Létrási-vizes-barlang
Fokozottan védett
Szinonima:-
Helye, kataszteri száma: Bükk, Nagy-fennsík 5372/2
Hossza: 2900 m
Mélysége: -90 m
Bejárat tszfm: - m
Napjaink bükki tanbarlangja, legjobban vizsgált üregrendszere a mintegy 2900 m hosszú és 90 m mélységű Létrási-vizes-barlang, vagy röviden csak a "Vizes". Nevét méltán viseli, hiszen a bükki Nagy-fennsík legkeletibb részének, a Létrás-tetőnek egyik időszakos vízfolyását nyeli el. Eredeti bejáratai kisebb sziklafal oldalában nyílnak, de ma a kutatók inkább a közelben bontott s az 1970-es évek elejétől megnyitott új mesterséges bejáratot használják.
Kadič Ottokár még nem ismerte a "Vizest", monográfiájában nem szerepel. Első kutatói nem is szervezett barlangászok, hanem barlangot és kalandot kedvelő miskolci fiatalok voltak. Az 1950-es éveket megelőzően Gera László és társai 150 m hosszúságban bejárták a barlang első szakaszát, majd 1950-ben csatlakoztak Jakucs László bükki expedíciójához. A patak eltűnő vizét már a kutatások elején megfestették, s az a Garadna-völgy Margit-forrásában látott napvilágot. A vidéken élő öreg szénégetők és pásztorok pedig arról meséltek, hogy a barlang igen rossz hírű hely, mélyén feneketlen tó van. Hogy a tó meddig tart, még senki sem tudja, mert közepe táján a "fekete buzogás" mindig elnyelte a csónakokat és a benne ülőket.
Ilyen előzmények után kezdtek hozzá a barlang alapos átkutatásához, de útjukat kikerülhetetlen agyagelzáródás állta el. Megkezdték a hosszú, keserves munkát, az agyagszifon átásását. 1950. augusztus 2-án átlyukasztották a dugót, s cseppköves folyosóba kúszhattak be, majd egy kisebb terem után felállva folytathatták útjukat. Azonban ismét agyagszifon következett, ezt gyorsan kiásva s a "Háromszögön" átbújva, ismét nagyobb terembe értek. Ekkor váratlan felfedezés részeseivé váltak. Mintegy két méter magasan, a sziklafal egyik kiszögellő párkányán két sütőlapátszerű, feketére korhadt, rövid nyelű faevezőt találtak. Az evezők és a legenda rejtélye nem oldódott meg, de lehetséges, hogy a közeli egykori halastóhoz tartozhatott az áradással besodort evezőlapát. A miskolci barlangkutatók ma ezt a szakaszt Kapás-ágnak nevezik, arra célozva, hogy az evező talán nem is evező, hanem kapanyél volt. A szifonsorozatot Jakucs László után, 1952-ben a miskolci kutatók próbálták legyőzni, de akkor még eredménytelenül. Az 1960-as évek elején meginduló újabb kutatások eredményeként a miskolci "Zsombolyosok" 1963 februárjában előbb a Kuszodákon keresztül érték el a jelenlegi végpontot, a Tavat, majd feltárták a Felső-ágat. 1966-ban a Patyolat-ágat, 1968-ban az akkor elhunyt, neves ősrégészről elnevezett Vértes-ágat, 1972-ben a Papp Ferenc-ágat fedezték fel. 1978-ban pedig a debreceni MHSZ könnyűbúvár barlangkutatóinak sikerült a Tó szifonját megkerülve, rövid (70-80 m-es) új szakasszal, a Búvár-ággal bővíteni a Létrási Vizes-barlangot.
Ha a barlang bejárását az ősi, víznyelő bejáraton kezdjük meg, balra a Felső-Labirintba, jobbra pedig a víz útját követve, a Fő-ág felé folytathatjuk utunkat. Hamarosan vaslétrán ereszkedhetünk le a Hágcsós-terembe, amelynek neve az egykori, tábortűznél készített primitív drótkötél hágcsóra emlékeztet. A terem végén lefelé a Fő-ág, balra a Középső-Labirint, fölfelé a Patyolat-ág következik. Ha a Fő-ágban folytatjuk utunkat, előbb a szifonokhoz jutunk, majd a Twist-termen át követhetjük a patakos ágat a Tóig. Ma már ezt az utat nem használják, mert megtalálták a szifonkerülő ágat, sőt a szifonkerülő szifonágat is. Tehát a Fő-ágba való jutás útjaként érdemesebb inkább fölfelé, a Patyolat-ág felé tartani. Előbb a Sóhajok hídjának fatákolmánya, majd egy kis vaslétra, az Ablak következik. Tovább haladva a vaslétrán a Rom-terembe ereszkedhetünk, amely nevét az igen omladékos, palából álló kőzetfaláról és törmelékes aljáról kapta. Elhagyva az Agyagfej-termet és a Koppantál-ágat, egy cseppkő kapun, a Maxi-szűkületen átbújva elérjük a Dög-szifont, s a híg latyaktól átázva máris a Kapás-ágban vagyunk, ott, ahová Jakucsék is bejutottak az agyagszifonok átbontásával. A Kapás-ág labirintusaiban tovább haladva érünk el az 1971. november 28-án megnyitott s napjainkban használt új bejárathoz. Ha utunkat nem a Kapás-ágba, hanem a Dög-szifont követve a vízfolyás irányában folytatjuk, egy rögzített vaslétrán felmászva a Vértes-ágba mehetünk, ennek végpontja a Vértes-terem. Itt az alsó patakos és a felső szenilis járatok egymásba szakadtak. A kövek között, az alsó szakaszban a Fő-ág folytatódik, míg fölfelé haladva szifonsorozatba jutunk. A két ág az egykori 1. sz. szifonban csatlakozik, amelyet ma a Túltáplált Mici Mackó kuckójának neveznek. A barlang végpontjáig ismét két párhuzamosan futó járat vezet el, a Patakos meder és a Felső-Tavi-ág.
A Létrási-vizes-barlang patakos labirintusa igen jellegzetesen viseli magán a terület földtani jellegéből adódó jegyeket. Részese az ún. anizuszi mészkősávnak, amelyet két oldalról porfirit és diabáz övez. A bejárati szakasz Lénárt László vizsgálatai szerint - ladini agyagpalában képződött. Jelentős kőzethatárt tár fel a barlangjárat a Hágcsós-terem és az azt követő Zebra-fal környékén. A mennyezetet anizuszi szürke pados mészkő, a járat falát a ladini tűzköves mészkő palás, pados és lemezes kifejlődése alkotja. Míg a szifonsorozat és a Fő-ág egészen a végpontig anizuszi szürke pados mészkőben képződött, addig a bonyolult szifonkerülő járatok (Koppantál-ág, Kapás-ág) ladini tűzköves mészkőben keletkeztek. A barlang a fennsíki országút alatt is áthalad, és a Szárdóka porfirit ból álló gerince alatt van a végpontja.
Lénárt Lászlónak a barlangban és a barlang közelében végzett kőzetszerkezeti, tektonikai vizsgálatai szerint a barlangjáratok fő iránya észak-északkelet-dél-délnyugat, amit a rétegek dőlésirányú és fentebbi csapású törésrendszerének együttes karsztosodása okozott. A fő irányra merőleges futású, alárendelt jelentőségű törésrendszerek a labirintusokat hozták létre.
A barlangba beszivárgó és csepegő vizeket a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Marcel Loubens Barlangkutató Csoportja hét éven keresztül, 1971. március 21. és 1978. április 15. között vizsgálta. A barlangban 12 mérési helyet alakítottak ki, ahol a csepegő hely alá 5-30 l-es edényeket helyeztek, s hetente megmérték az összegyűlt víz mennyiségét. A beszivárgás folyamatát Lénárt László négy szakaszra tudta bontani: I. A kőzetrepedésekben tárolódó vizet az új csapadék előtt levonuló légpárna mintegy "kisöpri", s a barlangi csepegésben is hozamemelkedést okoz II. a víz mellett egyre több levegő is kijut a barlang légterébe, így a csepegés hozama csökken. A III. szakaszban a leszivárgó víz a repedésekben tárolódó maradék levegőt is kiszorítja, s a felszínről érkező új csapadék lép ki a barlangi csepegőhelyen, megnövelve annak hozamát. A IV. szakasz akkor következik be, ha a víz utánpótlása, a csepegés fokozatosan megszűnik. A mérési eredmények alapján megállapította, hogy a felszínhez legközelebbi, pados, töredezett kőzetben kialakult barlangjáratokban a csepegés mértéke szinte azonnal reagál a felszíni csapadékra. A mélyebben, lemezes, tört-gyűrt mészkőpalában fekvő barlangi mérőhelyek a csapadékos őszi és téli időszakban csak késleltetve, több hét elteltével érezték meg a vízutánpótlást. A felszíni morfológiai jegyekből, valamint a csepegőhelyek vízhozamának elemzéséből feltételezhető, hogy az egyes barlangi csepegési pontokhoz kisebb-nagyobb felszíni "mikrovízgyűjtők" tartoznak.
A Marcel Loubens Barlangkutató Csoport a csepegés vizsgálatokkal párhuzamosan barlangklimatológiai méréseket is végzett. Lénárt László értékelésében megállapította, hogy a barlangi levegő hőmérsékletét alapvetően a külszíni hőmérsékleti viszonyok határozzák meg. Télen, tartós hideg esetén a barlang felsőbb, mesterséges kijáratán át igen jelentős mennyiségű melegebb levegő áramlik ki. Ennek helyébe a régi bejáraton át hideg levegő lép a barlangba, amely ott többé-kevésbé felmelegszik. Ugyanennél a bejáratnál télen több hónapon keresztül 10-15 m-es jégnyelv nyúlik le, illetve szép jégoszlopok díszítik a bejárati szakaszt. Nyáron a meleg levegő nem hatol be, csupán a bejárat közeli léghőmérsékletre van hatással. Amikor a barlangi és felszíni klímaviszonyok megközelítően azonosak, a befolyó és beszivárgó csapadékvizek alakítják a barlang léghőmérsékleti viszonyait.
A barlang Fő-ágának hőmérsékleti ingadozását mindenkor a befolyó víz és az üregrendszer függőleges helyzete határozza meg. Minél közelebb mérnek a barlangi patakhoz, annál nagyobb hőmérsékleti ingadozást tapasztalnak. Ugyanekkor a pataktól távolabbi mérési pontokon az ingadozás mértéke a 6-7 Co-ról 1-2 Co-ra csökken. A patakvíz hőmérsékletének szabályozó szerepét jól érzékelték 1973. augusztus 5-én, amikor a hágcsós teremben délelőtt 10 óra 50 perckor megmérték a hőmérsékleti zónák alakulását. A mérést követően néhány órával 8,3 mm csapadék hullott, amelynek hatására a barlangi patak vízhozama és hőmérséklete erősen megnövekedett. Az első mérést követő nyolc és fél óra elteltével újra megvizsgálták a Hágcsós-terem hőmérsékleti rétegződését. A befolyó vízé 8,4-ről 9,3 Co-ra, míg a teremben elhelyezett hőmérők szerint a léghőmérséklet néhány óra alatt 8,0-ról 8,8-ra, 7,8-ról 10,0 Co-ra emelkedett. Más alkalommal a június végi csapadék hatására a patakvíz 5 Co-kal magasabb hőmérsékletű lett, s ez 48 óra alatt a barlang patakhoz közeli területeit átlagosan 3,0 Co-kal melegítette fel.
A Létrási-vizes-barlang átlaghőmérséklete az 1973 márciusától 1974 júniusáig végzett mérések szerint 6-7 Co. A hőmérsékleti maximum július-augusztusban, a minimum pedig február-március hónapokban tapasztalható.
<<Mecsek Bükk