Aggteleki Karszt barlangjairól

Az Aggteleki Nemzeti Park barlangjairól

Az Aggteleki Nemzeti Park az OKTH elnökének 7/1984.sz. határozata alapján az 1978 óta létező (8/1978. OKTH határozat) tájvédelmi körzet területén 1975. január 1-vel alakult meg. Hazánk nemzeti parkjai közül az egyetlen, amelyet elsősorban nem az élővilág védelme, hanem az élettelen természeti értékek: táj jellegzetes arculatának a felszíni (töbrök, víznyelők, sziklaalakzatok, szurdokvölgyek, források, tavak, természetes vízfolyások) és felszínalatti karsztjelenségek (barlangok, barlangrendszerek) együttesének háborítatlan megőrzése érdekében hoztak létre.

A 19 595,3 hektár kiterjedésű védett terület szinte teljes egészében karsztosodott térszíneket foglal magába; s az Aggteleki-karszt földrajzi egységén, azaz a hajdani Gömör-Tornai-karsztvidék ma Magyarországhoz tartozó részén túlmenően kiterjed az ehhez DK felől csatlakozó Rudabánya-Szalonnai-hegység jelentős részére is.
A 160-600 m tszf. magasság között elterülő, zömében a földtörténet triász időszakának sekélytengeri karbonátos kőzeteiből felépülő karsztvidék dél felől szinte észrevétlenül emelkedik ki a Sajó bal partját kísérő Észak-Borsodi-dombság területéből. Keletről a Cserehát ugyancsak fiatalabb törmelékes üledékekből álló térsége határolja, nyugaton és északon azonban csupán az államhatár választja el a vele földrajzilag és hidrológiailag is összefüggő Szlovák-karszttól. E karsztvidék nemcsak felszíni formakincsében, de felszín alatti karsztjelenségeit tekintve is a mérsékeltövi középhegységi karsztok jellegzetes képviselője; melynek felszín alatti világa nem barlangjainak feltűnően nagy számával, hanem azok "milyenségével": méretével, változatosságával és sokoldalú természettudományos jelentőségével tűnik ki hazánk karsztterületei közül.

A Magyarország egészét lefedő barlangkataszteri felosztás szerint ugyan a körzet a Sajó és a Hernád között elterülő térség egészét magába foglalja, ám az Észak-Borsodi-dombság, a Szendrői-hegység és Cserehát karsztosodásra, barlangképződésre kevéssé alkalmas felépítése következtében a körzetbe tartozó barlangokat gyakorlatilag teljes egészében az Aggteleki-karszt és a Rudabánya-Szalonnai-hegység barlangjai képviselik. Az itt nyilvántartott összesen 262 barlang az ország jelenleg (1995-ben) ismert 3224 barlangjának csupán mintegy 8 %-át teszi ki, részarányuk hazánk leghosszabb és legmélyebb barlangjainak listáján azonban már sokkal tekintélyesebb: az 1 km-es hosszúságot elérő 31 barlang közül 8, a 100 m-es mélységet elérő 29 barlang közül 6 található ebben a térségben. Bár a nemzeti park két területegysége, azaz az Aggteleki-karszt és a Rudabánya-Szalonnai-hegység között a barlangok számszerű megoszlása körülbelül megfelel a területi arányoknak, nem véletlen, hogy igazából csak az előbbi közismert: a fenti nagy barlangok kivétel nélkül az Aggteleki-karszton helyezkednek el. Itt található Magyarország leghosszabb barlangja, a Baradla-Domica-barlangrendszer, amelynek 25 km-es összhosszából 18,8 km esik hazánk területére; valamint az ország második legmélyebb barlangját képviselő, -236 m mélységű Vecsembükki-zsomboly is.

A karsztvidék felszín alatti világának változatossága az egyes területrészek eltérő földtani felépítésének köszönhető, amelynek következtében a pliocén eleje óta tartó, mintegy 5 millió évet átfogó jelen karsztosodási fázis során különféle kialakulás-módú, jellegű és a fejlődés különböző stádiumaiban lévő üregrendszerek együttese jött itt létre.
A térség vízzáró kőzetpásztákkal tagolt szerkezete és domborzati tagoltsága számos egymástól független folyó vizes eredetű rendszer kialakulását tette lehetővé, melyek a barlangfejlődést befolyásoló különféle tényezők alapján a típus számos változatát képviselik. A vízgyűjtőterület jellegét tekintve például egyaránt tanulmányozhatók itt a nyílt karsztos, a fedett karsztos (esetünkben pannóniai kavicsos üledékekkel takart), illetve a nem karsztosodó kőzetekből álló térszínekről táplálkozó rendszerek. Az üregképződésnek a karsztvíz szintjéhez képesti helyzetétől függően ismeretesek a karsztvízszint feletti, alapvetően függőleges irányú vízmozgással jellemzett (ún. vadózus) zónában kifejlődött; a karsztvízszint közelében lévő, közel horizontális vízmozgással jellemzett zónában kialakult; valamint a karsztvíz szintje alatti, nem gravitációs vízmozgással jellemzett (ún. freatikus) zónában kioldódott szakaszokat is magukba foglaló rendszerek. Jelenlegi hidrológiai szerepüket tekintve pedig az aktív, egész éven át vizet vezető barlangok éppúgy megtalálhatók, mint az időszakosan aktív, csak hóolvadás vagy nagymennyiségű csapadék lehullása esetén működő rendszerek, és a hidrológiai aktivitásukat már teljes egészében elvesztett, a pusztulás-feltöltődés stádiumában lévő üregek. Egy további változatot képviselnek a több szintes barlangok, melyekben a különböző korú és aktivitású járatok egyazon rendszeren belül alkotnak "emeleteket".
A folyó vizes eredetű barlangok változatos együttesét a beszivárgó vizek korróziós hatásához kapcsolható zsombolyok, valamint a karsztvíz szintje alatti freatikus zónában pontszerűen érvényesülő keveredési korróziós folyamatok révén kioldódott, izolált barlangüregek tucatjai egészítik ki, amelyek ugyancsak különféle fejlődési stádiumokban tanulmányozhatók. További üregképző folyamatokat dokumentálnak a hegységszerkezeti mozgások révén kialakult tektonikus hasadékbarlangok, valamint a mélyben húzódó barlangüregek mennyezetének felharapódzásával keletkezett felszakadások; amelyeknek a karsztvidék magyarországi részén csak kisebb képviselői ismeretesek, a csatlakozó Szlovák-karszton azonban jelentős kiterjedésű üregrendszereket is alkotnak.

A különböző üregkialakító hatások a térség barlangjainak változatos formakincsében is tükröződnek. Az egyszerű, egyetlen folyosóból vagy termecskéből álló kis barlangok, sziklaodúk, kőfülkék, sziklaereszek mellett a kiterjedtebb üregrendszerek térformái között a főágra és oldalágakra tagolódó, ún. elágazó rendszerek; az egymást metsző, azonos fejlettségű járatokból álló, ún. hálózatos rendszerek; az egymáshoz szabálytalanul kapcsolódó üregek kisebb-nagyobb csoportjaiból felépülő, "szivacsszerű" rendszerek; valamint az alaprajzukban szinte pontszerű megjelenésű, lépcsőzetesen mélyülő aknasorok és párhuzamos kifejlődésű aknarendszerek egyaránt megtalálhatóak. E változatos felszín alatti világban az áramló, szivárgó és álló vizek oldó hatásához kapcsolódó korróziós - valamint a folyó vizek energiájának és az általuk szállított hordaléknak a koptató hatásához kapcsolódó eróziós karsztformakincs szinte teljes skálája tanulmányozható; az adott barlangszakasz jellegét meghatározó nagyformáktól kezdve (pl. cső- és "szilvamag"-járatok, kanyonok, lefelé szélesedő "alagutak", meanderek, aknák, stb.) a kőzetfelületeket tagoló, pár deciméter - pár centiméter mélységű formaelemekig (pl. mennyezeti üstök, oldásbarázdák, színlővályúk, hullámkagylók, evorziós üstök, stb.).
Hasonló változatosság jellemzi a járatokat díszítő utólagos ásványkiválásokat is, amelyek létrejötte az oda beszivárgó túltelített, vagy bennük bizonyos körülmények miatt túltelítetté váló vizeknek köszönhető. Noha az Aggteleki Nemzeti Park barlangjainak ásványegyüttesét az adott földtani környezetből adódóan szinte kizárólag a karbonátásványok, s ezeken belül is túlnyomórészt egyetlen ásvány, a kalcit képviseli; képződményeinek tömegében, forma- és színgazdagságában a világ szinte bármely karsztterületével felveheti a versenyt. A barlangi karbonátkiválások nemzetközileg nyilvántartott 25 - illetve a csupán néhány lelőhelyről ismeretes világritkaságokat leszámítva 20 - alaptípusa közül eddig tizenhetet írtak le e térség különböző barlangjaiból, s számuk az egyes típusokon belüli, némileg eltérő keletkezésmódú formaváltozatokkal együtt a negyvenet is meghaladja.

A barlangok feletti felszín alapvetően nyílt karsztos jellegének és a mérsékelt égöv csapadékviszonyainak köszönhetően nemcsak a felsőbb járatszintek, de egyes aktív járatok is rendkívül gazdagok a különféle cseppkőképződményekben. A hófehértől a sárga különféle árnyalatain át a vörösig terjedő színezetű cseppkőalakzatok a beszivárgás intenzitásától, a víz cseppeket alkotó, vékony filmként vagy kapillárisan szivárgó, illetve az aljzaton felgyülemlő jellegétől függően változatos formákban jelennek meg (álló- és függőcseppkövek, cseppkőoszlopok, cseppkőzászlók, cseppkőlefolyások, cseppkőkérgek, cseppkődobok, heliktitek, cseppkőmedencék, cseppkőszínlők, barlangi gyöngyök); s helyenként hatalmas méreteket érhetnek el: hazánk legnagyobb állócseppkö ve, a Baradla "Csillagvizsgáló"-ja például 18 m magasságú. A karbonátkiválások további, itt előforduló típusait képviselik a barlangi patakok zúgóinál kialakuló mésztufagátak; a bepárlódási folyamatokkal értelmezett gömbös vagy korallszerű borsókőképződmények és aragonittűk; a kifagyással magyarázott, krémszerű hegyitej; az álló vizű barlangi tavak felszínén és peremein a párolgás következtében kiváló kalcitlemezek és apadási színlők; valamint a kalcit víz alatti, igen lassú kristályosodással fejlődő nagyméretű, pátos kristályai.

A barlangok kialakulásmódjában, formakincsében és ásvány-világában egyaránt megnyilvánuló változatosság az Aggteleki Nemzeti Parkot a karszt felszín alatti világának valóságos szabadtéri múzeumává avatja; amely közel sem csak a barlangkutatók számára hozzáférhető. A Baradla-barlang 18,8 km hosszúságú magyarországi szakaszából 3,6 km az idegenforgalom számára kiépített; de speciális túrák keretében lehetőség van az ugyancsak kivilágított és a közlekedést elősegítő műtárgyakkal ellátott Rákóczi- és Földvári-barlang, valamint a bejárati tárót leszámítva ma is természetes állapotában lévő Béke-barlang megtekintésére és a Baradla Aggtelektől Jósvafőig húzódó főágának végigjárására is. Ugyanakkor e "múzeum" a barlangok egy részében ma is aktívan zajló üregtágulási és ásványkiválási folyamatok, valamint a barlangokhoz kapcsolódó jellegzetes karsztfelszín révén kiemelkedő lehetőséget biztosít a barlangfejlődést befolyásoló földtani, felszínalaktani és vízrajzi tényezők tanulmányozásához is. Nem túlzás azt állítanunk, hogy az Aggteleki-karszt a karszttudományok hazai bölcsője: a barlangok keletkezését, a víznyelők, a töbrök és a barlangok kapcsolatát, a cseppkövek képződését elemző első hazai tudományos munkák tárgya egyaránt a Baradla-barlang volt, s erről készült az első magyarországi barlangtérkép is. Itt alkalmazták hazánkban először a víznyomjelzés módszerét a felszín alatti hidrológiai kapcsolatok kimutatására; itt létesült az első barlangbiológiai laboratórium és az első karszthidrológiai kutatóállomás; s itt történtek az országban az első részletes barlangklimatológiai vizsgálatok is.

Ám a térség barlangjai nemcsak a karszttudományok számára bírnak kiemelkedő jelentőséggel. Járataik földtani feltárásként hatalmas felületeken teszik tanulmányozhatóvá a mintegy 200 millió évvel ezelőtt itt hullámzott triász időszaki tengerben lerakódott különféle mészkőtípusok települési viszonyait és ősmaradványait; üledékkitöltésükből a földtörténet elmúlt 4 millió évének rétegtani tagolása szempontjából meghatározó jelentőségű gerinces őslénytani leletek kerültek elő; s a barlangokban illetve előterükben feltárt régészeti leletek segítségével az emberi kultúra fejlődésének legalább 7000 éves időszaka követhető nyomon. Sajátos, zárt világuk több száz, e körülményekhez alkalmazkodott barlanglakó és barlangkedvelő állatfaj számára nyújt életteret vagy tanyahelyet, melyek közül egyes fajok csak itt, a Gömör-Tornai-karsztvidéken honosak. Végül, de nem utolsó sorban hangsúlyozandó a barlangok egy részének gazdasági jelentősége is: az idegenforgalom számára megnyitott barlangszakaszokat évente átlag kétszázezer hazai és külföldi látogató keresi fel; néhány aktív vízvezető barlang forrása a vízgazdálkodásba kapcsolva, a környező települések ivóvízellátását biztosítja; a Béke-barlang különösen tiszta levegője pedig immár három évtizede légúti megbetegedésekben szenvedők gyógyítását szolgálja.