Aggteleki Karszt Surrantós-barlang (Rákóczi II. )

Rákóczi II. számú barlang Fokozottan védett

Szinonima: Surrantós-barlang
Helye,kataszteri száma: Aggteleki-karszt; Esztramos 5412/3
Hossza: 533,3 m
Mélysége: 53 m
Bejárat tszfm: 169,5 m

Az Esztramos-hegy a Szalonnai-karszt legészakibb részeként a Gömör-Tornai-karsztvidék nagy földrajzi egység tagja, melyet É-, Ny-, DK-en a Bódva; ÉK-en és K-en a Tornai-dombságot felszabdaló patakvölgyek és alluviális síkságok határolják. Az Esztramos-hegy maga csupán 1,5 km²-nyi területű és DK-en széles patakvölgyek, által lehatárolva kapcsolódik a Szalonnai-karszthoz. Benne számos barlang és kisebb üreg található.
A hegy fő tömegét világosszürke, fehéres, apró kristályos szövetű középső triász steinalmi mészkő alkotja. ÉNy-i lejtőjének alsó felét guttersteini dolomit építi fel. Ez több vetőzóna mentén érintkezik a világos mészkővel, melyeknek vetődéseiben szép dörzsbreccsát tárt fel a bányászat.
A hosszú évtizedekig tartó intenzív külszíni fejtés jelentősen megváltoztatta az Esztramos-hegy arculatát. Eredetileg a legmagasabb csúcsa 380 m (tszfm-ban) volt, de a bányászat hatására a mészkő lefejtésével mára 66 m-el alacsonyabb (csak 314 m magas) maradt az. A hegy csúcsa helyén ma egy több lépcsőben fejtett külszíni mészkőbánya legyalult platója helyezkedik el. A hajdani csúcsgerinc meredek kopár sziklás kiemelkedéséből csak a két oldal gerinc maradt meg, melyek észak felé meredeken letörnek. A déli oldalt 150-170 méteres lejtős karrmezők és az azon lévő erdő és karsztbokorerdő alkotja.
A hegyen nem ismeretes egyetlen klasszikus töbör vagy víznyelő sem, csupán néhány kisebb fosszilis barlangüreg. Felszíni vízfolyás csak a hegyoldalakban (elsősorban a D-i és K-i oldalban), ill. a hirtelen nagymennyiségű csapadék hatására kialakult rövidéletű záporpatakok medreiben jön létre. A fennsíkon általános a karsztos beszivárgás a kőzet repedéseibe. A hegyet közvetlenül semmilyen karsztos forrás nem csapolja meg, csupán a DK-i hegylábi patakmederében található két (névtelen...?) forrás, de ezek sem a Szalonnai-karszt Siket-völgyéhez, sem az Esztramoshoz nem kapcsolható egyértelműen. A barlangok kialakulása első sorban a karsztvízszint alatti (freatikus ) mélyből feláramló meleg és fentről beszivárgó hideg vizek oldó hatásának köszönheti létét, amelyek jól nyomozhatóan a fő preformáló repedések mentén fejtették ki leginkább hatásukat. A hegy kiemelkedése és a Bódva bevágódása hatására szárazzá vált üregekben jelentős mennyiségű és változatos formakincsű ásvány kiválások képződtek, amelyek miatt ma már fokozott védelmet élveznek.
A hegység barlangjainak csaknem mindegyike a bányászatnak köszönheti feltárását. A bányászat kiterjedt tárórendszereivel számos barlangüreget tárt fel a hegy minden szintjén. Ezek közül a legjelentősebbek a Rákóczi-barlangok néven emlegetett üregek, melyeket a bánya VII. szintjén (169, 5 tszfm.) létesített ún. Rákóczi-táróval haránttolt; valamint a külszíni fejtés során felnyílt Földvári Aladár-barlang . A VII-es táró szinttől 23 m-el lejjebbi karsztvízszintet azonban csak három barlangban érték el: a Rákóczi I.-számú üregben, a Surrantós-barlang ban és a II. Omlás-barlang jában (1998-ban feltárva). Az itt található tavak jól igazodnak a Bódva mint fő erózióbázis mindenkori vízszintjéhez és követik annak változásait.

A területen már századokkal ezelőtt folyt kisebb-nagyobb mértékű ércbányászkodás . Az ipari szinten történő nagyobb mértékű kitermelés a XIX. században felfedezett vasérc kitermelésére 1928-ban indult meg, a Diósgyőri Állami Vasgyár kezelésében. Ebben az időbe több érckutató vágatot hajtottak, újabb lelőhelyek reményében. A bánya VII. haránttoltak több kisebb vasokker kitöltésű barlangjáratot és néhány nagyobbat is (a ma Rákóczi táró számozott barlangjait: 15 db). A felfedezések pontos dátuma sajnos nem ismeretes, valószínűleg a legtöbb a két világháború közé datálható. Sajnos itt kell megjegyezni, hogy számos barlangot szintén a bányászat során kifosztottak, eltömtek vagy lerobbantottak.
Az akkori állapotokról a Magyar Állami Földtani intézetben 1948. évi beszámolójában Pantó Gábor az alábbiakat írja: " A bányászat intézményesen az Esztramosi szebbnél szebb barlangi képződmények pusztítását végzi 20 esztendeje. A barlang vasas kitöltését szállítják el, ahol érdemes a barlang falából is lefejtenek és szeletenként és pásztánként haladva betömedékelik, hozzáférhetetlenné teszik az elhagyott fejtéseket. Vérbeli barlangkutatók számára, úgy hiszem igen elkedvetlenítő látvány. Érintetlenül, vagy majdnem érintetlenül csak néhány helyen lehet a járatok egy részét megfigyelni."
Az 50-es években megnyíló Rákóczi I. számú-barlangot is hosszú ideig meddőhányónak használták. Az évtizedekig idehordott kőzettörmelék ma is látható, főleg az I. számú tóban és annak környékén, de a vasbányászok számára értéket nem jelentő kristályok és cseppkőképződmények a belsőbb részeken nem károsodtak jelentősen. Amikor az érctelepek kimerülésével az ércbányászat megszűnt, hamarosan megkezdődött a mészkő bányászata, számos barlangot feltárva és annál kevesebbet megőrizve az utókornak. Tudomásunk szerint a megsemmisült 25 barlang összesen kb. 500 m járatot jelenhetett.
A felszínen lefejtett követ a 125 m mély ledobó (surrantó) aknába zúdították, amin keresztül a VII-es szintre került. Onnan futószalagon juttatták a felszínre azt. A felverődött por szellőztetését sokáig a közeli, erősen befelé húzó légáramlású Surrantós-barlanggal oldották meg, ami a bejárat közeli részek teljes elszennyeződéséhez vezetett. Jelenleg 1994 óta már gazdasági okokból a mészkő lefejtése is megszűnt.

Az 1960-as években a Vámőrség barlangkutatói Szilvásy Andor és Szilvásy Gyula vezetésével végezték a hegység barlangjainak feltárását.
A Surrantós-barlang néven ismert üreget a bányászok 1965-ben a VII. szinten hajtott 350 m hosszú ún. csillés táróval érték el. A vágat végén, baloldalon egy hasadék nyílt, meg amelyen keresztül szinte sivítva tört fel a légáramlat. A területet akkor kutató Vámőrség barlangászai erről tudomást szerezve nyolc métert leereszkedve egy törmelékkúpra jutottak. Innen kiindulva sikerült bejárniuk szinte minden nehézség (bontással eltávolítható akadály) nélkül a barlang ma ismeretes csaknem egészét. Becsónakázva a nagy tavat és bemászva a barlang számos függőleges aknával és kürtővel tagolt kb. 500 méternyi hasadékrendszerét.
A víz alatt azonban még számos ismeretlen járat mutatkozott, ezek feltárásának reményében megkezdődött a barlang búvártechnikával bejárható részeinek kutatása. Először 1968 -ban az FTSK Delfin könnyűbúvárai merültek a barlangban. A nagy, 42 méteres hosszúságú Tó feltárása nem eredményezett semmilyen oldalágat vagy szifonjáratot. A legnagyobb vízmélység 9 méternek adódott abban. Megállapították, hogy a vízterületből be, ill. kifolyás nincs.
1976-ban újra felderítő merüléseket végeztek, és véglegesen tisztázták, hogy a nagy tóból (melynek iránya a Rákóczi I.sz. barlang felé mutat) kivezető rész csak ismert részek felé van. Megvizsgáltak több kisebb vízfelszínű tavat is, de további járatokat felfedezni nem sikerült, csak néhány összeköttetést igazoltak. Sikerült az Y-tavat két irányból is megközelíteniük és így egy nagy kör bejárására és a térkép pontosítására nyílt lehetőség. Az időközben bekövetkezett vízszint csökkenéskor megnyílt egy eddig ismert, de vízzel elárasztott szifon. ezen búvárfelszereléssel lehetetlen volt átjutni, de most készülék nélkül járhatóvá vált.
Ezután már a túrázások mellett csak gyakorló jellegű merüléseket végeztek a barlang tavaiban. Az Aggteleki Nemzeti Park 1991-ben Bercik Pál vezetésével a barlangban felújíttatta a létrákat és a bejárati ajtót. Egy évvel később a Barlangtani Intézet megbízása alapján Németh Zsolt és Nyerges Attila elkészítette a barlang minden részletet tartalmazó, pontos térképét, mely alapján a teljes felmért hossz: 523,25 méternek adódott.

A barlang szerkezete igen összetett. A 120 m hosszú tektonikus fő hasadéka igen jellegzetes ÉK-DNy-i irányú, amely mentén a legnagyobb üregekkel (Rákóczi I., Felső táró 2.sz.) egy vonalon húzódik. Ennek csak a középső és a D-i részei nem érik el a karsztvízszintet. A járatokban 14 ponton lehet vízfelületet látni, amelyeknek se be-, se kifolyása nincs a felkevert iszap ülepedése igen lassú. A legnagyobb 42 m hosszú, átlag 2 m széles Tó , ami a 9 m-es mélységet is eléri; legkisebb alig 0,5 m²-es felületű. A fő hasadék kb. 1/4-nél nem járható át, de azt É-ról és D-ről is egy összetett többnyire hegyesszögekben csatlakozó, szintén jól fejlett hasadékjáraton keresztül lehet elérni. Ezeken át egy 220 m-es kört lehet bejárni.
A járatok nagyobb teremmé szinte sehol sem szélesednek ki, falaik nem teljesen függőlegesek, hanem kissé dőltek. A hasadékok alja általában elszűkül, vagy a vízben lerakódott üledék (agyag, iszap) tölti ki. A felső végük szintén általában elszűkül, máshol oldásformában záródik le. A képződmények elhelyezkedése és kifejlődése igen változatos. A felső szinteket alig borítják képződmények, helyenként azoktól teljesen mentesek. Az alsó részeket sokkal gazdagabban díszítik, de itt is vannak vízközeli, de kopár falrészletek. A leggyakoribbak a borsókő és aragonit változatok, de a montmilch mellett felnőtt romboéderes és szkalenoéderes kalcitok tömeges előfordulása, barit és gipsz, valamint cseppkövek szinte valamennyi változata is megfigyelhető. A leginkább képződményes zónák a Banyánál és a nagy Tónál találhatóak. Sajnos a bejárat közeli részeken a befelé szellőztetett por a nedvesség miatt, rátapadt és elfedi a képződményeket.

A szellőztető ventilátor alatt nyíló 7 m mély bejárati akna alól D felé kiinduló hasadék 150 m hosszú száraz oldalága az elején a karsztvízszintet éppen csak elérő kis felületű tavától meredeken emelkedik és legmagasabb és egyben legdélebbi pontja 8-10 m-el nyúlik a bejárati (VII. szint) tárószint fölé. Onnan élesen könyökszerűen megtörve összetett kapcsolatrendszerű függőleges hasadékokkal (Büntetőkörök) húzódik vissza (ÉNy) felé a főhasadék csomózódási pontját jelentő ún. Banya zónájába. Ez a legösszetettebb terület, ahol számos igen magas, párhuzamos hasadék kapcsolódik egybe és azok több szinten is összejárhatóak. A másik 70 m hosszú, tavakkal tarkított oldalág innen ÉNy felé húzódik. A Banyától három nagy mélységű tavon át, melyeket éles sziklagerincek (Hágó) választanak el egy keskeny hasadékon keresztül az Y-tó Kekszes-terem szifonjáratába vezet. Ez alacsonyabb vízálláskor néha légrésessé válik. É felé haladva két szűk átjáróval és egy könyökszerű törésponton át ismét eléri a vízfelszínt és visszakapcsolódik a főhasadékba. Emellett a főhasadékkal párhuzamos járat alján látszik a bejáratba bezúdított meddő törmeléke, ami 15 m után egy vízzel kitöltött akna aljába (Kerek-tó) torkollik. Ez a víz alatt már belefut a főhasadék nagy tavába, de oldalt is szárazon járható módon kapcsolódik azzal. A legfejlettebb 2-3 m széles járat a 42 m-es, csak gumicsónakkal járható Tó, ami három hasadékból áll: egy oldal tó (beöblösödés), a nagy tó és annak közepén megtörve a folytatását jelentő szorosan illeszkedő hasadék. 10-15 m magas mennyezetét helyenként csak sejteni lehet. Falait a víz felett hófehér borsókövek tömegei borítják, alatta képződménymentes. A Tó végén a járat teljesen elcseppkövesedik. Innen a Rákóczi I. számú barlang, hasonlóan tavat alkotó Vörös-tenger-ága csupán 70 m-re van. A két barlang összeköttetésének megtalálására, azonban sajnos itt is igen kicsi az esély.

Fokozott védelem alá helyezését genetikai, morfológiai és ásványtani értékeinek, valamint a surrantó okozta szennyezési veszélyeztetettségnek köszönheti. A barlang lezárt, csak a barlangjárásban gyakorlottabb kutatók csak látogathatják az Aggteleki Nemzeti Park engedélyével.

Irodalom:
Szilvássy Gyula (1966): A Pénzügyőr SE. 1965. évi beszámolója. Tájékoztató 1966. p. 28-31
Kordos L. (1973): Adatok az Esztramos-hegy ismeretéhez. Karszt és Barlang, 1973. I-II. p. 7-12.
Násfay Béla (1974): Az esztramosi Rákóczi-barlangok vízalatti részeinek kutatása. Karszt és Barlang, 1974. II. p. 83-84.
Kollár k. Attila (1978): Az esztramosi Rákóczi-barlangok vízalatti részeinek kutatása. Karszt és Barlang, 1979. I-II. p. 17-20.
Kordos L. (1984): Magyarország barlangjai. Gondolat