s szurokkal vastagon le nem kente a borsárga táblás kristályokat. Hazánk legnagyobb, 5-6 cm élhosszúságú barittáblái a Bajót melletti Öreg-kői 2. sz. zsombolyban fordulnak elő, de sajnos mennyiségük már itt is erősen megcsappant.
    Barlangjainkban gyakoriak a vas-szulfidok és a vas-oxidok is. A Budai-hegységben igen elterjedt, közönséges ásvány a pirit és az alacsonyabb hőfokon képződött markazit. Mállásukból gyakoriak a limonit pszeudomorfózák, illetve a limonitos, vasokkeres, goethites kitöltések, agyagok. A már említett szomorú végű Martinovics-hegyi üregben Koch Sándor a fennőtt sárga színű kalcitkristályok között fluoritnyomokat és 0,3-0,6 mm-es kristálytűkből álló goethitet talált.
    A barlangban előforduló ásványokat még hosszasan lehetne sorolni, ha csak a Hévízi-tó kráterbarlangjában kivált markazitgömbökre vagy a kozári vadászház melletti hidrotermális azurit-előfordulásra, s a nemkarsztos üregek gazdag ásványtársulásaira gondolunk.

BARLANGI MEDVÉK ÉS VADÁSZAIK

Barlangok, ősemberek, kőeszközök, állatcsontok a köznapi ismeretekben nagyon is összetartozó szavak. Nem véletlenül van ez így, hiszen az ősemberkutatás és a jégkorszaki állatok megismerésének is a barlangok jelentik a legfontosabb lelőhelyeit. Mindkét tudomány a barlangok és azok üledékes kitöltéseiből jut az egykori emberek és állatok maradványaihoz.
A karsztüreg kitöltésének első tudományos s mai megítélésünk szerint kétségtelenül zseniális kutatója Petényi Salamon János volt. A tragikusan korán elhunyt természettudós a múlt század közepén, 1847-ben, több alkalommal csontmaradványokat gyűjtött Beremenden. Nemcsak felfedezte az ekkor még ismeretlen korú alsó-pleisztocén faunát, hanem az akkori legnagyobb nemzetközi szaktekintély, Hermann von Mayer ellenzése ellenére, azokat kihalt állatfajoknak írta le. Emlékét napjainkban a bükki Petényi-barlang s több kihalt állatfaj neve őrzi.
    Az ősembertani kutatások, régészeti vizsgálatok is a múlt században kezdődtek el Magyarországon. Miután 1864-ben Szabó József geológus professzor még kifejtette, hogy a Kárpát-medencében a "diluviális ember" nem élhetett, 1871-ben a Nagysáp melletti löszrétegből előkerült koponyáról éppen Szabó Józsefnek kellett megállapítania, hogy mégiscsak élhetett hazánkban a jégkori ember. Közben sokasodtak a szórványos kőeszközleletek is. A Nemzeti Múzeum egykori leltárkönyveiben 1875-ből való bejegyzés szerint Badányi Mátyás 1874-ben a Haligóczi-barlangban (Mnichová dolina dira, Szlovákia) rendszeres ásatást folytatott. A barlang első nagy termében "a kultúrföldet három láb mélységűnek" találták, s onnan őskori cserepeket, barlangimedve-csontokat, valamint kovaeszközöket emelt ki. Ezeket az eszközöket előbb csiszolt kőkorinak, később a nemzetközi régészeti és antropológiai kongresszus 1876. évi budapesti ülésén őskőkorinak, tehát paleolitnak határozták meg. Természetesen nem ez volt az utolsó szó a leletek körül, hiszen annak rétegtani helyzetét, korát többen támadták. A Haligóczi-barlang ásatásával közel egyidőben, 1871-ben Majláth Béla a Liptó megyei Baráthegyi-barlangban, majd Róth Samu előbb 1879-ben a Haligóczi-barlang belső termében, s 1879-1880-ban az óruzsini Nagy-barlangban végzett ásatást. Ez utóbbi üreget 1916-ban első ásatójáról Róth Samu-barlangra keresztelték át. Itt a jelenkori kultúrréteg alatt pleisztocén rétegeket észlelt, amelyből megpörkölt barlangimedve-csontokat és faszénmaradványokat gyűjtött, majd 1881-ben megjelent munkájában ez olvasható: "világgá bocsátom a hírt, hogy diluviális ember hazánkban is élt".
Még ugyanebben az évben Lóczy Lajos kétségbe vonta állítását. Sőt a későbbiekben a helyszínen egy háromtagú vizsgáló bizottság állapította meg, hogy a csontokat a "szláv időkben" pörkölték meg utólag, és a barlang nem volt az őskőkori ember tanyája. Róth Samu védte az igazát, de nem talált hitelre. 1889-ben halt meg, élete végéig hiába várva lelete elismerését. 1881-ben a híres aggteleki Baradlában is ásatások kezdődtek Nyáry Jenő vezetésével. A háromnapos, hatvan embert foglalkoztató, mai szemmel egyáltalában nem ásatásnak nevezhető módon feltúrták a Csontház és a Denevér-ág kultúrrétegeit. Az ásatásról szóló hatalmas beszámolóhoz az emigrációban élő Kossuth Lajos terjedelmes cikkben szólt hozzá. Eközben Erdélyben Téglás Gábor szorgalmasan ásta, kutatta az ottani barlangok kitöltését, s számos cikket közölt azok állatvilágáról, régészeti leleteiről.
    A magyarországi barlangkutatás, ősrégészet és gerinces őslénytan kialakulását a sokat hangoztatott híres miskolci "Bársony-házi" szakócák előkerülése, majd az ennek kapcsán felvetett hatalmas ősembervita segítette elő. Mint közismert, 1891-ben a Rákóczi utcában házépítés közben két nagyméretű, szép kidolgozású, szabályos babérlevélre emlékezetető alakú és egy háromcsúcsú, szakócaszerű kőeszköz került napvilágra. A leleteket elvitték a Miskolc melletti Hámorban élő országos hírű tudós politikushoz, Herman Ottóhoz, aki azokban az őskori ember eszközeit vélte felfedezni, s igazáért számos fórumon harciasan kiállt. Jó néhány hazai és külföldi szakember támadta e felfogást, de Herman Ottó harciasságát siker koronázta. A küzdelmet saját maga 1913-ban a Barlangkutatás című szakfolyóirat első számában így jellemezte:"Mi természetesebb, mint az, hogy ellenem, a ki az ellenkezőt bizonyítottam, szintén ádáz harc indult. De itt már nem játszott belé a genézis, mert az ellenfelek -- a magyarok -- a tudományból merítették fegyverzetüket: azzal érveltek, hogy a réteg, amelyből a tárgyak előkerültek, nem volt diluviális, a mi a palaeolith jellegnek fő kritériuma. Ez az érvelés megdőlt; nem tarthatta magát a hivatalosan elrendelt felülvizsgálattal szemben, melyet Dr. Papp Károly osztálygeológus a nála megszokott szabatossággal hajtott végre, s a midőn is kitűnt, hogy a miskolczi palaeolith szakócákat az erózió, az Avas tövén mégis megmaradt diluviumból ragadta másodlagos lelőhelyökre." Herman Ottó emlékét a karszt- és barlangkutatásban a róla elnevezett bükki barlang, valamint a kitüntető érem és emléklap őrzi, amely utóbbit az a személy, illetve az a kollektíva kapja meg, aki különösen sokat tett a magyar barlangkutatás előmozdításáért.
Herman Ottó sürgetésére indult el Miskolc város földtani vizsgálata is, amelyet a Földtani Intézet végzett. Ugyanekkor a közeli Bükk barlangjainak kutatását is elrendelték, s azok végrehajtásával Kadič Ottokárt bízták meg. Miután Miskolcról sorozatosan kerültek elő az őskőkori kőeszközök, kétségtelenül igazolódott, hogy a környéken élt a paleolit ember, így valószínűnek látszott, hogy a bükki barlangok feltáratlan tudományos kincseket rejtenek magukban.
    A kezdetek kezdetére Kadič Ottokár így emlékezett vissza:"Mielőtt kutatásaimat megkezdtük, a hegység összes barlangját felkerestem, hogy helyzetükről tájékozódjam, s az ásatásra alkalmasnak látszókban próbaásatást végeztem. Legelőször a Forrás-völgy két barlangjában: a Kecske-lyukban és a Büdös-pestben ásattam. A Kecske-lyuk előcsarnokában... nem értünk el eredményt, átmentem a völgy túlsó partján magasan nyíló Büdös-pesthez. A próbaásatás az ősemberi nyomok szempontjából itt is eredménytelennek bizonyult.
Ezek után áttértem a környék legnagyobb üregéhez, a Szeleta-barlanghoz... A próbagödör mélyebb pleisztocén rétegeiből egy barlangi medve csigolyájához tapadt pici kis faszén darabkát leltünk, ami bizonyítékul szolgált, hogy az ősember a pleisztocén korban ebben a barlangban megfordult. Egyéb kézzelfoghatóbb lelet ez alkalommal ebből a barlangból nem került elő... Hogy a felfedezett ősembernyomok valódiságáról biztos tájékoztatást szerezzek, a Földtani Intézet igazgatósága Bécsbe küldött, hogy az ottani udvari múzeum ősrégészeti osztályában a gyűjtött anyagot tanulmányozzam, és az ott levő szakembereknek bemutassam. Az osztály vezetői: Hoernes Móric és Szombathy József megvizsgálták a magammal hozott tárgyakat és egyetértve kijelentették, hogy az ősmedvecsontok töredékeinek kopása nem emberi használattól, hanem vízben történt hömpölygés folytán, természetes úton jött létre. A bemutatott faszénszemet azonban mindketten fontos emberi nyomnak mondották, és a kutatás folytatását ajánlották. Ugyanígy nyilatkozott Gorjanovic-Kramberger Károly, akinek egyik látogatása alkalmával az anyagot szintén bemutattam. Meglévén a pleisztocén ősember nyomai a Szeleta-barlangban, a Földtani Intézet igazgatósága kérésemre elrendelte az ásatás folytatását. Már az első nap, amikor a barlang bejáratában egy próbagödröt leásattam, a humusztakaró alatt fekvő világosszürke barlangi agyagból pompásan megmunkált mandulaalakú lándzsahegy került a kezembe. Ez volt életem egyik legörvendetesebb eseménye, barlangkutató törekvéseimnek első jelentős eredménye, tudományos fáradozásaimnak első jutalma! Herman Ottó éppen akkor a lillafüredi Peleházában nyaralt, s amikor este, ásatásról hazatérve a leletet neki megmutattam, örömtől sugárzó arccal, meghatottan magyarázgatta a felfedezés nagy jelentőségét. Együtt örültünk a tudományos igazság győzelmének, az első hazai ősemberi lelet biztos, kézzelfogható bizonyítékának." És ezzel elindult a hazai barlangok rendszeres ásatásainak sora, az ősrégészet és a pleisztocén kori ősállattani kutatások fényes jövő elé néző folyamata.
    A sikert azonban már akkor sem adták olcsón, mert a szebbnél szebb szeletai kőeszközöket, illetve azok egy részének valódi paleolit jellegét Bécsben kétségbe vonták. Obermaier Hugó kifogásolta, hogy a legszebben kimunkált babérlevél alakú hegyekről hiányzik a patina, s azt a benyomást teszik, mintha nemrég készültek volna. Az ellenzés, sőt rágalom hangját váltották ki a magyar őskori ember első biztos nyomai, s Kadičnak csak hosszas nemzetközi vitában sikerült igazát bizonyítania.
    A Szeletában 1906 és 1947 között több mint tíz nagyszabású ásatást végeztek. Eközben teljesen eltávolították a barlang nagy részéről a felső réteget, s eredeti szintjét a ma is látható fekete festékcsíkkal jelölték meg. Egy helyen a sziklafenékig is lehatoltak, több mint 12 m vastag üledéksort feltárva. Kadič itt alkalmazta először a sokáig (még napjainkban is) modern négyzethálós ásatási rendszerét. Összesen 14, egyenként fél méter magas szintet különített el, amelyek közül tizenegy jégkori, három pedig jelenkori réteget tartalmazott.
    A barlangból előkerült jellegzetes babérlevélhegy alakú kőeszközöket kezdetben a franciaországi solutréivel azonosították, majd 1953-ban a Szeleta-kultúra elkülönítő megnevezést kapta. E névvel a kutatók azt kívánták hangsúlyozni, hogy ez az ipar minden szempontból független a solutréitől, s legfeljebb csak "vezéreszközeinek" a levélhegyeknek néhány kidolgozásbeli sajátossága analóg azzal. Magyarországon a Szeleta-kultúra megnevezést 1955-től alkalmazzák, s főleg Vértes László tulajdonított neki nagy jelentőséget.
A hazai barlangok ásatásába 1909-től Hillebrand Jenő majd Kormos Tivadar paleontológus is bekapcsolódott, s néhány év alatt szinte valamennyi nagy lelőhelyet megástak, mint az Istállós-kőt, a Balla-, a Pes-kő-, a Jankovich-, a Kis-kevélyi-barlangot, a Büdös-pestet, a Puskaporosi- és a Pilisszántói-kőfülkét. A nagy lendülettel megindult szervezett barlangkutatást, amely ekkor nagyrészt ásatásból állt, az első világháború megakasztotta, s a nehéz gazdasági helyzet is gátolta.
Mindezek a nagyszerű eredmények nemcsak régészeti leleteket, hanem csontmaradványokat is szolgáltattak. Az ásatások megkezdése előtt két hatalmas s napjainkig is igen fontos őslénytani munka jelent meg, az egyi a Koch Antal által készített A magyar korona országai kövült gerinczesei-ről készített katalógusa, valamint Méhely Lajos denevér-monográfiája. Az ősrégészeti ásatások alkalmával váratlanul különösen jelentőssé változott a Répáshuta melletti Balla-barlang, amely létezéséről a Szeletában dolgozó egyik munkás értesítette Kadičot.
    1909-ben Hillebrand Jenő a tágas barlang bejáratánál próbagödröt mélyített, ahol a legfelső, sötétbarna színű humusz alatt szürkésbarna humusz következett. A holocén üledékek alatt viszont már apró csontokkal teli, világos sárga színű kőtörmelékes agyagot tárt fel, ahol 1,3 m mélységben Hillebrand Jenő egy gyermek csontvázának maradványait találta, néhány apró csonttal együtt. Miután Kormos Tivadar az állatcsontokat meghatározta, tisztázódott az embercsont kora is, vagyis hogy azok késő jégkoriak. Ez a nagyon fontos kérdés sokáig nyitott volt, mert már az is elhangzott, hogy a Balla-barlangban egy "elásott cigánygyermek" csontját találták meg. Az ásató Hillebrand Jenőt is támadások érték, ezért részletesen ismertette az ásatás körülményeit: "A próbaásatást végző munkások állandóan felügyeletem alatt állottak" szigorúan ügyeltek arra, hogy a próbagödörből a rétegeket egyenként, jól elkülönítve emeljék ki. Miután a világosszürke, meszes agyagot kiástuk, és a sárga, pleisztocén agyag kiásatására sor került, még 30 cm-nyire mélyebbre kellett ásnunk, amikor a gyermekcsontokra akadtunk. Mikor a munkások az első csonttöredéket kiemelték, és néhány lépésnyire a gödörtől a barlang nyílásában álltam, ahol a kikeresést ellenőriztem. A többi csontot saját kezüleg szedtem ki a sárga agyagból. A koponya valószínűleg oldalt feküdt a rétegben, és a felső rétegek nyomása következtében deformálódott. Mivel a csontokat egymással összefüggésben találtuk, s rajtuk rágási nyomok nem látszanak, alig hihető, hogy ragadozó állatok a barlangba hurcolták volna. A kannibalizmus esete is kizártnak látszik. A gyermek valószínűleg elhagyatva a barlangban múlt ki."
A két háború közötti barlangi ásatások közül a csákvári Esterházy-barlang és a cserépfalui Suba-lyuk leletei okoztak szenzációt.
    Csákvár község határában 1925-ben a Magyar Turista Egyesület Székesfehérvári Osztályának tagjai felkeresték a nagyon hosszúnak híresztelt barlangot. Ásás közben csontokra akadtak, amelyeket a székesfehérvári piarista gimnázium természetrajzi szertárába vittek. Ezzel a felfedezéssel a helyi és budapesti lapok is foglalkoztak, így Kadič Ottokár 1925. szeptember 18-án Fehérvárra utazott, megtekintette a csontokat, majd a barlangot is. Az üreg és a terület tulajdonosa, Esterházy Móric gróf, a csontleletekről értesülve, támogatta annak kiásását, így 1926 tavaszán elkezdődött a munka. A felső humusz alatt egyre-másra kerültek elő a jégkori állatok csontjai, míg a barlangfenékre rakódott márgaszerű rétegekből melegebb klímára utaló állatok csontjait határozták meg. 1928-ban Kadič tanítványával, Kretzoi Miklóssal dolgozott tovább, amikor a sziklaüreg végső részében, egy hatalmas kőszila mögött teljesen kitöltött üreget találtak, amely teli volt szarmata kori gerincesek csonttöredékeivel, köztük a háromujjú ősló, a Hipparion csontjaival. Akkoriban a Csákvári-barlang volt az egyetlen hazánkban, amelyből a pleisztocénnél több millió évvel idősebb kitöltés és leletanyag került elő. Az ásatás bizonyította, hogy létezhetnek a harmadkorból máig fennmaradt barlangok is. Az újabb, 1950-es években Kretzoi Miklós által végzett ásatások kimutatták, hogy az idős leletek lerakódása idején a barlang még hasadék volt, amely később, a jégkorszakban több fázisban kitágult, majd részben feltöltődött. Újraértékelték a maradványokat, amelyeket az alsó-pannon végével tudtak azonosítani, s külön gerinces őslénytani szintet, a Csákváriumot nevezték el róla.
    A harmincas évek nagy barlangi lelete a bükki Suba-lyuk ősembere, az első magyar ősember volt. A bükkaljai Cserépfalu mellett nyíló Hór-völgy oldalában fekvő tágas üreget a helybéliek régen ismerték, s annak környékén garázdálkodó Suba Mihály haramia tanyahelyének tartván, Suba-lyukának hívták. 1930. november 16-án Dancza János egri műlakatos, aki egyúttal barlangkutató is, felkereste az üreget, és térképet készített róla. Később Dancza kijárta a megye elöljáróságainál, hogy pénzt utaljanak ki a barlang megásására. Végül a költségek rendeződtek, s Dancza felkérte Kadičot az ásatás vezetésére, aki azonban elfoglaltsága miatt nem tudott a helyszínre utazni, így Dancza folytatta munkáját. Április 27-én történt a nagy esemény, amelyet Kadič Ottokár közvetítésével Dancza János naplójából ismerünk: "Ma öt társammal folytattam az ásatást. Hárman megkezdték a 11/III. négyszög leásatását, én pedig két társammal hozzáfogtam a barlang végső szakaszának felméréséhez, amit délre be is fejeztem. Lejőve a barlang hátsó szakaszából Kovács és Horváth két állkapocstöredéken vitatkoztak, hogy vajjon milyen állattól származhatnak. Mikor a darabokat a kezembe vettem, láttam, hogy a kérdéses csonttöredékek emberi állkapocshoz tartoznak. Az egyikben megvolt a négy metszőfog, a másikban pedig a második előzápfog és az utána következő zápfog. E két töredéken kívül külön papíron hevert egy jobb oldali szemfog és egy bal oldali első zápfog. Az állkapocsdarabokat közelebbről megvizsgálva láttam, hogy több helyen olyan törés van, mely bár régibb keletű, mégis csak most válhatott el a hozzátartozó darabjától. Ezért ebéd után mindannyian hozzáláttunk a 11/III. négyszögnek leomlasztott anyaga kikereséséhez." Munkájukat siker koronázta, mert további állkapocstöredéket, fogakat és csontszilánkokat találtak, amelyeket este, vacsora után összeragasztottak.
    Hamarosan kiderült, hogy nem is a Homo sapiens, hanem a Homo primigenius állkapcsát találták meg. A szenzációs felfedezésnek gyorsan híre ment, s Kadič Ottokár május 2-án már a helyszínre is érkezett. Nagy örömmel látta, hogy az ásatások szabályszerűen folynak, s a következő napokban további ősemberi csontokat találtak, amelyek közül az egyik részük felnőtthöz, a másik részük gyermekhez tartozik. Az amatőr és a hivatásos kutató, a felfedezők között szított ellentéttől azonban hangos volt a napi sajtó: "Ki találta meg az ősemberleletet, a lakatossegéd vagy az egyetemi tanár?" Mindez a szakemberek szempontjából csak azért lényeges, hogy tisztán lássák a leletek előkerülésének pontos helyét és módját.
    A Suba-lyukról -- vagy az akkori Mussolini-barlangról -- hatalmas monográfia jelent meg. A későbbi mintavételek pontosították a rétegek korát, s a suba-lyuki-szintet a würm első eljegesedési szakaszt közvetlenül megelőző időben határozta meg Jánossy Dénes.
    A két világháború közötti barlangásatásokkal megalapozódott a magyar paleolitkutatás és a jégkorról alkotott ismeretek tára.
    A régészeti kutatásban kezdetben a francia rendszert követték, de a földtani-őslénytani leletekre alapozott kronológiával attól egyre inkább eltérő, önálló szisztémát dolgoztak ki. Ugyanekkor az őslénytan kutatói sokáig úgy gondolták, hogy Magyarországon csak egy eljegesedési szakasz mutatható ki, a glaciális, amit megelőzött a meleg preglaciális, s befejezett a hideg, hűvös posztglaciális. Néhány újabb lelőhely, mint a budai Vár-barlang, vagy a Szelim-barlang feltárása egyre inkább felvetette a több eljegesedési szakaszt feltételező elmélet hazai lehetőségét. A mono- és poliglacialisták harcában különösen Gaál István vett részt, aki a Szelim-barlang rétegsorában vélte felfedezni az éghajlat változásának nyomait.
    Az 1940-es évek legjelentősebb barlangi őslénytani felfedezése Vértes László nevéhez fűződik. Mai napig is egyedülálló maradványokat, köztük egy kihalt jávorszarvas teljes csontvázát ásta ki a solymári Ördög-lyuk Kis-körútjának zsombolykitöltéséből. A rissz eljegesedési szakaszt reprezentáló fauna egy része 1956-ban megsemmisült, s a nagy technikai nehézségek miatt a lelőhely további feltárása nem folytatódott.
Mind őslénytani, mind régészeti szempontból különleges jelentősége volt Vértes Lászlónak, aki a második világháborút követő években az Istállós-kői-barlangban végzett ásatást. Két kultúrréteget tárt fel a középső würm aurignaci kultúrákkal, amelyekre a kőeszközökön kívül a gyakran nagyméretű csont dárdahegyek jellemzők. Az ásatást, a hatalmas tűzhely kiállítását s az ősrégészeti munka nehézségeit-szépségeit Vértes László népszerű könyvében, a Medveemberek krónikájában írta le.
A Villányi-hegység klasszikus és újonnan megismert egykori barlangjainak és hasadékainak vörösagyagos kitöltését Villányban, Beremenden és Csarnótán, Kretzoi Miklós ásatásai nyomán több új faunaszintet, új állatfajt írt le, s munkásságával megalapozta a modern, poliglacialista, ún. faunahullámokra épített gerinces-faunisztikai kronológiai rendszert.
A Bükk barlangjait az 1950-es évektől kezdődően Jánossy Dénes ásta tovább, előbb a varbói Lambrecht Kálmán-barlangban mutatta ki a rissz-würm interglaciális szakaszt, más nevén Hystrix-horizontot. A Répáshuta közeli Kövesvárad fosszilis karsztzsákja szerencsésen egészítette ki az addig csak déli területről ismert alsó-pleisztocén korú Villány 8. sz. lelőhely állatvilágát.
E korszak legjelentősebb barlangi ásatását Jánossy Dénes a Tar-kői-kőfülkében végezte. 1959. június 28-án feleségével a Tar-kő sziklaletörése alatt kirándultak, amikor a régóta ismert kőfülke alatt friss, vörösagyagos meddőhányót vettek észre. A barlangi terra rossa a szakember számára idős pleisztocén csontmaradványok lehetőségét jelenti, így felsiettek a barlanghoz, ahol meglepetéssel látták, hogy komoly feltáró munka folyik, s egy párkányra ősi medvecsontok vannak kirakva. Megindították a nyomozást az ismeretlen barlangkutatók után, s egy-egy eldobott autóbuszjegy nyomán hamarosan ráakadtak az egri Dobó István Gimnázium Barlangkutató Csoportjára. ők már egy éve ásták a kőfülkét Estók Bertalan vezetésével. A hír hallatára előbb Vértes László végzett próbaásatást, de minden eredmény nélkül. Később, mint Jánossy Dénes írja, "az egri diákcsoport vezetői a korszerű őslénytani ásatáshoz -- melyet a magunk erejéből elvégezni a rendkívül nehéz terepen nem tudtunk volna -- felajánlották segítségüket, velük együtt dolgoztunk a továbbiakban. Az ásatást öt nyári idényen át, az 1960-, 61-, 62-, 64- és 65-ös években (az utolsó év kivételével), a természettudományok iránt érdeklődő 20-40 diák segítségével végeztük...Az anyagot a nehezen járható terepen szamárháton vagy kézi erővel szállítottuk le a mintegy másfél kilométernyire és 150 m-rel lejjebb fekvő Hárskuti-forráshoz. Itt összesen kb. 12 t-nyi anyagot iszapoltunk át és válogattunk ki." E hatalmas barlangi agyagmennyiségből a denevérek tömegén kívül 15 ezer meghatározható egyéb állatcsont került elő. A Tar-kői-kőfülke faunája úttörő jelentőségű volt az egész Európában alig ismert középső-pleisztocén állatvilágának fejlődése szempontjából. A lelőhely eddig nyolc, a tudományra nézve új madár- és emlősfajt, illetve alfajt szolgáltatott. Egyúttal példamutató együttműködés jelképévé is válhatott az amatőr barlangkutatók és a hivatásos szakemberek között.
    Ugyancsak új rétegtani szint megismerését eredményezte az Upponyi I. sz. kőfülkében Jánossy Dénes 1964-ben végzett őslénytani ásatása. A kutatás bizonyította, hogy a barlangi kitöltés kora sokkal régebbi, mint előzőleg feltételezték: ugyanis a középső-pleisztocén régebbi szakaszának egyedi állattársaságát szolgáltatta.
    Az elmúlt húsz évben Magyarország őslénytani szempontból kevésbé kutatott dunántúli részén is folytak ásatások. 1955-ben a Bajót melletti Jankovich-barlangban először sikerült hitelesen korrelálni a felső-pleisztocén - holocén üledékek őslénytani és régészeti fejlődésmenetét.
    Az 1960-as évek végéig az Aggteleki-karszt területe is fehér foltnak számított őslénytani szempontból, holott legjelentősebb barlangjaink éppen ezen a területen vannak. A jósvafői Por-lyuk rissz-würm interglaciálisba sorolható gazdag gerinces faunájának 1967. évi ásatása, majd a kis barlang komplex feldolgozása jelentette az első lépést.
    A Tar-kői-kőfülke ásatását követő legjelentősebb barlangi őslénytani szenzációt 1967-ben a tornaszentandrási Esztramos-hegy mészkőbányájában feltárt barlangok és hasadékok csonttartalmú kitöltéseinek sorozata jelentette. Mint szórványos középső-pleisztocén korú lelőhelyet már Kretzoi Miklós villányi monográfiája is számon tartotta, de újra akkor került reflektorfénybe, amikor a különleges kristálybarlangok előkerülése a barlangkutatókat is a bányába csalta. Ekkor Dénes György az egyik vörösagyaggal teljesen kitöltött és a bányászattal kettémetszett üregből csontmaradványokat jelentett Jánossy Dénesnek. Az 1967-ben leletmentéssel, majd az azt követő évek rendszeres ásatásaival megismert őslénytani lelőhelyek száma ma már meghaladja a húszat. A különböző korú üregekbe a középső-pliocéntől a középső-pleisztocénig terjedően rakódtak le a csontok. Két lelőhely a középső-pliocén eddig teljesen ismeretlen rétegtani egységét jelezte (1. és 9. sz. lelőhely, estramontium), a 7. sz. lelőhely pedig az európai pliocén és pleisztocén határának típuslelőhelye. A 3. sz. lelőhelyen felfedezett kis rágcsáló, a lelőhelyről elnevezett Estramomys simplex egy, a miocénban kihaltnak hitt, ún. "hajnalegér" család továbbélő alakja. Az Esztramos őslénytani jelentőségéről nyugodtan írhatta Jánossy Dénes, hogy "az Esztramos (Osztramos)-hegy olyan gazdag és változatos faunasorozattal ismertetett meg bennünket, amely hazánkban, sőt Európában eddig teljesen egyedülálló. Hasonlóan a Villányi-hegységhez - de amazzal szemben egyetlen kőfejtő területén belül, és egy északi, hegyvidéki fáciesben - a lelőhelyek gazdag sorozatával... egy sor, a tudományra nézve új állatfajjal ismertetett meg bennünket... ami a Villányi-hegységi klasszikus lelőhelyegyüttes szintjére emeli az osztramosi komplexumot is."
    Az elmúlt tíz évben két irányban folytak barlangi őslénytani ásatások. Egyrészt Jánossy Dénes a Villány melletti Somssich-hegy szőlőjében megismert új lelőhely feltárását végezte éveken keresztül, másrészt Kordos László ásott egy tucat barlangban a Bakonytól az Aggteleki-karsztig, amelynek a felső-pleisztocén és holocén faunafejlődés megismerése volt a célja.
    A néhány részletesebben bemutatott jelentős barlangi őslénytani ásatás mellett számos más kutatás is történt, hiszen évente 40-50 szórványleletet jeleznek a barlangkutatók, s azok között mindig akad két-három, amelynek jelentősége ásatást kíván.
    A barlangok, amelyek csontmaradványok felhalmozódása szempontjából üledékcsapdaként működnek, megőrizték számunkra az egykori élővilág teljességét, így azok vizsgálatával elsősorban rétegtani és környezeti kutatásokat lehet végezni. A pleisztocén kronológiájának "barlangközpontúsága" annyira jelentős, hogy Jánossy Dénes joggal írhatta le, miszerint: "a kisemlős-szukcesszió teljességét a karsztformációk tömeges kisemlősleleteire lehetett felépíteni, az Alföld süllyedékére vonatkozó meglepő képét a hasadékok és barlangok faunáinak beható ismerete nélkül sohasem rajzolhattuk volna meg... Így sikerült egy, a Kárpát-medencére önállóan érvényes finomrétegtani egymásutánt kiépíteni, mely nemcsak Európa-szerte, de világviszonylatban is egyedülállónak bizonyult, és a nemzetközi kritikát is messzemenően kiállta".
    Áttekintésünkben most visszakanyarodva a barlangok régészeti emlékeire, sajnálatosan kell regisztrálni, hogy az Istállós-kői-barlang ásatását követően új feltárás alig volt. A Lambrecht Kálmán-barlang őslénytani vizsgálata hozott felszínre néhány atipikus kvarciteszközt, amelyek akkor a legrégibb hazai leleteknek bizonyultak.
Néhány leletmentésen és réteghitelesítő ásatáson kívül új barlangi feltárásra csak a Remete-Felső-barlangban került sor. Barlangi paleolit lelőhelyeink száma napjainkban 30-40-re tehető, ami sem a leletek mennyiségét, sem a barlangok feltártságát tekintve nem mondható soknak. Gábori Miklós ősrégész értékelése szerint barlangi paleolit leleteink jelentősége nem mennyiségükben van, hanem abban a sajátos jellemvonásban, hogy szinte mindegyiknek a lelete eltér a közép-európai általánostól, mindegyiknek más az eredete, fejlődése, egyéni vagy a környező területekétől eltérő kulturális színezete van. Másik jelentősége az, hogy a régészetnek ma ez az egyetlen ága, ahol a természettudományos háttérnek meghatározó jelentősége van.
    Hazánk legrégebbi, karsztos körülmények között, de nem barlangi lelőhelyen feltárt ősrégészeti lelőhelye a középső-pleisztocén korú Vértesszőlős. Vele egyidős s régebben felfedezett, de akkor még fel nem ismert leleteket Kadič Ottokár talált a budai Várhegy pincebarlangjaiban.
    A Lambrecht Kálmán-barlang néhány kis kvarcitdarabja csak éppen jelöli az ember egykori jelenlétét, míg a Diósgyőrtapolcai-barlang átlalkításakor feltárt gazdag leletanyag már egyértelműen mutatja azt. A rissz-würm interglaciális végétől kezdődően sűrűsödnek barlangi ősrégészeti lelőhelyeink. Barlangjainkat csak a würm eljegesedés kezdetétől lehet többé-kevésbé folyamatosan lakottnak tekinteni. Korban napjaink felé haladva legjelentősebb a Suba-lyukban feltárt két kultúrréteg, amelyek közül az alsó szint fejlett mousterien, a felső késői mousterien ipart tartalmazott. Előbbi korát a rissz-würm interglaciális legvégére, illetve a kora-würm eljegesedés kezdetére, utóbbit a korai-würm végére lehet helyezni. Gábori Miklós értékelése szerint a két kultúrréteg-komplexum között jelentős rétegfelhalmozódás történt, ennek ellenére úgy tűnik, hogy iparuk folyamatos fejlődési kapcsolatban állt egymással. A kultúra pontosabb, újabb meghatározás szerint közép-európai tipikus mousterien. A Suba-lyuk ipara készen, már fejletten jelent meg Magyarországon, helyi előzményeit, eredetét nem ismerjük. Átfejlődése a bükki Szeleta-kutúrába a mai napig vita tárgya. Sokan úgy gondolták s gondolják napjainkban is, hogy a két lelőhely régészeti anyaga között nemcsak időbeli, hanem kulturális fejlődési kapcsolat is kimutatható. A suba-lyuki típusú kultúrához, illetve tágabb értelemben a bükki középső-paleolitikumhoz tartozik még a Kecskés-galyai-, a Farkas-kői-, a Sólyom-kúti és a Görömböly-tapolcai-üregek szórványlelete is. Újabban a Büdös-pest korábban fiatalabbnak ítélt leleteit is határozottan a mousterienbe sorolják. Az innen előkerült mintegy tízezer szilánk arra utal, hogy e barlangban eszközkészítő műhely lehetett.
    A bükki és a dunántúli paleolitok megítélésében mindig jelentős eltérések voltak. A Szelim-barlang és a Kis-kevélyi-barlang alsó rétegei határozottan egykorúak az eddig ismertetett bükkiekkel, s a kőeszközök hasonlatossága miatt Vértes László szívesen használta a "dunántúli szeletai" típus megnevezést. Újabban Gábori Miklós újraértékelte a Dunántúl régebbi, kellően nem értékelt leleteit, s megállapította, hogy a bükki, a valódi szeleta kultúrának és az ún. "dunántúli szeletainak" sem származási, sem fejlődésbeli kapcsolata nincs egymással. Felfogása szerint: "A dunántúli barlangok kultúrája valójában tehát a késői középső-paleolitikumhoz, egy levélkaparós-levélhegyes középső paleolitikumhoz tartozik."
    A bükki szeleta kultúra lelőhelyei közül legfontosabb a névadó Szeleta-barlangban feltárt két kultúrréteg, amelyek között jelentős vastagságú, régészetileg meddő üledéksor képződött. Mindkét kultúrréteg a würm I-II. interstadiális idejére, a radiokarbon adatok szerint 41 700 év körülire tehető. Az alsó réteg a korai, a felsőé a fejlett szeleta kultúrához tartozik. Ez előbbiben az ún. korai levélhegyek, levélkaparók, a mousterien típusú eszközök gyakorisága jellemző. Az utóbbiban, a fiatalabb rétegben a kifinomult babérlevél alakú hegyek alkotják a vezértípusokat. A Bükk hegység szeletienje igen szűk, kis területre korlátozódik, s szakkörökben számos vitára ad okot. Hasonló eszközök kerültek elő a Balla-barlangból és a Három-kúti-barlangból is, valamint több kisebb bükki lelőhelyről.
    A szeleta kultúrához hasonlóan szűk, sőt még kisebb kiterjedésű kultúránk az aurignaci, amelynek legfontosabb lelőhelye az Istállós-kői-barlang. Két vastag kultúrréteg került elő, amelyek közül az alsó a közép-európai aurignaci I. eszközkészletét, mint kaparókat, pengéket, hasított alapú csonthegyeket tartalmazta. A felsőben az aurignaci II-t, - vagy "olschweien"-t - ismerték meg, a jellegzetes nagyméretű csont dárdahegyekkel. Gábori Miklós értékelése szerint úgy tűnik, hogy a két kultúra, közös vonásaik ellenére, különböző eredetű. Mindkettőnek a kora würm I-II. interstadiális. Istállós-kő régészeti jelentősége igen sokirányú. Itt kerültek elő azok az egészen kis méretű, hasított alapú nyílhegyek, amelyek az íj használatának legrégibb bizonyítékai. Ugyanitt barlangimedve-kultuszt, koponyatemetkezést is meg lehetett figyelni. Miután a magyarországi aurignacinek összesen két lelőhelye van (második a Pes-kő-barlang), néhány kutató egészen önálló, ismeretlen eredetű, idegen csoportnak tekinti.
    A fiatalabb pleisztocén barlangi kultúrák közül hazánkban a gravetti a legelterjedtebb. E kultúra népe a würm eljegesedés végén élt a Kárpát-medencében, s legfontosabb lelőhelyük a Pilisszántói-kőfülke. Jellegzetes kőeszközeik között két típust lehetett elkülöníteni, a kis méretű, ún. mikrogravett hegyeket, és az apró, tompított hátú pengéket. Hasonló leletanyag került elő a Kis-kevélyi-, a Szelim-, a Jankovich-, a Bivak-barlang felső-pleisztocén rétegeiből is. E lelőhelyek hegy- és dombvidéken fekszenek, s jellemző mindenhol a rénszarvasmaradványok nagy száma. Ezért valószínű, hogy e barlangok a rénszarvasra specializálódott vadásznépek alkalmi tanyahelyei voltak.
    Számos barlangunk fiatal, humuszos kitöltésében gyakoriak a neolitikum, majd a fiatalabb korszakok emlékei, de az elmúlt néhány ezer évben az ember már elszabadult a védelmet nyújtó barlangtól, s megszakadt az az évezredes kapcsolat, ami lehetővé tette őseink kibontakozását az értelmes ember felé.

A VÍZ ÚTJA

(Gádoros Miklós)     A Duna a Fekete-erdőben ered, és a Fekete-tengerbe folyik. Ezt a frappáns mondatot minden valamirevaló kisiskolás első hallásra megtanulja. A dolog szépséghibája csak annyi, hogy ez mérsékelten igaz. A Fekete-erdő forrásaiból összegyűlő Duna-víz zöme ugyanis az Atlanti-óceánba folyó Rajnát táplálja. Immedingen közelében a föld alá bújik, és a 13 km föld alatti utat megtéve, az Aach folyó forrásában lép ismét napvilágra. A két helyet a felszínen a nevezetes Duna-Rajna vízválasztó különíti el, de a karszt föld alatti vízjáratai nem tisztelik a felszíni vízválasztókat.
    A Duna elszökése jól példázza, hogy a karsztos területeken a változások meglehetősen gyorsan, akár az emberi élettel is összemérhető sebességgel játszódnak le. Az Aggteleki-karszton hasonló történt a Lófej-forrás vizével. A második világháború előtt a patak végigfolyt a völgyön, de az ötvenes években már a forrástól néhány száz méterre elnyelődött a víz, és hosszas nyomozásba került, míg 1967-ben sikerült felderíteni, hogy az eltűnő víz a kb. 4 km-rel arrébb lévő Nagy-Tohonya-forrásban jön elő. Jogos kérdés: honnan tudjuk, hogy hova szökik a Lófej-forrás vagy a Duna vize? Az első komoly vizsgálatra 1869-ben került sor, amikor a Duna eltűnési helyén 14 kg anilinvörös festékkel színezték a vizet. Az ötlet jó volt, de az anyag alkalmatlan és nagyon kevés. 1877-ben a fluoreszcein nevű festékkel sikerült a kísérlet, s ez nemcsak a Duna-eltűnés vizsgálatában volt fordulópont, hanem a karsztvizek útjának kutatásában is új korszak kezdetét jelentette. A legfontosabb vízjelző anyag ugyanis mindmáig a fluoreszcein maradt, amelyet ha tízmilliószorosan hígítunk, napfényen még szabad szemmel is láthatunk. Ultraibolya fényben pedig tízmilliárdszoros hígításban is felismerhető, tehát az egész Balaton megjelölésére elegendő volna kb. 200 kg fluoreszcein.
    Sajnos a fluoreszcein sem univerzális csodaszer. Vannak olyan anyagok, melyek megkötik; ilyen pl. az agyag, ami a karszt üregeiben igen gyakori. Az is hátrány, hogy adott időszakban egyfajta festékkel a vizsgált területen csak egy víznyelő vize jelölhető meg, hiszen a forrásoknál csak a különböző jelzőanyagok alapján állapíthatjuk meg, hogy honnan jött a víz. Így a vizsgálatok meggyorsítására többféle jelzőanyagot kellene használni.
    Az emberi találékonyság a klasszikus fluoreszcein melllett sok egyéb vízjelzési eljárást dolgozott ki. Számos festékkel kísérleteztek, de ezek közül egy van még, ami eredménnyel használható: a fukszin. Vörös színű, kb. tízszeres mennyiség szükséges belőle, és sok tekintetben előnyösebben viselkedik, mint a fluoreszcein. Az agyagos szűrőn például nem kötődik meg, tehát számos olyan esetben kimutatja az összefüggést, amikor a fluoreszcein nyomtalanul eltűnik. A két festék kombinálásával, tulajdonságaik különbözősége alapján a vízvezető járatok jellegére is lehet adatokat kapni.
Jelzésre használhatók nem festő hatású vegyi anyagok, elsősorban a közönséges konyhasó (NaCl) is. A konyhasó a festékeknél lényegesen olcsóbb, azonfelül igen stabil vegyület: nem bomlik el, és nem is kötődik meg. A kimutatása is könnyű volna, de sajnos, ez az anyag a karsztvizekben természetes körülmények között is előfordul: egy százezred súlyrészt elérhet a töménysége. Ha a jelzésünk hatását látni, pontosabban kimutatni akarjuk, akkor legalább ugyanannyit kell hozzáadnunk, s ez legalább százszor annyi, mint amennyi a fluoreszceinből kellene. A konyhasó azonban még így is olcsóbb.
    Újabban más vegyi anyagokkal is kísérleteznek: lítium-kloriddal, detergensekkel (habosítók) és az optikai fehérítőkkel. Sőt radioaktív izotópokkal is.
    Az eddig felsorolt anyagok mind oldódtak a vízben. Ha a karsztvíz relatíve szabadon folyik, tehát nem szivárog át agyagdugón vagy hasonlón, akkor szilárd anyag is használható. Ilyen a likopódiumspóra. Az igen finom spórapor nagy előnye, hogy kis mennyiség is elegendő, és ha megfelelő festékkel színezzük, több víznyelőt is megjelölhetünk egyszerre. A forrásból igen sűrű szövésű, ún. planktonhálóval "szűrik ki" az odajutott szemcséket. A módszerrel Magyarországon is próbálkoztak, sajnos sikertelenül.
    A felhasznált módszerek sokasága joggal ébreszti azt a gyanút, hogy a karsztvizek útjának kinyomozása nem egyszerű dolog. Pedig a karsztban eltűnő búvópatak újrakibukkanásának megkeresése még a legegyszerűbb feladat.
    Sokkal nehezebb a karsztos felszínre lehullott és nagyrészt közvetlenül beszivárgó víz sorsának megállapítása. Az ilyen víz esetében nincs határozott víznyelő, ahol a vizet megjelölhetnénk. A beszivárgó víz mennyiségét is nagyon nehéz meghatározni. A csapadék mennyisége ugyan mérhető, de a lehullott víz egy része főként a növényzeten keresztül elpárolog, s nagy eső vagy hirtelen hóolvadás után pedig egy része a felszínen folyik el.
    A karsztba bejutott víz onnan előbb-utóbb ki is jön, kedvező esetben ott, ahol mérhetjük a mennyiségét: tehát karsztforrásban látjuk viszont. Ha ismerjük a lehullott csapadékot, és ismerjük a forrás hozamát is, akkor megfelelő matematikai eljárás segítségével meghatározható a beszivárgó víz mennyisége. Mégis, hosszú időn keresztül eredménytelenek maradtak az ilyen számítási kísérletek, míg végre az ötvenes évek elején Kessler Hubert rájött arra, hogy hol a hiba az elméletben. Analizálta a pécsi Tettye-forrás több évtizedes hozamsorát, majd megállapította, hogy - a korábbi feltevésekkel szemben - a beszivárgás az évszakok folyamán nem egyenletes. Tavasszal minden lehullott csapadék beszivárog, és ugyancsak a mélybe jut a tavaszi hóolvadás vize is. Nyáron a növényzet hatására úgy megnő a párolgás, hogy úgyszólván nincs is beszivárgás. Meghatározzuk tehát, hogy az évi csapadékmennyiség hány százaléka hullott le az év első négy hónapjában. Ezt nevezzük mértékadó csapadékszázaléknak. Ebből az előző év végének csapadékviszonyait figyelembe véve, meghatározható az adott évre érvényes beszivárgási százalék. A beszivárgott vízmennyiség ismeretében az egyébként ismeretlen és közvetlenül általában meghatározhatatlan vízgyűjtő terület nagysága is kiszámítható.
    A "mértékadó csapadékszázalék" ma már klasszikusnak számító módszere más karsztterületeken is jónak bizonyult. Jónak, de nem tökéletesnek. A forrásvízben ugyanis különféle utakon, különféle sebességgel érkező vizek keverednek, s ezek matematikai szétválasztása igen nehéz. Szükségesnek látszott tehát a beszivárgó vizet közvetlenül is megfigyelni. Erre a barlangi csepegő vizek mérése adta meg a lehetőséget. A beszivárgás közelebbi megismerése érdekében a lillafüredi István-barlangban Kessler Hubert 1955-ben csepegővíz-méréseket indított meg. A 15 éves adatsort Böcker Tivadar értékelte. Megállapításai szerint minden hidrológiai negyedévben meghatározható egy ún. határcsapadék. Ha a "negyedév" során ennél kevesebb csapadék hullott, akkor beszivárgás nincs, míg a határcsapadék feletti csapadékmennyiség teljes egészében beszivárog. Természetesen ez az elmélet is további finomítást igényel, elsősorban azért, mert csak egyetlen helyről származó adatsorból született. A határcsapadék-összegek, sőt esetleg az időszakbeosztás is változhat helyről helyre. Ennek megállapítására egyre több barlangban végeznek csepegővíz-méréseket.
    Az eddigiekben csak azokról a vizekről volt szó, melyek nem túl hosszú időt, legfeljebb egy-két évet töltöttek el a föld alatt. Vannak azonban olyan vizek is, amelyek több ezer, sőt több tízezer éves föld alatti vándorlás után lépnek ismét felszínre. Lényeges volna tehát azt megállapítani, hogy a vizsgált víz mennyi időt töltött a föld alatt? A modern méréstechnika erre is módot ad. A tríciumtartalomból ugyanis meghatározható, hogy a lassan áramló víz mikor, hány évvel ezelőtt szivárgott be. Hosszú ideig tartó vízmozgás esetén természetesen kizárt, hogy a víz eredetét és útvonalát valamilyen közvetlen jelzéssel (festés stb.) megállapíthassuk. A karsztvízrendszer környezetének részletes hidrogeológiai vizsgálatával többé-kevésbé mégis megállapítható, hogy hol szivárgott be a víz.
    Érdekes példa a forrásvizek korára: a Hévízi-tó forráskráteréből könnyűbúvárok által vett mintákból megállapították, hogy a tavat kétféle víz táplálja. A víz zöme, kb. 0,6 m³/sec mennyiségben mintegy 40 ^oC hőmérsékletű és kb. 12 ezer éves, míg a kb. 0,02 m³/sec hozammal hozzákeveredő 17,2 ^oC hőmérsékletű hidegebb víz kb. 8000 éve került a földfelszín alá. Ezekből az adatokból egyenletes vízhozamot feltételezve, kiszámíthatók a vízgyűjtő területek és a föld alatt tárolt vízmennyiségek is. 700 mm körüli csapadék és 30 % körüli átlagos beszivárgás esetén a melegvíz-utánpótlás biztosítására kb. 100 km2, a hideg vízére 3 km² vízgyűjtő szükséges. A meleg víz föld alatti készlete kb. 230 km³, a hideg vízé kb. 5 km³; az előbbi mintegy 130 Balatonnak, az utóbbi kb. háromnak felel meg, ami csak látszólag sok, hiszen a Balaton nagyon sekély. S ami a több száz köbkilométer víztartalékot illeti, ez semmi védelmet nem jelent a beavatkozással szemben. A vízgyűjtő területen vagy a víz felszín alatti útjával kapcsolatos rétegekből relatíve kis vízmennyiség (egy-két évi forráshozamnyi víz) kitermelése (pl. bányavíztelenítés érdekében) elég lehet a forrás teljes elapasztásához, mert a felszín alatti vízkészlet megfelelő utánpótlás, azaz megfelelő túlnyomás nélkül nem jön a felszínre.
    Nagyon érdekes és sokoldalú nyomozást végeztek a Mecsekben, ahol az orfűi Vízfő-forrás már évtizedek óta az érdeklődés előterében áll. Sajnos a barlang mély és szűk szifonja makacsul ellenáll az átjutási kísérletnek. Az esetleges barlangrendszer külső megismerése érdekében nagyszabású felszíni vizsgálatsorozatot folytattak le. Először a felszíni formák, a kőzetviszonyok és víznyelők gondos feltérképezésével megállapították az esetleges barlangrendszer körülbelüli elhelyezkedését. A fontosabb víznyelők esetén festéssel, illetve sózással bizonyították a kapcsolatot. A víznyelőknél geoelektromos módszerekkel azt is kinyomozták, hogy a föld alatt merre folyik el az elnyelt víz. Ezután laboratóriumi modellkísérletekkel kiválasztották a legalkalmasabb geoelektromos módszert, és ezzel sikerült is az előzetes, körülbelüli nyomvonalat pontosabban megállapítani. A komplex vizsgálatsorozat szerint a Vízfő-forrás vízgyűjtő területén több kilométer hosszú, járható méretű barlangrendszer várható, s a vizsgálatok alapján a legvalószínűbb bejutási pontot is kijelölték. Hogy mindez igaz-e, az még bizonyításra vár, mert a vizsgálatok óta eltelt mintegy tíz év alatt a kimutatott barlangrendszerbe nem sikerült bejutni.
    Egészen másfajta nyomozás folyt a jósvafői Kossuth-barlang (Nagy-Tohonya-forrás) vizével kapcsolatban. Ennek egyik különlegessége az, hogy a vízhozamban időnként a csapadéktól teljesen független, rövid árvizek jelennek meg. Ezekről az aklimatikus áradásokról feltételezték, és Maucha László modellkísérletekkel bizonyította is, hogy szivornyaműködésről van szó. Részletes méréssorozattal Gádoros Miklós megállapította, hogy a szivornyás árvizekkel kapcsolatban a forrásvíz hőmérséklete néhány század fokot változik. Megmérve a forráshoz csatlakozó rövid és ismert barlangszakaszban a víz átlagos folyási sebességét és a nyomáshullám terjedését is, a szivornyás árvíz kezdete és a hőmérséklet-változás kezdete közötti időkülönbségből kiszámítható volt, hogy a még ismeretlen barlangszakaszban körülbelül hol található a szivornyarendszer. A forrás másik érdekessége, hogy vize valamivel melegebb, mint a környező karsztforrásoké, s a hőmérséklet a vízhozam függvényében változik. A vízhozam és vízhőmérséklet változásainak matematikai összehasonlítása Gádoros Miklós szerint azt mutatja, hogy a forrást valószínűleg négy különböző mélységű vízrendszer táplálja, amelyek már a szivornya előtt keverednek.
Az eddigiekben követjük a karsztvíz útját a beszivárgástól, illetve a víznyelőtől a forrásig. Napjainkban egyre kevesebb víz jut el oda, különösen azóta, hogy a karsztos területeken igen intenzívvé vált a bányászat. A bányászok természetesen nagyon jól meglennének az állandóan szivárgó és időnként betörő víz nélkül. Az ő munkájukat, amely még amúgy is a legkeményebbek közül való, s a különféle természeti veszedelmek, melyek között a víz az egyik legjelentősebb, a szó szoros értelmében életveszélyessé teszik. A bányász a szén stb. kitermeléséért száll le a föld mélyébe; a nyugalmában megzavart víz támadása ellen kényszerűségből védekezik.
    A bányák vízvédelmének klasszikus módszere a víz kiszivattyúzása közvetlenül a bányából. Ez egyben a legolcsóbb eljárás, de nem véd a hirtelen vízbetörések ellen. Ezek előrejelzésére már számos módszerrel kísérleteztek, de egyik sem hozott megnyugtató eredményt. Ezért dolgoztak ki egy sokkal biztonságosabb eljárást: az előzetes vízszintsüllyesztést. A tervezett bánya térségéből mélyfúrású kutakkal előre eltávolítják a vizet. A bányászat így már vízmentesen folyhat, s az előre kitermelt víz nem szennyezett bányavíz, hanem tiszta karsztvíz. Az előzetes víztelenítés természetesen drágább, részben azért, mert sokkal több vizet kell kiszivattyúzni. Ennek megfelelően a karsztvízszintet is sokkal jobban megzavarja, mint a klasszikus bányavíztelenítés.
    A teljesség kedvéért megjegyezzük, hogy ma már olyan módszer is rendelkezésre állna, mely a bányát tökéletesen megvédi, s a karsztvizet sem zavarja. Ez nem más, mint a bányatérség elszigetelése a karsztvíztől. Az eljárás azonban olyan drága, hogy alkalmazása nálunk egyelőre elképzelhetetlen. Marad tehát a szivattyúzás: mostanában több mint évi 400 millió köbméter; súlyban számolva jó tízszer annyi, mint bányáink összes szén-, bauxit- stb. termelése együttesen. Sok víz ez vagy kevés? Ha úgy számoljuk, hogy a Duna közepes vízhozamnál két nap alatt szállít ennyit, akkor semmiség. Másrészt viszont 25 %-kal több mint az érintett karsztterületek utánpótlása, tehát katasztrofálisan sok. Ez szó szerint értendő, mert gyakorlatilag az egész Dunántúli-középhegységben több mint ezer négyzetkilométeren teljesen elapadtak a karsztforrások.
    Ha csak a vízellátás szempontjait nézzük, akkor a források elapadása nem nagy baj. A víz nem veszett el; a források helyett a víztelnítő kutakból jön. Csakhogy egyrészt, a kitermelt víznek csaknem kétharmada egyelőre hasznosítatlanul elfolyik. Másrészt pedig, a források elapadása alapvetően veszélyezteti a természeti környezetet: a növényzetet és az állatvilágot. És veszélyezteti a turizmust, idegenforgalmat, fürdőgyógyászatot is. Gondoljunk a tatai Fényes-forrás, a Tapolcai-tavasbarlang szomorú sorsára. A víztermelés már a világhírű Hévízi-tavat is veszélyezteti.
    A felsorolt bajokat mindenesetre megszüntetné, ha bezárnánk karsztvizes bányáinkat. Ez azonban nyilvánvalóan képtelenség. A két fő "vízfogyasztó": a szén és a bauxit - mindkettő nélkülözhetetlen gazdaságunk számára. Marad tehát a megalkuvás: úgy bányászni, hogy ez minél kevesebb kárt okozzon, s az okozott károkat lehetőség szerint javítgatni. A víz útjának nyomozása, a karsztos kőzetek vízvezető tulajdonságainak megismerése így válik természettudományos alapkutatásból létfontosságú munkává.
    Karsztvizeink pontos vizsgálatára a VITUKI országos megfigyelőhálózatot épített ki. A munka az ötvenes évek első felében a karsztforrások rendszeres mérésével kezdődött, ma már több száz vízszintfigyelő fúrás adatai is rendelkezésre állnak. Ugyancsak a VITUKI-ba futnak be azok az adatok is, amelyeket a barlangkutatók a barlangokban gyűjtenek össze. Az országos karsztvízkutatás ezáltal már eljutott arra a szintre, hogy a szakemberek felmérhették Magyarország karsztvízkészletét. Ezeknek a felméréseknek az eredményéből tudjuk azt is, hogy mennyi karsztvizet szabadna kitermelni a vízforgalom alapvető veszélyeztetése nélkül. A bányászat mai fontossága miatt a számítottnál több karsztvizet kell kitermelni, de ez növeli a holnap vízellátásának gondját. Mindenesetre a tervszerű karsztvízgazdálkodás lehetővé tétele érdekében, a gondok előrejelzésére, évek óta készítenek tematikus karsztvíztérképeket, ezek adatai a barlangi mérések eredményeit is tartalmazzák.
    A karsztvizek mozgása olyan bonyolult, hogy az előre jelzett bajok mellett mindig adódhatnak kellemetlen meglepetések is. A kiszáradó karsztforrásokról szóló száraz adatok okozta fáradtság enyhítésére emlékezzünk a miskolctapolcai barlangfürdő forrásának híres esetére.
    A közismert miskolctapolcai barlangfürdőt egy langyos vizű karsztforrás táplálja. Közvetlenül mellette található egy vízmű, mely normál hőmérsékletű, hideg karsztvizet termel. A két vízkivétel egymást nem zavarja. A hatvanas évek közepén hét kilométerrel arrébb, a Tiszai-pályaudvar közelében egy melegvizet adó fúrást mélyítettek, mire a barlangfürdő forrása elapadt. Kessler Hubert azonnal azt állította, hogy az elapadás oka az új fúrás víztermelése. Kijelentését általános hitetlenkedés fogadta, mindaddig, míg mérésekkel nem bizonyította, hogy a gyanúsított fúrás lezárása után a barlangforrás rövidesen újra vizet adott, viszont megnyitása után negyed órával (!) a forrás vize már mérhetően apadt.
    E kis kitérő után térjünk vissza oda, ahol a karsztvíz a földbe bújik -- ha már a forrásoknál úgyis hiába várjuk kibukkanását. A mesterségesen fokozott vízkivétel ugyanis csak az egyik veszély, amely a karsztvízvagyonunkat fenyegeti. A másik a szennyeződés. A karsztvíz ugyanis, akár víznyelőn, akár beszivárogva: lényegében szűretlenül jut a földbe. Általában öntisztulása is csekély. Így tehát a szennyeződésekre igen érzékeny. Régebben a zsombolyokat, tágas víznyelőket a környékbeliek dögkutaknak használták, s ez komoly járványokat okozott. Újabban viszont a mezőgazdasági vegyszerek és az ipari szennyezés fenyegeti a karsztvizek tisztaságát. Az USA-ban arra is volt már példa, hogy egy barlangban a cseppkövekből egyszerre csak olaj kezdett csöpögni víz helyett, mint kiderült, a barlang feletti autóparkolóban kiöntött sok fáradtolaj szivárgott be. Nálunk ilyen még nem történt, de a legjobb úton vagyunk ehhez. Nagyon fontos tehát, hogy ne csak a karsztvizeink mennyiségét tartsuk számon, hanem a karsztos vízgyűjtő területeket fokozottan védjük is. Annál inkább, hiszen felszíni vizeink 96 %-a határainkon kívülről érkezik, szennyeződésük ellen keveset tehetünk. Hazai eredetű vizeink (4 %) nagy része pedig karsztvíz. Magyarországon tehát hosszú távra szinte kizárólag a karsztvíz jelenti az egyetlen jó minőségű ivóvízbázist.

GYÓGYÍTÓ BARLANGOK

(Tardy János)     A Béke-barlang feltáró munkálatait irányító Jakucs László 1953-ban a barlang sajátos mikroklímájára hívta fel az orvostudományok képviselőinek figyelmét.
    A hazai gyógyító barlangok felfedezéséhez tartozik azonban az is, hogy egyes üregek természetes gyógyhatását Európa-szerte már évszázadokkal korábban felismerték.
A barlangot, a Föld mélyének "titokzatos" birodalmát, képződményeit, jelenségeit az ismeretlen, sötét és néma világ körül kirajzolódott misztérium sajátos erővel és tulajdonságokkal ruházta fel. Vajon a "természetes öngyógyítás" legendás eredményessége csakis az izgalmasan ismeretlen világ iránt vonzódó, érdeklődő ember gazdag képzeletvilágának szüleménye? Bízvást mondhatjuk: aligha.
    Wernher György (1549) könyvében olvashatunk első ízben a hítes szklenói "izzasztó barlangról". Művét többször kiadták, sőt határainkon túl is ismertté vált. Herberstein Zsigmond báró, akit Közép-Európa első "hivatásos diplomatájaként" tart számon a művelődéstörténet, a Moszkvai Birodalomró beszámoló jegyzeteiben is közölte Wernher információit. A művet 1713-ban teljes terjedelmében a jezsuita Csiba István is kiadta Nagyszombaton , "Történeti és természettudományi értekezés Magyarország csodálatos vizeiről" címmel. Jacobus Tollius levelezését és útijegyzeteit 1714-ben, Amszterdamban nyomtatták. Az V. levél, amely az "Iter hungarorum" címet viseli, és Bécsben kelt 1687 júliusában, Tollius 1687. évi utazásainak élményagyagát rögzíti. Szerzője a felvidéki bányavárosokban tett látogatást, s az ámulat hangján emlékezik meg a Wernhertől leírt Bars vármegyei barlang csodálatos vizéről. Meglepetéssel veszi tudomásul, hogy gyógyerejű vizét még fürdőzésre sem használják.
    Híre kelt olyan tapasztalatoknak, amelyek a cseppkőnek, mint különféle bajok orvoslására alkalmas barlangi képződményeknek a felhasználásáról adnak számot. Korabeli írott forrásokban, útleírásokban olvashatunk az "egyszerű nép" köreiben elterjedt gyógymódról: a tiszta, fehér cseppkövet porrá törik, s azt a tejmennyiség fokozására, a tejképződés serkentésére szoptató anyáknak vagy tejelő állatoknak adagolják. Mészhiány esetén a tiszta kalcium-karbonátot ma tabletta formájában orvos írja elő. Egy múlt század elejéről származó útleírásból tudjuk, hogy Aggtelek környékén a Baradla cseppkövének porát nyitott, friss sebre hintették, majd a sérülést ecetes ruhával kötözték be. Korabinsky János Mátyás (1786) tudni véli: "Thurótzius Magyar Krónikájában azt írja, hogy ha ezek a cseppkövek eltörnek, helyükön a festők jó festékanyaghoz jutnak."
    A babonás hittel "fűszerezett" népi gyógyászat a barlangi üledékekből előkerült csontleletekkel is "csodát művelt". Bél Mátyás adta hírül, hogy a lakosság állítása szerint a barlangi medve kiásott csontjaival -- vagy ahogy a néphit tartja: a sárkánycsontokkal -- "végig szerencsés eredménnyel küzdöttek a butság (stupor) és egyéb szellemi gyengeségek ellen".     Hasonlóan "eredményesnek" bizonyulhatott e "sárkányok" fogainak izzasztószerként történő alkalmazása.
Nem csekély számmal ismerünk Európában több évtizedes, sőt évszázados terápiás hagyományokkal rendelkező és kitűnő gyógyászati eredményeket felmutató, ún. melegbarlangot. Ezek a többnyire aktív termálvizes mészkőbarlangok mozgásszervi bántalmak eredményes kezelésére alkalmasak. Nagy törésvonalak mentén, aktív tűzhányó-tevékenység által érintett övezetekben (pl. Appenninnek) gyakoriak az utóvulkáni hatásra feltörő, ásványi anyagokban, radioaktív elemekben gazdag források. A hévizektől kialakított, ma is aktív melegvizes barlangok gyógyhatását már korábban felismerték. A föld alatti klasszikus gyógyhelyek sorába tartozott a torjai Büdös-barlang is. Látogatásakor a korabeli intelmeket javasolták figyelembe venni: "Nyárban eljőnek a szem- és idegbetegek, kiizzasztják magukat benne, s gyógyulva térnek meg övéikhez. E kénnel vegyült szénsavany gáz, a legjótékonyabb gőzfürdő ugyan, de egy lehellet, és sírunkká válik!"
    Frivaldszky János 1767-ben egyéb "nyavalyák" orvoslására is megfelelőnek tartja a köszvényesek, szem- és idegbetegek föld alatti paradicsomát, a torjai Büdös-barlangot: "Ide sereglenek mindazok, akiket súlyos rühösség, fejfájás és szembetegség támadott meg."
    A Firenze és Pisa közötti Monsummano nevű falucska határában a múlt században felfedezett meleg barlang, a Grotte Giusti negyvenfokos, páratelített levegőjében, ásványi sókban gazdag vizében 1849-től hírességek sora kezeltette magát, így Verdi, Garibaldi és Kossuth Lajos is.
    A barlangokból előtörő, oldott állapotú ásványi anyagokban gazdag forró és hideg vizek, gőzök és gázok -- egyesek önmagukban, többségük együttesen -- gyógyító erejű elemek. A ma társadalmának élnie kell ezekkel a természeti erőforrásokkal: hasznosítani az ősi hagyományokat, kutatni, ellenőrizni és fokozni kell a hatásmechanizmusokat azokat, amelyekről már biztos tudomásunk van, s azokét, amelyek még nem jutottak túl a feltételezés szintjén.
    "A barlangterápia nem csodaszer, nem pótolhat hatásos gyógyszereket, eljárásokat, nem csökkenti az igényeket a terápiás és egyéb nyitott kérdések megoldása iránt, de hatásos, mellékhatásoktól mentes, kiegészítő eljárásnak tartjuk a krónikus, nem specifikus légzőszervi betegségek kezelésében..." A fenti gondolatokat Dr. Horváth Tibor főorvos, a Tapolcai Kórház Barlangterápiai Részlegének vezetője vetette papírra egyik orvosi szakfolyóiratunkban. Vajon mi rejlik e sokak számára ismeretlen, sokak által elismert és -- egyelőre -- sokak által fenntartással fogadott kijelentés hátterében?
    A második világháború idején a németországi Ruhr-vidéket ért bombázások elől ezerszám menekültek az Ennepe-folyó völgyének lakosai a környék barlangjaiba, köztük az Ennepetál melletti Kluert-barlangba is.
    A kényszerűségből hosszabb-rövidebb időt barlangban töltött, bronchitisben szenvedő betegek határozott javulásról adtak számot. Néhány vállalkozó kedvű kutató összefogásának eredményeként az ötvenes évek elején a barlangban megkezdődhettek a rendszeres klímamérések és a szpeleoterápia gyakorlati alkalmazása.
Hazai barlangokban is évek óta folynak rendszeres és alapos klímamérések. Sokkal régebbi adatokkal is rendelkezünk, ezekkel azonban csínján kell bánnunk, hiszen többnyire esetiek, és nem mindenkor állt rendelkezésre a megbízható méréshez szükséges műszerezettség.
A gyógyászati célra igénybevett három magyarországi barlang klimatológiai feldolgozottsága már kielégítőnek tekinthető. Megfelelő alap ahhoz, hogy a legáltalánosabb feltételekről, körülményekről átfogó képet nyerjünk.
A felszín alatti természetes üregrendszerek mikroklímáját a sokasodó vizsgálatok tükrében számos tényező befolyásolja. Az okok között vannak ún. külső, a barlang feletti terület klímájával, a bejárat tengerszint feletti magasságával, méretével, kitettségével, nyitottságával stb. összefüggő tényezők. Belső tényezőkön a barlang légterének mikroklímáját, annak számos fizikai, kémiai és bioklimatológiai paraméterét értjük, amelyeket alapvetően módosítanak a barlang genetikai és morfológiai adottságai. A földi (felszíni) légkör összetettségének megfelelően, a barlangi mikroklíma törvényszerűségeinek feltárása is sok szempontú kutatásokat igényel, s a beható elemzés nem nélkülözheti az általános meteorológiai kutatás alapmódszereit.
A barlangi levegő hőmérséklete talán a legrégebben és legalaposabban kutatott, legismertebb klímaelem, amely a barlanggyógyászat egyik fontos indikátora. A felszíni levegő hőmérsékletének eloszlása és alakulása elsősorban három tényezőnek, az adott térszín földrajzi szélességének (tehát az egyenlítőtől mért távolságnak), a tengerszint feletti (abszolút) magasságnak és az óceánoktól mért távolságnak a függvénye. Ennek megfelelően hazánk évi középhőmérséklete jó közelítéssel 10 ^oC.
A Magyarországon 7-8 barlangban végzett hosszú időtartamú és a kb. 80 barlangban folytatott alkalmi és szórványmérések adatsorai alapján a hazai karsztbarlangok évi középhőmérséklete is megközelíti a 10 ^oC-ot. Jelentős különbség a kontinentalitás mértékét kifejező közepes évi hőmérsékletingás területén mutatkozik. A felszíni léghőmérséklet ingásának évi átlagos értéke területenként változóan 21-25 ^oC, az abszolút ingás eddig 76,3 ^oC. Ezzel szemben a barlangok hőmérsékletének változékonysága elenyésző -- a bejárati szakaszoktól eltekintve --, renszerint 1 ^oC alatt marad! A vizsgálatok arra is rávilágítottak, hogy a csaknem állandó mikroklíma és a felszín változékony éghajlata között átmeneti helyet képvisel a barlangok ún. bejárati szakasza. Ezért e barlangszakasz -- függetlenül a barlang típusától, jellegétől -- terápiás célra nem használható. A hőmérséklet mellett a légáramlás iránya és mértéke is fontos klímaelem. A szabad légtér szélviszonyait az általános légcirkuláció törvényszerűségei és a domborzati viszonyokból eredő módosító hatások determinálják.
    Barlangi körülmények között az áramlás mértéke a felszíni és a barlangi légtömegek fajsúlykülönbségének függvénye.
    Nyáron rendszerint a barlangból a felszín felé áramlik a hűvösebb levegő, s emiatt a barlangon belül nincsenek jelentős hőmérséklet-különbségek. Télen ennek ellenkezője tapasztalható: a felszíni hidegebb levegő áramlik a barlangba, s ezért a bejárati szakasz lehűl.
    A barlangok természetes szellőzését, a belső cirkuláció ütemét és irányát egyéb tényezők is befolyásolják: így alapvetően módosíthatja a barlangi légáramlás sebességét a felszínen uralkodó szelek iránya, turbulenciája, a légnyomás-ingadozások, a barlang morfológiai adottságai (járatrendszereinek irányultsága, tagoltsága, hossza, keresztmetszete stb.). Az áramlási rendszerek alapján ismerünk statikus, statodinamikus és dinamikus barlangtípusokat.
    Ha összehasonlítjuk az eddig vázolt klímaelemek érvényesülését a szabad légtérben és barlangi körülmények között, nyilvánvaló, hogy a felszínen általánosan érvényesülő gyors és nagymértékű változások a barlangokban egyáltalán nem, vagy csak oly csekély mértékben éreztetik hatásukat, hogy az ott fellépő változások vonatkozásában a barlangot mind az egészséges, mind a beteg ember számára meteorológiailag ingermentes térségnek tekinthetjük, mint az Fodor István munkássága nyomán ma már egyértelműen megfogalmazható.
A barlangi levegő összetétele a gyógyhatás jelentős tényezője. A legfontosabb, ún. állandó gázok (nitrogén, oxigén stb.) aránya csaknem megegyezik a felszíni légtömegek fő gáznemű alkotóinak arányával. Szembetűnő különbségek az ún. változó gázok arányában mutatkoznak. A szén-dioxid mennyisége például -- a barlang jellegétől függően -- magasabb a szabad légtérben mértnél (a felszínen század, a barlangokban tized térfogatszázalék nagyságrendű), s különösen a rosszul átszellőző, ún. aknakbarlangok (zsombolyok) esetében meghaladhatja az egy térfogatszázalékot is. (Adott körülmények között 10 %-nál több is lehet.)
    Amennyire magas a barlangi levegő szén-dioxid mennyisége, annyira elenyésző a felszíni légkörben kimutatható nitrit-, nitrát- és kénszármazékok, valamint a szén-monoxid aránya.
    A karsztos kőzetekben kialakult barlangok aeroszoljában természetesen uralkodó szerepet játszik a kalcium- és magnéziumionok részaránya. A barlangi aeroszol kolloid rendszer. A barlang levegőjében 10-50 mikrométer méretű, oldott kőzetanyagot tartalmazó vízcseppecskék úsznak, amelyek a lecseppenő vizek szétszóródásából és betöményedéséből keletkeznek, és csak lassan ülepednek le.
    A természetes, zárt, nedves barlangok, barlangszakaszok mikrobiológiai szempontból csaknem sterileknek tekinthetők, azaz megközelítően por-, csíra- és orvosi szempontból allergénmentes közegnek. Kivétel a hűvös és nyirkos barlangi klímát kedvelő penészgomba, amelynek egyes fajai antibiotikumokat termelnek.
    A levegő porszennyeződésének mennyiségi meghatározására úgynevezett konimétert használnak. Az Országos Közegészségügyi Intézet Tapolcán a szabad légtérben 8700 szemcsét mutatott ki egy liter levegőben. A barlangban a porszemcseszám 200/l -re csökkent. Abaligeten a felszínen megállapított 1100/l-es porszemcse-szennyezettség a barlangban 95/l-re módosult. Bakteriológiai szempontból a csíraszám ugyanilyen feltűnő, s külön értéke a barlangi aeroszolnak az a tulajdonsága, hogy a kezelési idő után kimutatható minimális csíramennyiség sem tartalmaz patogén (kórokozó) anyagokat.
A hazai és külföldön elvégzett barlangi klímamérések alapján a barlangokat az ott tartózkodó ember közérzetének figyelembevételével, a barlangterápia szempontjából négy klimatikus csoportba sorolta Fodor István:
    1. hidegérzetet keltenek a poláris és szubpoláris, illetőleg a magashegységi övezetben nyíló barlangok, valamint a mérsékelt övi klímatartományban állandóan vagy időszakosan jéggel kitöltött barlangok. Hazánk területén ilyennel nem találkozunk;
    2. hűvösérzetet keltenek a mérsékelt övi kontinentális klímatartomány zömmel alacsony középhegységi övezetébe tartozó magyarországi karsztbarlangok, az Európában légzőszervi megbetegedések gyógykezelésére alkalmasnak ítélt barlangok nagy része;
    3. komfortérzetet keltenek a mediterrán és a nedves szubtrópusi területek barlangjai, továbbá az ezeknél hűvösebb éghajlati övek termálbarlangjai;
    4. melegérzetet keltenek a trópusi éghajlati öv barlangjai és a nagy hőfokú termálbarlangok.
A fenti csoportosítás egy a sok lehetséges közül. Bárhogyan osztályozzuk is azonban a barlangokat, a szpeleometeorológia bebizonyította: ahány barlang, annyi sajátos föld alatti mikroklíma-rendszer létezik.
A barlangi levegő eddig tárgyalt összetevői, sajátos tulajdonságai lehetőséget nyújtanak néhány szpeleoklimatológiai és terápiai következtetés megfogalmazására: a zárt, illetőleg relatíve zárt légtérben ugyanazok a törvényszerűségek hatnak, mint a felszíni légkörben, csak esetenként alapvetően másként, eltérő intenzitással, számos helyi, sokszor barlangonként is változó tényező által befolyásoltan és megkésetten. A barlangklíma sajátos jellegének kialakulásában különösen fontos szerepe van a barlangi légáramlásnak, a barlangba befolyó és csepegő vizeknek, valamint a befogó kőzetnek. Az első két tényező döntő mértékben függ a felszíni viszonyoktól, ugyanakkor hatásmechanizmusuk egyúttal a barlang genetikai, morfológiai helyzetének is függvénye. Meghatározói a barlangi élővilág kialakulásának, ily módon a gyógyászati alkalmazhatóságnak is. A kutatások nyomán napjainkban a következő tényezők gyógyhatását feltételezzük:
Az állandó barlangi hőmérséklet és az időjárási frontok csökkent érvényesülése kiküszöböli a meteopatiás tüneteket. A rendkívül magas relatív páratartalom finom eloszlású aeroszol formájában alkalmas arra, hogy lejusson a legkisebb légutakig, s így közvetlen hatást váltson ki. A kalciumban, magnéziumban dús aeroszol (egyes barlangokban a halogenidek -- pl. jód -- is) hat a hörgők nyálkahártyájára, s ott görcsoldó, gyulladáscsökkentő hatást fejt ki, s fokozza a kiválasztást.
Az oldott anyagokban gazdag aeroszol képződése szempontjából -- Cser Ferenc és Gádoros Miklós számításai szerint -- optimális a barlangjainkban uralkodó hőmérséklet. A barlangi levegőbe kerülő por- és csíraszemcsék a magas légnedvesség következtében a talajra csapódnak, amelynek erősen savanyú vegyhatása gátolja a baktériumok szaporodását. Mindez biztosítja a barlangi környezet relatív por-, csíra- és allergénmentességét. A magasabb koncentrációjú szén-dioxid a légzőközpont izgatásával mélyíti és szaporítja a légzést.
Újabban végzett kutatások alapján különös jelentőséget tulajdonítanak a barlangi levegő magas negatív ionizációjának. A levegő negatív töltésű ionjainak koncentrációja a függőlegesen beszivárgó vizek intenzitásától függ, és ugrásszerűen megnő radioaktív anyagok jelenlétében (pl. aktív melegvizes, hidrotermális barlangok esetében). Jelentősége a közvetlen biológiai -- serkentő -- hatáson túlmenően feltételezhetően abban rejlik, hogy elősegíti a pozitív töltésű szemcsékkel szennyezett levegő tisztulását, továbbá feltehetően fokozza a nyákkiválasztást, és ezáltal a hörgőrendszer öntisztító tevékenységét. Az eddig elvégzett szórvány mérések eredményei figyelemre méltóak: a Pál-völgyi-barlang bejárata előtt mért ionkoncentráció 100/cm3 alatt maradt. A barlangban mért érték ennek tízszerese.
A ma általánosan elfogadott legfőbb rész-hatótényezőket Jakucs László az alábbi táblázatban foglalta össze.

sorszám	Hatótényező	Hatásmód
1.	A barlangi légtér portalansága, toxikus, izgató és egyéb allergénanyag-mentessége	Ingerkeltés kizáródása
2.	A barlangi levegő bakteriális-virális sterilitása	Újrafertőződés lehető-ségének kizáródása
3.	Penészgombák esetleges antibiotikum-produkciója	Antibiotukum-effektus lehetősége
4.	A barlangi légtér átlagosnál magasabb CO₂- tartalma	Légzésmélység fokozódása, anyagcsere-folyamatok felgyorsulása
5.	A 10 °C körüli föld alatti környezet hűvössége
6.	A folyamatosan reprodukálódó aeroszol oldott ionjai	Görcsoldó, gyulladás-gátló, nyákoldó, fertőtlenítő hatás
7.	A hőmérséklet-változások hiánya A stresszhatások kiküszöbölődése;	A szervezet megnyugtatása; Neuroendokrin szabályozás; Biológiai ritmus helyreállítása; A vegetatív idegrendszer tónusának kiegyensúlyozása
8.	A jelentősebb légáramlások (szél) barlangi hiánya
9.	A barlangi levegő magas relatív nedvességtartalma (80-100 %)
10.	A gyors légköri frontok, elektromos, barometrikus változások hiánya
11.	A karsztbarlangok megnövekedett radongáz-tartalma (alfa-sugárzása), a felszíni sugárzásokban való szegénysége, Faraday-kamra hatása
12.	A mozgáshiányos, szokatlan föld alatti környezet, csend, fényszegénység, stb. lélektani hatásai

A táblázatban feltüntetett hatóokok természetesen nem egyforma jelentőségűek, hiszen közülük a legtöbb az összes karsztbarlangot egyformán jellemzi, azaz nemcsak a gyógyhatásúakat. S mégsem mindegyik barlang levegője gyógyít.
Az eredmények azonban önmagukért beszélnek. A kétkedők meggyőzése elsősorban az orvosokra hárul. A tudományos alapkutatásokat illetően a természettudományos (klimatológiai, geológiai, karsztmorfológiai, biológiai és hidrológiai) vizsgálatok előbbre tartanak. Ismerünk számos gyógytényezőt, de egyelőre nem tudjuk meggyőző érvekkel igazolni, hogy melyik mire és milyen mértékben hat! Talán a legfontosabb gyógyászati eredménynek tekinthetjük, hogy a barlangokban folytatott kúrák - a megfelelő beteganyag megfelelő módon történő kiválasztása esetén - mellékhatásoktól mentesek. Feltételezhetjük, hogy a kimutatott és objektíven létező gyógytényezők e sajátos környezetben együttesen hatnak, s feltétlenül jelentősek a gyógyulást minden bizonnyal elősegítő, ún. pszichés faktorok is.