1994. őszén megkezdett kutatásainknak a Nyugat-Mecsek legnagyobb forrásához, az Orfű közelében található Vízfő-forráshoz tartozó, több km-esnek feltételezett barlangrendszer létezésének bizonyítása és feltárása volt a kezdeti célja. A szakirodalom áttekintése és a terepbejárások során azonban sok olyan morfológiai és genetikai érdekességgel találkoztunk, amelyek miatt a terület minél teljesebb megismerését tűztük ki célul. A forrás vízgyűjtőjének néhány tisztázatlan genetikai és hidrológiai kérdésére is kerestük a választ.

A vizsgálatok részeredményei alapján ki tudtuk jelölni azokat a víznyelőket, amelyek feltehetően a legalkalmasabbak arra, hogy rajtuk keresztül a Vízfő rendszerébe bejussunk. Felszíni kutatásainkkal párhuzamosan megkezdtük két nyelő bontását, s 1995. nyarán a közel 50 m mély és 145 m hosszú Szuadó-barlangot, illetve 1996. nyarán a Szuadó-völgyi 2. sz. víznyelő (Trió-nyelő) 30 m hosszú és 18 m mély barlangját tártuk fel. Ettől kezdve szpeleológiai vizsgálatokkal is kiegészülnek kutatásaink.

Jelen cikkünkben a történeti áttekintés után felszíni kutatásaink eredményeit, a nyelők kijelöléséhez vezető vizsgálatainkat és következtetéseinket ismertetjük. Ezek középpontjában a terület völgyhálózatának kialakulása és tektonizmussal való kapcsolata, a fiatal kéregmozgásoknak a felszíni és mélységi lefejezésekre, valamint a barlangképződésre gyakorolt hatása és a jelenlegi részvízgyűjtők összehasonlítása áll. Az általunk feltárt két barlangról egy későbbi cikkben fogunk beszámolni.

A Nyugat-mecseki-karszt kutatása sokáig csak az Abaligeti-barlang genetikájának, morfológiájának, flórájának és faunájának a vizsgálatára korlátozódott. Erről a barlangról már 1829-ben készültek feljegyzések, amelyek első bejárásának időpontját 1768-ra teszik. Tudományos feldolgozása a múlt század második felében kezdődött, majd több tanulmány és ismeretterjesztő füzet után 1905-ben jelent meg a barlang első komplex leírása Miskowszky Emil bányafelügyelő tollából. 1922-től kezdődően Kadic Ottokár nak és Bokor Elemérnek köszönhetően az Abaligeti-barlang a Baradla mellett hazánk leginkább kutatott barlangjává vált. Miskowszky Emil vezetésével századunk első évtizedeiben indult meg a Mánfai-kőlyuk és a Tettyei-mésztufabarlang feltárása is.

A felszíni karsztkutatások kezdete a 30-as évekre tehető, amikor Szabó P. Zoltán a Mecsek morfológiájával, a völgyhálózat kialakulásával és karsztvízrendszerével foglalkozott (1931, 1933 ). A II. világháborút követő években az egyre növekvő Pécs és Komló vízellátási problémái a karszthidrológiai kutatások felerősödését vonták maguk után. Vízfestésekkel ekkor határolták le a kisebb-nagyobb karsztforrások vízgyűjtő területét (1. ábra), s ettől az időtől kezdődően terelődött a figyelem a Vízfő-forrásra, mint Komló ivóvíz-ellátásának egyik potenciális bázisára.

1952-től rendszeres vízhozammérést és vízkémiai vizsgálatokat végeztek a forrásnál, amelyek alapján feltételezték, hogy a forrás mögött egy nagyobb méretű járatrendszer van (Szabó P. Z. 1955). A Vízfő- forrás barlangját 1952. és 1960. között mintegy 170 m hosszúságban feltárták (Rónaki L., Vass B.), de a barlang végpontján található 20 m-nél mélyebb szifon megakadályozta a továbbjutást. A barlangból kilépő patak vizét évtizedekig Komló vízellátásában hasznosították. Később a város vízszükségletét Duna-vízzel elégítették ki. A barlangfeltáró munkálatok pedig áttevődtek a forrás vízgyűjtőjén található víznyelőkre és dolinákra. E feltárásokat a Baranya megyei Idegenforgalmi Hivatal barlangkutató csoportja (Kevi L., Rónaki L., Vass B.) végezte, és a MÉV Kutató-Mélyfúró Üzem támogatásával hidrológiai és geofizikai vizsgálatok előzték meg. A 60-as évek elején Pécsi Márton (1963) és Lovász György (1971) kezdte meg a tönkösödést vizsgáló geomorfológiai kutatásokat a területen.

A Vízfő rendszerének kutatása során megbontott víznyelők és dolinák közül csak a cikkünkben később is előfordulókat tekintjük át. Még 1954-ben tártak fel egy időszakosan aktív víznyelőt a Szuadó-völgyben, Vízfőtől 2 km távolságban. A jelentős huzat észlelése ellenére kutatása abbamaradt. Ugyanebben az évben bontották meg a Szárazkúti-nyelők egyikét is, mely környékén később több inaktív vagy csak időszakosan aktív nyelőt is feltártak (a legmélyebbet 23 m mélységig). 1965-ben került sor a Remeteréti- és a Szuadó-völgy találkozásánál található Achilles-nyelő megbontására, mely sokáig a kutatások legreményteljesebb pontja volt. A nagyobb áradások alkalmával működő Szuadó-völgyi Trió-nyelő bontását pusztán az omlásveszély miatt szakították félbe 1969-ben.

Az 1969 óta eltelt években gyakorlatilag nem sikerült közelebb jutni a Vízfő-forrás mögött feltételezett barlangrendszer feltárásához. Kutatásainkat ezen ismeretek birtokában kezdtük meg a Vízfő-forrás vízgyűjtő területén.

A Nyugat-Mecsek felépítését egy jól felismerhető antiklinális szerkezet határozza meg. Az antiklinális tengelye mintegy 20 km hosszan, közel K-Ny-i csapással, mérsékelt keleti dőléssel húzódik Pécstől nyugatra. A boltozat északi szárnya fokozatosan csökkenő átlagdőléssel a fiatal medenceüledékek alá bukik, a déli szárnya pedig a Mecsek-alja vonalnál hirtelen eltűnik. Az így kialakult asszimetrikus szerkezet felszínen nyomozható szélessége nagyjából 6 és 10 km között változik. A felboltozódás természetes következményeként az antiklinálist felépítő kőzetek erősen igénybevettek és vetőkkel megmozgatottak, ami miatt komolyan összetöredezettek és lokálisan gyüredezettek. E tényezők óriási szerepet játszanak a barlangképződésben.

Az antiklinális középső, kiemelt sávjának felépítésében igen erősen lepusztult perm és triász homokkövek vesznek részt, aleurolit és konglomerátum betelepülésekkel (Kővágószőlősi Homokkő Formáció, Jakab-hegyi Homokkő Formáció). Ezekre a képződményekre a tengellyel párhuzamos csapással az északi szárnyon triász transzgressziós rétegsor települ. A kezdeti triász homokköveket aleurolitból (Patacsi Aleurolit Formáció), majd evaporitokban gazdag márgákból, dolomitokból és lemezes fekete mészkőből álló kőzetek váltják fel (Hetvehelyi Dolomit Formáció), felettük pedig egy kis vastagságú, vörös és szürke dolomitból álló formáció következik (Rókahegyi Dolomit Formáció, "határdolomit" ill. Vöröshegyi Dolomit). A Nyugat-Mecsek jól karsztosodó karbonátkőzeteinek fő tömegét, túlnyomó részben a határdolomitra települő, főleg anizuszi korú, kezdetben vékonyréteges, majd pados, néhol gumós, sokszor dolomitlencséket tartalmazó, nagy vastagságban képződött mészkövek jelentik. E mészkövek több formációba tartoznak, és a kifejlődésüket tekintve igen változatosak (Lapisi Mészkő Formáció, Zuhányai Mészkő Formáció, Csukmai Dolomit Formáció).

Az antiklinális szerkezet fentebb felsorolt triász mészkövei északon és nyugaton, a rájuk komoly üledékhézaggal települő, tercier és kvarter fedőüledékek alá buknak, majd nagy mélységben az aljzatban, fedett karsztként egészen Baranyajenő-Bonyhád vonaláig nyomozhatóak. Keleten a triász időszakban ismét csökkenő relatív tengermélység következtében, regressziós rétegsorral (Csukmai Dolomit Formáció, Kantavári Formáció, Mészhegyi Formáció, Karolina-völgyi Homokkő Formáció) mennek át a júra kőszéntelepes összlet fekü képződményeibe. Az előbb felsorolt perm utáni kőzetek túlnyomó része az antiklinális elnyírt déli szárnyán szerkezeti okok és az erózió miatt a felszínen nem található meg.

A Nyugat-Mecsek antiklinális szerkezetének északi szárnyán a legmagasabb topográfiai térszínt a nemkarsztos képződmények foglalják el (1. ábra). Magát a Jakab-hegyet és északi, a karszt felé eső oldalát is homokkövek és aleurolitok építik fel. Egy-két km után azonban viszonylag alacsonyabb magassággal, a korábban már említett karbonátok következnek. A gerincről északnak tartó vízfolyásoknak így mindenképpen át kell haladniuk a központi karsztos tömbön - hol a felszínen, hol pedig a felszín alatt - miközben a nagy mennyiségben szállított, főleg szilikátokból álló hordalékanyag révén erős eróziós tevékenységet fejtenek ki a mészkövekre.

Az előzőekben jellemzett triász mészkövek karsztosodása már a júrában elkezdődött, mely maradék formáit a kréta-eocén folyamán létrejött tönkfelszín őrizte egészen a középső-miocén tenger előrenyomulásáig. A helvéti emelettől a szarmatáig az egész Nyugat-mecseki-karsztot tenger borította, majd a szarmatában fedett karsztként vált újra szárazulattá a triász mészkőtömeg. A pannon tenger a részben kihantolt karsztnak már csak az északi részét öntötte el, partvonalát a jelenleg 330-370 m magasan elhelyezkedő felső-pliocén abráziós lépcső jelzi. E lépcsőtől D-re - a miocén abráziós terasz maradványán - csak egy keskeny mészkősávot találunk, mely D felé kiékelődik, és a feküjét képező werfeni palás rétegek zárják le a karsztterületet. E keskeny déli sáv karsztosodása a szarmatától napjainkig folyamatos. A kb. 320 m tszf. magasságú pannon abráziós terasz jelenleg is folyó karsztosodása a pannon tenger visszahúzódása utáni kihantolással kezdődött. A karsztterület határát ÉK-en még ma is a miocén és a pannon tenger üledékei jelzik, míg É-on és Ny-on würmi lösz. Az északi térszín jóval rövidebb ideig tartó karsztosodása ellenére dolinában sokkal gazdagabb, és az itt található dolinák méretei is lényegesen nagyobbak a miocén abráziós felszín dolináinak méreteinél. Ez részben kőzettani sajátosságoknak, részben pedig a vastagabb talajtakarónak köszönhető, mely a kisebb relief (platójelleg) következménye.

A dolinák döntő többsége sorokba rendeződve helyezkedik el a platón. E jól ismert jelenséget az eróziós völgyek szárazzá válása okozza. E völgyek a hegység kiemelkedésének még egy olyan stádiumában alakultak ki, amikor a karsztvízszint a felszín közelében húzódott, és ezért a csapadékvíz a felszínen talált lefolyást, völgyeket alakítva ki ott. A völgyek kialakításában nagy szerepe volt a terület töréseinek. A 2. ábrán látható jellegzetes É-D-i, illetve NyÉNy-KDK-i irányok mutatják e völgyek tektonikus preformáltságát. Az Abaliget környéki karsztokat is ugyanezekhez a fő irányokhoz igazodó völgy- és dolinasor hálózat jellemzi (LOVÁSZ GY. 1971).

A völgyhálózat főbb irányainak kialakításában oly fontos szerepet játszó törési irányok mellett a fiatal tektonikus mozgások felelősek a terület mai arculatának a kialakításáért. A pleisztocén és a holocén folyamán a hegység többször emelkedett és süllyedt, és ennek következményeként fellépő reliefváltozások és karsztvízszint-ingadozások döntően befolyásolták a Nyugat-mecseki-karszt völgyhálózatának és barlangjainak a kialakulását. A fiatal kéregmozgások közül az alábbiak voltak a legfontosabbak:

1. Az emelkedések hatására a karsztvízszint csökkent, a felszíni vízfolyások eltűntek, és az így keletkezett szárazvölgyek dolinasorokká alakultak. Csupán három olyan völgyet találunk a Vízfő-forrás vízgyűjtőjén, melyek nem alakultak át dolinasorrá: a Körtvélyest, a Szuadót és a Büdöskúti-völgyet. Állandó vízfolyással azonban ezek sem rendelkeznek, mindhárom völgy patakja nemkarsztos területről érkezik, és a mészkőfelszínre érve vizük víznyelőkben tűnik el. Tehát a karsztvízszint csökkenésének következményeként fellépő mélységi lefejezésük már megtörtént, és ez egyben a barlangképződési folyamatok megindulását is jelenti. Azonban áradások idején a nyelők eltömődnek, és képtelenek elnyelni az áradmányvizeket, azok a völgy egész hosszában végigfolynak. Ezek az áradmányvizek biztosítják a völgyek eróziós úton történő továbbmélyülését.

Itt említjük meg, hogy a Remeteréti-völgy alján sem találunk olyan jól fejlett dolinasort, mint a környék bármelyik kisebb völgyében, annak ellenére, hogy sem vízfolyással, sem nemkarsztos vízgyűjtővel nem rendelkezik ez a völgy. Sajátos fejlődését a 3. pontban tárgyaljuk.

2. Az emelkedő hegységrészeket törésvonalakkal határolhatjuk le: délen a Mecsekalja-vonal, északon pedig az Orfűi- és az Abaligeti-medence süllyedéke jelenti a határt. E markáns törések mentén a reliefenergia megnövekedésének hatására kisebb vízmosások, horhosok jönnek létre, melyek az erózió felgyorsulása következtében egyre nagyobb mértékben hátravágódnak, és lefejezhetik vagy elhódíthatják a mögöttes területek völgyeit, illetve vízgyűjtőit. Ez történt az Orfűi-medence peremén is: az Orfűtől D-re található völgyek lefejeződtek, futásirányuk északira változott, bevágódásuk felgyorsult (Kevi L. 1955). Ennek a lefejezésnek a legékesebb morfológiai bizonyítékát a Szuadó-völgy, a Remeteréti-völgy és a Mész-völgy hossz-szelvényeiből olvashatjuk ki (3. ábra). Jelenleg az É-D irányú Szuadó-völgynek a mellékvölgye a Remeteréti-völgy, a Mész-völgy pedig találkozásuktól közvetlenül nyugatra, az előzőektől egy széles, lapos vízválasztóval határolódik el, és húzódik Abaliget irányába. A 3. ábrán megfigyelhetjük, hogy a Remeteréti- és a Szuadó-völgy esése találkozásuk előtt hirtelen megnő. Másrészt azt is észrevehetjük, hogy a Mész-völgy a Remeteréti-völgy kisesésű szakaszának egyenes folytatása. E két tény alapján az alábbi következtetéseket vonhatjuk le: a Remeteréti-völgy és a Mész-völgy a kiemelkedést megelőzően szervesen összefüggöttek, egyetlen völgyet alkottak, amely a Remeteréttől egészen Abaligetig húzódott. A hegység emelkedésének következtében e völgy alsó szakasza lefejeződött. A lefejezésért felelős kisebb völgy feltehetően ugyanazon törésvonal mentén fejlődött ki, amely a Szuadó-völgy irányát is meghatározta, mivel annak pontosan a Remeteréti-völgyön túli meghosszabbításában helyezkedik el. Ennek köszönhető, hogy az eredetileg a Remeteréti-völgybe torkolló Szuadó-völgy a lefejezés óta irányváltoztatás nélkül folytatja az útját észak felé. Ugyanilyen kaptúra folyamatának lehetünk tanúi a Mész-völgyben, az Orfűi-hegytől közvetlenül nyugatra. Itt a lefejezés még nem történt meg, de az észak felé lefutó horhosok hátrálása oly mértékű, hogy a közöttük és a Mész-völgy között elhelyezkedő vízválasztó nyereg (249 m) pusztán 4-5 méterrel magasodik a Mész-völgy talpszintje fölé.

3. A Remeteréti-völgy morfológiai sajátosságait a következőkben foglalhatjuk össze:
- már fentebb említettük, hogy a vízgyűjtő terület legnagyobb völgye, de nem rendelkezik felszíni vízfolyással és nemkarsztos vízgyűjtővel sem
- a völgy tengelyében csak kisméretű, fejletlen, fiatal dolinákat találunk, és ez ellentétben áll a vízgyűjtő dolinasorainak fejlettségével
- a völgy már a Remeteréttől széles, fejlett völgyként indul
- a völgy hossz-szelvényét vizsgálva feltűnő, hogy nem homorú, mint a legtöbb völgy esetében, hanem egészen Remeteréttől kezdve a Szuadó-torkolati kaptúráig egyenletes lejtésű.

E tényeket azon feltételezésünk bizonyítékaiként értékeljük, hogy valaha a Remeteréti-völgy jelentős kiterjedésű (4-5 km² -es) nemkarsztos vízgyűjtő területtel rendelkezett. Ennek eltűnését pedig úgy magyarázhatjuk, hogy a Mecsekalja-vonal mentén egyre nagyobb mértékben hátravágódó Kis-mély-völgy hódította el ezt a vízgyűjtő területet. Az Achilles- és a Szárazkúti-nyelőből egyébként kerültek elő apróbb homokkő-kavicsok és legömbölyített homokkő-tömbök, de ezek származhatnak Büdöskút térségéből is. Egyértelműbb bizonyítékot jelentene, ha a Remeteréti-völgy Büdöskúti-völggyel való egyesülése felett található dolinák üledékeiben homokkő-kavicsokat sikerülne kimutatni, hiszen ezek nem származhatnak máshonnan, csakis a ma már nem létező nemkarsztos vízgyűjtőről. A nemkarsztos vízgyűjtő léte pedig azért fontos, mert az innen szállított hordalék határozta meg a felszín alatti erózió mértékét, azaz a Remeteréti-völgy alatt feltételezhető barlang méretét.

E három pontban vázolt folyamatok időbeni lefutását nagyon nehéz meghatározni. Az Abaligeti-barlang képződésének korát 50-100 ezer évre becsülik (Lovász Gy. 1971), ami alapján a dolinasorok kialakulásának kezdetét, a mélységi lefejezéseket és a Vízfő-forrás vízgyűjtőjén lévő barlangok képződését is erre az időszakra tehetjük. A Remeteréti-völgy szárazzá válása ennél mindenképpen fiatalabb jelenség, amelyet éppen a dolináinak a fejletlenségével bizonyíthatunk. E szárazzá válás, valamint a Szuadó- és a Remeteréti-völgy 2. pontban vázolt kaptúrája viszont közel egy időben következhetett be, amit a Remeteréti- és a Mész-völgy talpszintjének azonos magassága és dolináinak azonos fejlettsége bizonyít.

A fenti folyamatok eredményeképpen jött létre a Vízfő-forrás vízgyűjtőjének mai képe, mely alapján az aggteleki típusú vegyes karsztokhoz sorolhatjuk a területet, bár formakincse annál sokkal színesebb: platódolinák, dolinasorok, szárazvölgyek és patakvölgyek váltakozása jellemzi. Az Abaligettől délre lévő karsztterülettel együtt a B-típusú karsztoknak egy iskolapéldáját szolgáltatja: a Jakab-hegyet felépítő nemkarsztos kőzetekről származó vízfolyások víznyelők sorozatát alakították ki a déli peremén, és az ezekben eltűnő vizek a területet északon határoló tektonikus vonalakon, a hegység lábánál bukkannak a felszínre újból, kisebb-nagyobb karsztforrások formájában.

A vízgyűjtő terület nagysága 16 km², melynek kb. 30%-a nemkarsztos kőzetekből áll. A pliocén végére kialakult kétszintes karsztfennsíkot éppen ezekről a nemkarsztos területekről érkező patakok által kialakított völgyek szabdalják részekre (Büdöskúti-, Remeteréti-, Szuadó-völgy és Körtvélyes). A Büdöskúti- és Remeteréti-völgyektől északra a Kis-hegy és a Cigány-hegy fennsíkja szövevényes dolinasorokból áll. Hasonlóan a Remeteréti-völgy és a Szuadó-völgy közötti terület északi részének az arculatát is a dolinasorok jellemzik, azonban ezek szabályos É-D-i elrendeződést mutatnak. Ez utóbbi terület déli része (Vörös-hegy környéke) már a miocén abráziós felszínhez tartozik, csak elvétve találunk rajta kisebb dolinákat. A Büdöskúti- és Remeteréti-, illetve a Körtvélyes és Szuadó-völgyek közötti területek pedig az őket határoló völgyek mélyülése miatt keskeny vízválasztó gerincekké alakultak.

A négy völgy közül a Büdöskúti a legkisebb és legrövidebb. Nemkarsztos vízgyűjtője 0.35 km², és a Karolinavölgyi Homokkő Formációhoz tartozó homokkövek építik fel. Patakja kis vízhozamú, nyáron és ősszel gyakran elapad. Két nyelőt találunk a völgyben, de különösen nagy áradások idején a patak túlfolyik rajtuk, és a Remeteréti-völggyel való egyesülése utáni néhány nagyobb nyelőben tűnik el végleg. Ezen nyelők fejlettsége nagyobb nemkarsztos vízgyűjtőt feltételez, amely ugyancsak megerősíti a Remeteréti-völggyel kapcsolatos téziseinket. Nyitott kérdés azonban, hogy a nyelők a völgynek miért nem fentebbi szakaszán alakultak ki. Feltételezhető, hogy ott is létrejöttek hasonlóan nagyméretű nyelők, de ezek ma teljesen eltömődött állapotban vannak.

A Remeteréti-völgyről korábban már volt szó, elképzeléseink szerint egy fiatalon lefejezett és szárazzá vált völgy, mely alatt feltehetően jelentős barlangrendszer húzódik.

A Szuadó-völgy nemkarsztos vízgyűjtőjének van a legnagyobb kiterjedése, 3.4 km². A vízgyűjtőt felépítő kőzetek a Jakab-hegyi Homokkő, a Patacsi Aleurolit és a Hetvehelyi Dolomit Formációba tartoznak. A völgyben három nyelőt találunk: a legfelső aktív nyelőt két időszakosan aktív követi. A völgy méreteit és nyelőinek fejlettségét összehasonlítva a Remeteréti-völgy és nyelőinek méreteivel jutottunk arra a következtetésre, hogy ez utóbbi nemkarsztos vízgyűjtője legalább 4-5 km² nagyságú lehetett.

A szomszédos Körtvélyesben a nemkarsztos területről érkező kis vízhozamú patak a mészkőfelszínre érve 1 km-en belül elszivárog, anélkül, hogy szemmel látható nyelő kialakult volna. Ez valószínű a kis vízgyűjtő területnek (0.65 km²) és annak köszönhető, hogy ezen a vízgyűjtőn nem találjuk meg azokat a Jakab-hegyi Homokkő Formációba tartozó homokköveket, amelyek döntő fontosságúak mind a felszíni, mind a felszín alatti erózióban.

A víznyelőkben eltűnő vizek a mészkőfelszínekre hulló, majd a kőzet repedéseibe beszivárgó csapadékvizekkel együtt a Vízfő forrásában látnak újra napvilágot. A forrás barlangja 170 m-es hosszúságban ismert, és végpontját egy 20 m-nél mélyebb szifon jelenti. E megdöbbentő mélység arra enged következtetni, hogy a barlang forrás felől feltárt része a Mecsek tektonikus mozgásainak egy olyan stádiumában alakult ki, amikor a hegység a mainál kiemeltebb helyzetben volt. Eszerint ezen a szakaszon mély szifonok sorozatára kell számítanunk, amelyek az ebből az irányból történő feltárási kísérletek sikertelenségének okozói lehetnek. Ezért tartottuk célszerűbbnek megvizsgálni a víznyelőket, amelyeket lényegesen alkalmasabbnak tartunk a barlangba való bejutásra. Az eddigiek alapján két olyan körzetet tudtunk kijelölni, ahol a kutatások reményteljesek lehetnek. Egyik a Remeteréti- és a Büdöskúti-völgy találkozása (Szárazkút környéke), a másik a Szuadó-völgy nyelői. Ezek azok a helyek, ahol a mögöttes (egykori) nemkarsztos vízgyűjtő területek nagysága, valamint a kialakult völgyek méretei alapján az erózió olyan mértékű lehetett, hogy alkalmas volt nagyobb nyelők és barlangjáratok kialakítására. A nyelők méretei valóban alátámasztják eddigi következtetéseinket: a Szárazkúti-nyelők a Vízfő-forrás vízgyűjtő területének legnagyobb nyelői közé tartoznak, de mivel csak időszakosan aktívak, és akkor is csak kisebb vízhozamokat nyelnek el, nagymértékben eltömődöttek. A kutatástörténet áttekintésénél már említettük ezeket a nyelőket. Kutatásuk általában a huzat teljes hiánya és a nagyfokú eltömődöttség miatt maradt abba. Ezért vizsgáltuk meg a Szuadó-völgy nyelőit is, hogy lássuk, itt milyen esélyünk van a barlangba való bejutásra. Időközben a Büdöskúti-nyelők egyikén, a Spirál-nyelőn keresztül tárult fel a Vízfő-rendszer egy újabb, reményekre jogosító támadási pontja egy kb. 100 m mély barlang formájában (KÉKI A., RÓNAKI L. szóbeli közlései, 1996)

A legfelső, aktív nyelő (Szuadó-nyelő) természetes állapotában a völgytalp szintjéig fel volt töltve a homokkő aprózódásával keletkező finom üledékkel. A víznyelőt szálkőben kialakult ellenesésű lépcső nem jelzi (ez a nyelő fiatal voltát bizonyítja), a víz egy látszólag 0.5 m vastag sziklatömb alatt tűnt el a völgyoldalban. Mint korábban már említettük, áradások idején a patak túlfolyt a nyelőn, és a lentebbi nyelőkben jutott vize a karsztba. Nem tudhattuk, hogy az áradmányvizek elnyelését a járatok szűk volta, vagy a bejárat közelében felhalmozott hordalék akadályozta-e. A völgyben éles morfológiai határ is jelzi a nyelőt: felette széles, lapos völgytalp, amelyen a patak hatalmas meanderkanyarokat ír le, míg alatta meredek oldalú, V-alakú völgy található. Ennek a különbségnek egyrészről kőzettani okai vannak, másrészről a V-alakú völgy eróziójában csak a nagy munkavégző képességű áradmányvizek vesznek részt.

A következő nyelő, a Trió-nyelő a legnagyobb kapacitású, legtöbbször az árvízi vízhozam teljes egészét képes a karszt mélyébe vezetni. A Trió-nyelőt terepbejárásaink során láttuk már teljesen feltöltve, és láttuk már nyitott torokkal, ahogyan akár öt-hat köbméter vizet is képes percenként elnyelni (6. ábra). A nyelő utáni kétméteres lépcső régebbi kialakulására utal, mint ahogy ugyanezt bizonyítja nagy kapacitása is. Inaktívvá válása, lefejezése éppen napjainkban történik a Szuadó-nyelő által.

A völgy harmadik nyelőjét részletesebben nem vizsgáltuk, a Szuadó-nyelőhöz hasonlóan a keleti völgyoldal egyik szálkőtömbje alatt alakult ki.
A fentiek alapján egyértelműen a Trió-nyelő tűnik a kutatások legígéretesebb pontjának. Választásunk azonban mégis a Szuadó-nyelőre esett. Végső döntésünknek nem szakmai, hanem technikai okai voltak:
1. A Trió-nyelőt már bontották, és omlásveszélyessége miatt hagyták abba a további kutatását (ld. kutatástörténet).
2. A völgy korábban említett morfológiai sajátosságából következően a Triónál a patak elterelése sokkal nehezebben megoldható feladatnak tűnt, míg a Szuadó-nyelőnél a széles völgytalp miatt ezt minden gond nélkül megtehettük.

Mivel Szuadó-barlangbeli kutatásunk és továbbjutásunk nagyon munka- és időigényes, ezért 1996. tavaszán mégis úgy döntöttünk, hogy a Szuadó-barlang további feltárásával párhuzamosan megkezdjük a Trió-nyelő bontását is. A bontás előrehaladtával szükségszerűen a következő nyelőbe kellett terelnünk a patakot, előtte azonban megfestettük a Trió-nyelőben eltűnő vizet, mely célja nem elsősorban a Vízfővel való kapcsolat kimutatása, hanem a víz átjutásához szükséges időtartam meghatározása volt. A megáradt patak vizét (3-4 m³/perc) 1996. március 30-án 30 g fluoreszceinnal megfestettük. A megfestett víz mintegy 24 óra elmúltával jelent meg Vízfőnél, és 12 óra alatt le is vonult. Mivel nem ismerjük a Szuadó-nyelő vizének festési körülményeit, ezért nem tudjuk megmagyarázni a két vízfestés eredménye között mutatkozó óriási különbséget (210 óra ill. 24 óra), de a több mint 2.5 km-es távolságon történő gyors áthaladás nagy reményekre jogosít.

A megfestett víz gyors átjutása mellett a felszíni hidrológiai és morfológiai vizsgálataink is alátámasztják reményeinket. Mivel a Vízfő-rendszernek sokáig kizárólag a Szuadó-nyelőn keresztüli feltárását tartottuk célunknak, ezért a felszínen is csak a Szuadó-nyelő vízgyűjtőjét vizsgáltuk, és a továbbiakban is ezt tekintjük át. Gyakorlatilag az említett paraméterek (a nemkarsztos vízgyűjtő területek nagysága, a nyelőben eltűnő patak vízhozama) ugyanúgy érvényesek és alkalmazhatóak a Trió-nyelő esetében is.

A bontás megkezdése előtt megpróbálkoztunk a feltételezett barlangrendszer várható méreteinek a meghatározásával. Ez egyrészt a barlangrendszer hosszának, másrészt a járatok keresztmetszetének a megbecslését jelentette. A nyelő és a forrás között a légvonalbeli távolság 2800 m, ami kb. megegyezik a Bíbic-töbör és a Komlós-forrás távolságával. Figyelembe véve azt, hogy - hasonlóan a Béke-barlanghoz - a kanyargó földalatti patak útja legalább kétszer akkora, mint a légvonalbeli távolság, és hogy itt is jelentős mellékágak lehetnek (a Körtvélyes illetve a Remeteréti-völgy alatt), egy minimum 5-6 km hosszúságú barlangrendszerre számíthatunk. A járatok méreteinek a becslésénél pedig a közeli Abaligeti-barlangot hívtuk segítségül:

Feltételezésünk szerint a két barlangrendszer közel azonos körülmények között alakult ki. Ez jelenti a geológiai (felépítő kőzetek azonos fizikai és kémiai tulajdonságai, azonos csapásirányok és rétegdőlések, azonos tektonikai szerkezet), morfológiai (azonos reliefviszonyok), éghajlati és növényzeti (azonos mennyiségű és eloszlású csapadék, azonos felszínborítottság és ebből következően azonos lehordódási viszonyok) adottságok egyezését. Ennek megfelelően a kialakuló barlang járatainak méretei csakis az őket kialakító vízfolyások eróziós tevékenységétől, ez pedig a vízhozamtól és a szállított hordalék mennyiségétől függ. A barlangi hordalék pedig a nemkarsztos vízgyűjtőkről származik (Jakucs L. 1971). Vagyis a várható barlang méreteinek szoros összefüggést kell mutatniuk a nemkarsztos vízgyűjtő területek nagyságával. Vizsgálataink eredményeit az alábbi táblázatban foglaltuk össze:
 
 

Víznyelők	a	b	c
Szuadó-nyelő	3.4 km2	100-120 l/min	2800 m
Viganvári-nyelő	2.5 km2	5-10 l/min	1800 m

a - nemkarsztos vízgyűjtő területek nagysága
b - a nyelőben eltűnő patak vízhozama (1994. novemberi mérés)
c - a nyelő távolsága a forrásától

Az Abaligeti-barlangnak egyetlen aktív víznyelője van, a Viganvári-völgy nyelője. A hozzátartozó nemkarsztos vízgyűjtő terület nagysága 2.5 km^{2, tehát kb. 74%-a a} Szuadó-nyelő 3.4 km²-es vízgyűjtő területének. 1994. novemberi vízhozamméréseink szerint a Szuadó-nyelőben eltűnő patak a hosszú nyári szárazság ellenére is mintegy 100-120 l/perc vízhozamú volt, míg a Viganvári-völgy patakja percenként csak 5-10 l vizet szállított a nyelőbe. A több mint 1000 m hosszúságban feltárt Abaligeti-barlang járatainak méretei is kisebbek, mint a Vízfő-forrás 170 m hosszan feltárt barlangjának a méretei. Bár a Büdöskúti-nyelők nemkarsztos vízgyűjtő területének kőzettani felépítése különbözik a Jakab-hegy északi lejtőjén található vízgyűjtőktől, mivel azon csak homokkövet találunk, de a Spirál-barlangban elért patakos ág és a Szuadó-barlang belsőbb részeinek méretei (kb. ötször-hatszor akkora ez utóbbi) mégis igazolni látszanak a vízgyűjtő területek nagyságán alapuló analógiák helyességét (3.4 km²-es ill. 0.65 km²-es nemkarsztos vízgyűjtők). A Spirál-barlang patakos ágának gyors elérése egy hatalmas tektonikus hasadéknak köszönhető.

Természetesen ezekből az adatokból még felbecsülni sem tudhatjuk a nyelőktől induló járatok tágasságát, de a fentiek alapján biztosan állíthatjuk, hogy az Abaligeti-barlangnál átlagosan legalább kétszer akkora barlangrendszerre számíthatunk. Ilyen előzmények után kezdtük meg a Szuadó-nyelő bontását.

Ezúton szeretnénk köszönetet mondani mindazoknak, akik munkájukkal, tanácsaikkal, anyagi eszközeikkel segítették a kutatásainkat, külön kiemelve Vass Bélát és a Mecsek Egyesület Barlangkutató Szakosztályát, akik nélkül a kutatások el sem kezdődhettek volna, illetve Kis Pétert és a Vertikor Rt-t, mint legfőbb szponzorokat.

Barta K. - Tarnai T. (1996): Karsztkutatás az orfűi Vízfő-forrás vízgyűjtő területén. - TDK-dolgozat.
Barta K. - Tarnai T. (1995): Barlangkutatás a Nyugat-Mecsek karsztterületén. - Kézirat.
Hevesi A. (1991): Magyarország karsztvidékeinek kialakulása és formakincse II. - Földrajzi Közlemények CXV. 3-4. pp. 99-120.
Jakucs L. (1971): A karsztok morfogenetikája. Bp., Akadémiai Kiadó.
Kordos L. (1984): Magyarország barlangjai. Bp., Gondolat Kiadó. pp. 242-249., 260-262.
Lovász Gy. (1971): Adatok az Abaligeti-karszt geomorfológiai és hidrológiai jellemzéséhez. - Földrajzi Értesítő XX. 3. pp.283-295.
Rónaki L. (1961): A Mecsek és a Villányi-hegység barlangjai. - Karszt és Barlang I. pp. 3-19.
Rónaki L. (1962): Az orfűi Vízfőforrás-barlang feltárt szakaszának földtani viszonyai. - Karszt és Barlang II. pp. 51-55.
Rónaki L. (1970): Vízfő-forrás és barlangjának kutatása. - Karszt és Barlang I. pp. 25-30.
Rónaki L. (1972): A Nyugat-mecseki-karszt vízföldtani kutatásának újabb eredményei. - A Magyar Hidrológiai Társaság Pécsi Csoportjának Jubileumi Évkönyve 1952-1972. pp. 121-146.
Szabó P. Z. (1953): Két mecseki karsztforrás vizsgálata Komló és Pécs vízellátása szempontjából. - Földrajzi Közlemények LXXVII.3-4. pp. 161-189.
SzabÓ P. Z. (1955): A fiatal kéregmozgások geomorfológiai és népgazdasági jelentősége Déldunántúlon. - Dunántúli Tudományos Gyűjtemény 4. pp. 3-30.

For 1994 research has been conducted to confirm the existence of a cave system of several kilometre length beyond the most abundant spring of the Western Mecsekien Karst, the Vízfő Spring. Attempts have been made to find the optimal site for opening an entrance to the cave. The present article is meant to show the methods and achievements of preliminary geomorphological and hydrological field surveys, which were preceded by a thorough study of literature. Parallel to clearing the entrance to the cave, observations of karst processes and features were also made. The article presents the findings concerning the impacts of young tectonic movements on the extension and links of the catchment area, the communication between surface and underground water-courses and cave formation.
The work is to be continued with the exploration of two caves, the bigger one’s length is 145 m at present. A further article will give inform about them.